A békés karácsonyi ünneplést Atrox keresztesekről szóló vendégsorozatának 3. részével kívánjuk teljessé és meghitté tenni. Következzen hát a II. keresztes hadjárat.

Paraszthajszál néven kommentelő olvasónk hívta fel a figyelmet egy érdekes cikkre, ami a minap jelent meg a Volksfreiheit Népszabadság online hasábjain. A téma az iráni nukleáris veszély (hja, mi más?), a tartalom pedig a szokásosnál is méretesebb klisé/bullshit-halmaz. Ez némileg meglepő, mivel az ismert biztonságpolitikai szakértő, Gyarmati István neve alatt jelent meg. Érdemes hát nekünk is időt szakítani rá.

Néhány nap múlva lesz 20 éve, hogy átadta magát az enyészetnek az óriásbirodalom, amely böcsületes magyar fordítás szerint a Szocialista Tanácsköztársaságok Szövetsége nevet viselte. Hogy ezt is ünnepelni kellene-e, mint a Karácsonyt, az nézőpont kérdése. Egy dolog biztos: az összeomlásért egybehangzó vélemények szerint első helyen lehet okolni a népgazdaságra vérszívó polipként rátelepedő hadiipar erősen túlméretezett mivoltát, mégis ez a szektor ajándékozta meg az emberiséget a proletárállam legsikeresebb, legmaradandóbb technikai vívmányaival.

2011. december 15-én az USA hivatalosan befejezettnek nyilvánította az iraki háborúban való részvételét.

Pontosan harminc évvel ezelőtt a Lengyel Népköztársaság (LNK) területén a kora hajnali órákban már zajlottak a belügyi szervek különböző titkos akciói, majd reggel 6-kor egy vérbeli tisztséghalmozó, Jaruzelski tábornok-pártfőtitkár-kormányfő-miniszter nyilvánosan bejelentette a hadiállapotot (stan wojenny). A katonai junta hatalomra jutása félreérthetetlenül jelezte, hogy az ország nemcsak az eladósodás, de a belpolitikai élet terén is a latin-amerikai színvonalhoz konvergál. Az azt megelőző másfél év eseményei után azonban, melyek minden korábbi feszültséggócnál jobban próbára tették a szocialista válságkezelés képességeit, ez még mindig optimális intézkedésnek tűnt.

Atrox keresztes háborúkról szóló vendégsorozatának második részében elesik Jeruzsálem és megalakulnak az első lovagrendek.

Korábban már megjelent a blogon egy cikk, ami azt ecsetelte, hogy a vallást belekeverni a modern háborúkba nem feltétlenül szerencsés dolog. Akkor ez a téma a COIN kapcsán jött elő, most viszont a hadviselés másik végletébe, a nukleáris fegyverekhez ugrunk. Ha az atombomba és az elborult vallásosság elegyéről beszélünk, akkor sokaknak rögtön Irán és a 3. ábrahámi vallás jut eszébe. Pedig a többi vallásból  -  az alábbi példában az oly békésnek beállított kereszténységből - is születhetnek hasonlóan érdekes egyvelegek.

A második világháború utolsó lövései több mint 65 éve dördültek el, és a fokozatosan napvilágra kerülő archív dokumentumok az elkötelezett történészek számára új megvilágításba helyezhetik ugyan a konfliktust, azt nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a tömegfogyasztásra - inkább szórakoztatási, mint tájékoztatási céllal - készített médiatermékek túl sok újdonságot nem mondanak el a témáról.  Csakhogy a téma elég hálás, így a televíziózás világában még mindig megéri lehúzni róla a sokadik bőrt.

Az előző rész tartalmából: 1992 novemberében, Észak-Korea és Izrael egy balszerencsésen indult üzleti tárgyaláson nem várt érdekközösségre leltek. Phenjan felajánlotta, hogy egy nem is oly szerény pénzösszeg fejében többé nem látja el ballisztikus rakétákkal Jeruzsálem közel-keleti ellenfeleit. Az ötletet elnyerte az izraeli külügyminisztérium tetszését, a Moszad emberei ellenben hozzáfogtak annak elszabotálásához.

Mindeközben Washington és Phenjan közt kifejezetten kiélezett volt a viszony Észak-Korea atomprogramja miatt, a koreaiak ráadásul épp az Atomsorompó-szerződésből való kilépéssel fenyegetőztek. Hőseink kedélyes eszmecseréjéről tudomást szerezve így hát az amerikaiak rögvest megpróbálták kérdőre vonni Izrael washingtoni nagykövetét, ám hiába, az illető úr nem volt beavatva a konspirációba.

A mai napon indul egy kedves barátunk, a Lemilen korábban már publikáló Atrox tollából származó vendégposzt-sorozatunk, mely a keresztes háborúk, és háborúk forgatagában született lovagrendek történetét meséli el, a közvetlen előzményektől egészen az utolsó lovagrendek bukásáig.