Pontosan harminc évvel ezelőtt a Lengyel Népköztársaság (LNK) területén a kora hajnali órákban már zajlottak a belügyi szervek különböző titkos akciói, majd reggel 6-kor egy vérbeli tisztséghalmozó, Jaruzelski tábornok-pártfőtitkár-kormányfő-miniszter nyilvánosan bejelentette a hadiállapotot (stan wojenny). A katonai junta hatalomra jutása félreérthetetlenül jelezte, hogy az ország nemcsak az eladósodás, de a belpolitikai élet terén is a latin-amerikai színvonalhoz konvergál. Az azt megelőző másfél év eseményei után azonban, melyek minden korábbi feszültséggócnál jobban próbára tették a szocialista válságkezelés képességeit, ez még mindig optimális intézkedésnek tűnt.

A medve talpa alatt

A '70-es évek egyik sajátos világpolitikai fejleményét az jelentette, hogy a szovjet vezetés jelentős erőforrásokat ölt olyan tök reménytelen "szocialista orientációjú" rezsimekbe, mint pl. Angola, Dél-Jemen vagy Etiópia, miközben legfontosabb csatlósát annak egyre sűrűsödő bajai ellenére tulajdonképpen a sorsára hagyta. Az okokkal kapcsolatban most inkább nem találgatok, azok kiderítése a jövő történészeinek feladata, történetünk szempontjából a lényeg az, hogy népesség, erőforrások és stratégiai jelentőség terén Lengyelország számított a szocialista tömb kettes számú tagjának, ám paradox módon leggyengébb láncszemének is, mivel a kikényszerített politikai berendezkedés itt kivételesen ingatag lábakon állt.

Ez az ottani átlagember közismerten erős katolicizmusán és mélyen gyökerező - különösebb magyarázatra aligha szoruló - oroszgyűlöletén kívül főleg abból fakadt, hogy az LNK afféle kehes állatorvosi lóként igen markánsan és korán megtestesítette a szovjet típusú államszocializmus csődjét. A regnáló Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) egyre növekvő létszámú elitjének kiváltságai, korrupciója és korlátoltsága még regionális viszonylatban is kirívó színvonalat ütött meg. Ez meghatározta a helyi katonapolitikai helyzetet is.

Történelmi okokból az országban a hadsereg volt az egyetlen, társadalmi megbecsülésnek örvendő hivatalos intézmény a létező szocializmus évtizedeiben, így lehetőleg óvni kellett a bármiféle "piszkos munkára" való bevetéstől. Ebből kifolyólag az LNK még korabeli kelet-európai viszonylatban is számottevő belügyi csapatokkal rendelkezett, melyek kibővítésére a rendszer népszerűségvesztésének függvényében került sor. Ezek gerincét a rendőrség gépesített tartalékegységei (ZOMO) alkották, mely nemcsak az ország talán leggyűlöltebb szervezete, de alighanem Kelet-Európa legkompetensebb, 25 ezer fős rohamrendőrsége volt egyben. A belügyminisztérium alá tartoztak még a kormányzati létesítmények védelmére szolgáló, 10 ezer főt számláló különleges Visztulai Egységek, továbbá szükség esetén karhatalmi feladatokra lehetett vezényelni a katonai elhárítás rendészeit (WSW) ill. a hadsereg több mint 70 ezer fős területvédelmi egységeit (OTK), melyek háborús feladata a hátország és az utánpótlási/felvonulási vonalak védelme lett volna.

Ha minden kötél szakadt, természetesen internacionalista segítséget lehetett kérni a nagy keleti testvértől, amely az Északi Hadseregcsoport kötelékében két páncéloshadosztályt állomásoztatott lengyel földön - egyes vélemények szerint főleg azért "csak" ennyit, mert egy nagyobb kontingens jelenléte már számukra is kellemetlen mértékben irritálta volna a civil lakosságot. Jóval nagyobb súllyal esett viszont latba a nyugati szovjet katonai körzetek ill. az NDK területén lévő összesen 90 hadosztály. A csapatösszevonás mértékének megítélésekor érdemes figyelembe venni, hogy a szovjetekben igen erős kételyek éltek a lengyel hadsereg politikai megbízhatóságáról, ezért pl. abban minden fontos posztra egyszerűen a saját tisztjeiket nevezték ki. Őket a '60-as években fokozatosan hűséges lengyel káderekre cserélték le, de az állomány kb. 90 százalékának mély orosz- és kommunistaellenes beállítottságával kapcsolatban így is aligha lehettek illúzióik.

Persze a félelmetes erőszakszervezetek feletti ellenőrzés is vajmi kevés jelentőséggel bír akkor, ha mindenre kiterjedő, arcpirító politikai dilettantizmussal párosul. A LEMP vezetősége abbéli ambiciózus és agyalágyult igyekezetében, hogy hatalmas nyugati hitelekből jövedelmező, exportorientált ipari bázist hozzon létre, a '70-es években sikeresen belekormányozta hazáját az adósságcsapdába, ráadásul teljesen eredménytelenül próbálkozott meg a gazdasági korrekciókkal is: az ártámogatások eltörlésével 1970-ben, majd 1976-ban tömegtüntetéseket és sztrájkokat generált, ezeket megpróbálta azonnal leverni - Gdyniában ostoba módon a hadsereget is bevetette, de ezt a hibát szinte azonnal fel- és beismerte -, majd ijedtében a rendelkezéseket visszavonta, és az ellenzéknek egyéb politikai engedményeket tett.

Ez a folyamat 1980 szeptemberében csúcsosodott ki, amikor az újabb áremelések által kiváltott, minden addigit felülmúló országos sztrájkhullámot követően a pártvezetés leváltotta a főtitkárt, a keleti blokk addigi történelmében példátlan módon engedélyezte a szabad szakszervezetek alakítását, és ígéretet tett a sztrájkoló tömegek - elsősorban gazdasági-szociális jellegű - követeléseinek teljesítésére, mintegy bizonyítékot szolgáltatva arra, hová vezethet a gazdasági pangás, a politikai pozícióvesztés és a gyengeség jeleként értelmezhető kompromisszumkészség szerencsétlen kombinációja.

Zsákutcában 

"- Milyen a mai lengyel melegszendvics?
- Két kenyérjegy között egy húsjegy és egy tüzelőutalvány."

"- Miért áll három szovjet tank a lengyel-szovjet határon?
- Mert azok már nem fértek be."

"- Mivel fognak télen tüzelni a lengyelek?
- Géppisztollyal."

- politikai viccek Magyarországon 1980-81-ben  

Kelet-Európa felháborodott pártvezérei természetesen kórusban követelték a lengyel elvtársaktól, hogy azonnal erélyes - korabeli zsargonnak élve "adminisztratív" - intézkedésekkel számoljanak le az ellenzékkel, melyet a nyilvánosság előtt úgy állítottak be, mint az imperialisták zsoldjában álló demagógok maroknyi csapatát, akik a nehézségeket kihasználva felelőtlenül lázítják a megtévedt dolgozókat, és a népgazdaság aláásásával gyengítik a szocialista rendet.

Ettől függetlenül persze mindannyian tisztában voltak a Szolidaritás szakszervezet köré tömörülő lengyel ellenzéki mozgalom alulról szerveződő, decentralizált mivoltával, több milliónyi munkásosztálybeli hívével, elégedetlenségük nagyon is valós okaival, így az is magától értetődő volt, hogy nem lehet azok ellen csak úgy frontális rohamot indítani, és ezzel letudni a problémát. (Nem tartozik szorosan a témához, de igen találó lett volna a Szolidaritást "munkásellenzéknek" nevezni, de a magyar szóhasználatban ez már akkor is valami teljesen mást jelentett.) A szovjet krízismenedzsment sarokkövének számító nyers erőszak elegendő lehetett aránylag kis létszámú fegyveres ellenállás semlegesítésére (1956) vagy a politikai-katonai felsővezetés elhajlóinak kiiktatására (1968), de Lengyelországban 1980-ban inkább súlyosbította, mint rendezte volna a helyzetet.

Politikai liberalizációról vagy mélyreható gazdasági reformokról természetesen szó sem lehetett, mivel a rendszer bukását eredményezték volna. Az új főtitkár, Stanislaw Kania és csapata jobb híján az időhúzás stratégiáját választották abbéli reményükben, hogy egyszer majd a belpolitikai erőviszonyok megváltozásával csak eljön a cselekvéshez kedvező pillanat. Egyre halogatták a kilátásba helyezett újabb politikai engedményeket és mindent megtettek, hogy saját embereiket beépítsék az ellenzék közé, és elszigeteljék annak radikálisabb tagjait. Közben a Honvédelmi Bizottság (KOK), a kormány háborús időkre létrehozott titkos adminisztratív testülete megkezdte a hadiállapot bevezetésének előkészítését.

Mások is a legrosszabbra készültek. A Szovjet Hadsereg ill. a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek vezérkara kidolgozott egy inváziós tervet, mely szerint szükség esetén 15 szovjet, - a hadgyakorlatnak álcázott műveletnek afféle fügefalevélként többoldalú jelleget kölcsönző - 2 csehszlovák és 1 keletnémet hadosztály nyomult volna be Lengyelországba, megfelelő "hátteret", esetleg támogatást biztosítva a helyi hatóságok rendteremtő akcióihoz. A lengyel vezérkart felháborította, hogy nekik az egészben semmi szerepet nem szántak, a keletnémeteknek viszont igen, ám a szovjetek csak az előbbivel kapcsolatban voltak hajlandóak módosításokra. Az akciót végül meghatározatlan időpontra halasztották, miután a VSz-tagállamok 1980. decemberi moszkvai csúcstalálkozóján a lengyelek ígéretet tettek az erélyesebb otthoni fellépésre.

A szovjet vezetés a katonai inváziót csak végső eshetőségnek tekintette, de meg volt győződve arról, hogy annak "lebegtetésével", az azzal való alig burkolt fenyegetőzéssel számára kedvező módon befolyásolhatja a lengyel belpolitika főszereplőinek tevékenységét. Ennek jegyében került sor a VSz fantáziadús nevet (Szövetség-81) viselő össz-szövetségi hadgyakorlatára Lengyelországban 1981. március-április folyamán, ill. a gigantikus Nyugat-81 szovjet hadgyakorlatra az év szeptemberében a szovjet-lengyel határ közelében:

Ily módon valóban sikerrel félemlítették meg a lengyel lakosságot és az ellenzéki vezetőket - tovább élezve az ellentétet azok mérsékelt és radikális szárnya között -, de az a szándék, hogy határozott tettekre sarkallják a lengyel pártvezéreket, már nem hozta a kívánt eredményt. Ez egyrészt Kania politikai kalkulációiból fakadt. "Elhajló" nem volt ugyan, sőt világnézet tekintetében semmi nem különböztette meg a szovjet vezetőktől, de úgy vélte, hogy a kialakult válsághelyzetre csak az ellenzékkel kötött kompromisszum adhat megoldást. A hadiállapot elrendelését igen kockázatos ötletnek tartotta, ami legfeljebb elnyújtaná a rendszer agóniáját, így nem is volt arra hajlandó.

Másrészt nemcsak az egész társadalomban, hanem a pártban is terjedt az elégedetlenség, az ellenzéki mentalitás, így az aligha válhatott volna a rendcsinálás motorjává. Közben a kialakult patthelyzet nyomán gyorsan súlyosbodtak a gazdasági problémák, már jóformán minden alapvető élelmiszert jegyre adtak, az állami média pedig az éhínség és fagyhalál veszélyét jósolta a télre, ha az ellenzék nem mutat végre konstruktív magatartást. Ez egyrészt a szovjetek malmára hajtotta a vizet, mert az állandósult bizonytalanság és feszültség miatt már az egyre inkább széthúzó Szolidaritás népszerűsége is csökkent, a politikai vezetésnek pedig egyre több oka volt a cselekvésre, másrészt növekvő gazdasági tehertételt jelentett az egész KGST-nek a lengyel export kiesése, ill. a lengyelek által igényelt segélyszállítmányok miatt. A "testvérpártok" vezetőit egyébként inkább ez irritálta, mint az a veszély, hogy a lengyel ellenzékről külföldön is példát vesznek. Sokatmondó adat, hogy a SzU 1980-81 folyamán kénytelen volt több mint 10 milliárd dollár gazdasági segítséget nyújtani Lengyelországnak - ez kb. az afganisztáni háború költségeivel volt egyenlő ugyanebben az időszakban.            

Miután mindemellett az is nyilvánvalóvá vált, hogy a LEMP keményvonalasai semmiféle kezdeményezéshez nem rendelkeznek elengedő belső támogatással, más "jelölt" híján Moszkva az egykor a lengyel hadsereg politikai főcsoportfőnökeként, majd vezérkari főnökeként szolgáló nemzetvédelmi miniszterbe, az 1981 februárjában a kormány élére került Jaruzelski tábornokba helyezte bizalmát. Ő feltételezhetően vegyes érzelmeket táplált a világ első szocialista állama iránt, mivel a második világháború idején az NKVD családostól kényszermunkára deportálta a karagandai lágerbe, ahol nemcsak szüleit veszítette el, hanem hóvakság következtében a szeme egészségét is (ez tette szükségessé a később névjegyévé vált méretes napszemüveg viselését).

Az, hogy ezek után zúgolódás nélkül szolgálta ki a szovjet rendszert - harcolt a keleti fronton, tiszti akadémiát végzett és még a katonai hírszerzés is beszervezte -, a szovjet gerontokrácia szemében bizonyára még nagyobb súllyal esett latba, mint Jaruzelski kiemelkedő katonatiszti képességei. Ezekben az években már nem nagyon hoztak értelmes döntéseket, de vele speciel okosan választottak. A LEMP PB tagjai is felmérték, hogy Moszkvában neki áll a zászló, úgyhogy 1981 októberében megválasztották pártfőtitkárnak is. Jaruzelski már az azt megelőző hónapokban megbízható tábornokait nevezte ki több miniszteri posztra - a belügyi tárcát pl. a katonai elhárítás feje, Kiszczak kapta.

A hadiállapot elrendelése ezután már csak idő kérdése volt. A KOK már korábban befejezte a tervek kidolgozását, ami végig a KGB és a szovjet vezérkar felügyelete alatt folyt. A hadsereg és a belügyi csapatok már sok gyakorlaton felkészültek a teendőikre, a szovjet párt- és katonai küldöttségek pedig rendszeresen járták az országot, hogy felmérjék az általános helyzetet, és ellenőrizzék a "baráti" egységek harckészültségét, megbízhatóságát.

Az előkészületeket csak egy incidens zavarta meg igazán. A hadiállapot kitervelésében résztvevő egyik lengyel vezérkari tisztről, Ryszard Kuklinski ezredesről kiderült, hogy már évek óta az amerikaiaknak kémkedik. A pártvezetés szempontjából kellemetlen módon azonban erre már csak azután került sor, hogy a CIA novemberben külföldre menekítette. A terveket ezután több ponton sietősen átdolgozták, mivel attól tartottak, hogy a Reagan-kormány titokban értesíti a Szolidaritást a leselkedő veszélyről, a részletes előkészületekről. Az aggodalom végül feleslegesnek bizonyult - jóindulatú magyarázatok szerint azért, mert az amerikaiak nem tartották valószínűnek a lengyel vezetés egy ilyen drasztikus húzását.

A tábornokok uralma

Hamarosan adódott egy kedvező időpontot is: dec. 13. vasárnapra virradó éjjel, közvetlenül a Szolidaritás vezetőségének gdanski ülése után, de még a 17-ére, az 1970-es vérontás 11. évfordulójára beharangozott tüntetések előtt. Jaruzelski aggodalmai ellenére minden olajozottan ment. Az időhúzás megtette a hatását: a "Szinkronizálás" fedőnevű átfogó, meglepetésszerű csapás, amelyre 140 ezer katonát, rendőrt és tartalékost, 1900 páncélozott szállító harcjárművet és 1750 harckocsit mozgósítottak, lényegében egy végsőkig demoralizált, nélkülöző, apátiába süllyedt országot ért, és legalább annyira irányult a tehetetlen, szétzilált állampárt, mint az ellenzéki szakszervezetek ellen.

A hadsereg ellenőrzése alá vonta a tömegkommunikációs létesítményeket és minden jelentős közlekedési csomópontot, kinevezett biztosai átvették az irányítást az állami és pártszervezetek, a stratégiai fontosságú vállalatok felett. Hadoszlopai megfélemlítési céllal végigdübörögtek a főutcákon, de a fent már említett okokból a "piszkos munka" nem nekik jutott. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások, a belügyi szervek néhány nap alatt 6 ezer főt internáltak, de később elengedték azokat, akik hajlandóak voltak aláírni egy nyilatkozatot a rendszer iránti hűségről meg a politikai aktivitás felfüggesztéséről. A rendcsinálás a spontán sztrájkok, gyárfoglalások miatt eltartott az év végéig, de a szovjet tömb hasonló korábbi eseményeihez képest relatíve vértelennek minősült. Komolyabb ellenállás a sziléziai bányavidéken alakult ki, itt 17 munkás esett áldozatul a karhatalomnak.

Mai történetünk főszereplője a rendszer összeomlása óta váltig állítja, hogy a hadiállapot elrendelésével Lengyelhont akarta önzetlenül megmenteni a szomszédos országok katonai beavatkozásától. A később nyilvánosságra hozott archív dokumentumokból kiderült kép azonban némileg összetettebb. Ügyes politikusként a tábornok a szovjet gazdasági segítségnyújtás növelésére tett ígéret fejében volt csak hajlandó elrendelni a hadiállapotot, a katonai segítségnyújtásra pedig egyenesen garanciát kért arra az eshetőségre, ha a művelet végrehajtása váratlan nehézségekbe ütközne.

A Kreml vénei azonban ezt elutasították, mert aggodalmuk szerint Jaruzelski másképp nem tett volna meg minden erőfeszítést a helyzet önálló kezelése érdekében - sajnálatos módon a gyárakban és földeken dolgozó alattvalóikat már korántsem voltak képesek ekkora hatékonysággal motiválni -, másrészt mert még 1981 decemberében is kategorikusan kizárták a fegyveres beavatkozás lehetőségét. Különösen az afganisztáni bénázás közepette nem hiányzott nekik az, hogy hazájuk külkapcsolatait tovább terheljék, nem beszélve a lengyel (fegyveres) ellenállásról, amit egy ilyen lépés biztosan kiprovokált volna. Persze ettől függetlenül kéznél volt a felvonulási terv Lengyelország megszállására, és kétség nem fér hozzá, hogy 1981-ben ezt elővették volna a fiókból, ha Lengyelország teljes káoszba fullad, az NDK-ban állomásozó szovjet csapatokkal való összeköttetés veszélybe kerül, esetleg támadás éri az Északi Hadseregcsoport katonáit.

És persze arról a nyilvánvaló tényről sem ildomos megfeledkezni, hogy amikor Jaruzelski és tábornoktársai azon a hideg vasárnapon mozgásba lendítették a hadigépezetet, akkor nemcsak a szülőföldet óvták jó hazafiak módjára az idegen katonacsizmáktól, hanem bizony a saját irhájukat is mentették. A Kreml ugyanis sosem volt valami elnéző a nehéz feladatukhoz felnőni képtelen helytartóival, ahogy azt Nagy Imre, Alexander Dubcek vagy akár Hafizullah Amin sorsa is bizonyította. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy a moszkvai pártvezéreket a szívinfarktus azért nem kerülgette a lengyel válság miatt. Jól tudhatták, hogy az ottani erélyes rendcsinálás elsősorban nem az ő érdekük, hanem azoké, akik Varsóban végtére is az ő kegyelmükből országoltak, és akik egy "testvéri segítségnyújtás" esetén minimum a kényelmes pozíciójuknak búcsút mondhattak volna.  

Életképek a hadiállapot idejéről ill. részletek az azt bejelentő beszédből. További képek itt.

Jaruzelski 20 további tiszttel megalapította a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsát (WRON), amely bejelentette az ilyenkor szokásos összes intézkedést: határok lezárása, kijárási tilalom, sztrájktitalom, cenzúra, statárium stb. Ártalmatlannak tűnő "ideiglenes" hivatalos funkciója az állami szervek munkájának összehangolására korlátozódott, de valójában legfőbb politikai döntéshozó testületként működött 1983 júliusáig, a hadiállapot visszavonásáig. Választott neve jól hangzik ugyan, ám mégsem volt valami szerencsés, mivel a wrona szó lengyelül hollót jelent, amit fekete dögevő madár lévén az európai folklórban éppenséggel nem a boldog jövővel, a bőséggel meg hasonló szép dolgokkal azonosítanak, így aztán gúnyos politikai viccekre és karikatúrákra adott okot. A tagok többsége annak idején szovjet katonai akadémiákon végzett, sokuk kiemelkedően jó eredménnyel. Az biztos, hogy a Kreml elégedett lehetett a tanítványaival.

Személyes hatalmának mértékét és annak szervezeti jellegét tekintve Jaruzelski ezekben az években inkább hasonlított valami harmadik világbeli ország "erős emberére", mint egy állítólag fejlett szocialista népköztársaság pártfőtitkárára, akaratlanul is maró gúnyt űzve a keleti tömb hivatalos világnézeti alapjaiból. 1983 végén a nemzetvédelmi minisztérium éléről lemondott helyettese, Siwicki tábornok javára, de többi pozícióját a rendszerváltásig megtartotta. Mivel tudta, hogy a szovjetek lényegében senkivel nem tudnák helyettesíteni, igen nagy mozgástérrel rendelkezett.

A hadiállapot végén feloszlatott WRON legtöbb tagját áttette a politikai vezetésbe, sőt népfrontszervezetet is gründolt a dagályos Nemzeti Megmentés Hazafias Mozgalma névvel (PRON), mintegy a köznevetség tárgyává lett állampárt alternatívájaként. Államférfiúi minőségében a nemzetgazdaság súlyos strukturális bajaival nem nagyon tudott ugyan mit kezdeni - ez ugyebár sem akkor, sem ma nem számít kirívó hiányosságnak -, ám Kelet-Európában elsőként üdvözölte a gorbacsovi reformokat és egyezett ki a belső ellenzékkel, jó pontokat szerezve ezzel otthon és külföldön egyaránt. A történelem sajátos fintoraként végül összeomlasztotta a rezsimet, melyet nyolc évvel korábban szuronyokkal védett meg.

Felhasznált irodalom:

Andrzej Paczkowski, Malcolm Byrne, Gregory F. Domber: From Solidarity to Martial Law: The Polish Crisis of 1980-1981: A Documentary History.

Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből

...meg ami a posztban linkelve van.