A hidegháború évtizedeiben a katonai nagyhatalmak közötti kapcsolatokra a rendszeres válságjelenségek dacára többé-kevésbé kiegyensúlyozottság, rendezettség volt jellemző, így a korábbi európai korszakokhoz képest a katonai vezetők is a történelem kevésbé ismert, jelentéktelenebb szereplőivé váltak. A szovjet tömb államaiban a fegyveres erők feletti szigorú pártfelügyelet magától értetődő követelménynek számított, ami eleve kizárta a hadsereg önálló hatalmi tényezőként való fellépését, vagy akár bármilyen katonatiszti csoportosulás önálló tevékenységét. És mivel a nemzetközi gulyáskommunizmus aránylag nyugalmas belső viszonyait háborús fenyegetés sem forgatta fel különösebben, kifejezetten szembetűnő, hogy a szocialista fegyverbarátságban egybeforrt hadseregek alig "neveltek ki" olyan tábornokokat, kiknek nevét, tetteit akár tehetségük miatt, akár egyéb okból megőrizte volna az utókor emlékezete.

Wojciech Jaruzelski, aki nemrég hagyta itt az árnyékvilágot, mondhatni üdítő kívételt jelentett. Katonai pályafutásának fontosabb szakaszát az jelentette, amikor a Lengyel Néphadsereg (LWP) politikai főcsoportfőnökeként (1960-65), majd vezérkari főnökeként teljesített szolgálatot, utána pedig 15 éven át látta el a nemzetvédelmi miniszter feladatait. Az ennek során tanúsított szakmai hozzáértését és elkötelezettségét ritkán vonták bármikor is kétségbe, mindazonáltal azzal természetesen aligha aratott osztatlan népszerűséget, hogy képességeit egy elnyomó és oroszcsatlós államszocialista rendszer szolgálatába állította.

De mindez kevéssé lényeges, mivel Jaruzelski végső soron nem mint katona, hanem mint politikus vált ismertté. Viszonylag rövid ideig ugyan, de miniszteri tevékenységével párhuzamosan a kormányfői és pártfőtitkári posztokat is betöltötte, sőt a hadiállapot fenntartásáért - papírforma szerint a "nemzet megmentéséért" - felelős katonai tanács (WRON) elnöki székében is ő ült. Ezáltal nemcsak a szovjet tömb történelmének egyik legbuzgóbb tisztséghalmozója lett, hanem - mondhatni a szó eredeti, római értelmében - egyetlen katonai diktátora is, noha ekkoriban a művelt közönség az ilyesmit a Vasfüggöny mindkét oldalán leginkább a barbarizmusban fetrengő Latin-Amerikával azonosította.

Ez emberileg persze érthető, mivel a viszonylagos jólét és békesség jellemezte brezsnyevi korszak poshadó állóvizében könnyű volt szem elől téveszteni, milyen kevés is választja el valójában a létező és tudományos szocializmus államait a harmadik világbeli viszonyoktól. Amikor a lengyel állampárt (PZPR) hosszú évek szívós munkájával 1980-ra sikeresen általános válságba taszította az országot, gyorsan világossá vált, hogy teljesen hiányzik az a nagy múlttal rendelkező, széleskörű legitimációval bíró, működőképes jogi és politikai intézményrendszer, ami ilyen helyzetben lehetővé teszi a problémák sikeres kezelését, a belső ellentétek vértelen elsimítását - köznapi kifejezéssel élve: a reformot.

Sokan latolgatták akkoriban a rettegett szovjet beavatkozás lehetőségét, közben pedig elsikkadt, hogy már nem az volt a kérdés, megpróbál-e a lengyel kerge birka kitörni a vörös akolból, hanem hogy lehet-e egyáltalán szavatolni a népgazdaság és államszerkezet további működését az addig megszokott viszonyoknak úgy-ahogy megfelelően. A hadiállapot bevezetése előtti hónapokban az állami média már éhínséget és fagyhalált vízionált 1981/82. telére, és nincs ok feltételezni, hogy messze jártak a valóságtól. Utólag visszatekintve Lengyelországot csak az mentette meg a beláthatatlan következményekkel járó káosztól, hogy a hadsereg szilárd társadalmi presztízzsel bírt, azaz más lehetőség híján mind a lakosság, mind az orosz nagy testvér hajlandó volt elfogadni azt, hogy átveszi a hatalmat - bármekkora megcsúfolása is volt ez a burzsoá bonapartizmust elvető marxista-leninista dogmának. A későbbiekben a SzU felbomlása, az orosz parlament 1993. októberi széjjellövetése, a Jugoszláviát, a Kaukázust és Transznisztriát feldúló háborúk megmutatták, hogy a lengyel hadiállapot nem valamiféle aberráció volt Kelet-Európa történelmében, hanem egy új, mozgalmasabb korszak figyelmeztető előjele. 

Objektíve Jaruzelski is felelősséget viselt a fejleményekért, elvégre 1971 óta tagja volt az országot irányító legfelső testületnek, a PZPR Politikai Bizottságának, de erősen kérdéses, hogy rajta kívül végre tudta volna-e hajtani más is a normalizációt - nem is beszélve arról, hogy a Varsói Szerződés többi honvédelmi minisztere hasonló szituációban ugyan mennyire állt volna a helyzet magaslatán. A szovjet vezetés nem adta jelét annak, hogy helyettesíthető szereplőnek tekintené, márpedig a politikai vezetők többsége sosem jut el arra a szintre, hogy nélkülözhetetlenné teszi magát. Legfőbb érdeme alighanem az, hogy ebbéli szerepében elősegítette a lengyel válság rendezésének egyetlen lehetséges módját: a válságért felelős politikai rendszer lebontását. A kelet-európai pártfőtitkárok között egyedüliként támogatta végig és következetesen a gorbacsovi reformokat és külpolitikai fordulatot, később pedig elsőként vállalkozott arra, hogy kiegyezzen a belső ellenzékkel, megnyitva az utat a demokratizáció előtt.

Zárkózott emberként híján volt a karizmának, ami pedig általában a katonai pályáról az állam élére kerülő „erős emberek” sajátossága, de politikusi adottságait a vele találkozó külföldi vezetők (Bush, Gorbacsov, Thatcher) elismerésre méltónak tartották – persze ilyenkor belegondol az ember, hogy az ilyesmit minden katona dícséretnek venné-e? Egyes leírások szerint pedig az idős Kádár főtitkár-kollégái közül csak őt tartotta érdemesnek a megbecsülésre, ebben még a tábornok nemesi származása sem befolyásolta. Jaruzelski tehetsége talán leginkább abban nyilvánult meg, hogy olyan szituációkban állta meg a helyét, melyekbe nem teljesen önszántából került. A családostól Szovjetunióba deportált „társadalomra veszélyes” elemként 1943-ban aligha állt más kedvező lehetőség előtte, mint csatlakozni a Vörös Hadsereg oldalán harcoló lengyel csapatokhoz, később pedig a szovjetek és saját elvtársai azért forszírozták politikai szerepvállalását, mert azok, akiknek – civilek lévén – nála kompetensebbnek kellett volna bizonyulnia ezen a téren, eredménytelennek bizonyultak.

Ezekre az adottságokra ráadásul egy olyan közegben tett szert, ami egyáltalán nem kedvezett az ilyesmihez. A szovjet hegemónia viszonyai között a kelet-európai hadseregekben senki nem emelkedhetett magasra a tiszti ranglétrán, akinek világnézeti megbízhatósága megkérdőjelezhető volt; a többi szempont másodlagosnak számított. És a lengyelek esetében erre fokozottan ügyeltek. Ha figyelembe vesszük, hogy az NKVD, később pedig a keleti front harcai, még később pedig a szovjet megszállók általi tisztogatások milyen széles lendítésekkel kaszálták le a lengyel tisztikar színe-javát, nem sok esély volt pont arra, hogy az életben maradtak közül egy olyan ember kerül az ország élére, aki kivezeti azt a válságból, s emellett a Kreml bizalmát is megtartja, sőt külföldön is szalonképessé teszi magát.

Nyugodjék békében! Minden bizonnyal egy kihalófélben lévő embertípushoz tartozott.