„Soha többé!” – a kedves hallgató bizonyára hallott már a jelmondatról, amit a totális háború és az azt kísérő népirtás többször is ihletett a vészterhes 20. században. Furcsán hangozhat, de – ha az angol Wikipédiának hinni lehet – a dán nemzet is magáévá tette ezt, így vonva le a konzekvenciákat 1940. április 9-ből, a német orvtámadás napjából. Szemlátomást ezt tekintik múltjuk leggyászosabb napjának, ami önmagában is bizonyíték arra, hogy aligha sorolhatjuk őket a szerencsétlen sorsú, rengeteget sínylődött népek közé.
Ami történt ugyanis, az objektíve rászolgálna a „különleges katonai művelet” jelzőre, mivel az első puskalövéstől a fegyverletételig mindössze 6 óra telt el, és olyan csekély veszteségekkel járt mindkét oldalon – a történészek eltérő eredményekre jutottak ugyan, de a két számjegyű teljes összegben a legtöbbjük egyetért -, hogy a német vezetés annak puszta tényét is elhallgatta, egyszerű és békés katonai bevonulásról beszélve ehelyett a nemzetiszocializmus ügyével legalábbis passzívan rokonszenvező dán dolgozó nép földjére. Tény viszont, hogy ezután Dánia (továbbá Norvégia) minden más országnál hosszabb ideig szenvedték el a német megszállást – igaz, csekély stratégiai jelentősége miatt a háború ott relatíve még kevesebb pusztítást okozott, mint északi szomszédjánál.
Annak ellenére pedig, hogy ugyanúgy a gyalázat és gyász napjáról beszélhetünk itt, mint ami az amerikaiak esetében dec. 7., az legalábbis tisztázatlan, hogy a koppenhágai kormány mégis milyen realisztikus lépésekkel előzhette volna meg a bekövetkezett borzalmat, illetve a végsőkig folytatott vicsorgó ellenállás mégis miért lett volna végeredményben kívánatosabb.
Mindez viszont jelentőségében eltörpült amellett, hogy az incidens – és ez a kifejezés itt lekicsinylő szándék nélkül is nyugodtan használható – igen emlékezetes módon dörgölte a dánok orra alá kisállami jelentéktelenségüket, végső soron saját jövőjük alakítására való képességük nyilvánvaló korlátait. Az apró Luxemburghoz hasonlóan vezetőik semmit sem tettek, amit a németek szemében provokációnak lehetett volna tekinteni egyáltalán, egyszerűen azért váltak mégis invázió terepévé, mert (ahogy arra fentebb utaltunk) útban voltak nagyobb és fontosabb célpontok felé.
Ezek után az átlagember, ha már megvannak a maga negatív tapasztalatai ezen a téren, azt gondolná, hogy a dánok minderről ugyanakkora eséllyel készítenek kiegyensúlyozott, a bárgyú sablonoktól mentes, és még egy laikus külföldi számára is élvezhető mozifilmet, mint mondjuk mi a mohácsi csatáról, vagy az amerikaiak dec. 7-ről (bocs, Mr. Bay), esetleg a franciák a saját 1940-es vereségükről. És mégis, az Április 9. című 2015-ös alkotás – melynek címe nem valami fantáziadús ugyan, de az ottani közönségben nyilván semmi kételyt nem hagy a feldolgozott nehéz téma felől – kellemes csalódást okoz, ahogy azt podcastunk mai adásában részletesen meg is indokoljuk.
Beszélgetésünk másik tárgya, ismét az egységes tematika jegyében, szintén egy 2015-ös dán háborús film, mely Magyarországon A homok alatt címmel jelent meg – amazzal ellentétben ez nem sok fogódzót kínál egy dán nézőnek sem, és ha kukacoskodni akarunk, nem is olyan szellemes, mint az eredeti cím (Land of Mine). A történet ugyanis objektíve nem háborús, hanem posztháborús, és aknaszedésre kényszerített német hadifoglyok keserédes hányattatásait mutatja be, ami szintén nem nevezhetünk egy gyakran megfilmesített témának. Na de a kommentár keretei között kedvcsinálónak legyen elég ennyi. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk! A hanganyag letölthető itt.
Utolsó kommentek