A változatosság kedvéért - és némi alig leplezett pedagógiai célzattal - a hetet napjaink egyik legméltatlanabbul mellőzött fegyveres konfliktusa, a kelet-kongói felfordulás legutóbbi fejleményeivel kezdenénk.

Manapság nem árt ugyanis néha illusztrálni a "szoftver" fontosságát, azt, hogy minimális anyagi eszközökkel is összetett, nagyonis tanulságos - olykor kétségkívül meglehetősen brutális - hadviselést lehet bemutatni. Akit a történelemórákon annak idején magával ragadott teszemazt a harmincéves háború hangulata, az - egy pillanatra félretéve a Fekete-Afrika ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban oly népszerű sztereotípiákat - Kongóban sem fog csalatkozni.

Tán még a tinta sem száradt meg a januárban megkötött nagyszabású gomai békeszerződésen, de az év várható konfliktusait számba vevő cikkünkben mi már eleve finom kétellyel tekintettünk annak jövőjére. Nos, az idő egyértelműen minket igazolt, a gomai egyezményben foglalt tűzszünetet az elmúlt mintegy 180 napban több mint 200 dokumentált alkalommal sértették meg a "magas szerződő felek".

Maga ez a bizonyos gomai megállapodás - bármennyire is tapsikolt hozzá annak idején világszerte mindenki - csupán egy volt ama szinte menetrend szerint érkező ilyen-olyan kongói békeszerződések sorában, melyek a valós viszonyokkal rendszerint igencsak mérsékelt korrelációt mutatnak.

Egy kis történelem

A Nagy-tavak vidékére aztán végképp igaz Wellington herceg mondása, miszerint "a dolgok átkozottul szorosan összefüggenek", mai történetünk szűkebb értelemben vett előzményei is minimum az 1994-es ruandai népírtásig nyúlnak vissza.

Ennek végén ugyanis a ruandai hadsereg (FAR) és a hutu Interahamwe milícia tömeggyilkosságokban közreműködő csapatai jobbnak látták elmenekülni az Uganda (és Burundi) felől nem túl kedélyes hangulatban érkező tuszi Ruandai Hazafias Front (RPF) erői elől. Útjukat - nem kis mennyiségű hutu menekült társaságában - kézenfekvő módon az afrikai mértékkel sem különösebben áthatolhatatlan kongói határ, a két Kivu tartomány felé vették, s ezzel el is dőlt ama szimbolikus dominó.

A túloldalon ugyanis szintúgy a hutu és tuszi népcsoportok különféle helyi verziói laknak, kiknek együttélésében meglehetős egyensúlyzavart okozott a menekülő embertömegek érkezése. Ez aztán Mobutu (akkor még "zairei") elnök karrierjére is pontot tett. Minimális hatalma ugyanis nagyrészt a  különféle népcsoportok egymás ellen való kijátszásán alapult, ám a felkavart helyi viszonyok között immár végképp képtelen volt bármiféle ellenőrzést gyakorolni a történések felett.

A Kongóba menekült mintegy negyvenezer hutu fegyveres komoly biztonsági kockázatot jelentett az újdonsült ruandai vezetésnek, s minthogy Mobutu sem hajlandó, sem képes nem volt a velük szemben való fellépésre, Kagame ruandai elnök a legjobbnak látta, ha saját kezébe veszi a kezdeményezést. Hasonló cipőben járt Uganda is, bár számukra máig az Úr Ellenállási Hadserege (LRA - elég elmebeteg társaság, ők is megérnének egy cikket) okoz fejtörést.

Az eredmény Zaire 1996-os ugandai-ruandai inváziója lett. A támadók különböző kongói felszabadítási szervezeteket gründoltak s meglepő könnyedséggel hatoltak át az országon, egészen a fővárosig. Közben valahonnan előásták Laurent-Desiré Kabilát, a hatvanas évek maoista gerillájából (többek között ő ihlette Che Guevara híres-hírhedt mondását Afrikáról és a forradalomról) a kilencvenes évekre demokratává avanzsáló úriembert, aki a fejlemények láttán célszerűnek találta ráébredni hazafias - egyébiránt nem létező - tuszi gyökereire. Mobutu az idők szavára hallgatva időközben sietve Marokkóba távozott, így mire Ruanda és Uganda erői elérték Kinshasát, Kabilát az újdonsült Kongói Demokratikus Köztársaság elnöki tisztjére emelték.

Kabila azonban ambíciózus ember volt, gondolt egyet, s merész lépést tett az önállósodás irányába. 1998-ban ugandai és ruandai szövetségeseit udvariasan távozásra szólította fel, mire ők támadást indítottak a főváros ellen. Ekkor következett azonban az igazi grósze meglepetés, mely az angolai légierő támadása képében megálljt parancsolt a ruandai erők előrenyomulásának. Rövidesen az angolai hadsereg is kongói területre lépett Kabila védelmében (aki az egykor marxista angolai vezetés régi pártfogoltja volt). A teljesség kedvéért őket követték Namíbia és Zimbabwe csapatai is (és persze a másik oldalon még Burundi is, akiket rendre kifelejtenek az összes egyezményből, így a kezdetek óta vígan garázdálkodnak Kelet-Kongóban).

E felvezetéssel megkezdődött a második kongói háború, avagy "Afrika világháborúja", melynek a 2002-ben Sun City-ben aláírt békeszerződés vetett véget. Fent nevezett államok (többé-kevésbé) elhagyták az ország területét, az időközben gombamód elszaporodott különféle milíciák, hadurak és egyéb fegyveres "felszabadító" szervezetek - melyekből biztonsági és gazdasági érdekeiket szem előtt tartva Ruanda és Uganda is megtartott egy csokorral - legnagyobbjaiból pedig egységkormány alakult az ifjabb Kabila vezetésével. Atyja ezt már nem érhette meg, lévén egy testőre még 2001 ben végzett vele, minek következtében az elnöki posztot alig harmincéves fia, Joseph örökölte. De ekkor lett alelnök az elmúlt hónapokban elfogott milliárdos-hadúr, Jean-Pierre Bemba, vagy ekkor kapta felhatalmazását az ENSZ MONUC missziója is.

Megindultak a különféle D^(x)R^(y) képletű programok, melyek rövidítéseiben - gyaníthatóan tetszőleges mennyiségű - D és R betűk jelzik a fegyveresek leszerelésével - és esetenként a hadseregbe való integrálásával - a résztvevők és menekültek hazatérésének, beilleszkedésének megkönnyítésével kapcsolatos legkülönfélébb feladatokat (mint pl. Disarmament, Demobilisation, Repatriation, stb, stb). A rendezés keretében 2006-ban aztán Joseph Kabila az ország 46 éve először megrendezett választásait is megnyerte.

Mint ahogy azonban a külföldi közvetítéssel összehozott - diplomataéletrajzokba kívánkozó - békemegállapodásokkal oly gyakran megesik, ezúttal sem sikerült maradéktalanul felnőni a helyzet valóságához. Azon túl, hogy pár fajsúlyosabb szereplőt is sikerült megintcsak kifelejteni, az aláírók minden biztonsági (meg persze politikai, gazdasági, stb) érdekeit sem sikerült tökéletesen összeegyeztetni. Az eredmény egy csokor tovább feszülő ellentét és az azokból fakadó ellenségeskedés lett, melyeket az időközben megérkező ENSZ erők sem voltak képesek kordában tartani. És akkor a központi hadseregről talán ne is beszéljünk. E történelmi háttérre festette tehát az élet az utóbbi két év - eddigieknél semmivel sem kevésbé érdekfeszítő - eseményeit Kelet-Kongóban.

Főbb szereplők és az út Gomáig

FDLR: A már említett hutu fegyveresek - a FAR és az Interahamwe utódai - száma az idők folyamán igencsak megcsappant. A ruandai haderő nem kis hányadukkal végzett, még többüket telepítették azonban sikeresen haza, s integrálták a hadseregbe. A néhai 40.000-es létszám így a kétezres évek közepére alig 15.000-re, mára úgy 6000-re apadt, miközben a megmaradt különféle hutu fegyveres csoportok közül az FDLR (Forces Démocratiques de la Libération du Rwanda) emelkedett ki meghatározóként. Deklarált céljuk a rezsimváltás és demokratizáció Kigaliban, ez azonban a harcmezőn már az aktuális ruandai vezetés megbuktatása és egy többségi hutu kormány felállításaként foglamazódik meg.

A ruandai kormány a népirtásban betöltött szerepe miatt mindenfajta párbeszéd lehetőségét elutasítja az FDLR-rel, ám ezt ők sem igazán szorgalmazzák, lévén hazatérve minimum a Gacaca-bíróságokkal, bizonyos esetekben azonban jóval súlyosabb felelősségre vonással kellene szembenézniük. Az FDLR több mint tíz éves kelet-kongói tartózkodása alatt így hát kényelmesen berendezkedett a Kivu-tartományokban, egyes területeken bizonyos állami funkciókat is kezdtek átvenni, s innen idították támadásaikat a ruandai erők és a térség tuszi eredetű (elsősorban Banyarwanda) népessége ellen. Ez utóbbi rossz szokásuk vívta ki aztán Laurent Nkunda tábornok és csapatai haragját, akik az utóbbi pár évben bámulatos karriert futottak be.

Nkunda és a CNDP: Laurent Nkunda tábornok történetünk egyik legérdekesebb figurája, mint kongói tuszi, annak idején pszichológus egyetemi hallgatóként a ruandai népirtás hallatán csatlakozott '94-ben az RPF-hez. A kongói bevonulást már a Ruanda által támogatott kelet-kongói RCD-Goma (merthogy Ugandának is volt egy RCD-je, valamivel északabbra) "felszabadítási szervezet" őrnagyaként harcolta végig. A 2002-es békeszeződés nyomán csapataival, ezredesként került a kongói hadseregbe, ahol 2004-ben tábornokká léptették elő. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a hadsereg 81. és 83 dandárjával, számos volt RCD-Goma harcossal, kivonja magát a kinshasai kormány fennhatósága alól, s önálló tevékenységbe kezdjen.

Tette mindezt bevallása szerint a kongói tuszi népesség védelmében, akik teljesen kiszolgáltatottá váltak az FDLR (és egy sor más fegyveres csoport) támadásainak, lévén a kormány képtelennek mutatkozott akárcsak minmális fennhatóság gyakorlására is a térségben. Nkunda az általa uralt területeken egyfajta árnyékállam tervszerű kiépítésébe kezdett - saját közigazgatással, rendőrséggel, infrastrukturális fejlesztésekkel (azért ne egy Goma-Bukavu mágnesvasútra tessék gondolni), és természetesen fegyveres erőkkel. Hamarosan megalakította a CNDP-t (Congres National pour la Défense du Peuple), mely ugyan legfeljebb 5000 fegyveressel rendelkezik, vezetői a ruandai RPF és a kongói RCD-Goma tapasztalt veteránjai, így mára a két Kivu tartomány egyik meghatározó fegyveres erejévé vált az FDLR (és persze mandátuma jelentette korlátain belül a MONUC) mellett. Továbbra is kiváló kapcsolatot ápolnak a ruandai vezetéssel, ám deklarált céljuk továbbra is csupán a kongói népesség védelme. A gyakorlatban persze - amint az ilyenkor lenni szokott - ez nem ilyen egyértelmű.

Nkunda akkor vált végleg meghatározó figurává, amikor 2006 november-decemberében csapataival Goma bevételére indult. A támadást a kormány védelmében a MONUC erőinek kellett visszavernie. Ezt követte egy eleve kudarcra ítélt megállapodás Nkunda erőinek beolvasztásáról a hadseregbe, mely 2007 nyarára végleg kudarcot vallott.

Decemberre a kongói hadsereg (a FARDC) nagyszabású offenzívát indított Nkunda erői ellen, s legott csúfos kudarcot vallott. Kabila elnök eztán végképp elérkezettnek látta az időt egy átfogó békemegállapodásra, melynek eredménye lett az idén januári gomai egyezmény.

FARDC: A kormány fennhatósága a Kivu tartományokban gyakorlatilag nemlétező, a kongói hadsereg állapota pedig minden elképzelhető szempont alapán emberemlékezet óta siralmas. Képzetlenek, rosszul felszereltek, fegyelmezetlenek és alul- (vagy épp semennyire sem) fizetettek. Az utóbbi egy-két hónapban például már a MONUC tisztjei próbáltak némi minimális képzést adni nekik, hogy legalább a legalapvetőbb szinten képesek legyenek együttműködni velük. A FARDC sorozatos kudarcai azonban egyelőre tovább folytatódnak.

Ama bizonyos 2006-os megeállapodás szerint a CNDP hadseregbe olvasztása felé tett első lépésként fele-fele arányban vegyes egységeket hoztak létre Nkunda erőiből és a FARDC még szervezetlen harcosaiból. Az eredmény nem túl meglepő módon a közeli szakítás és Nkunda erőinek további megerősödése volt. A megállapodás felbomlását követően a kormány ultimátumot intézett Nkundához, 20.000 fős erőt és nehézfegyverzetet vont össze Észak-Kivuban, decemberben azonban még így is megalázó vereséget szenvedett a CNDP alig ötezres csapataitól.

Bár igazából a térség minden fegyveres szervezetének tevékenysége megkérdőjelezi valamilyen formában a kormány fennhatóságát, Kinshasa fő ellenfelének a CNDP számít. Ennek oka, hogy Nkundáék deklarált céljai egyértelműen a kormány hatalmát fenyegetik. Ezzel szemben az FDLR fő célpontja Ruanda, a FARDC ezért szemet huny Nkundát nyomás alatt tartó kivui tevékenységük felett, sőt időről-időre taktikai együttműködésre is lép velük. Ami persze a kongói vezetés magasabb szintjei, s a velük szorosan együttműködő ENSZ erők számára is meglehetősen kínos tud lenni.

MONUC: Az ENSZ békefenntartóinak mandátuma az idő múlásával egyre inkább a helyi viszonyokhoz igazodott. A kezdeti felhatalmazás mára a fegyverletétel kikényszerítését, a civil lakosság érdekében való fegyverhasználatot és hasonló elemeket is tartalmaz. S bár érkeznek olykor hírek kábítószerért és aranyért lőszert a felkelők kezére játszó pakisztáni békfenntartókról és egyéb visszaélésekről, a MONUC csapatainak a térségben tartózkodó mintegy 5000-es kontingense mégiscsak Kelet-Kongó három meghatározó katonai szereplőinek egyike. Munkájukat azonban nem csak mandátumuk korlátai hátráltatják, de az a tény is, hogy a világ egyes ingerszegényebb környezeteivel szemben Kongóban a békefenntartókat is rendre szívbaj nélkül támadják a harcoló felek.

Mai Mai milíciák: különféle helyi önvédelmi csoportosulások gyűjtőneve, mely állítólag a "Víz! Víz!" felkiáltásból ered, utalva ama tényre, hogy előszeretettel alkalmazzák a varázslás különféle praktikáit (Példának okáért a pigmeusok húsának fogyasztása a hiedelmek szerint véd a golyó ellen. Vagy megtanít repülni, már nem emlékszem). Hihetetlenül rosszul felszerelt, képzetlen kisebb-nagyobb csapatok, néha csupán íjjal-nyíllal, machetével, akik a '96-ban benyomuló külföldi csapatok ellen ragadtak először fegyvert. Mára némelyek az FDLR-rel karöltve ténykednek, mások továbbra is őrzik "függetlenségüket". Ha az olvasó némi képet kíván alkotni róluk, tekintse meg az alábbi videót. Külön érdemes figyelni az apró részletekre, az eszközökre, kiegészítőkre.

És a többiek: az itt felsoroltakon túl aztán Kelet-Kongó tele van mindenféle más kisebb-nagyobb fegyveres csoportokkal, rablóbandákkal, a politikai célok terhét levetve önérdekeiket követő jelentéktelenebb hadurakkal, és az elsősorban nemzetközi vállalatok szolgálatában álló zsoldoscégekkel. Eleve mindenki az uralma alatt álló természeti kincsek értékesítéséből, s az épp keze ügyébe eső népesség sanyargatásából finanszírozza tevékenységét. Az eredmény összevissza vonuló szinte folyamatos menekültáradat és szalonképes kifejezéssel élve az "emberi jogok tömeges megsértése".

2008 első hat hónapja

A FARDC decemberi épületes pofáraesését követően január 23-án a kormány és 23 különféle fegyveres csoport - köztük a CNDP - aláírta a gomai egyezményt. Jópáran ismét letették a fegyvert, egyesek a hadseregbe is bebocsáttatást nyertek, a kormány pedig meghirdette a rendezést megvalósítani hivatott Amani-programot. A szembenálló feleket az ellenségeskedés felfüggesztésére, s a frontovonalaktól való visszavonulásra szólították fel. Az ellenfelek közti ütközőzónát az ENSZ békefenntartói foglalták el.

Igen ám, de nem csak hogy a Kinshasa és Nkunda közti bizalmatlanságot nem sikerült csökkenteni, de az FDLR-t is sikerült kifelejteni a meghívottak közül. ŐK tehát értelemszerűen elutasítják a nélkülük kidolgozott egyezmény minden pontját, s mint ha mi sem történt volna, folytatják tevékenységüket. Korábban ugyan sor került egy kongói-ruandai megállapodásra, melynek értelmében Kigali nem támogatja Nkundát, Kinshasa pedig fellép az FDLR ellen, ennek a mai napig nem sok foganatja volt.

A fegyveresek leszerelése is meglehetősen vontatottan haladt, májusban például több száz Mai Mai harcos tette le a fegyvert a hadseregbe történő felvétel reményében, minthogy azonban a kormány hónapokig nem tudott mit kezdeni velük, közel százuk visszament harcolni a susnyásba. Az FDLR és Mai Mai által tartott területekről azonban márciusra kezdett a szokásosnál is több hír érkezni falvak elleni támadásokról, fosztogatásokról és mindenféle kegyetlenkedésekről. Március-áprilisban aztán a CNDP megelégelte a dolgot, s offenzívát indított az FDLR és szövetségesei kiszorítására a Rutshuru környékén található területeken. A feleket szétválasztó békefenntartóknak nem volt különösebb választásuk, az őket érő sorozatos támadások hatására a frontok mentén széthúzott, rendkívül szellősen elhelyezkedő erőiket össze kellett vonniuk.

Már az utóbbi hetekben érkeztek azok a hírek, miszerint Nkunda sikerei láttán a FARDC tekintélyes fegyverszállítmányokat indított Gomába, s maga a CNDP is fokozni kezdte toborzótevékenységét. Vagyis a gomai megállapodás kudarca egyre nyilvánvalóbbá válik. A harcok fokozódásának mellékhatásaként különféle segélyszervezetek is az őket ért támadásokról, az "emberi jogok tömeges megsértéséről" számolnak be - a MONUC-ot értelemszerűen (azért ez sem 100%) kivéve - az összes fél részéről. A példa kedvéért egy idézet, több hasonló beszámoló is olvasható itt, a Human Rights Watch oldalán (az idézetben szereplő PARECO egy az FDLR-rel együttműködő kisebb milícia):

'Mashango (near Bukombo), Rutshuru Territory 
Claude lives in Mashango, a village in the Bukombo administrative area. In mid-February, PARECO combatants killed six members of the local chief’s family. “They tied them up and took them outside the house,” he said. “Then they burned the house and shot and killed each of them. One was shot in the back of the neck, another had her head taken off by a bullet. The 14-year-old boy was shot below the stomach, and the 10-year-old was shot in his legs. The fifth was shot in his side, and the last had one leg cut off by machete before being shot in the other leg.” Claude later found their bodies outside the remains of their house.'

Tanulság

A kelet-kongói béke ezúttal sem látszik megvalósulni, de ha egy pillanatra sikerül túllépni a "fejlett világ" szokásos arroganciáján, a Kivu tartományok eseményeiben összetett hatalmi viszonyaikkal, stratégiai és taktikai finomságaikkal rendkívül tanulságos történésekre bukkanhatunk. Igen, ami ott folyik szörnyű, számunkra szinte felfoghatatlan, de szereplői - néhány elmebeteget leszámítva - bizony racionális megfontolások alapján cselekszenek, ezért hát ha a világ véget kíván vetni e konfliktusnak, célszerű lesz hasonlóan közelíteni hozzá.

 *

(És egy kis olvasnivaló így a végére, a teljesség igénye nélkül:

• a Human Rights Watch 92 oldalas elemzése
• a dél-afrikai ISS ismertetője a térség viszonyairól és egy csokor fegyveres csoportról
• Kinshasa-Kongó a CSIS Afrika-Fórumán: 1 2
• és végül: események időrendben a Crisis Group oldalán)