by 5.g / Rammjaeger83 / SchA
"2008 - The year of the Rat in the Chinese Zodiac. It is an animal associated with aggression, wealth, charm, and order, yet also associated with death, war, the occult, pestilence, and atrocities."
Kezdetét vette - pontosabban a kínai horoszkóp szerint február 7.-én kezdetét veszi - 2008, a Patkány éve. Visszatekintés gyanánt csak annyit, hogy ami a háborúkat illeti, tanulságos és termékeny évet zártunk. Volt miről írnia a témával foglalkozó szakembereknek, a harci zónák közelébe merészkedő firkászoknak sajtó tisztelt képviselőinek és nem utolsó sorban nekünk is. Kevés jel mutat arra, hogy ebben az évben világszerte kevesebb vér lesz kiontva - ez az átlag civil vagy egy békeharcos szempontjából szomorú, a hadiipar és a fegyverkereskedők számára már kevésbé -, itt van hát az az ideje, hogy rövid körképet adjunk arról, hol folynak az új év elején jelentősebb konfliktusok, és hol robbanhatnak ki újabbak.
Irak
Libanon
Algéria
Szíria
Palesztina
Irán
Afganisztán
Pakisztán
Srí Lanka
Koszovó
Kaukázus
Latin-Amerika
Kolumbia
Fekete-Afrika
Darfúr és környéke
Szomália
Etiópia-Eritrea
Nagy-tavak vidéke
Irak - Érdekes folyamatnak lehetünk szemtanúi Irakban: a támadások száma 2007 közepe óta visszaesett a 2004-es szintre. Vajon mi történt? Működik a "surge"? Peace in our time? Szép volna, de nem egészen ez a helyzet. A szunnita milíciák még mindig megvannak, csak most amerikai zsoldban, kapnak bőven pénzt és fegyvert ("bribe them, nuke them, or leave them alone" - ahogy Gary Brecher, alias War Nerd szokta mondogatni), a Mahdi hadserege újjászerveződött (őket Irán látja el), és most mindenki a kivárásra játszik - ha az USA kivonul, vagy eléggé lecsökkenti a csapatai létszámát, a trend megfordul. Ez nem béke, hanem átmeneti tűzszünet. A híreket elnézve a beharangozott sikerek 90 százalékát az al-Kaida (vagy amit annak tartanak) ellen érik el, a többi irakit senki nem fegyverzi le, sőt! Jelenleg több, mint 300 független fegyveres csoport tartozik a "Concerned Local Citizens" mozgalom alá, akik a koalíciós erőkkel vállvetve harcolnak az al-Kaida terroristái ellen. Hát nem tudom, de én nem repesnék a boldogságtól az iraki kormány helyében, ha tudnám, hogy 300 rivális milícia operál teljesen függtelenül szerte az országban, akik addig vannak nyugton, amíg kapják az amerikaiaktól havonta a csekkeket. Visszatérve az al-Kaidához, ők valóban meg vannak szorulva, hiszen városi gerillaharcnál a lakosság támogatásának elvesztése katasztrofális eredményekkel jár, és egyre többen látják be, hogy egy kis szelet az iraki tortából sokkal jobb, mint a mártírhalál. Persze a neokon média hozza a formáját és hülyébbnél hülyébb elképzeléseket vonultat fel, hogy miért is javulnak a dolgok, lásd Battle of the Baghdad Belt. Végül, de nem utolsósorban a török hadsereg is teszi a dolgát Irak északi határainál, szóval 2008-ban is témánk lesz ez a kies ország.
Libanon - 2006-ban a Hezbollah és Izrael közös rendezésében egy nagyszerű háborút láthattunk, amin azóta is ámul a világ. 2007-ben kicsit lejjebb adták a színvonalat, és csak a belpolitikai válságot valamint a Fatah al-Iszlam táborának több hónapos (! - nem, nem ők voltak ilyen jók, a libanoni hadseregnek kellene még fejlődnie) ostromát tudták hozni. 2008. sem igérkezik teljesen békésnek, a politikai válság továbbra is tart, elnök nincs, és nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben hirtelen beütne a konszenzus, főleg mert Szíriától kezdve a franciákon át az Egyesült Államokig mindenki bele akar kicsit kavarni a helyzetbe lehetőleg a saját szájízéhez igazítva azt. Belső törésvonalból van itt elég, síiták vs. szunniták vs. maronita keresztények vs. drúzok (a Taif Egyezmény 18 kisebbsége már rég out-of-date), illetve "nyugatbarátok" vs. "szíriabarátok", most csak leegyszerűsítve a dolgokat. Ezek mellett ott van még a palesztin menekültek problémája, akik nem túl népszerűek az országban, és esetleg még az al-Kaidának is táptalajt nyújthatnak, és az izraeli vezérkar és politikai elit azon része, akik már két éve a revanson törik a fejüket a 2006-os pofáraesés miatt. Mivel a fentiek elég robbanékony elegyet képeznek, érdemes lesz 2008-ban is megkülönböztetett figyelemmel kísérni a libanoni eseményeket.
Algéria - Az utóbbi időben a jó öreg GSPC már eléggé padlón volt, ezért stílust váltott és csatlakozott az al-Kaidához. Sikerült is elkövetnie egy-két látványosabb robbantást, de még ha hozzávesszük ehhez, hogy az ország déli részének ellenőrzés alatt tartásában a kormány kihívásokkal küszködik, egyelőre akkor sem számíthatunk itt az eddigieknél komolyabb harcokra 2008-ban.
Szíria - Két apropó kapcsán ejtenék szót Szíriáról, mint a "Gonosz Tengelyének" prominens tagjáról (Bush és tanácsadói valalmi ritka durva cuccot szívhattak, amikor ezt a kategóriát megalkották). Először is felmerült a gyanú, hogy Szíria is kétes célú atomprogramba fogott Észak-Korea és Irán segítségével, aminek bizonyítékát egyesek abban látják, hogy tavaly szeptemberben Izrael lebombázott egy ismeretlen célú katonai létesítményt Szíriában. Erről röviden csak annyit, hogy ha a szírek valóban atombombát akarnának barkácsolni, és már olyan szinten tartanának, ami szükségessé teszi a megelőző csapást, akkor az ügy már az ENSZ BT előtt volna, és Izrael telesírta volna a médiát a "szír veszéllyel", egyszóval nem ejtenék ilyen csöndben az ügyet.
A másik érdekesség, hogy még tavaly tavasszal egy elég mérvadó biztpolos, Martin van Creveld, írt egy cikket, melyben egy esetleges Izrael elleni szíriai támadás esélyeit latolgatta. Tömören összefoglalva azt állítja, hogy Szíria csendben beszerzett egy rakás modern fegyvert Oroszországtól, és egy váratlan pillanatban háborút indít a Golán-fennsík visszaszerzéséért, és miközben katonái a 2006-os libanoni háborúhoz hasonló gerillaharcot folytatnak - amit Izrael megint csak elveszít - a friss orosz lég-/tank-/hajóelhárító rakéták megakadályozzák az IDF-t abban, hogy érvényesítse a hardverfölényét és szétkapja Damaszkuszt. Én azért fenntartásokkal kezelném ezt az ötletet, hiszen a történelemből számos példát lehet hozni, hogy a high-tech önmagában nem garantálja a győzelmet, meg aztán Asszad elnököt sem úgy ismeri a világ, mint vakmerő hazárdjátékost, aki képes lenne egy ilyen húzásra. Nos, mindenesetre 2008 őszéig (pontosabban Jom Kippurig) kiderül az igazság.
Palesztina - "C'est magnifique, mais ce n'est pas la guerre." (Ez fenséges, de ez nem háború.)
Irán - Egy Irán elleni amerikai háború lehet a 2008-as év nagy slágere, ha valóban bekövetkezik. Legalább annyi érv szól a háború mellett, - ha nem is idén, de legkésőbb jövőre, az új amerikai elnök beiktatása után - mint ellene. Maga helyzet egy egész cikket érdemelne, ezért most csak gyorsan felsorolnám a lényegesebb dolgokat.
ProWar: az iráni atomprogram ha lassan is, de töretlenül fejlődik és ez bizony sokaknak okoz álmatlan éjszakákat a világ minden táján. Az Egyesült Államok az iszlám forradalom óta nem szimpatizál Iránnal, és ha neokon héják gondolnának egy merészet, és választások ide vagy oda, keményen odacsapnának Iránnak, az látványos lenne. Izrael nyíltan is támogatna egy ilyen akciót, hiszen rendszeresen előkerül az iráni propagandában a "cionista entitás térképről való letörlése", de a háttérben az öböl-menti országok is röhögnének a markukba, mert ők sem szeretnének a régióban iráni dominanciát látni, már pedig 2003. óta ebbe az irányba mutatnak az események. Akármilyen nagy és viszonylag modern az iráni hadsereg, az USA technikai fölényével szemben nem tudja megvédeni a nukleáris létesítményeit és egyáltalán az országot. Sőt felmerült az ötlet, hogy esetleg taktikai atomfegyvereket is bevetnének a jobban védett célok ellen, ami fordulópontot jelenthetne a hadviselés történetében, de ezt a lehetőséget azért egészséges kétkedéssel tessék kezelni.
KontraWar: A fentiek ellenére az Egyesült Államok számára több okból is öngól lenne ez a háború: Irán csak ránt egyet a sz*roskanálon, és a normalizálódó iraki helyzet újra átmegy teljes káoszba, ha pedig Irán elég bátor, akár el is szedheti Iraktól a síiták lakta területeket. Az USA költségvetése már így is az afganisztáni és iraki háborúk feneketlen pénznyelőjében tűnik el, egy harmadik háború, aminek következtében az előző kettőben is romlana a helyzet, a legutolsó, amit akarhatnak. Sőt egyes vélemények szerint létezik egy titkos megállapodás Amerika és Irán között, miszerint a nyilatkozatháborúk ellenére Irán nem piszkál bele az iraki eseményekbe, cserébe nem feszegetik a szükségesnél jobban az atomprogramját. Meg aztán Amerika jelenleg feltűnően az al-Kaidára fókuszál, hogy valami eredményt is fel tudjon mutatni a "War on Terror" kapcsán, és az al-Kaida gyűlöli Iránt, többek között azért mert síiták és elárulták a világméretű dzsihádot. A józan ész azt diktálja, hogy egyszerre egy ellenséggel számoljon le az ember. Ha Irán valóban képes lesz atomfegyvert előállítani - ami azért nem holnap következik be - a világ akkor sem dől össze, és nem lesz sem IV. világháború sem II. holokauszt, ahogy Norman Podhoretz vizionálta. Az atombomba inkább státusszimbólum, sem mint háborúkat nyerő fegyver, az iráni atomot nem lőnék ki csak úgy passzióból Izraelre (senkire), mert különben ők is kapnának eleget. Az iráni bomba nem egy eszköz a külvilág ellen, hanem éppen fordítva, kevesebb lehetséges eszköz a külvilágnak Irán és regionális ambíciói ellen.
Afganisztán - Pár adat Afganisztánról az ICG-től : az ópiumtermesztés 2007-ben újabb rekordot döntött, 193.000 hektáron virágzik a mák, ami 17%-os növekedés 2006-hoz képest, 0,2 békefenntartó jut 1000 afgánra, ami nevetségesen alacsony szám, a támadások száma kb. 20%-kal nőtt 2006-hoz képest és majdnem 300%-kal 2005-höz képest. Igen, a kedves olvasó jól gondolhatja, hogy a béke angyala ide sem mosolyog le még egy darabig. Az ANA (Afghan National Army) gyakorlatilag használhatatlan, az afgán katonák gyakran hónapokra eltűnnek a laktanyából, hogy aztán csak a zsoldot felvenni térjenek vissza. A tálibok igen nagy területeket tartanak ellenőrzésük alatt, lásd a térképet a Senlis Council jóvoltából. Azért természetesen a frontvonal csak szimbolikusan értendő, aszimmetrikus háborúban nincsenek frontok. Néhány várost leszámítva a pastu területek egésze tálib ellenőrzés alatt áll vagy senkiföldje, az ISAF-nak pedig jóval több katonára és forrásra lenne szüksége, hogy fordítson a helyzeten, de személy szerint kétlem, hogy meg is fogja őket kapni. El lehet játszani a gondolatal, hogy ha anno nem buktatják meg Szaddám Husszeint, és az iraki háború költségeit inkább Afganisztánra fordítják, akkor ma már egy működő afgán állam létezne, de annyi biztos, hogy a helyzet nagyságrendekkel volna jobb a mostaninál.
Pakisztán - Benazir Bhutto merénylet áldozata lett (SZVSZ kizárt, hogy az ISI - a pakisztáni titkosszolgálat - ne tudott volna a merénylet terveiről, hacsak nem maga szervezte azt), a választásokat halasztják, az ellenzék máris a választások elcsalásáról beszél, Musharraf támogatottsága meredeken zuhan, a katonai körökben is. A káosz több módon is kedvezhet az iszlám fundamentalistáknak, akiktől félni szoktak Pakisztán kapcsán, mert maga az ország annyira nem egy nagy szám. Az északi tartományok de facto már így elég függetlenek Iszlamabadtól, és ha komolyabb, hosszan tartó zavargások törnének ki a fővárosban, a helyi molláknak esetleg támadhat néhány merész gondolata - a határtól északra, Afganisztánban is pastuk élnek, ők is rokonszenveznek a tálibokal, ugyan miért ne egyesítenénk az erőinket (nyíltan is). Ez nem nyerné el az USA és pakisztáni vezetőség osztatlan tetszését, és az afganisztáni műveleteket gyorsan kiterjesztenék a törzsi területekre is (ténylegesen is ez a neve - Federally Administered Tribal Areas). Ha viszont netán valóban tisztességes és demokratikus választásokat tartanának (aha...), ott megismétlődhetne az algériai eset, vagyis itt is az iszlamisták győznek, ezért a hadsereg puccsot hajt végre a "demokratikus értékek" védelmében, majd kedélyes polgárháborúba kezdenek. A harmadik, és legvalószínűbb verzió, hogy a hadsereg talál valakit Musharraf helyére, aki stabilizálja az országot. Ez szintén lehetőséget ad, hogy egy - viszont már csak a nyugat szemében - "veszélyesen iszlamista" diktátor jut hatalomra, hiszen anno Zia ul-Haq is egy puccsal került hatalomra, hasonlóan kaotikus időkben, és ő bizony többek között átigazított pár törvényt a sariához. El tudom képzelni a pánikot, ami a egyes körökben erre kitörne - iszlamizáció egy országban, ahol csak a lakosság 97%-a muszlim, meg iszlám atombomba - mintha lenne olyan, hogy keresztény vagy ateista atomfegyver.
Srí Lanka - A világ egyik legütőképesebb felkelő szervezete – mint ahogy arról már korábban beszámoltunk – a Tamil Tigrisek (LTTE), amely több mint 25 éve vív szeparatista küzdelmet a címlapokra egyébként ritkán kerülő, szingaléz többségű ázsiai országban. Józan logika szerint egy viszonylag kis szigeten gerillaharcot folytatni körülményes vállalkozás, mivel a folyamatos utánpótlást csak tengeri úton lehet biztosítani, és a működési terület is erősen korlátozott. Ennek dacára az LTTE több figyelemreméltó sikert is elért, mivel ellensége, a Srí Lanka-i hadsereg hagyományosan nem éppen vitézségéről és fejlett harcászatáról híres.
Úgy látszik azonban, az utóbbi időben a derék tamilokra rájár a rúd, és a kezdeményezés több fejlemény eredményeképpen a kormányerők kezébe csúszott át, akik lassan, de biztosan tanulták/tanulják meg a gerillák elleni harc (COIN) fortélyait. 2002-ben hivatalosan tűzszünet lépett életbe a harcoló felek között, melynek betartását természetesen senki nem vette túl komolyan, inkább a jövőbeli összecsapásokra való felkészüléssel töltötték a beállt (viszonylagos) szünetet. A Tamil Tigriseket is utolérte az ilyen szervezetek és politikai mozgalmak ősi átka, a belső széthúzás, frakciózás. A kormány ezt ügyesen a maga javára fordította, kijátszva a szervezet keményvonalasai ellen a „belső elhajlókat”, a Karuna-csoportot, akik a teljes függetlenség helyett megelégednének az autonómiával is a kormánnyal való együttműködés fejében. Az LTTE pénzügyi háttere is megingott, mivel Kanadában és Nyugat-Európában szigorúbb ellenőrzés alá kerültek a tamil diaszpóra adományozásai, melyek a szervezet fő valutabevételi forrását jelentik, és a haditengerészet is egyre gyakrabban tartóztatja fel vagy süllyeszti el az álcázott utánpótlás-szállító hajóikat. Az elmúlt 3 évben az általuk uralt terület kétharmadát és élőerejük felét elvesztették – nem túl jó kilátások a jövőre nézve.
A Srí Lanka-i légierőnek van mit köszörülni a harckészültségén, az utóbbi években szerény pénzügyi forrásait szemmel láthatóan nagy körültekintéssel mozgósítva bevásárolt olcsó vadászbombázókból és harci helikopterekből – az olvasó képzeletére bízom, milyen szándékkal. Annyi biztos, hogy a kormányerők nagy húzásra készülnek: pár nappal ezelőtt hivatalosan is felmondták a fegyverszünetet – nem túl meglepő módon arra hivatkozva, hogy az LTTE mintegy annak leple alatt átcsoportosításokat hajtott végre, és újabb terrortámadásokat tervez –, és támadásokat indítottak tamil célpontok ellen a sziget északi részén. Így aztán mindenképpen dicséretet érdemelnek – ha másért nem, azért, mert a 2008-as évben is garantáltan bőséges olvasni- és jó esetben néznivalóval fogják ellátni a háborús hírekre éhes nagyérdeműt.
Egyelőre még korai lenne jóslatokba bocsátkozni arról, mennyire bizonyulnak majd tehetségesnek a szingalézek ebben a harcban. Figyelembe véve a múltban elkövetett hibáikat nagy elbizakodottságra semmiképp nincsen okuk, és az LTTE teljes szétzúzása nem biztos, hogy reális cél lehet számukra a közeljövőben – feltéve persze, hogy a Zeitgeist jegyében minimalizálni akarják saját veszteségeiket. Persze az is lehet, hogy mindent elszúrnak, és akkor talán egy szép napon lesz még független Tamilföld.
Koszovó – Ha helyi fegyveres konfliktusok kirobbantásáról van szó, a Balkán derék népeire nagy bizonyossággal lehet számítani, elvégre a kompromisszumkészség nem az erős oldaluk. Jelen pillanatban ismét Koszovó kies vidéke az a hely, ahol a nagyhatalmi diplomácia mozgástere igencsak beszűkülni látszik. Azonban a teljesen egyoldalú high-tech háború híveit el kell keserítenünk, mert ha ebben az évben ott megint lőni kezdenek, abban a légierő valószínűleg kevés szerepet játszik majd 1999-hez képest, kénytelen lesz mindenki a könnyűfegyverzetű, jelentős részben irreguláris erők jól ismert akciózásával beérni.
Latin-Amerika - sem a régi már. Napjainkra igencsak megfogyatkoztak a kontinens fegyveres konfliktusai. Letűnt korok említésre méltó játékosai közül ugyan megvan még a jó öreg perui Fényes Ösvény, szebb napokat látott tagságának kicsiny szabadlábon maradt része azonban igen csak takaréklángon folytatja harcát. Mexikóban molyolnak még valamit a zapatisták, ám a kilencvenes évek második felének fegyveres küzdelmét maguk mögött hagyva ők is inkább politikai-kulturális-propaganda vonalon szövögetik tovább a történelem szálait. Ráadásul manapság már a messze földön híres Subcommandante Marcos sem sokszor jelenik meg a nyilvánosság előtt.
Azért akadnak még itt-ott jelentéktelenebb fegyveres mozgalmak, és bizony az erőszaktól sem mentes politikai feszültségek, valamint a szervezett bűnözés is számos dél-amerikai kormány számára okoz álmatlan éjszakákat, a komolyabb fegyveres konfliktusok azonban több mint egy évtizede elkerülik a térséget. Egyetlen kivétel akad ez alól, mégpedig:
Kolumbia - a világ fegyveres konfliktusainak egyik méltatlanul kevés nyilvánosságot kapó nagy klasszikusa, mely a hatvanas évek óta töretlenül zajlik. A legnagyobb kormányellenes erő, a marxista és kommunista - még mondja valaki, hogy az ilyesmi kiment a divatból - FARC a változó idők szavára hallgatva már a nyolcvanas évek folyamán megkezdte stratégiája gyökeres átalakítását, így az uralmuk alatt tartott területeken elég hamar egyfajta kváziállammá váltak. Tevékenységük pénzügyeit is új alapokra helyezték, az - amúgy zseniális elnevezésű - 1982 évi Hetedik Gerillakonferencia óta az egyre lassabban csordogáló külföldi források helyett hozzáfogtak harcuk pénzügyeiknek a kábítószertermelés és kereskedelem, valamint az emberrablások alapjaira való áthelyezéséhez.
A jó példa ragadós, ezt az utat követte a kevésbé híres, kevésbé hatalmas (és kevésbé kommunista) ELN is, miközben az éppen aktuális kolumbiai kormányok teljesítménye erősen hanyatló tendenciát kezdett mutatni. A gerillammozgalmak tevékenysége a kilencvenes évek második felére azonban már nem csak a lakosság tekintélyes hányadának, de az ország hírnevét megalapozó drogbáróknak is kezdett komoly kellemetlenségeket okozni, nem is csoda hát, hogy országszerte gombamód szaporodni kezdtek a különböző jobboldali irányultságú paramilitáris önvédelmi mozgalmak. 1997-ben egyetlen szövetség, az AUC keretei közt egyesültek, kiváltva a hivatalos szervek rosszallását is. S bár a hadsereg hivatalosan nem lépett fel ellenük, mintegy megtűrte a baloldali gerillák és azok - vélt vagy valós - bázisai elleni támadásaikat, kábítószeres kapcsolataik és bizonyos emberi jogi aggodalmak okán 2001-ben ők is felkerültek az USA híres-hírhedt terrorszervezeteket tartalmazó listájára. Ami bizonyos szempontból ironikus, tekintve hogy fő ellenfeleik, a kommunista FARC és ELN szintén hosszú évek óta bérelt hellyel rendelkeznek eme jeles dokumentumban.
Az 1998-tól regnáló Pastrana elnök a hangsúlyt a békés, tárgyalásos rendezésre helyezte, az FARC egy csinos kis demilitarizált zónát kapott az ország belsejében. Megindultak a tárgyalások, majd 2002-re annak rendje és módja szerint zsákutcába is jutottak. Mindeközben Pastrana szoros együttműködést kezdett kiépíteni az Amerikai Egyesült Államokkal is, ennek erdménye a máig futó Plan Colombia, melynek fő célja a kábítószeripar felszámolása (realistáknak: visszaszorítása), különös figyelmet szentelve a balos gerilláknak. A gyakorlatban fő funkciója azonban, hogy a hadiipari és katonai szolgáltatásokat kínáló amerikai cégeket zsíros megrendelésekkel, kolumbia gerilláit pedig váltságdíj ellenében elrabolható zsíros amerikai mérnökökkel lássa el.
Pastranát 2002-ben a keményvonalas Alvaro Uribe követte az elnöki székben, aki a konfliktus merőben más, alapvetően katonai jellegű megoldását vizionálta. A hadsereg reformja és a gerillák elleni fellépés fokozása aztán meghozta eredményét, az emberrablások és gerillaltámadások száma is visszaesett. Második elnöki ciklusa felé közeledve Uribe a tárgyalásoknak is egyre nagyobb teret kezdett engedni, 2006-ra lényegében befejeződött az AUC demilitarizálása, s Kubában máig időről-időre sor kerül az - azóta egyébként jelentősen meggyengült - ELN és a kormány képviselői közti megbeszélésekre is.
Fekete-Afrika - hosszú évtizedek óta a fegyveres konfliktusok iránt érdeklődő ínyencek titkos favoritja, ahol Clausewitzet kiforgatva a politika a háború folytatása más eszközökkel. Ha már talán nem is a klasszikusnak számító hidegháborús korszakhoz hasonló színvonalon, de ma is számtalan kisebb-nagyobb konfliktust találhatunk kontinens-szerte. Szinte minden államnak van egy-két saját, külön bejáratú szeparatista mozgalma, felkelő szervezete. Hogy csak néhány "Ca"-val kezdődő területet említsünk: Szenegálban Casamance, Angolában Cabinda, vagy Namíbiában a Caprivi-sáv. A bőség zavarában azonban ezúttal Fekete-Afrika konfliktusainak elenyésző töredékével foglalkozhatunk csupán.
Annyit rögtön az elején szögezzünk le: nem, Kenyában (egyelőre) nem lesz háború, illetve ami van, afrikai mértékkel az is csupán kedélyes tüntetéssorozat. Tessék megnézni a két éve Togóban elnökválasztás kapcsán történteket. Ugyanígy Zimbabwében sem lesz háború. Majd ha a tüntetések helyett elkezdik komolyabban megszervezni az ellenállást, és a tiltakozók lelövöldözése helyett állam bácsi is célponttá válik, majd talán akkor.
Darfúr és környéke - minden bizonnyal a ma értelmiségi körökben legdivatosabb "súlyos humanitárius katasztrófa". Mert ugyebár a kultúrember is szívén viseli a világbéke ügyét, de Irak miatt aggódni az kissé már olyan közhelyes. Ennek ellenére felteszem, akik megrekedtek azon a szinten, hogy Darfúrban a gonosz arabok bántják a szegény feketéket, miközben a jóságos fehér ember megpróbálja kiterjeszteni felettük oltalmazó kezét, amúgy sem sűrűn látogatják kicsiny honlapunkat, ennek cáfolatára nem is pazarolnám az értékes biteket. Klasszikus polgárháború ez érdekellentétekkel és egy állammal, aki nem tudja és/vagy nem akarja azokat kordában tartani, így hát az érintett csoportok úgy 2003-tól elkezdték kezükbe venni a megoldást jelentő Kalasnyikovot. Népírtás, menekültek, humanitárius válság, miegymás, ahogy az már ilyen helyzetekben lenni szokott.
Aztán mikor a dolog lassacskán elkezdte zavarni a nemzetközi közösséget is, jöttek az ENSZ szankciói és határozatai, valamint 2006 közepén az Afrikai Unió egyik első nagy biztonságpolitikai húzása, a Darfúri békemegállapodás, az AMIS békefenntartó művelettel megtámogatva. 2007 júniusában aztán Jan Eliasson ENSZ- és Salim Ahmed Salim AU-különmegbízott előálltak közös, háromlépcsős rendezési tervükkel (pdf), melynek megvalósítása érdekében a BT júliusban az AMIS alapjain létrehozta az ENSZ és az AU közös UNAMID misszióját is. Ez utóbbi létszáma máig még csak meg sem közelíti a tervezett mintegy 20.000 főt. A helyzet mérlege röviden a következő: a terveket általánosságban mindenki elfogadja, a nemzetközi közösség időről-időre szankciókkal lepik meg a szudáni kormányt, akik cserébe azért igyekeznek megkeseríteni a békefenntartók és segélyszervezetek életét, a közvetítők közvetítenek, a tárgyalások egymást érik, s mindeközben a helyi erők lényegében teszik amit eddig.
A dolog igazi érdekességét azonban regionális hatásai adják. Valószínűleg nem túl meglepő megállapítás, hogy Fekete-Afrikában az államterület és -határ westphaliai értelemben vett fogalmai nem igazán ismeretesek. A csak papíron létező határokon a gyakorlatban felkelők, menekültek és fegyverkereskedők - illetve ezek tetszőleges kombinációi - a legnagyobb természetességgel járkálnak ide-oda. Darfúr esetében ez elsősorban a szomszédos - már-már kötelező autoriter hajlamokkal megáldott elnök versus fegyveres ellenállás képlettel felvértezett - Csádra vonatkozik. Jópár hónapos hír volt például, amikor Nigeri erők jelentették, hogy szudáni felkelőket találtak határukon, magyarul az illetők úgy keresztbe gondtalanul átszelték egész Csádot.
Szomália - Mi ugrik be róla az embernek elsőre? Ja, ahol '91 óta nincs állam. Jujj, ijesztő. Akkor kezdjük is ezzel: Szomáliában van kérem állam, nem is egy. Az északi Szomáliföld a legjobb példa. 1991-ben Siad Barré bukásával rögvest kinyilvánították függetlenségüket, azóta vígan elvannak, nemzetközi kapcsolatokkal meg minden, csak éppen hivatalosan nem ismeri el őket senki. Ám ez még változhat. A másik jelentősebb állam Puntföld, valamivel délebbre és keletebbre (ott Afrika legszélső csücskén). Szomáliföldhöz hasonlóan már-már meglepően korrektül funkcionálnak államként, a nagy különbség, hogy Puntföld egy majdan létrehozandó egységes szomáliai szövetségi állam részének tekinti magát. Hogy a képlet ne legyen olyan egyszerű, e kettőnek komoly területi követelései is vannak egymással szemben, melyek nem ritkán fegyveres összetűzésekben öltenek testet. S mintha csak a poén kedvéért tenné, 2007 júliusában eme vitatott területek valamivel több mint fele is kikiáltotta függetlenségét, Maakhir néven. Na ezt hívhatják halmozottan hátrányos helyzetű államnak. Aztán volna még itt egy - a központi kormányt szintúgy elismerő - Galmudug nevű államocska Puntföld határán, amit lényegében pár a konfliktusba belefáradt klán gründolt 2006 augusztusában.
A maradék Szomália évek óta különböző klánok és hadurak játszótereként funkcionál, annak ellenére, hogy hosszas közvetítéssel 2004 októberében sikerült egy átmeneti szövetségi kormányt (valamint parlamentet és pár hasonló szervet) felállítani. 2006-ra azonban az Iszlám Bíróságok Szövetsége (ICU) e maradék terület szinte egészére kiterjesztette hatalmát, ami nem csak az átmeneti kormányt érintette igen kellemetlenül, de Etiópia rosszallását is kiváltotta az ICU Eritreával és az ogadeni felkelőkkel fenntartott kapcsolatai okán. Végül az etióp hadsereg az átmeneti kormányt támogatva 2006 decemberében lerohanta Szomáliát és szétzavarta az ICU-t, akik ennek alkalmából gerillaháborúra rendezkedtek be. Kapva az alkalmon az Afrikai Unió felállította AMISOM békefenntartó műveletét, mely azonban igazából máig nem sok vizet zavar a környéken.
A kezdeti sikerek után az átmeneti kormányban is egyre komolyabb hatalmi harc kezdett kibontakozni a meglehetősen autokratikus stílusú Abdullahi Yusuf Ahmed elnök, és az ex-állatorvos miniszterelnök, Ali Mohamed Gedi között, mely végül 2007 októberében Gedi lemondásához vezetett. Az elnök decemberben új miniszterelnököt nevezett ki, s a kormány az elmúlt hetekben áttette székhelyét Mogadishuba. A fegyveres összecsapások ennek ellenére továbbra is mindennaposak, s az etióp csapatok esetleges kivonása minden bizonnyal rövid úton megpecsételné az átmeneti kormány sorsát.
Etiópia-Eritrea - Szinte klasszikus államközi háborújuk üdítő kivétel volt a XX-XXI. század fordulójának egyhangú konfliktusai között. A 2000-es algíri megállapodás óta azonban nem sikerült mindkét fél által elfogadható módon rendezni a határok kérdését. A két állam közti feszültség állandó, a háttérben igyekeznek egymásnak a lehető legtöbb téren keresztbe tenni, időről időre felmerül a háború kiújulásának lehetősége is. Legutóbb 2007 november-decemberben, a határok megállapítása kapcsán mérgesedett el a helyzet a szokásosnál is jobban, s bár 2008 elejére a kedélyek valamelyest lecsillapodtak, ki tudja látunk-e a közeljövőben újabbb etióp-eritreai háborút.
Nagy-tavak vidéke - A minap békemegállapodást (pdf - érdekes egy látvány, minden oldal tökig aláírásokkal) írt alá a Kongói Demokratikus Köztársaság kormánya, valamint majd' 20 különféle, az ország keleti Kivu tartományaiban tevékenykedő fegyveres csoport, köztük az éppen aktuális "hírhedt felkelővezér" Laurent Nkunda tábornokkal. Béke van, lehet hátradőlni, gondolhatná az ember. Igen ám, de ott azért nem egészen így mennek a dolgok. Van ugye egy irgalmatlan kiterjedésű vidék, őserdővel meg mindenféle természeti erőforrásokkal, ameddig a szem ellát. Egy dolog nem nagyon szokott arrafelé lenni: stabil államhatalom. A szomszédban pedig mindezeknek relatíve az ellentéte: kicsi, erőforrásokban és termőföldben nem különösebben dúskáló, nagy népsűrűségű országok, viszonylag korrektül működő államhatalommal. Éppen ezért a Nagy-tavak vidéke mindig is kiváló hátországot biztosított mindenféle felkelőknek, harcoljanak akár Kinshasa, akár valamelyik környező állam kormánya, akár bárki más ellen.
Ezt unta meg '97-ben Ruanda és Uganda, s hadseregeik az általuk támogatott kongói felkelőkkel egészen Kinshasáig nyomultak előre. A jó öreg Mobutu immáron nem támaszkodhatott hidegháborús szövetségeseire, így hát bölcs belátással Marokkóba távozott, a megüresedett elnöki székbe pedig a maoista gerillából demokratikus szabadságharcossá fejlődött Laurent Desire Kabila került. Ám minthogy a mértékletesség minden bizonnyal neki sem volt erénye, rövid úton megpróbálta saját kezébe venni a hatalmat. Korábbi szövetségesei fegyveres erővel kívánták tudtára adni ezzel kapcsolatos rosszallásukat, annál nagyobb volt aztán meglepetésük, mikor Kabila oldalán bekapcsolódott a konfliktusba Angola, Namíbia és Zimbabwe hadereje is. Vezetőik személyes kapcsolatai és különféle biztonsági megfontolásaik mellett - Ruandához és Ugandához hasonlóan - az erőforrások feletti uralom megszerzése és kemény üzleti érdekek vezérelték őket.
1999-re sikerült tűzszünetet tető alá hozni az érintett államok között, az ENSZ pedig felállította MONUC békefenntartó misszióját. 2001-ben Kabilát meggyilkolták, utóda meglepő módon fia, Joseph lett, majd 2002 vége felé a konfliktusban részt vevő államok és főbb felkelő szervezetek is aláírtak egy békeszerződést, melynek értelmében előbbiek kivonták csapataikat Kinshasa-Kongó területéről, utóbbiak pedig helyet kaptak az ifjabb Kabila vezette átmeneti kormányban. Ennek ellenére a konfliktusban szintén kisebb szerepet játszó Csádot, Líbiát, Szudánt és Burundit soha nem vonták be a tárgyalásokba, számtalan hadúr, milícia, felkelő és egyéb fegyveres csoport pedig vígan harcol tovább, miközben Ruanda és Uganda - elsősorban az általuk támogatott szervezetek révén - továbbra is fenntartják valamelyest befolyásukat az ország keleti tartományaiban. Mindezzel igazából sem a kinshasai kormány, sem a valaha volt legnagyobb békefenntartó műveletté növekvő MONUC nem tudott ezidáig igazán mit kezdeni.
2006-ban azért végre sor kerülhetett a parlamenti- és elnökválasztásra is, melyet Joseph Kabila és pártja nyert meg, akit rövid fegyveres összetűzéseket követően, de végül beiktattak hivatalába. Ez azonban nem jelenti, hogy a Nagy-tavak környékének helyzete végleg rendeződött volna. A napokban kötött megállapodás például korántsem fedi le az ország minden fegyveres csoportját, sőt még a konkrét kérdés néhány főbb szereplőjére - így a Kivu tartományokban harcoló hutu milíciákra, vagy a velük szemben Nkundát támogató Ruandára - sem vonatkozik, s mindez az egész térség biztonságára hatással van. Csak hogy nevesebb példát említsünk, az ugandai kormány ellen 1987 óta harcoló Úr Ellenállási Hadserege (LRA) is északkelet-kongói bázisairól szervezi tevékenységét. A Nagy-tavak térsége hosszú évtizedek óta a világ egyik - ha nem "a" - legösszetettebb és legkomolyabb konfliktushalmazának ad otthont, szóval a bíztató jelek ellenére szerény véleményem szerint azért lesz itt még látnivaló bőven. Annál sajnálatosabb dolog, kis hazánkban - ahogy egész Fekete-Afrikáról - minden bizonnyal erről a konfliktusról sem hallhatunk a jövőben sokkal többet, mint eddig.
*
A fenti listát az idén várható látványosságokról a teljesség igénye nélkül - saját érdeklődésünk befolyásától sem mentesen - állítottuk össze. A cikk sajnos már így is túlnyúlt a tervezett kereteken, ezért számos apróbb konfliktust kénytelenek voltunk kihagyni. Azonban amint a világon bárhol magasra csapnak majd a háború lángjai, mi igyekszünk minél hamarabb beszámolni róla.
Utolsó kommentek