A békés karácsonyi ünneplést Atrox keresztesekről szóló vendégsorozatának 3. részével kívánjuk teljessé és meghitté tenni. Következzen hát a II. keresztes hadjárat.

A második keresztes háború

„Vágjatok neki, ó lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit. Bizonyosak lehettek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el titeket az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Ha bármilyen veszély fenyeget, mondjátok egymás között újra: életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk. Mekkora dicsőséggel térnek meg a győztesek a csatából! Mily boldogok, akik mártírként maradnak a csatatéren! Örvendezz, ó, bátor vitéz, ha életben maradsz, és győzöl az Úrban, de még inkább örvendezz és mondj dicséretet, ha meghalsz, és csatlakozol az Úrhoz. Az élet ugyan termékeny, és a győzelem dicsőséges, a szent halált mégis joggal helyezik előbbre. Ugyanis ha boldogok, akik az Úrban halnak meg, nem még inkább boldogok-e azok, akik az Úrért adják életüket?”

Clairvaux-i Szent Bernát

Imád ad-Dín Zengi, a nagyszerű hadvezér és uralkodó 1127-ben megszerzi az uralmat Moszul városa felett. A hithű muszlim engesztelhetetlen gyűlöletet érez minden frank iránt, s miután keleten megszilárdítja helyzetét, azzal, hogy egyesíti a mezopotámiai szeldzsuk fejedelemségeket, majd uralma alá hajtja a szíriai emírségeket, szent harcot indít a keresztények, azon belül is azok legkeletibb állama, az Edesszai Grófság ellen. A muzulmánok úgy hatolnak be a birodalom szívébe, mint kés a vajba. A fővárost, Edesszát ugyan elszánt védelmezik a keresztesek, azonban Zengi katonáinak nem tudnak sokáig ellenállni, így a város véres harcok után elesik. Jól tükrözi a helyi kaotikus viszonyokat, hogy a szomszédos Antiochia megtagadja a segítséget, Jeruzsálem pedig túl messze van, hogy időben érkezzen bármiféle segítség. A vereség mélyen megrázza mind a keleti, mind az európai keresztényeket, és a segélykérő szóra újra megmozdulnak Európa fejedelmei, lovagjai. [Érdekességként Edessza elestének napja pont december 24. volt. - szerk]

III. Jenő pápa Edessza elestének hírére azonnal egy új keresztes hadjárat meghirdetését határozza el. Világi szócsövének a hihetetlenül karizmatikus, nagyszerű szónokot, Bernátot kéri fel. Bernátot 1146 húsvétján a burgundiai Vézelay-ban találjuk, ahol VII. Lajos és legerősebb vazallusai hallgatják végig a nagyszerű szónoklatot, majd tömegesen tesznek fogadalmat a kereszt felvételére a királlyal az élükön. Bernát innen először északra vonul, és Flandriában szólítja fegyverbe a lovagokat ékes szónoklataival, Angliába pedig, ahová személyesen nem tud eljutni, olyan dicsérő, hadba hívó levelet küld, amelynek sokan nem tudnak ellenállni: „A Föld remeg, megrendül, mert az Egek Ura kezdi elveszíteni földjét, ahol kinyilatkoztatta magát, és ahol az emberek között élt harminc éven át. […] Királyságotok messze földön híres arról, hogy fiatal és életerős férfiakban gazdag. A világ tele van dicséretükkel, bátorságuk híre zeng mindenki ajkáról…”

Bernát ezek után német földre utazik, és 1146 karácsonyán Speyerben a birodalmi gyűlés előtt megtartja egyik leghíresebb szónoklatát. Bernát beszéde után III. Konrád német-római császár több fejedelemmel együtt azonnal felveszi a keresztet. Közöttük van egy bizonyos Barbarossa Frigyes nevű sváb herceg is, a későbbi nagy hatalmú császár. Az elkövetkező pár hétben több tízezren csatlakoznak a felhíváshoz a császárság területén. Szent Bernát megtette kötelességét, úgy tűnik, minden esély megvan arra, hogy a keresztesek újabb hulláma visszavesse az arcátlan muzulmánokat, és kiűzze őket az Úr szent földjéről.

Két dolgot azonban figyelmen kívül hagyott Szent Bernát. Egyfelől, bár a kor két legnagyobb uralkodója tett hitet az ügy mellett, és mindkettejüket mély vallásos meggyőződés vezette, a csatatéren, hadvezérként jelentéktelen érdemeket tudtak csak felmutatni. Hol voltak ők az első háború egymással ugyan folyton torzsalkodó, ugyanakkor nagyhatalmú, határozott, célratörő lovagvezéreihez képest a csatatéren? Sehol. A másik, hogy a keresztes sereg nem volt egységes, franciák és németek külön utakon, egymással nem törődve képzelték el megvalósítani saját terveiket. De mindez nem érdekelte Bernátot, ő úgy gondolta, hogy az Úr velük van, így a siker nem lehet kétséges. Hamarosan kiderül, hogy mekkorát tévedett.

Először a németek indulnak útnak 1147 júniusában a gyülekezési helyül kitűzött magyar határról. A Magyar Királyság területén és a balkánon kisebb nehézségek árán végigmenetelnek, azonban görög földön több csetepatéba bocsátkoznak a helyi lakossággal. Manuel császár ezért azonnal megszervezi a hadak behajózását, hogy a keresztesek minél korábban folytathassák útjukat kelet felé. A sereg rendezetlenül, csigatempóban vonul Anatólián keresztül célja felé, azonban Niceától keletre súlyos vereséget szenved a legelső felbukkanó ellenféltől. A könnyűlovas szeldzsukok messziről, nyilaik segítségével mérnek csapást a szervezetlen, százezer fős menetre. A keresztesek, védtelen zarándokok hullái halmokban emelkednek az összecsapás helyszínén. A határozatlan Konrád képtelen rendet, fegyelmet tartani, pedig a vasba öltözött német lovagok képesek lehetnének földbe tiporni, de legalábbis szétszórni, megfutamítani ellenfeleiket, ha határozott, erőskezű hadúr vezetné csatába őket. Ehelyett a császár visszavonulást rendel el, amely teljessé teszi a vereséget. Niceában lényegében felbomlik a német kontingens, a keresztesek nagy része visszatér hazájába, és csak maroknyian maradnak császáruk mellett, hogy bevárják a franciákat, és hozzájuk csatlakozva újra nekivágjanak az útnak, hogy eleget tegyenek fogadalmuknak, és megpróbálják teljesíteni küldetésüket.

A francia seregek nem sokkal a németek után érkeznek a térségbe, és más úton próbálják elérni úti céljukat. Azonban ők sem kerülhetik el az összecsapást, és Attalia [mai nevén Antalya - szerk] közelében súlyos veszteségeket szenvednek el a rájuk törő muzulmán ellenség csapásai alatt. Azonban itt már megmutatkozik a Templomos rend tapasztalt lovagjainak segítsége, akik értékes tanácsokkal, útmutatásokkal látják el nyugati hittestvéreiket, a veszteségek minimalizálása érdekében. Ők jól ismerik a muzulmánok harci taktikáit, cseleit, és tudják, mi módon lehet ellenük védekezni, a felállított kelepcéket pedig hogyan lehetséges elkerülni. A nyugatról érkezett lovagok mind nagyobb elismeréssel adóznak fegyelmezettségüknek, bátorságuknak, harci teljesítményüknek.

Itt kell megjegyezni, hogy egy nyugati lovag gyakorlatilag rögtön ráront ellenfelére, mihelyst megpillantja, és ekkor semmilyen parancsra nem hallgat. Amíg lova ki nem dől alóla, keresi az összecsapás lehetőségét. A keleti lovagrendek tagjai azonban a legnagyobb nyugalomban, pajzsaik védelmében, egyetlen zokszó nélkül tűrik, hogy a szeldzsukok egymás utáni hullámokban lőjék ki feléjük nyílvesszőiket, és egy sincs közöttük, aki parancs elhangzása nélkül kitörne a sorból. Ez az elképesztő fegyelmezettség teljességgel megdöbbenti a nyugatról érkezett lovagokat, és az első időkben még gyávasággal is vádolják a keleti rendek tagjait, azzal gúnyolva őket, hogy félnek szembeszállni a muzulmánokkal. Ez az érzés azonban néhány hét és számtalan, feleslegesen eltékozolt lovagi élet után – miközben a Johanniták és a Templomosok egyetlen embert sem vesztenek – mérhetetlen tiszteletté alakul. Az összecsapás után végül úgy dönt a király, hogy a biztonságosabbnak vélt tengeri utat választják, és görög hajókon teszik meg a hátralévő utat a Szentföldig.

A keresztes seregek vezetői végül 1148. június 24-én „csúcstalálkozót” tartanak Akkó városában, ahol meghatározzák a hadjárat célját, és a következő lépéseket. A tanácskozáson a két királyon kívül részt vesz I. (Rőtszakállú) Frigyes, II. Henrik osztrák herceg, a Templomos és a Johannita nagymester, valamint számos szentföldi keresztény hatalmasság. Mivel időközben Imád ad-Dín Zengi fia, Nureddin az apjánál is félelmetesebb hírnevű muszlim hadvezér földig romboltatta Edesszát, ezért a sereg új célpontot szemel ki: a semleges, gazdag, Nureddin hatalmától tartó Damaszkusz városát. Az ostromló seregek kezdetben sikereket érnek el, azonban később ellátási nehézségek, vízhiány, valamint több vezetési hibának köszönhetően és az újra felbukkanó egyet nem értés, széthúzás következtében végül kénytelenek felhagyni az ostrommal. Ez meg is pecsételi a keresztesek sorsát. III. Konrád a sikertelen ostrom után visszatér Európába, míg VII. Lajos egy évvel később követi kíséretével együtt.

A második keresztes háború eseményei, és kudarca rávilágít, hogy az immár több emberöltő óta keleten élő keresztények és nyugati hittársaik között mekkora hitéletbeli szakadék nyílt. A keleti keresztények elsajátították a vallási türelem, együtt mellett élés, elfogadás képességét a békés hétköznapokban. Erre rá voltak kényszerítve, mert közöttük, mellettük, és az uralmuk alatt számtalan muzulmán és zsidó vallású ember élt. Az Európából érkezett keresztesek azonban nem tudtak és nem is akartak különbséget tenni muzulmán és muzulmán között. Számukra minden muszlim az Úr ellensége, akit minden lehetséges módszerrel üldözni kell. A keleti keresztényeket elpuhultnak, sőt már-már árulónak tartották, amiért a muszlimokkal cimborálnak. Ez vezetett ahhoz, hogy végül a Jeruzsálemi Királysággal ekkor baráti viszonyt ápoló Damaszkusz ellen vonultak, ahol csúfos vereséget szenvedtek. Mindezeken felül a keleti keresztények még most sem képesek félretenni nézeteltéréseiket, az intrikák, politikai cselszövések, áskálódások továbbra is a mindennapok részét képezik, amelynek talán oka lehet az is, hogy mindhárom állam erős férfivezető vezető nélkül, asszonykézen van ebben az időben (a középkori, hűbéres rendszerben szinte elképzelhetetlen, hogy egy nő parancsnokoljon nagyurak, harcos férfiak felett). A keresztény államok gyengesége utat nyit a lendületben lévő muzulmánok számára, akik úgy látják, eljött a visszavágás ideje.

A második keresztes hadjárat kudarca utat nyit Nureddin számára, aki feltüzelt harcosaival sorra aratja győzelmeit a keleti keresztények fölött. Hadai 1149. június 29-én az inabi csatában tönkreverik az Antiochiai Hercegség hadait, ahol Rajmund, Antiochia fejedelme is a csatatéren marad. A győzedelmes muszlim vezér hatalmas területeket hasít ki a fejedelemségből, lényegében ráteszi a kezét egész Szíriára. A vereség következményeként az Edesszai Grófság végleg megszűnik létezni, míg az Antiochiai Hercegség jelentéktelen állammá zsugorodik. Nureddin azonban nem elégszik meg ennyivel, hamarosan a kezébe kerül Damaszkusz, és ezzel megvalósítja a keresztények rémálmát: Jeruzsálem közvetlen fenyegetését.

A helyzetet végül III. Balduin, Jeruzsálem új királya menti meg, aki anyja kezéből a hatalmat kiragadva először nyolc hónapig tartó ostrom után elfoglalja Askalont, az egyiptomiak utolsó szíriai erősségét, majd nyílt ütközetben veri meg a legyőzhetetlen hírében álló Nureddint. A végleg meggyengült egyiptomiak Askalon elvesztése után békét kérnek, míg Nureddin a verség után kénytelen visszahúzódni és rendezni seregének sorait. Mindez egy időre lélegzethez juttatja a keresztényeket, kiknek hatalmát szinte már csak a Jeruzsálemi Királyság jelképezi keleten.

Ekkor azonban, Nureddin halálát(1174) követően új, minden eddiginél veszedelmesebb, nagyhatalmú muzulmán vezér tűnik fel a színen, hogy betöltse a hatalmi űrt, és végigjátssza a neki szánt történelmi szerepet: Szaláh Ad-Dín, vagy ahogy a keresztények nevezik, Szaladin.

A Templomos Rend felépítése, felemelkedése

A rend székhelye – csakúgy, mint a királyé – először természetesen Jeruzsálemben található, majd annak eleste után Akkóba kerül. A rend legfőbb vezetője a nagymester, aki haláláig birtokolja a tisztséget. A nagymestert a rendi gyűlés, a káptalan választja meg, melyen csak a teljes jogú lovagok vehetnek részt. A gyűlésen bármelyikük felszólalhat, mindenki szava ugyanannyit nyom a latban, szavazás esetén mindenki egyenlő. A nagymester helyettese a sénéchal, aki távollétében ugyanolyan hatalommal bír, mint a nagymester maga, annak halála esetén neki van a legnagyobb esélye átvenni annak helyét. Ő a rendi pecsét és a hadizászló őre is egyben. Fontos tisztség még a maréchal. Ő felel a rend lovaiért, melyeket a közös istállóban, rendkívül körültekintően gondoznak a lovászok. A lovag nem képzelhető el kitűnően idomított, jól tartott, egészséges ló nélkül, mely könnyedén megbirkózik a páncélos lovag tömegével. A kincstárnok felügyeli a rend pénzügyeit, a drapier pedig a lovagok ruházatáért felel.

A rend tagjai három csoportba lehet sorolni. Elsőként ott vannak a teljes jogú lovagtestvérek. Ők alkotják a lovagrend gerincét, könnyedén viselik nehéz páncéljukat, jól bánnak a közelharci fegyverekkel. Mindnek három lova és egy fegyverhordozója van. Páncélzatuk vagy béke esetén ruházatuk felett vörös kereszttel díszített fehér köpenyt viselnek, melyet senki más nem hordhat büntetlenül a keresztények körében. A rend második csoportjába tartoznak a fegyverhordozók. Ők számban jóval többen vannak, és ha elég időt eltöltenek ebben a helyzetben, akkor idővel lovagokká válhatnak. Legfőbb feladatuk a lovagok kiszolgálása és harc esetén azok támogatása. A harmadik nagy csoportba tartoznak a papok. Feladatuk az imádkozás, állatok és a mezőgazdasági munkák ellátása, illetve a lovagok lelkének gondozása. Csak a nagymester és a pápa rendelkezhet felettük.

Ezeken felül a rendház területén lakik még számtalan mesterember, akik a kiszolgáló személyzetet adják. Ők lehetnek fegyverkovácsok, lovászok, patkolókovácsok, páncélkészítők, kőművesek, szobrászok. Rajtuk kívül még találhatunk a rendházban olyan lovagokat, akik csak bizonyos, előre meghatározott ideig szolgálnak a rendben, illetve turkopolokat.

Hatalma tetőpontján a rendnek hatalmas birtokok állnak rendelkezésére mind a Szentföldön, mind Európában. Végül területeiket tíz tartományra osztják, mindegyik élén egy helyi, tartományi parancsnokkal, hogy képesek legyenek kezelni a hatalmas területeket. A tartományok az alábbiak: Jeruzsálem (itt a nagymester a tartományi parancsnok is egyben), Tripolisz, Antiochia, Poitiers, Francia Királyság, Magyar Királyság, Angol Királyság, Aragóniai Királyság, Apulia, Portugál Királyság. Megalakulása után hihetetlen módon gyarapodik a rend mind anyagiakban, mind emberekben, és látszólag ez töretlen marad. Szerencsés helyzetben vannak, mert csak a pápának tartoznak számadással és birtokaik függetlenek a helyi uraktól, így azok nem sújthatják őket adókkal. Mindezeken felül – szegénységi fogadalmuk ellenére – ironikus módon kitűnő pénzemberekké is válnak. Bár maguk a lovagok továbbra sem túl gazdagok, nincs nagy személyes vagyonuk, maga a rend minden képzeletet felülmúlóan gazdagodik. A templomosok lesznek talán az első igazi bankárok. Nagyurak, hercegek, sőt királyok tartoznak a rendnek, akik szívesen kölcsönöznek bármilyen keresztény hatalmasságnak.

Ráadásul – a megfelelő költségek levonása után – rajtuk keresztül lehet pénzt eljuttatni Európa egyik végéből a másikba. Az akkori Európában igen veszélyes dolog keresztülutazni a kontinenst hatalmas vagyonokkal. Egyrészt a városokon kívül siralmas a közbiztonság, az út maga pedig hónapokig, vagy akár évekig is eltarthat. Azonban, ha rend házában, például Portugáliában valaki letétbe helyez egy bizonyos pénzösszeget, azt pár hét múlva Magyarországon vagy akár Antiochiában a rend egy másik házából már fel is lehet venni. Ugyanis ennyi ideig tart a kontinenst átszelnie egy a rend szolgálatában álló könnyűlovasnak. A lovasnál természetesen semmilyen érték nem található, mindössze egy mindenki számára értéktelen iromány, amely a pénz letétbe helyezését igazolja. No meg persze ki lenne oly botor, hogy kezet emel a rend egyik tagjára a keresztények között? A templomosok lényegében azt a funkciót kezdik betölteni, mint manapság a modern bankok. És ugyan az uzsorakamat tiltott minden keresztény számára, de konkurencia hiányában az üzlet így is elképesztő haszonnal jár.

A lovag élete a rendházakban egyébként roppant egyhangúan telik. Békeidőben, illetve az európai birtokokon ugyanúgy élnek, mint egyszerű szerzetes társaik. A lovag reggel négykor ébred a hajnali zsolozsmára, majd ellátja lovait. A prima, tercia és sexta imaórái megelőzik a reggelit, melyet tökéletes csendben tölt el társaival, miközben egy bibliai olvasmányt hallgat. Délután következik a nona, a vacsorát követően pedig a vesperás. A kompletórium után nyugovóra tér, és a másnapi ébredésig szigorú silentiumot tart. Ezek csak a kötelező napirendi pontok, de ezek között is rengeteg szabály, tiltás van érvényben, melyek irányítják a lovag életét. Egyetlen olyan cselekedet, melyet a kötelező imák közt szabadon – a nagymester parancsára – végezhet, és amely talán egy kis felüdülést jelent számára: a fegyveres gyakorlatozás. Látható tehát, hogy egy jó templomos lovag a hagyományos erényeken túl egy hitbuzgó szerzetes tulajdonságait is birtokolja, másképp képtelen lenne megfelelni a szigorú előírásoknak.

Folyt. köv.