Atrox keresztes háborúkról szóló vendégsorozatának második részében elesik Jeruzsálem és megalakulnak az első lovagrendek.

Jeruzsálem

Az immár megfogyatkozott keresztes sereg déli irányba veszi útját, és mintegy öt hónapos menetelés után, 1099. június 7-én tábort ver Jeruzsálem falai alatt. Útjuk a városig minden különösebb esemény nélkül lezajlik, a közeli uralkodók, Damaszkusz, Aleppo, Moszul hatalmasságai csak messziről, mintegy semleges szemlélőként figyelik az eseményeket. Ez is az egyik oka annak, hogy a keresztények ilyen távol hazájuktól, mindössze pár tízezer hadra fogható emberrel ekkora sikereket érhetnek el. Az iszlám világ ekkor még nem egységes, nem feltétlenül tekintik közös ellenségnek a keresztényeket, az uralkodók, hatalmasságok sokszor egymás kárán remélnek nagyobb hatalomra szert tenni, szövetségek jönnek létre, majd halnak el. A legtöbben úgy gondolják, hogy a keresztények nem tölthetnek el hosszú időt ily távol hazájuktól, és amikor távoznak, akkor az lehet a környék ura, aki a legkevesebb kárt szenvedi el a velük való csatározások során. Ekkor még nem sejtik, hogy mekkorát tévednek, és hezitálásuk, tétlenségük, viszálykodásaik eredményeképpen a keresztények 200 évig lesznek a környék urai. Ráadásul az elmúlt évben az egyiptomi Fátimidák még egyszer összeszedték erejüket, és Jeruzsálem immár újra az ő kezükben van. És a Fátimidák nem túl kedveltek a környékbeli arab uralkodók körében, így azoknak eszükbe se jut segítségükre lenni. Mindez a keresztényeknek kedvez, akik talán nincsenek is tudtában szerencséjüknek.

Jeruzsálem egyiptomi védői a keresztény lakosokat még az ostrom megkezdése előtt a város falain kívülre száműzik, bent csak a zsidók és a muzulmánok maradhatnak. A város ciszternáit, kútjait színültig töltik, a környék összes élelmiszerét begyűjtik. Ugyanakkor a város körül elterülő kutakat betemetik, illetve megmérgezik, és a falakra – okulva az Antiochiában történt árulásból – a legmegbízhatóbb katonákat állítják. Mindeközben Iftikhar ad-Daula, a város védője futárokat meneszt Egyiptomba, ahonnan katonai segítséget remél. Mindez azt jelenti, hogy a megfogyatkozott keresztes seregnek nincs lehetősége egy hosszú, hónapokig, netalán évekig húzódó ostrom sikeres megvívásához, az idő a város muzulmán védőinek kedvez. Mindezzel a keresztes sereg vezetői is tisztában vannak, és miután körülzárják a várost, gondosan előkészítik az ostrom lefolytatását. Jaffa kikötőjében szövetséges, itáliai hajók kötnek ki, melyek átmenetileg ellátják őket élelemmel és felszereléssel, így a következő hónapot ostromtornyok építésével töltik, miközben mindössze kisebb támadásokat vezetnek a város ellen, hogy ne hagyjanak nyugtot annak védőinek.

A fő támadást végül július 13-án, éjszaka kezdik meg több ostromtorony támogatásával, és a keresztesek fanatikus rohamainak ezúttal nem tudnak a város védői ellenállni. Július 14-én először két flamand lovag, Litold és Gilbert de Tournai hatol az erődbe. Mögöttük veszett farkasként, vérre szomjazva, a közelgő győzelemtől megmámorosodva nyomulnak előre a lotharingiaiak legvitézebb lovagjai, őket pedig Tankréd és rettenthetetlen normann harcosai követik. Itt és most nincs olyan erő, amely a siker reményében szállhatna szembe a páncélos áradattal. Miután az első keresztes lovagok behatolnak a városba, a védők között kitör a pánik, és a lovagok hamarosan megnyitják belülről a városkapukat, ami megpecsételi Jeruzsálem és védőinek sorsát.

A keresztesek a sok viszontagság, nélkülözés, összecsapás után végre elérik céljukat, és a sikertől megmámorosodva szinte az utolsó emberig lemészárolják Jeruzsálem lakosságát. Az elképesztő öldöklésben nem tesznek különbséget asszony, férfi és gyermek, illetve muszlim és zsidó között. A megrészegült keresztény harcosok térdig gázolnak a lemészárolt lakosok vérében és kiontott belében, miközben könnyekkel az arcukon, jámboran dicsőítik az Urat, aki hozzásegítette őket eme „nagyszerű” győzelemhez. Pár nappal később a város egy kihalt, hullákkal és megcsonkított tetemekkel elborított, bűzlő szellemvárossá változik. De mindeközben a hódítók ajkáról buzgón zeng a hálaadó imádság az Úr felé, és július 17-én a legelőkelőbb urak, vezérek részvételével miseáldozatot mutatnak be a győztesek a Szent Sír templomban.

Hamarosan megérkezik a muszlim felmentő sereg, azonban már késő, a város immár szilárdan a keresztények kezén van. A diadalittas mámorban úszó lovagok nyílt csatába bocsátkoznak ellenfeleikkel, és Aszkalonnál tönkre verik a demoralizált arab sereget. Ezzel a város végleg gazdát cserél, az egész környék a keresztesek ellenőrzése alá kerül. Az aszkaloni vereséget Egyiptom több évtizedig képtelen kiheverni, így egyelőre a keresztesek hódításait nem fenyegeti közvetlen veszély. Jeruzsálem elestével megalakul két újabb keresztény állam a Szentföldön. A Jeruzsálemi Királyság, melynek első uralkodója Bouillon Gottfried lesz, aki visszautasítja a koronát, és helyette megelégszik a „Szent Sír Védelmezője” címmel. Utódai már nem lesznek ilyen mértéktartóak, és hamarosan felveszik a királyi címet. Mindeközben Rajmund, Toulose grófja, akinek eddig semmilyen zsákmány nem jutott, megszállja az Antiochia és Jeruzsálem között elterülő földeket, és ott Tripoli fővárossal, megalapítja a Tripoliszi Grófságot. Jeruzsálem megszállásával, és a hatalmas elfoglalt területekkel végül az első keresztes háború eléri célját, a muszlimok történelmi vereséget szenvednek, miközben Európa számos nagyvárosában zúgnak a harangok a győzelem tiszteletére, és a templomokban egymást érik a hálaadó misék.

Furcsa módon a sikeres hadjárat egyik legnagyobb vesztese – természetesen a meghódított muszlimokon kívül – a Bizánci Birodalom. Bár a nyugati keresztesek Konstantinápoly hívására érkeznek a Szentföldre, Bizánc teljesen elveszíti a befolyását, hatalmát felettük, ennek eredményeképpen lényegében teljesen kimarad a zsákmány szétosztásából. Elvesztett területeiből csak Niceát és környékét szerezi vissza, az összes többi visszahódított terület a nyugati hatalmasságoknak jut, akik – jogosan – úgy érzik, megdolgoztak a jutalomért, és eszük ágában sincs mindezt tálcán átnyújtani Bizáncnak. Mindezek a fejlemények újfent rávilágítanak arra, hogy az egykor oly hatalmas, befolyásos birodalom elvesztette korábbi tekintélyét, és hanyatlása elkerülhetetlenül bukásához vezet.

Hétköznapok a Szentföldön

Meg kell jegyeznünk, hogy a keresztes hadjárat közvetlen okaként a Szentföld felszabadítását és a muszlimok elleni hadviselést szokás megjelölni, azonban tudnunk kell, hogy valójában ez csak egy – az akkori keresztény lakosság számára a legelfogadhatóbb, és a lelkiismeretet leginkább megnyugtató – ok volt a sok közül. A másodlagos okok között, melyek végül képesek voltak ilyen néptömegeket megmozgatni, meg kell említenünk Európa túlnépesedését, a föld nélküli, elszegényedett lovagok földszerzési vágyát, a nincstelenek reményét a meggazdagodásra, a társadalmi feszültségek levezetését, elégedetlenkedők, lázongók indulatainak elterelését, azzal, hogy új, gyűlölhető, kiirtandó ellenségképet mutattak nekik, valamint a keleti, nyugaton ritkaságba menő árú cikkek kereskedelmében rejlő lehetőségeket. Ennek ismeretében láthatjuk, hogy a mindvégig erőteljes hangoztatott vallási okok mellett a társadalmi és a gazdasági okok is jelentős szerepet játszottak az események alakulásában.

Jeruzsálem elfoglalása után egy rövid békeidőszak következik be. Az új, nyugati típusú államokban megszilárdul a hűbéri rendszeren alapuló társadalmi rend az európai államok mintájára. A keresztények megelégszenek hódításaikkal, igazából erejük sem lenne új hadjáratokba kezdeni, mivel sokan a keresztesek közül a sikeres hadjárat után visszatérnek szülőföldjükre. Ráadásul vezetőik már elérték egyéni céljaikat, majd mindegyik keletre érkező nagyúr egy újonnan megalapított állam élén aratja le erőfeszítése babérjait, és élvezi a kelet nyújtotta luxust. A muszlim világ pedig egyelőre képtelen kiheverni a sokkot, amit a messzi földről érkezett, tetőtől-talpig vasba öltözött hitetlenekkel vívott összecsapások során elszenvedett. Egyelőre nincs olyan világi vagy vallási vezető soraikban, aki képes lenne a muszlimokat újra harcra tüzelni, ráadásul területeik elvesztésével lehetőségeik, tartalékaik is jelentősen lecsökkennek. Mindezeken felül Antiochiában, Edesszában, Szíria nagy részén, és Mezopotámia egyes területein örömmel üdvözli a keresztény és örmény őslakosság a hódítókat, így a muszlimok arra sem számíthatnak, hogy az elfoglalt területeken majd belső elégedetlenségek, lázongások gyengítik meg a keresztények hatalmát.

Ezekben az időkben fellendül a kereskedelem, az itáliai városállamok – elsősorban Pisa, Velence, Genova – hatalmas hasznot húznak abból, hogy immár ők uralják a Földközi-tenger keleti medencéjét. Hajók százai tartják a kapcsolatot Európa és a Szentföld között. A hajók színültig töltve szállítják az utánpótlást a keleti keresztények számára, hogy aztán a kelet mesés kincseivel és luxuscikkeivel megrakodva térjenek haza a busás haszon reményében. A kereskedelem ráadásul nem kizárólag terményekre korlátozódik. A három kultúra és három vallás keveredése folyamán megindul a kulturális, valamint a tudományos közeledés, az egymás mellett élés elkerülhetetlenül asszimilációhoz, egymás nézeteinek befogadásához, a másik fél ismereteinek elterjedéséhez vezet. Ráadásul a Szentföldön – félig-meddig kényszerből – megvalósul az Európában egyébként elképzelhetetlen vallási tolerancia. Ez a békésnek mondható, egyensúlyi állapot majd 50 évig megmarad, amikor is 1144. karácsonyán Imád ad-Dín Zengi moszuli vezér török seregei beveszik Edesszát. A város elvesztése lesz végül a közvetlen kiváltó oka a második keresztes hadjárat meghirdetésének.

A Templomos Rend megalakulása

Az első keresztes hadjárat sikerének hírére Európából újra özönleni kezdenek a zarándokok, kik úgy vélik, immár biztonságban, minden gond nélkül kereshetik fel kelet szent helyeit. És miután a szaracénok, beduinok váratlanul lecsapnak rájuk, és tetemetlen csontjaik fehérlenek végestelen-végig Palesztina homokjában, csak akkor döbbennek rá, hogy mekkorát tévedtek. Mert a Földközi-tenger keleti partvidékén, illetve a keresztesek által uralt városokban, várak környékén ugyan megszilárdul a közbiztonság, azonban a fegyvertelen, vagy kis csoportban utazókra kíméletlenül lecsapnak a muszlimok. Mivel a keresztes urak állandó emberhiánnyal küzdenek, így a lakatlan területeken képtelenek szavatolni a biztonságot, és ez a helyzet valamiféle megoldásért kiállt.

Ekkor érkezik a Szentföldre Hugues de Payns, aki urát, Champagne grófját kíséri el több más lovaggal együtt zarándokútján. Huguest teljesen megbabonázza a Szentföld, és miután később újra visszatér, már egy határozott terv bontakozik ki fejében, melynek megvalósításán buzgón fáradozik. Végül társával, Godefroy de Saint-Omerrel kihallgatást kérnek a királytól, Balduin de Bourgtól, és neki, valamint a pátriárkának, Warmund de Picquignynek tárják fel tervüket egy szerzetesrendi regulát követő lovagi közösség alapításáról, melynek tagjai a zarándokok védelmét tekintenék elsődleges feladatuknak. A közösség életszabályzatát terveik szerint a jeruzsálemi Szent Sír templom kanonokjai által is követett ágostoni regula lenne. Az előterjesztést mind a király, mind a pátriárka jóváhagyja, így 1119 karácsony napján Hugues de Payns nyolc társával egyetemben leteszi a tisztasági (szüzességi), szegénységi és engedelmességi fogadalmat a Szent Sír templomban. Ilyen egyszerűen kezdődik a világ leghatalmasabb lovagrendjének története.
A lovagok eleinte „Jézus Krisztus szegény katonáinak” nevezik magukat, azonban hamarosan a Salamon Templomának Lovagjai, majd egyszerűen a Templomosok néven nevezik őket, miután a Templom-hegyen rendezik be szállásukat. A rend első nagymesterének Hugues de Payns-t választják meg, aki már eddig is rengeteget tett azért, hogy a Rend egyáltalán megszülethessen. Legfőbb feladatuk „védelmezni a zarándokokat az útonállóktól és erőszaktevőktől, valamint a rendi papság szabályai szerint megtartani a szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat”. Hírük rohamosan terjed, hamarosan több nagyúr, fejedelem adományoz nekik különböző birtokokat szerte Európában, illetve folyósít számukra rendszeres járadékot. Ezzel párhuzamosan mind több nagyúr, világi hatalmasság csatlakozik a rendhez. Többek között 1120-ban Fulko, Anjou grófja, mint pártoló tag, vagy 1125-ben a már említett Champagne grófja – Hugues régebbi ura – teljes jogú tagként.

1127-ben Balduin király diplomáciai megbízatással Európába küldi Huguest. Az utazást teljes siker koronázza, rávilágítva arra a tényre, hogy a nagymester nem csak a kardhoz, de a szavakhoz is ért. Először sikerül rábeszélnie Fulkot, Anjou urát, hogy vegye el feleségül a fiú utód nélküli Balduin leányát, Melisendét, így biztosítva a jeruzsálemi trónutódlást. Útja rendkívül hasznos a rend megismertetése, elfogadtatása és megerősödése szempontjából. Több lovag csatlakozik a rendhez, ráadásul jelentős bírtok adományokban részesül. Mindezeknél fontosabb azonban az a tény, hogy az egyház keblére öleli az új rendet. Ebben hatalmas segítségére van, hogy 1129-ben, a Troyes-i zsinaton, ahol kérelmezi a rend elismerését, az egyik legfőbb – ha ugyan nem a legjelentősebb – személyiség Clairvaux-i Szent Bernát, akihez a lovagot régi barátság fűzi.

Clairvaux-i Szent Bernát. Világi nagyurak, püspökök, bíborosok támasza. A Szentatya jobb keze, legbefolyásosabb tanácsadója. Fanatizmussal és rendíthetetlen hittel párosuló műveltsége kiemeli kortársai közül. Életét egyetlen dolog vezérli: a feltétlen hit. Karizmatikus személyisége beragyogja mindazokat, akik a közelében tartózkodnak, és a keresztény hitet vallják. Vallási vitákban szava, véleménye megkerülhetetlen. Tekintélye, rendíthetetlen hite és odaadó buzgalma a kereszténység ügyéért mindenki számára megkérdőjelezhetetlen. Európa nyugati felén mindenhol ismerik és elismerik, a keresztény egyháztörténet egyik legfontosabb alakja. Személyiségének erejét jól tükrözi, hogy 1146. december 27-én olyan meggyőzően, magával ragadóan szónokol a speyeri birodalmi gyűlés előtt, hogy III. Konrád német-római császár fél térdre ereszkedve tesz fogadalmat a kereszt felvételére. Több hatalmasság és természetesen összes vazallusa azonnal követi a császárt. De ez még odébb van.

Szent Bernát 1115-ben alapítja meg néhány szerzetestársával a Clairvaux-i, ciszterci apátságot, ahol őt választják meg apátnak. Bernát rendkívül energikus vezető, a kolostor puritánságáról, szigorú reguláiról válik híressé. Az apát szemében a legkisebb luxus vagy világi hívság is halálos bűnnek számít, több alkalommal ostorozza szóban vagy írásban más kolostorok vezetőit, ha úgy látja, hogy az adott kolostorban az alázatosság háttérbe szorul, és az ott folyó munka nem kedves az Úrnak. Szemében csak a jámborság, és a hitben való elmélyülés számít erénynek. Mindez természetesen rengeteg munkával és tanulással párosul, hogy a barátok lefoglalják magukat, és életük minden egyes percét hasznosan töltsék el. Az apátság hamarosan Európa kulturális központjává növi ki magát, hírneve egyre messzebb terjed, özönlenek falai közé a világtól elvonulni vágyó nemesi származású fiatalemberek, hogy az Úrnak szenteljék életüket, és Szent Bernát közelében lehessenek. Soraik közül a későbbiek folyamán rengeteg püspök, bíboros, sőt, pápa kerül ki.

A zsinaton az egyházi méltóságok áldásukat adják a rend megalakulására, és kidolgozzák, majd véglegesítik a rend igen szigorú szabályzatát, egy hetvenhárom pontból álló dokumentumban. A ciszterci hatás első olvasásra is egyértelmű, a szolgálat a lovagtól teljes önmegtartóztatást kíván. Amikor éppen nem lovagi kötelességének tesz eleget – azaz nem a hitetlenek ellen vonul hadba – akkor a rend tagjának szigorú szerzetesi életet kell élnie, mikor is minden percét, életének minden mozzanatát előre megírt szabályok, előírások kötik. Alább néhány előírás, szabály olvasható, hogy jobban átérezzük, mennyire aprólékos, az élet minden területére kiterjedő a szabályzat:
„megparancsoljuk neki [a lovagnak]… hogy matutinumkor tizenhárom, minden más imaórában hét, vesperáskor viszont kilenc Miatyánkot mondjon el.”
„A nők társasága felettébb veszélyes dolog, mivel a nőkkel való érintkezésük miatt az ősi ellenség sokakat kivetett a Paradicsomba vezető egyenes ösvényről.”

A templomosok nem borotválkozhatnak, mindig szakállt kell viselniük, nem divatozhatnak, arannyal vagy ezüsttel ékesített kantár tilos a számukra, csakúgy, mint a vászonból vagy gyapjúból készült ételtartó zsák: „egyetlen testvér sem viselhet sohasem szőrméket vagy szőrmebundát, megtiltjuk a csőrös cipő és a cipőfűző viselését… mivel ezek a förtelmes dolgok nyilvánvalóan és közismerten a pogányokhoz tartoznak.”
Péntekenként böjtölniük kell, egyébként a refectoriumban néma csendben kell étkezniük, hetente háromszor fogyaszthatnak húst: „tudnivaló, hogy a gyakori húsevés a test terhes romlásához vezet.”
A testvéreknek kerülniük kell a léha társalgást, a nyomós ok nélküli fecsegést: „a felesleges beszédet és a haszontalan nevetést”, „hiszen írva van: a túl sok beszéd nem bűn nélkül való.”
„a mester… engedélye nélkül… lovag ne merészeljen a városba menni, csak éjjel a [Szent] Sírhoz, és azokra az imahelyekre, amelyek a Szent város falain belül találhatók.”
„parancs nélkül egyetlen lovag, fegyverhordozó vagy szolga se menjen egyetlen másik társa szálláshelyére se látogatóba, se beszélgetni.”
Még az olyan egyszerű cselekedetekre is komoly előírások vonatkoznak, hogy például milyen vastagon kell szelni a sajtot étkezésnél, és ehhez milyen kést szabad használni.

Látható, hogy a szabályzat majd minden helyzetben és időpontban meghatározza, hogy egy testvérnek mit kell tennie, és hogyan viselkedjen. A regulának egyébként körülbelül harminc cikkelye Szent Benedek kolostori szabályzatán alapul. A rend megalapulását és szabályzatát végül II. Honorius pápa is jóváhagyja. És ez a jóváhagyás megadja a lökést a rend felemelkedéséhez. Mert egy olyan – a pápán kívül mindenkitől – független katonai szervezetet hoz létre, melynek egész Európában odaadó pénzes támogatói támadnak, és a rendnek adományozott földbirtokok szép lassan hatalmasra duzzadnak az egész kontinensen. Ironikus módon majd 200 évvel később ez a függetlenségük, „érinthetetlenségük”, és adózatlan, felhalmozott vagyonuk, illetve hatalmas földbirtokaik okozzák majd bukásukat. Miután a pápa is áldását adja a rendre, és az Szent Bernát támogatását is elnyeri, a nyugati világ legvitézebb lovagjai igyekeznek felvételt nyerni a harcoló testvérek közé. Anglia, Franciaország, Itália harcosaival bővülnek sorai, miközben ugyanezen országokban – és több más keresztény királyságban, így többek között Portugáliában, Magyarországon, Aragóniában – mind több földterületet adományoznak a hatalmasságok, uralkodók a rend számára, ezzel is növelve annak bevételeit, mely elengedhetetlen a harcok folytatásához.

Időben hamarabb alapítják meg, azonban csak a templomosok sikerei után alakul lovagrenddé a Johannita Lovagrend. Első nevüket egy kereskedő által még 1077-ben Jeruzsálemben alapított Szent János korházról kapják. Jeruzsálem keresztény kézre kerülése után több lovag csatlakozik a korházhoz betegápolóként (a betegek ápolásáról kapják másik nevüket, az Ispotályos lovagokét), melynek ekkor Gerard a vezetője. Végül utódja, Dupuis Rajmund 1118-ban alapítja meg hivatalosan is a rendet, a szerzetesrendek mintájára. A három fogadalomhoz ekkor csatolják a negyediket: küzdelem a hitetlenek ellen. Mindezek mellett végig megtartják gyógyító tevékenységüket is. Viseletük a fehér kereszttel díszített fekete köpeny. A hivatalos megalapítás után soraik közé csak nemesi származásúakat vesznek fel. Hasonlóan a templomosokhoz, nekik is rengeteg támogatójuk akad szerte Európában, és majd minden keresztény országban jelentős birtokokhoz jutnak.

Jóval később, 1197-ben Akkóban alakul meg a Német Lovagrend (Teuton Lovagrend, Mária Lovagjai), melynek főleg német ajkú tagjai szintén a betegek ápolását és a hitetlenek elleni küzdelmet tekintik fő feladatuknak. A Szentföldön a tevékenységük kevésbé jelentős, mint a másik két renddé, létszámban, valamint erősségek, birtokok, és helyőrségek számában is alul maradnak velük szemben. Azonban később jóval jelentőségteljesebb szerepet játszanak, mikor a Szentföld elvesztése után több évszázadon keresztül viselnek hadat Európa keleti felén különböző szláv, ortodox (eretnek) és pogány népek ellen, mint például a litvánok, lengyelek, tatárok, oroszok, vendek. Megkülönböztetésként a rend tagja fekete kereszttel ékesített fehér köpenyt viselnek.

Folyt. köv.