Az új évben a 4. résszel folytatódik a keresztes hadjáratokról szóló vendégsorozatunk:

A harmadik keresztes háború

Szaladin [Salah ad-Din, صلاح الدين], a nagyszerű hadvezér 1171-re egész Egyiptom egyeduralkodójává válik és megalapítja az Ajjúbida-dinasztiát, melyet majd a mamelukok buktatnak meg 1250-ben. Felszámolja az egyébként is népszerűtlen Fátimidák uralmát, majd Egyiptomot visszavezeti a szunnita vallási irányzathoz. Célkitűzése között szerepel az egész Szentföld egyesítése, és a keresztesek kiűzése a területről. Ügyes diplomata, jó politikus és nagyszerű hadvezér. Látszólag senki és semmi nem képes megállítani előretörését, megerősödését. A következő tizenöt évben hatalmát és birodalmának területét jelentősen megnöveli, és már magát Jeruzsálemet is közvetlenül veszélyezteti. Az Úr 1187. évében hatalma, befolyása már akkora fenyegetést jelent minden keleti keresztény számára, hogy azok még egyszer, utoljára egyesítik hadaikat, és a lovagrendekkel kiegészülve készen állnak arra, hogy megsemmisítsék Szaladin hadait.

A Szentföld a hadjáratok idején, és Szaladin birodalma, valamint hódításai

A keresztesek szerencsétlenségére fővezérük az erélytelen, gyengekezű Guido király, kit a befolyásos, nagyhatalmú urak szinte bábként rángatnak saját érdekeiknek megfelelően. Ezek között is élen jár a rettegett, kegyetlen kalandor, Kraki Reynald, aki többször védtelen muszlim zarándokokat mészárol le, s akit a csata után személyes gyűlölettől vezérelve maga Szaladin végez ki, illetve Rideforti Gérard, a Templomos rend nem túl közkedvelt nagymestere. A csapattal tartanak előrelátóbb, megfontolt, komoly tapasztalattal rendelkező keleti vezérek is, mint Tripoliszi Rajmund, vagy Ibelini Belian, azonban Guido végül Gérard bábjaként adja ki utasításait, parancsait. Az előrelátó, a terepviszonyokat és a környezeti adottságokat rendkívül jól kihasználó muszlim vezér végül 1187-ben Hattin szarvainál megsemmisítő vereséget mér az elgyötört, szomjhalál szélén álló keresztes seregre, és ezzel megpecsételi a Jeruzsálemi Királyság sorsát. A keleti keresztény harcosok színe-java marad ott a csatatéren, az egyszerű harcosok, a nemes lovagok és a lovagrendek számtalan veteránjának vérét mohón szívja magába a sivatag mindig szomjas homokja. Akkó, Toron, Bejrút, Szidón, Názáret, Caesarea, Náblusz, Jaffa és Askelon keresztes erődjei három hónapon belül mind elesnek, mivel nincs katona, mely képes lenne megvédelmezni még a legremekebb erődítéseket sem. Végül 1187. október 2-án Jeruzsálem is megnyitja kapuit a győzedelmes Szaladin csapatai előtt [minden vérontás nélkül]. Mindössze a legerősebb erődök képesek ellenállni seregeinek, de csak idő kérdése, hogy az elszigetelt helyőrségek végül behódoljanak neki. Keleten már nincs erő, mely szembeszállhatna vele, azonban Jeruzsálem elestének híre újra fegyverbe szólítja Európa legnagyobb fejedelmeit, hogy ismét a Szentföldön csapjanak össze a hitetlenekkel.

Jeruzsálem elvesztése azonnali cselekvésre bírja a Szentszéket. Európában senki nem képzelte, hogy egy ekkora csapás mérheti a keresztény világot, és azonnal azt feltételezték, hogy Isten csakis bűneik miatt hagyta cserben őket. Egy papi levél szerint: „a bíborosok a Pápa Őszentségének a hozzájárulásával maguk között szilárd ígéretet tettek, hogy minden vagyonukról és luxuscikkeikről lemondanak, és ezután nemcsak szóban, hanem tetteikkel és példamutatásukkal is hirdetni fogják Krisztus keresztjét”
Ebben az időben az amúgy is beteges III. Orbán az Úr evilági helytartója, akinek a szomorú hír hallatára „megszakad a szíve”, és két napon belül elhalálozik. Utódja, VIII. Gergely már idős ember, és mindössze két hónapig élvezheti új tisztségét, mikor őt is magához szólítja az Úr. Ennek ellenére ez alatt a két hónap alatt is sok mindent megtesz egy új keresztes hadjárat megszervezésére. Utóda, III. Kelemen az ő megkezdett munkáját folytatja. A pápa hét éves világbékét hirdet a nyugati világban, és a leghatalmasabb uralkodókat készül meggyőzni arról, hogy mindennél fontosabb a Szentföld felszabadítása. Közbenjárására átmeneti békét köt Anglia és Franciaország, hogy uralkodóik – II. „Oroszlánszívű” Richárd és II. Fülöp Ágost – kíséretükkel együtt keletre utazhassanak, hogy felszabadíthassák a Szentföldet a hitetlenek uralma alól.

Talán náluk is hatalmasabb uralkodó ebben az időben Barbarossa Frigyes, a Német-Római Birodalom császára, aki megelőzve uralkodótársait, legelőször veszi fel a keresztet, és hatalmas, mintegy százezer fős serege élén elindul keletre. Őt nem sokkal később követi a nyugati világ két másik legerősebb fejedelme, szintén hatalmas kísérettel, több tízezer lovaggal. Ennyi hadra fogható keresztes eddig sohasem mozdult meg az ügy érdekében, és mindenki biztos benne, hogy csakis az övék lehet a győzelem és a dicsőség. Azonban úgy tűnik, az Úr ezúttal elfordítja orcáját, és másfelé figyel.

Egy kis kitérő: azt majd mindenki tudja, hogy a hitleri Németország volt a Harmadik Birodalom, de vajon melyik volt az első kettő? Nos, a Barbarossa Frigyes által uralt Német-Római Birodalom volt az első, amely ugyan már régebben, a hatalmas Frank Birodalom felbomlásakor megalakult, azonban nagyjából ekkorra éri el fénykorát, és amelyet majd csak Napoleon fog végérvényesen megszüntetni. A Második Birodalom pedig Bismarck, a Vaskancellár erőfeszítéseinek, és Poroszország erejének köszönhetően megalapult egységes Németország volt a XIX. század végén, és amelyet majd az első világháború veresége, és az azt követő elégedetlenség illetve forradalom söpör el.

Barbarossa Frigyes, a karizmatikus, intelligens, nagyra törő, hatvanas éveit taposó császár 1189 májusában indul el félelmetes serege élén Regensburgból. Mint egész életében mindent, ezt a tervét is alapos előkészületek előzik meg: „jól felfegyverzett, fegyelmezett serege a valaha létező legnagyobb keresztes sereg volt.” Német ajkúak eddig még nem vállaltak ekkora szerepet egyik háborúban sem, és úgy tűnik, Frigyes most igyekszik bepótolni a lemaradást. A Magyar Királyság területén gond nélkül átkelnek, majd behatolva bizánci területekre háborítatlanul átkelnek a Boszporuszon, és behatolnak szeldzsuk területre. Itt az ellenük felvonuló muszlim sereget, melyet Szaladin veje, Mahlik sah vezet, a német páncélosok [ :) ] tömege könyörtelenül a földbe tiporja 1190. május 18-án. Örömük azonban nem tart sokáig. Útjuk az egyébként nem túl jelentős méretű Kalükadnosz-folyót keresztezi, ahol egy balszerencse megpecsételi sorsukat. Átkelés közben a császár beleesik a vízbe, nehéz vértezete azonnal a víz mélyére húzza, ahol halálát leli. A császár domináns személyisége nélkül az összezavarodott, erőskezű vezető nélkül maradt sereg feloszlik. A legtöbben visszatérnek Európába, míg a sereg maradéka a császár fia, Sváb Frigyes herceg vezetésével folytatja útját, hogy a Szentföldön csatlakozzon Lajos, Thüringia őrgrófja és Lipót osztrák herceg kontingenséhez. Így ér véget Barbarossa Frigyes élete és fullad kudarcba legutolsó nagy terve. A keresztesek minden reménysége immár az angolok és a franciák kezében van. A történethez még hozzátartozik, hogy ekkor alapítják meg a németek azt az ispotályt Akkóban, amely majd a későbbi Német Lovagrend alapját képezi.

Oroszlánszívű Richárd. A lovagkirály. Harcban félelmetes ellenfél, a lovagi bátorság eleven megtestesítője. Bármikor kész a küzdelemre, önfejűsége, heves vérmérséklete miatt számtalan összetűzés kiprovokálója. Képes bárkit pillanatok alatt vérig sérteni vagy porig alázni. Bár királyként inkább terveznie, szerveznie kellene, őt erre nyugtalan természete alkalmatlanná teszi, és mint valami egyszerű lovag, a legelső sorban küzd ellenfeleivel a csatákban. Pillanatnyi szeszélye vezérli, hírtelen támadt ötleteit azonnal megpróbálja tettekre váltani, megvalósítani. Sohasem habozik, a cselekvések embere. Tíz éves uralkodása egy véget nem érő háborúskodás. Harcok a kontinensen a franciák ellen, harcok a Szentföldön a muzulmánok ellen. Angliában ez alatt a tíz év alatt mindössze fél évet tartózkodik. Utálja a szigetet, gyűlöli annak klímáját, még angolul sem tanul meg. Az ő igazi hazája Aquitánia (angol birtok a kontinensen), ahol hadat viselhet Fülöp Ágost ellen. Angliai alattvalói nem kedvelik, velük csak akkor törődik, mikor szinte a nincstelenségig adóztatja őket, hogy háborúit és keresztes hadjáratát finanszírozhassa.

A Szentföldön ő a keresztes hadak igazi parancsnoka, jelenléte bátorsággal, lelkesedéssel tölti el a sereg tagjait. Ő lesz Szaladin egyetlen méltó ellenfele, nélküle sokkal rosszabbul alakulna a háború menete. Összeférhetetlen természete azonban itt is kiütközik. A sárba tiporja Lipót osztrák herceg zászlaját, a herceg ezért örökre megharagszik rá, és bosszút esküszik. Mikor a király a harcok után hazafelé utazik, Lipót elfogja, börtönbe veti, majd hamarosan átadja VI. Henrik német-római császárnak. A váltságdíj hatalmas, egész Anglia nyögi királyuk kiváltásának költségeit. Végül Richárd öccse, „Földnélküli” János kiváltja bátyját. Miután Richárd hazatér, folytatja harcát a franciák ellen, és nem sokkal később egy jelentéktelen csetepatéban egy ellenséges nyílvessző megsebzi. A seb elfertőződik, a harcos király pedig hamarosan belehal sérülésébe.

Mindebből kitűnik, hogy Richárd nem az a jólelkű, igazságos, alattvalói sorsát szívén viselő uralkodó, aki a Szentföldről hazatérve igazságot szolgáltat, ahogy a hamis irodalom (elsősorban a Robin Hood legenda) alapján elképzeljük. Richárd egyáltalán nem törődik alattvalóival, hidegen hagyja azok sorsa. Őt csak egyvalami érdekli: a hadakozás. Ugyanekkor öccse, János, akit az irodalom áruló fekete bárányként kezel, sokkal megértőbb és közelebb van az egyszerű emberekhez. Igaz ugyan, hogy bátyja távollétében felmerül benne, hogy magához ragadhatná a hatalmat, azonban mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy előteremtse a váltságdíjat, mikor Richárdot ki kell váltani a fogságból.

A francia és az angol csapatok csak 1190-ben kelnek útra, miután ideiglenesen békét kötnek. Ennek tükrében nem meglepő a kölcsönös bizalmatlanság a két uralkodó között, valamint Fülöp Ágost féltékenykedése a nála jóval rátermettebb, népszerűbb Richárd felé, aki viszont szinte lenézi, lekezeli a francia uralkodót. Ilyen viszonyok között természetes, hogy seregeik között is megvan ugyanez a távolságtartás, amely megakadályozza őket, hogy egységes erőként lépjenek fel a muzulmánok ellen. Oroszlánszívű Richárd nyughatatlan természete már az odafelé tartó út során kiütközik. A seregek a telet Szicíliában töltik, ahol egy jelentéktelen csetepaté miatt az angolok összetűzésbe kerülnek a helyi lakosokkal. Erre Richárd seregei élén megostromolja, majd hamarosan elfoglalja és kifosztja Messina városát. Tavasszal aztán hajókkal útra kelnek a hadak, azonban nem messze Ciprus szigetétől az angol flotta viharba kerül, és néhány hajója partra vetődik a szigeten. Mindez még nem volna óriási baj, ha Kommenos Izsák, a helyi király, aki egyébként Bizánc támogatását élvezi, nem fosztaná ki a hajótörötteket. És Richárd szinte csak erre vár. Nyughatatlan természete azonnali cselekvésre sarkallja, és hajóival kikötve azonnal támadásba lendül. A sziget egészét mintegy huszonöt nap alatt elfoglalja, földjeit hűbéri birtokként kiosztja leghűségesebb emberei között, majd miután megfelelő erőt hagy hátra a szigeten, végre folytatja útját, és hamarosan megérkezik Akkó alá, hogy a Szentföldön is harcba vezesse embereit.

Szaladin roppant sikeres hadjárata után mindössze három jelentősebb város maradt a keresztesek kezén: Antiochia, Tripolisz és Türosz. 1189 augusztusában aztán Guido ostrom alá veszi Akkót, miközben hátát Szaladin hadai veszélyeztetik. Az ostrom hónapokon, majd éveken át elhúzódik, míg az ostromló keresztesek szerencséjére hamarosan megérkeznek Fülöp Ágost csapatai, majd végül 1191. június 8-án Oroszlánszívű Richárd is a város falai alá érkezik seregével. Ez az összevont, hatalmas keresztes haderő megpecsételi a város sorsát, s a város július 12-én – Szaladin minden erőfeszítése ellenére – megnyitja kapuit. Fényes győzelem ez, s bár ekkor még nem gondolják, de végül Akkó marad a Jeruzsálemi Királyság fővárosa az elkövetkező mintegy száz év során.

Szaladin a város eleste után hadaival elvonul, és megkezdi Jeruzsálem, valamint a vidék védelmének megszervezését. Aggodalma végül alaptalannak bizonyul. Mint oly sokszor más esetben, ezúttal is a hadurak, uralkodók gőgje, széthúzása, intrikája, hatalmi törekvése pecsételi meg a keresztesek sorsát. A keleti keresztények azon civakodnak, hogy a még vissza sem hódított Jeruzsálemnek Lusignani Guidó vagy Montferrati Konrád legyen-e az új királya. A maradék német kontingens megsértődik és hazaindul, miután Richárd király a sárba tiportatja Lipót osztrák herceg zászlaját. Fülöp Ágost pedig úgy véli, Akkó bevételével eleget tett fogadalmának és visszatér Európába, hogy újra megpróbálja rátenni a kezét Richárd kontinensen lévő területeire.

Így egyedül Richárd marad, de immár alig van hadra fogható katonája, ráadásul őt is sürgeti az idő, hisz nem tudhatja, távollétében meddig vannak biztonságban európai birtokai. És ugyan hatalmas lendülettel kezdi meg hadjáratát a muzulmánok ellen, arra nincs lehetősége, hogy annak végén Jeruzsálem sikeres ostromával próbálkozzon. Ennek ellenére visszafoglal számtalan erődítést, várost Szaladintól, és újra komoly területek fölött gyakorolhatnak a keresztesek hatalmat, immár Akkóból. A hadjárat végén – mivel Richárdot hazatérésre sürgeti az otthoni helyzet – még megpróbálja elrendezni a keresztesek ügyét. Akkóban véget vet a két párt viszályának, és Konrádnak ítéli a koronát. Őt azonban hamarosan meggyilkolják a hasszaszinok, utódja Henrik, champagnei grófja lesz. Az elégedetlenkedő Guidónak meg kell elégedni Ciprus trónjával. Ezek után Richárd három évig tartó fegyverszünetet köt Szaladinnal, majd haladéktalanul hazaindul, hogy rendezze otthoni ügyeit.

Miután Oroszlánszívű Richárd elhagyja a Szentföldet és követi őt a nyugati keresztesek hada, a Szentföld megint komoly védelem nélkül marad. Azonban a szerencse még egyszer melléjük pártol: 1193-ban életét veszti Szaladin, és a fiai között kitört viszályokat kihasználva a keresztények átmenetileg megszilárdítják helyzetüket. Azonban ezek után már soha többé nem lesz esélyük arra, hogy jelentős győzelmet arassanak ellenfeleik fölött, és tevékenységük szinte csak kizárólag területeik megtartására korlátozódik.

További keresztes hadjáratok

1197-ben újabb keresztes hadjárat tervei bontakoznak ki, azonban VI. Henrik halála véget vet a vállalkozásnak. Mint már annyiszor megtörtént, ezúttal is szétszóródik és hazaindul a vezérét vesztett sereg.

A következő megmozdulás, a IV. keresztes hadjárat III. Ince pápa felhívására indul, a cél ezúttal Egyiptom, az arab hatalom központja lenne. Azonban ez merőben másképp alakul, mint az eddigi hadjáratok. A keresztesek szállítását Velence vállalja magára, cserébe azt kéri, hogy a hadak foglalják el számára Zára városát, mely ekkor a Magyar Királysághoz tartozik. A keresztesek el is ragadják a várost, majd pedig Velence nyomására Konstantinápoly ellen vonulnak, melyet bevesznek, és teljesen kifosztanak. Konstantinápoly közelében, a Bizánci Birodalom területén ezek után megalapítják a Latin Császárságot, melyet csak 1261-ben tudnak majd visszafoglalni a görögök. A IV. keresztes hadjárat csak nevében hasonlít az eddigi hadjáratokhoz, a keresztesek egyszer sem ütköznek meg muzulmán ellenféllel, a Szentföldet pedig meg sem pillantják.

Ezek után furcsa hadjáratoknak lehetünk szemtanúi. Először francia gyermekek indulnak útnak mintegy húszezren. Marseille kikötőjében hajóra szállnak, sokuk a tengerbe veszik, maradékuk pedig Afrikába kerül, ahol rabszolgaként folytatják életüket. 1217-ben II. András, a magyar uralkodó érkezik a Szentföldre, Lipót osztrák herceg társaságában, azonban jelentős eredményt, sikert képtelenek elérni, – a Tábor hegyen épült fellegvárat sikertelenül ostromolják – így hamarosan hazatérnek.

Az V. hadjáratot a kiközösített, rendkívül művelt, kultúrált, toleráns II. Frigyes császár vezeti, ki semmilyen ellenszenvet nem érez a muzulmánok iránt, udvarában számos keletről érkezett hasznos ember teljesít szolgálatot. A császár igen felvilágosult uralkodó, a személyeket nem hitük, hanem értékük alapján ítéli meg. Lelkes híve a keleti kultúrának, hadjáratát egyfajta ismeretszerző körutazásnak tudja be, nem is igen harcol a muzulmánok ellen. Ennek ellenére jól felszerelt sereg kíséri, és a császár előnyös egyezséget köt El Kamil egyiptomi szultánnal, minek hatására Jeruzsálem, Betlehem, Názáret néhány évre keresztény fennhatóság alá kerül. Végül 1244-ben a muszlimok végérvényesen visszafoglalják Jeruzsálemet.

A VI. keresztes hadjáratot IX. (Szent) Lajos, Franciaország királya vezeti. A cél ezúttal is Egyiptom. A hadak Damiette-t sikeresen ostromolják, ám azután sikertelenül támadják a jelentősen megerősített Manszúra erődjét. Időközben megárad a Nílus, ráadásul a seregben skorbut és vérhas járvány tör ki. A legyengült, demoralizált sereg végül vereséget szenved, és maga a király is fogságba esik. Jóval később, hatalmas váltságdíj ellenében szabadul, és természetesen összes hódítása visszaszáll a muzulmánok kezére. A VII. keresztes hadjáratot 1269-ben szintén IX. Lajos vezeti, ezúttal a cél a Szentföldről több száz kilométerre lévő Tunisz városa. A várost sikeresen beveszik, azonban nem sokkal később vérhas járvány üt ki, melybe a király is belehal. Ekkor a keresztesek feladják hódításaikat és visszatérnek Franciaországba.

Ezek után már egyetlen jelentősebb uralkodó sem ölti magára a kereszt jelét, a keleti keresztesek végleg magukra maradnak.

A Szentföld elvesztése

A III. keresztes hadjárat után lényegében nem érkezik érdemi segítség Európából, így a meggyengült, folyamatosan emberhiánnyal küzdő keresztény államok mind kisebb terület felett gyakorolják hatalmukat. Először 1268-ban Antiochia bukik el, miután Bajbarsz mameluk szultán seregei sikerrel ostromolják. Ezzel együtt egész Észak-Szíria is a muzulmánok kezére kerül. A következő áldozat 1271-ben Krak des Chevaliers [lásd lent], a félelmetes lovagvár. A muzulmánok a stratégiai vár elfoglalása után innen indítják támadásaikat a keresztesek ellen. Tripolisz 1289-ig tud sikeresen ellenállni, ekkor azonban megnyitja kapuit az ostromló sereg előtt. Ekkor már csak a keresztény központ, Akkó áll, de végül véres harcok árán 1291-ben az is a muszlim hódítók kezére kerül. És Akkó eleste után az európai keresztesek végleg feladják a Szentföldet, és többé esélyük sem lesz visszatérni.

Folyt. köv.