(Az előző rész itt olvasható.)
Új ellenség, új csataterek
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a "demokratikus" Vietnam (VDK) küzdelme a két országrész egyesítéséért bizony jóval összetettebb politikai környezetben fog zajlani, mint az európai gyarmatosítók elleni felszabadító háború. Immár egy szomszédos állam volt az ellenség, amely a franciáknál kifinomultabb eszközöket alkalmazó amerikaiaktól kapott egyre növekvő mértékű támogatást már az Eisenhower-kormány alatt is. A világkommunizmus egységfrontja közben a múlté lett, és Hanoi a nagy kínai-szovjet haragszomrád kezdetén a kínai oldalon találta magát, mivel a vietnami állampártban (VDP) az északi szomszéd döntő befolyással bírt.
Mivel a cinizmusukról méltán elhíresült pekingi vezetők Indokínát saját érdekszférájuknak tekintették, számukra az volt az optimális forgatókönyv, hogy a két Vietnam szép lassan kifárasztja egymást, az amerikaiak pedig végül a franciákhoz hasonlóan kivonulnak. Ebből a megfontolásból Hanoiban a Giappal (balra) és a többi hidegebb fejű pártemberrel szemben a déli országrész elleni azonnali harcot sürgető keményvonalasokat támogatták, akik így 1960-ban a VDP III. kongresszusán magabiztosan határoztak a (papíron) nemcsak a kommunistákat, de több ellenállási mozgalmat is tömörítő Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF) megalapításáról.
Annak fegyveres erőit - ismertebb nevükön a Vietkongot (VC) - Giap fő riválisa, a konvencionális háború mellett elkötelezett és közismerten radikális Nguyen Chi Thanh tábornok irányította. Meredeken nőtt a csapatainak északról küldött támogatás, így gyorsan zajlott az eszkaláció is. A történetírás hagyományosan a tonkini incidenshez köti a vietnami - vagy más szóhasználat szerint a második indokínai - háború kezdetét, de valójában mind a VDK, mind az Egyesült Államok már egymástól függetlenül korábban eldöntötte, hogy a dél-vietnami helyzetet a hagyományos úton kivívott döntő katonai győzelemmel rendezi a maga javára.
Utolsó kommentek