A McChrystal tábornok körül kialakult botrányt bemutató sorozat második része az amerikai szerepvállalás első szakaszát vizsgálja Afganisztánban 2002-2005 között. Az előző rész McChrystal tábornok életútjáról itt olvasható.

Az előzmények (2002-2005) 

2001. október 7-én megindult az amerikai támadás Afganisztán ellen. Kb. két héttel korábban érkezett az első CIA-egység Afganisztánba, hogy előkészítse a terepet a támadáshoz az Északi Szövetséggel való kapcsolatba lépés révén. A szárazföldön az Északi Szövetség erőire építő, az amerikai különleges erők és a CIA félkatonai egységeinek segítségével az amerikai légierőt bevonó, minimális amerikai konvencionális erőkkel számoló terv kezdetben látványos sikernek ígérkezett. Először Mazar-i-Sharif, majd Kabul került az Északi Szövetség kezére, majd az ország jelentős részén a tálib rezsim összeomlott. A 2002-es Anaconda-hadművelet befejeződésével az USA és a szövetségesei az újjáépítés felé fordították figyelmüket.

Az Afganisztán-stratégia (amerikai kiadás)

2001 novemberében az amerikai erők azzal a szándékkal indították meg akciójukat, hogy ellencsapást mérnek az al-Káidára, és megpróbálják elfogni vagy megölni annak vezetőségét, illetve a velük kooperáló tálib mozgalom legfontosabb vezetőit. A „győzelem” definíció magyarán eléggé szűkre sikerült, és a tálib rezsim gyors összeomlásának köszönhető az USA gyorsan egy olyan országban találta magát, ami hatékony vezetés nélkül maradt, minimális létszámú amerikai erőkkel a területén.

A tálib rezsim összeomlása után vita indult arról, hogy mi legyen a terv a távolabbi jövőre nézve. Az amerikai csapatok szerepvállalásával kapcsolatban két irányzat alakult ki: az egyik, amelyik minimális jelenlétet vizionált az országban, minél gyorsabb kivonással (ezt az irányzatot támogatta többek között Rumsfeld védelmi miniszter), a másik pedig egy szélesebb körű jelenlétet tartott szükségesnek a '90-es évek tapasztalatai alapján (ennek az irányzatnak az amerikai külügyminisztériumban voltak támogatói). A jelentősebb csapatlétszám mellett érvelt Powell külügyminiszter, aki a panamai tapasztalatok fontosságát hangsúlyozta: a harci cselekmények lezárulásával plusz erőket küldtek az országba az amerikaiak a helyzet stabilizálása érdekében és sikerrel jártak. Az ellentábor érve a boszniai és más békefenntartó missziók időtartamával, árával és megkérdőjelezhetőségével érveltek. A Bush-adminisztráció a „nemzetépítés” gyakorlatának felfüggesztésével kampányolt és ebben az időszakban Rumsfeld védelmi miniszter vezetésével jelentős támogatása volt ennek az irányvonalnak.

Ennek a vitának az eredményeként alakult ki az a kompromisszum, amit később a nemzetközi sajtóban „light footprint approach”-nak neveztek (kb. minimális jelenlét megközelítés). A lényege ennek az volt, hogy az USA katonailag hozzájárult a kabuli stabilizációs erő létrehozásához, de egyéb nemzetépítési vagy békefenntartásnak nevezhető feladatot nem vállalt és az ország déli részébe küldött csapatai terrorista-ellenes műveleteket hajtottak végre, teljesen különállva a nemzetközi erőktől. A minimális csapatlétszám mellett érvelők egyik fő érve az volt, hogy el kell kerülni a szovjetek által elkövetett hibát, ami alatt a masszív erők általi beavatkozás gerjesztette ellenszenvet és megvetést értették.

Mint a fentiek is jól illusztrálják, már az Afganisztánnal kapcsolatos vitát is a külügy és a védelmi minisztérium közötti ellentétek, és a két miniszter, Rumsfeld és Powell vitája árnyékolta be. A két miniszternek eltérő elképzelései voltak az amerikai szerepvállalással kapcsolatban. Powell már korábban is azt hirdette, hogy az USA-nak alaposan mérlegelnie kell a nemzetközi katonai szerepvállalásait, és ha elhatároz valamit, akkor azt minden erejével kell tennie (ez volt a régen Powell-doktrínának nevezett elképzelés egyik alaptétele). Rumsfeld ezzel ellentétben a hadsereg fő feladatának a háborúk megvívását tekintette, és a nemzetépítéssel kapcsolatos elképzeléseket mély gyanakvással fogadta. Ez a vita 2003-ban Irak kapcsán is előkerült egy újabb kiadásban. Egyúttal az amerikai vezetés nem tekintett a tálib mozgalomra stratégiai veszélyként, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a védelmi minisztériumban sokan a csapatok számának csökkentését szorgalmazták.

Így az ISAF eredetileg brit parancsnokság alatt álló multinacionális erő volt (aminek a parancsnokságát fél évente más nemzet vette át), amit a bonni egyezmény és az ENSZ BT 1386-os határozata hívott életre. Egy 2002. január 4-én kelt Katonai-Technikai Egyezmény szabályozta a hatáskörét, az afgán ideiglenes hatósággal fenntartott kapcsolatát és az egyéb kérdéseket, létszáma kb. 5000 fő volt. A NATO csak 2003-ban vette át az ISAF parancsokságát, és csak 2005-től kezdődött az ISAF hatáskörének egész Afganisztánra való kiterjesztése.

Afganisztán azonban eltért Iraktól abból a szempontból, hogy a külügynek nagyobb mozgástere volt és ennek megfelelően a rendezés megközelítése sokkal nemzetközibb volt. Az első jelentős lépés a bonni egyezmény aláírása volt ezen a téren. Az egyezmény létrejöttében az ENSZ-nek is jelentős szerep jutott és egy átmeneti alkotmány és kabinet felállításáról szólt. Az aláírásra 2001. december 5-én került sor. 2002. március 28-án a BT 1401-es határozata létrehozta az Egyesült Nemzetek Afganisztáni Támogató Misszióját (United Nations Assistance Mission in Afghanistan – UNAMA), az ENSZ-et aktív szerepvállalóvá téve a rendezésben. 2002 januárjában Tokióban a nemzetközi donorkonferencián 4,5 milliárd dollárt ajánlottak fel Afganisztán újjáépítésére. Ekkor került sor a „vezető nemzet megközelítés” (lead nation approach) kidolgozására. Ez azt jelentette, hogy egyes nemzetek különböző újjáépítési feladatok vezetését vállalták:

• Az USA az afgán nemzeti hadsereg (Afghan National Army – ANA)
• Németország a rendőrség képzését (Afghan National Police – ANP)
• Az Egyesült Királyság a drogellenes fellépést
• Olaszország az igazságügyi rendszer újjáépítését vállalta
• Japán az ENSZ segítségével a milíciák lefegyverzését és demobilizációját vállalta

Elvben az egyes nemzetek saját anyagi forrásokkal, a külső segélyek koordinálásával és a szektoruk újjáépítésének felügyeletével járultak hozzá az ország újjáépítéséhez. Utóbb azonban a megközelítés kivitelezhetetlennek bizonyult.

2002. június 12-19. között került sor a sürgősségi tanácskozásra (loya jirga), amiben az átmeneti kormányzat végleges felállásáról döntöttek afgán delegáltak, 2003 decemberében pedig alkotmányozó gyűlést tartanak, ami januárban fogadja el az alkotmányt.

Ami a távlatokat illeti, a Bush-adminisztráció nagyon kevés, Afganisztán jövőjére vonatkozó megnyilatkozást tett ebben az időszakban. Bush elnök beszéde 2002. április 17-én a Virginia Military Institute-on az alábbiakat tartalmazta Afganisztán jövőjére nézve:

„We know that true peace will only be achieved when we give the Afghan people the means to achieve their own aspirations. Peace -- peace will be achieved by helping Afghanistan develop its own stable government. Peace will be achieved by helping Afghanistan train and develop its own national army. And peace will be achieved through an education system for boys and girls which works.

We're working hard in Afghanistan. We're clearing minefields. We're rebuilding roads. We're improving medical care. And we will work to help Afghanistan to develop an economy that can feed its people without feeding the world's demand for drugs.

And we help the Afghan people recover from the Taliban rule. And as we do so, we find mounting horror, evidence of horror. In the Hazarajat region, the Red Cross has found signs of massacres committed by the Taliban last year, victims who lie in mass graves. This is the legacy of the first regime to fall in the war against terror. These mass graves are a reminder of the kind of enemy we have fought and have defeated. And they are the kind of evil we continue to fight.”

A beszéd egésze azt sugallta, hogy az USA egy, a Marshall-segélyhez hasonló segélycsomagot fog előkészíteni Afganisztán számára. Erre azonban nem került sor. Sem az USA, sem szövetségesei nem akartak nagy anyagi áldozatokat hozni Afganisztánban.

Katonai fellépés

Katonailag 2002-től az afganisztáni fellépés egyre inkább konvencionálissá vált, a figyelem pedig az ellenség elfogásán vagy megsemmisítésén volt. Ez azt jelentette ekkoriban, hogy a hivatalosan „terrorizmusellenes küldetést” végrehajtó amerikai erők kisebb rajtaütéseket vagy házkutatásokat hajtottak végre, esetleg nagyobb műveleteket (clear and sweep ill. cordon and search) hajtottak végre. (Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a felkelésellenes műveletek kifejezés ebben az időben még igencsak szitokszónak számított, és ennek megfelelően a bevetett csapatok nagy részének nem volt megfelelő elméleti vagy gyakorlati háttere a rá váró feladatok tervezésénél és végrehajtásánál). 

Az előző részben már említett 180-as parancsnokság (Combined Joint Task Force-180, többnemzeti összfegyvernemi parancsnokság, 2002 májusában jött létre) a konvencionális erőket vezette. A McNeill tábornok vezette 180-as parancsnokság meghatározó utasítása volt, hogy nem szabad hosszú távra berendezkednie és ez egyben a rendelkezésre bocsátott erők terén is egyfajta megszorításként szolgált (nem hivatalos limitként 7000 katonát határoztak meg maximumként). A feladatot az Afganisztánban maradt ellenséges erők megsemmisítésében és az afgán biztonsági erők kiépítésében határozták meg (utóbbi feladat azonban már jelezte a küldetés kiszélesedésének megkezdődését) és a parancsnokság stabilizációs tervében már szerepelt az afgán átmeneti kormányzat segítése is. Az alább súlypontokat határozták meg:

• taktikai műveletek
• az ANA segítése és kiképzése
• az ISAF támogatása
• civil-katonai műveletek
• információs műveletek

A 180-as parancsnokság létrehozta a 82-es többnemzeti különítmény (Combined Task Force-82, CTF-82) a taktikai szintű parancsnoki-irányítási teendők ellátásra, John Vines tábornok parancsnoksága alatt. A CTF-82 parancsnoksága alá rendelt egységeknek nem volt kijelölt műveleti területük, rajtaütéseket és lezáró-átvizsgáló akciókat hajtottak végre. Megfelelő hírszerzési források hiányában azonban reaktívan voltak kénytelenek viselkedni.

Az Op MOUNTAIN LION volt az első jelentősebb művelet 2002-ben, amit az ANACONDA után indítottak azzal a céllal, hogy az országban maradt nem afgán fegyveresektől megtisztítsa az országot. A MOUNTAIN LION-t több kisebb akció követte, amit a britek és a kanadaiak hajtottak végre. Összességében ebben a periódusban minimális ellenállásba ütköztek a nyugati fegyveres erők. A következő akció 2002 augusztusban következett, Op MOUNTAIN SWEEP néven, ami elsősorban a célzottan egyes déli területekre koncentrált. 2003 elején kisebb műveletek indultak, MONGOOSE, VIPER és VALIANT STRIKE fedőnéven. Ezek aránylag kis műveletek voltak, néhány század bevetését jelentették. Az amerikaiak ezen műveletek alapján igyekeztek tanulni a körülményekből. A műveletek elsősorban a pakisztáni határvidékre koncentráltak.

A 2002 szeptemberében döntöttek úgy, hogy az előretolt bázisok (Forward Operating Base – FOB) számának növelésére van szükség. A fő ok a nagyobb területen való jelenlét szükségessége volt elsősorban. Addig az amerikai erők legnagyobb része Bagram és Kandahar légibázisra koncentrálódott. Az első ilyen létesítmény az FOB Salerno volt Khost-tól északra, amit nem sokára több másik FOB is követett.

Humanitárius akciók terén a hadseregnek ebben a periódusban a forrásai korlátozottak voltak, de kisebb projekteket végrehajtottak. Komoly ellentétek alakultak ki az NGO-k és a hadsereg között az újjáépítés végrehajtása terén. A koordináció sokszor nem volt megfelelő, mivel az NGO-k nem akarták azt a benyomást kelteni, hogy együttműködnek az amerikai hadsereggel és ezáltal potenciális célpontokká tenni magukat. Az NGO-k sok esetben negatívan ítélték meg a hadsereg tevékenységét, és nem nézték jó szemmel, hogy a katonai vezetésű humanitárius csoportoknak (a jobb biztosításuk miatt) nagyobb volt a hatókörük.

2002 végén kezdték el az első PRT-k (Provincial Reconstruction Team – tartományi helyreállítási csoport) szervezését. A PRT egyfajta innováció volt a háborúban: a PRT egy civil-katonai csoport, melynek feladata az újjáépítés végrehajtása és felügyelete. Az eredeti ötlet az volt, hogy a védelmi minisztérium, a külügyminisztérium, a USAID és az újjáépítésben érdekelt más szervek koordinálásra van szükség. Kezdetben négy alakult: két amerikai (Gardez és Kunduz), egy brit (Mazar-e-Sharif) és egy új-zélandi (Bamiyan). Ezek közül elsőként a gardezi jött létre 2003 elején. A civil szervezetek képviselőinek a jelenléte azonban sok esetben problémás volt, mivel a külügyminisztérium és más szervezetek nem adhatták utasításba az állományuknak, hogy Afganisztánba menjenek, önkéntesekre volt szükség. A biztonsági igények pedig sokszor korlátozták a PRT-k hatókörét. A humanitárius segítségnyújtás egy másik fajtája a MEDCAP programok folytatása volt. Itt azt is érdemes megjegyezni, hogy az amerikai erők 2003 májusig hivatalosan harci cselekményeket folytattak, bár nem hivatalosan ekkor már ment a tranzíciós periódus a helyreállítási fázis megkezdésére. Donald Rumsfeld védelmi miniszter 2003. május 1-jén bejelentette a harci cselekmények végét (egy napon Bush elnök az iraki harci cselekmények végét bejelentő beszédével), hivatalosan is deklarálva a küldetésbeli változást:
 

„(…) have concluded that we are at a point where we clearly have moved from major combat activity to a period of stability and stabilization and reconstruction and activities. The bulk of this country today is permissive, it’s secure it is clear that that’s the case by virtue of the fact that we have see people returning to their country from all across the globe in large numbers. They are voting with feet their saying that the circumstance here is something they want to be a part of and that’s a good thing.
I should underline however, that there are still dangers, there are still pockets of resistance in certain parts of the country and General McNeal and General Franks and their, the cooperation they have with the Mr. President Karzai’s government and leadership and Marshall Fayheems assistance. We will be continuing as a country to work with the Afghan government and the new Afghan National Army to see that the any areas where there is resistance to this government and to the coalition forces will be dealt with promptly and efficiently.”

A gyakorlatban ez azonban korántsem jelentette a harci feladatok végét. Az amerikai erőket 2003-tól újra érték támadások, amik elsősorban aknavetős és rakétatámadások voltak. Az erőszak jelentősebb része elsősorban a kormányt támogató afgán tisztviselők és lakosság illetve az alakuló afgán fegyveres szervek tagjai ellen irányultak. Az NGO-k is célpontot képeztek.

A 180-as parancsnokságot 2003 elején átalakították, ami a parancsnoki-irányítási rendszer terén is változásokat jelentett: míg 2002-ben a XVIII. hadtest volt megbízva a művelet felügyeletével, és a 82. légiszállítású hadosztály parancsnoksága látta el a taktikai vezetést, addig 2003 tavaszától mindkét feladatot a 10. hegyivadász hadosztály parancsnokságának kellett ellátnia. Személyi téren ez azt jelentette, hogy McNeal tábornokot Vines tábornok váltotta. A gyakorlatban pedig azt, hogy egy kisebb parancsnokságnak kellett olyan feladatokat is ellátnia, amire nem volt olyan jól felkészülve. Ennek több oka is volt: egyrészről voltak előnyei egy parancsnokság alatt egyesíteni a feladatokat, és kaptak is személyi illetve képzésbeli segítséget a feladat ellátására. Ugyanakkor hadtesttől érkezett tiszteket nem tudták helyettesíteni. Másik probléma az Afganisztánba érkező csapatok számának minimalizálása volt az iraki háború miatt.

2003 októberében azonban újból változott a helyzet: a CENTCOM engedélyezte egy háromcsillagos tábornok vezette parancsnokság létrehozását Kabulban a politikai-katonai műveletek hatékony ellátására (Combined Forces Command-Afghanistan CFC-A), aminek alárendelve egy kétcsillagos tábornok vezette Összfegyvernemi Parancsnokság végezte a taktikai feladatok összehangolását és felügyeletét. A CFC-A első parancsnoka David W. Barno tábornok lett.

Barno tábornok egyik újítása volt (!), hogy a parancsnokságát Bagramból Kabulba vitte, és igyekezett koordinálni a lépéseit az újonnan kinevezett nagykövettel, Zalmay Khalilzad-dal. A CFC-A állományának feltöltése problémákba ütközött. A 2003 nyarán Irakban létrehozott CJTF-7, ami az iraki műveletekért volt felelős, szintén egy a 180-as parancsnokság által elszenvedett csapatrotációból próbált felépülni és a két parancsnokság közvetve egymással versenyzett a tapasztalt törzstisztekért. Barno tábornok tervezői már a COIN elvei mentén kezdték tervezni a fellépésüket, vagyis a lakosságra nem mint a „harci cselekmények környezetére”, hanem mint az aktív vagy passzív támogatásukon keresztül a taktikai és stratégiai sikerhez nélkülözhetetlen elemre tekintettek. Barno tábornok stratégiájának öt alapvető eleme volt:

• terrorizmus legyőzése és menedékhelyeinek megszüntetése
• afgán biztonsági struktúra alakulásának elősegítése
• a területi ellenőrzés
• a helyreállítás és jó kormányzás lehetővé tétele
• a régió államainak bevonása.

A különleges erők továbbra is ellenségre koncentráló műveleteket hajtottak végre, illetve segédkeztek az afgán biztonsági erők kiképzésében, a konvencionális erők azonban teljes spektrumú műveletek végrehajtására lettek utasítva. A harmadik pont is ezt sugallta: a korábbi gyakorlattal ellentétben, ami a rajtaütéseket és a hírszerzési információk alapján végrehajtott nagyobb műveleteket jelentette, az amerikai egységeknek úgymond birtokba kellett venni a műveleti területüket (vagyis ott kellett berendezkedniük). Itt azonban a korlátozott csapatlétszám továbbra is problémákat jelentett: 2003 végén kb. mindössze 14 ezer fő állt Barno tábornok parancsnoksága alatt, igaz később kapott újabb egységeket, de még úgy is messze volt a helyzete az ideálistól. Emiatt a csapatokat elsősorban az ország déli és keleti részére küldték. Barno tábornok parancsnoksága alatt nem csak amerikai erők voltak: olasz, francia és román erők is szolgáltak alatta. Egy másik módja a krónikus katonahiány ellensúlyozásának az afgán milíciák alkalmazása volt. Ezen erők alkalmazásának előnye volt, hogy alapos helyismerettel rendelkeztek, beszélték a helyi nyelvet és támogatóerőként korlátozottan alkalmazhatóak voltak. Negatívumként azonban azt a benyomást keltették az amerikai fegyveres erők, hogy bizonyos területeken bizonyos csoportokat támogatnak, és ezzel a status quo-t veszélyeztetik.

A parancsnoki lánc megint változott. Az új elveknek megfelelően Barno tábornok két dandárparancsnokságot bízott meg a déli és keleti területeken zajló műveletek felügyeletével: ezzel megszületett a déli és a keleti regionális parancsnokság. Az ország fennmaradó részének taktikai felügyeletével a CJTF-180 utódja, a 76-os többnemzeti, összfegyvernemi parancsnokság (Combined Joint Task Force-76, CJTF-76) lett megbízva. 2004 szeptemberében létrejött a nyugati regionális parancsnokság is. Az törzs nagy részét a 25. gyalogos hadosztály adta.

Az új megközelítés azt eredményezte, hogy a harcérintkezés a koalíciós és az ellenséges erők között mindennapivá vált. Újabb műveletek indultak a visszaszivárgó illetve már helyben lévő ellenséges erők ellen: Op MOUNTAIN VIPER, MOUNTAIN AVALANCHE és MOUNTAIN BLIZZARD egymást követték 2003 végén és 2004 elején. Egy másik oka a műveleti tempó felgyorsulásának az volt, hogy a 2004 végére és 2005 elejére kitűzött alkotmányt elfogadó illetve az új elnök személyéről döntő választások lebonyolíthatóságának érdekében is szélesíteni kellett a műveleti spektrumot és területet.

Az utasításoknak megfelelően a helyi lakossággal való kapcsolatépítés előtérbe került. A figyelem elsősorban a falvakra irányult, ahol az amerikaiak igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni (ez természetesen azokra a területekre értendő, ahol a bázisok közelsége ezt lehetővé tette), ez pedig kulturálisan érzékenység és alkalmazkodás fokozását jelentette. Kiemelt szerepet szántak a pénzügyi segítségnyújtásnak, ami amerikai katonai csatornákon keresztül ment a helyi közösségekhez. A támogatások azonban nem voltak feltétlen előnyösek az amerikaiak számára is: az újjáéledő tálib mozgalom sok helyen képesnek bizonyult a támogatások saját célra felhasználására illetve a helyi közösségeket hatékonyan a segítség elfogadása ellen tudta hangolni, meggyőzéssel vagy fenyegetéssel.
Barno tábornok a PRT-knek is kiemelt szerepet szánt. 2004-re már 12 működött, elsősorban az ország déli és keleti részein. Az első három PRT-t pedig ISAF felügyelet alá helyezték. A korábbi problémák azonban továbbra is fennálltak: a civil NGO-k nem tekintettek bizalommal a PRT-k tevékenységére, a civil ügynökségek és minisztériumok részvétele elmaradt a kívánt mértéktől. Ugyanakkor az amerikai jelenlét részévé váltak, és a parancsnoki láncba beépülve olyan képességet adtak a parancsnokok kezébe az újjáépítési kérdések terén, ami korábban egyszerűen nem állt rendelkezésre.

Az ANA kiépítése is nagyobb hangsúlyt kapott. Az ANA eredetileg egy 70 ezer fősre tervezett, nyugati mintára szervezett önkéntes haderő volt. Az ANA kiképzése és felszerelése azonban rengeteg akadályba ütközött, amik közül az adományokból összeállított felszerelés, a pótalkatrészek gyakori hiánya, az alacsony bérek, az analfabetizmus magas aránya, a magas dezertálási arányok, a nem megfelelő számú kiképző, a nyelvi problémák, az infrastruktúra hiányosságai, a specializált képzés beindításának nehézségei mind fontos tényezők voltak. További problémát jelentett, hogy nem csupán a hadsereget kellett alapjaiból felépíteni és felszerelni, hanem a mögötte lévő vonatkozó állami struktúrákat is. A problémákat csak fokozta, hogy 2003-tól már nem a különleges erők végezték az ANA felkészítését, hanem az oklahomai nemzeti gárda 45. gyalogos dandárja vette át a kiképzés vezetését. Bár amerikai segítséggel 2003 júniusában az ANA megindította az Op. WARRIOR SWEEP-et, majd novemberben a MOUNTAIN RESOLVE-ot és a körülményekhez képest jó eredményeket mutatott fel, az ANA szerepe belpolitikailag volt érdekes ebben az időszakban: a Karzai-kormányzat több esetben is arra használta, hogy az egyébként szövetséges hadurak között kitört harcok megfékezésére használja. Egy másik probléma volt, hogy az újoncokat nem lehetett sok esetben megfelelően ellenőrizni, és a lojalitásuk (olykor a tisztikaré is) megkérdőjelezhető volt.

2005-ben a Dél-európai Különítmény (South European Task Force – SETAF) vette át a CJTF-76-ban a parancsnoksági feladatokat. A SETAF a 82. légiszállítású hadosztály és a 173. ejtőernyős dandár egységeiből állt. A SETAF nem rendelkezett elég megfelelően képzett tiszttel, hogy a 25. gyalogos hadosztály által delegált tiszteket egy az egyben helyettesítsék.

Ebben a periódusban az amerikaiaknak nem lehetett céljuk a teljes ország biztosítása, mert ehhez egyszerűen nem voltak meg az ehhez szükséges eszközök. Az amerikai katonai vezetés célja az volt, hogy a műveleti területüket szélesítsék, megpróbálják az ellenséges fegyveres csoportok támogatását helyreállítási és offenzív műveletek megfelelő kombinációjával minimalizálni. A másik fő cél a kormányzat legitimitásának növelése volt, amit az alkotmányt elfogadó, majd elnökválasztások biztosítására indított műveletek mutattak. 

Folyt. köv.

Felhasznált irodalom:

Barno, David W.: Fighting 'the Other War': Counterinsurgency Strategy in Afghanistan, 2003-2005, Military Review, September-October 2007. Itt olvasható.

Jones, Seth G.: In the Graveyard of Empires: America's War in Afghanistan, W. W. Norton & Company, 2009.

Wright, Donald P., Bird, James R., Clay, Steven E., Connors, Peter W., Farquhar, Scott C.,
Garcia, Lynne Chandler és Wey, Dennis F. Van: A Different Kind of War: The United States Army in Operation Enduring Freedom October 2001-September 2005, US Army Combined Arms Center, Fort Leavenworth, KS, 2010. Letölthető itt.