40 évvel ezelőtt, 1976. március 20-án ünnepélyes ceremónia keretében állították hadrendbe az amerikai légierő (USAF) harcászati alakulatainál az A-10-et, a hidegháború egyetlen, kifejezetten légitámogatásra tervezett amerikai repülőgéptípusát. Egy olyan háborúra való felkészülés eredménye, amely valószínűleg nem tartott volna néhány hétnél tovább, ennek dacára több, Európán kívüli hadművelet agyonhasznált veteránjává és a leváltására tett kísérletek túlélőjévé vált, amelynek kiselejtezése a dolgok jelenlegi állása szerint 2022-ig várat magára. De ha az orosz gőzhenger rá nem gurul a Baltikumra, és/vagy az idei amerikai elnökválasztások győztese nem indít újabb katonai beavatkozást valami egzotikus sivatagi tájon, akkor könnyen lehet, hogy az Iszlám Állam elleni bombázóhadjárat lesz az A-10 utolsó háborúja. Ezért, és az évforduló alkalmából döntöttünk úgy, hogy a teljesség igénye nélkül, de azért bemutatjuk a gép elég egyedi karrierjét. A COIN-repülőgépekről szóló sorozatunk befejező részében tesszük ezt, mivel a tervezés kezdeti, hamar meghaladottá vált szakaszában még ez volt a kiszemelt elsődleges feladatkör, amihez a kiforrott típus paradox módon több esetben is visszatért a XXI. században. A társszerző proletair a Lemilről, akinek itt is megköszönjük fáradozásait.

5.g & Rammjaeger83

Hivatásos és műkedvelő körökben egyaránt nagy népszerűségnek örvend annak kimerítő taglalása, hogy a bevándorlók / migránsok / menekültek (nem kívánt törlendő) okolhatóak-e a közelmúlt erőszakos cselekményeiért, rejtőzködnek-e közöttük terroristák és úgy általában biztonsági fenyegetést testesítenek-e meg, avagy sem.

Alighanem a KatPol számos történelmi adósságának egyike, hogy mindezidáig nem foglalkoztunk a migránsválság / bevándorlási hullám / menekültáradat (nem kívánt törlendő) biztonságpolitikai vetületeivel. Minthogy a kérdéskör egészéről gyaníthatóan az idők végezetéig elmélkedhetnénk, ma csak egy apró szegletét ragadnánk ki: vajon a bevándorlók hoztak új fenyegetést Európába, vagy meglévő feszültségekben kell keresnünk annak gyökereit? És egyébként is, mit számít mindez?

CSM & Rammjaeger83

A Kitekintő és a Globoport mellett blogunk szerkesztői is lehetőséget kaptak arra a közelmúltban, hogy közösen nem hivatalos beszélgetést folytassanak Vlagyimir Szergejevvel, az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövetével. Itt is köszönet illeti ezért a blog.hu-n sorhajóhadnagy néven futó egyik olvasónkat, a beszélgetés szervezőjét és moderátorát, továbbá a nagykövetség munkatársait, amiért időt szakítottak ránk. A kb. másfél órás, nem meglepő módon orosz nyelvű eseményre január 21-én került sor, melynek során Szergejev negyedórában összefoglalta a hivatalos álláspontot a magyar-orosz kapcsolatokról és azokról a témákról, melyekre az előre bekért kérdések vonatkoztak. A továbbiakban válaszolt a moderátor és a résztvevők részletekbe menő kérdéseire is. Mivel így összességében nem kifejezetten interjú jelleget öltött a társalgás, a nagykövet részéről elhangzottakat az alábbiakban témakörök szerint rendezve, teljességre törekedve, kommentár nélkül közöljük. Jó szórakozást!

Kedves olvasók! A közelmúltban egyik szerkesztőnk, SchA ismét a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténelmi műsorának vendége volt. A 142. adásban a beszélgetés, melynek hanganyaga innen tölthető le, a hatnapos háborúról folyt, és kitért az előzményekre, a következményekre, az ellenséges felek összehasonlítására és a szuperhatalmak által játszott szerepre is. A dolgok jelenlegi állása szerint az arab-izraeli háborúkról ez volt az utolsó szereplésünk a műsorban, a témába vágó korábbi adások letölthetőek ugyanezen a linken. Jó szórakozást!

Otto Carius talán nem tett szert olyan hírnévre második világháborús német harckocsiparancsnokként, mint Michael Wittmann, sok más harckocsizó „ásszal” ellentétben viszont azzal a jelentős előnnyel büszkélkedhetett, hogy túlélte a háborút, és emlékeit írott formában rögzíthette. A háború után gyógyszertárosként elhelyezkedő Carius könyve, melynek nemrég első magyar fordítása is megjelent a B.H.N. Kft. gondozásában, igazi kordokumentum. A politikai korrektséggel és a háború eseményeit feldolgozó, nagy költségvetésű filmek sokszor idealizált látásmódjával szakítva, személyes élményeket középpontba helyezve mutatja be a nyugati és keleti front számos pontján megfordult fiatalember háborús élményeit, szigorúan személyes szemszögből.

1945. augusztus 17-18. során néhány japán vadászpilóta az élet egy új, számukra bizonyára kevéssé ismerős területén tette próbára magát, amikor is saját értelmezés szerint, önszorgalomból érvényesítették a nemzetközi jog előírásait. Noha utasítást kaptak a további akciók beszüntetésére, úgy döntöttek, a haza egén nem fogják eltűrni amerikai repülőgépek jelenlétét, amíg a császárság képviselői hivatalosan alá nem írják a megadást elrendelő dokumentumokat. Az elhatározásnak megfelelően légi fényképezést végző, B-32 típusú bombázókat támadtak meg Tokió felett, melynek folyományaként Anthony J. Marchione őrmester életét vesztette. Ő volt a 2. világháború utolsó amerikai áldozata; bajtársai számára ezzel az incidenssel a harcok a Távol-Keleten is véget értek, következő és teljesen eltérő jellegű feladatukat Japán megszállása jelentette.

Az 1945-ös év egyébként sem eseménytelen nyarán a Szovjetunió hadseregének először és utoljára nyílt lehetősége arra, hogy zavartalanul, több hónap alatt készüljön fel egy hadászati támadó hadműveletre olyan alapossággal és körültekintéssel, amely meghozta a várt katonai eredményt. Mandzsúria sokat szenvedett vidéke majdnem pontosan hat év után így ismét a japán és szovjet csapatok közötti összecsapás terepe lett. Az elmúlt héten ez a történet szolgált témául egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 közreműködésével a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorának 140. adásához, melynek hanganyaga innen tölthető le. A folytatásban a Mandzsúrián kívüli olyan kisebb ázsiai csataterekről lesz szó, ahol a 2. világháború utolsó heteiben a Vörös Hadsereg szintén szerepet vállalt, vagy legalábbis vállalt volna. 

Kedves olvasók! Ígéretünkhöz hűen ma folytatódik a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 közös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából, a tárlathoz tartozó hidegháborús típusok bemutatásával.

Kedves olvasók! Podcastunkat és Hadimúzeumok c. sorozatunkat ma azonos mederbe tereljük. Következzen a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 közös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából.

Az elbeszélt történelem megjelenítésére tett első kísérletünk a mai napon a végéhez ér azzal, hogy befejezzük a Szekeres József nyugállományú ezredessel készített interjú írásos leközlését is. Az utolsó rész, ahogy azt bizonyára többen fel tudják idézni, nem a páncélos haditechnika típusaira fókuszál, hanem a magyar és az egykor nálunk vendégeskedő szovjet harckocsizók közötti szakmai együttműködésre, itthon és külföldi gyakorlatokon egyaránt. A szót most is különösebb körítés nélkül átadjuk az ezredesnek. Jó szórakozást!

* * *

A Magyarországon állomásozó szovjet páncéloserők

A mi testvérezredünk az esztergomi volt, amely egyben protokolláris funkciót is betöltött, Rétságé pedig a lévai, de azt 1968-ban lefegyverezte, ezért nem lehettek többé testvérezredek. Ezért megkapta helyette az esztergomi ezredet, mi meg a komáromit. Attól kezdve az esztergomiakkal csak a víz alatti átkelés gyakorlása során találkoztam néhányszor, mert erre a célra ugyanazt az objektumot vettük igénybe. Máskor meg az ő gyakorlóterüket használtuk, de nélkülük.