Az elhúzódó - és egyre kiélezettebb - szíriai polgárháború egyik szembetűnő külföldi következménye, hogy ráirányította a nemzetközi média érdeklődését a Damaszkusz és Moszkva közötti kapcsolatokra, amelyre valószínűleg az 1973-as arab-izraeli háború óta nem nagyon volt példa. Az orosz politikai vezetés igyekszik elgáncsolni az Aszad-diktatúra hatalmának aláásására irányuló kezdeményezéseket, amelyet egyesek érthetetlennek tartanak, a többség viszont orosz hadiipari, illetve katonai - szűkebb értelemben haditengerészeti - érdekeltségekkel magyaráz. Eltérő vélemények szerint viszont ezek jelentőségét mindenki hajlamos erősen eltúlozni. Megint mások arra következtetnek, hogy a Kreml elsősorban Aszad potenciális bukásának szintén potenciális külpolitikai utóhatásaitól tart - mint pl. a népfelkelés bátorító példájának "átragadása" a közép-ázsiai térségre, az iszlám (szunnita) fundamentalizmus megszilárdulása Szíriában, meg úgy általában a Közel-Keleten szétterjedő káosz -, ezért akarja elvenni a NATO (és annak arab érdekszövetségesei) kedvét egy újabb beavatkozástól.

Kevesen említik viszont a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázatot: ha egy állam nem tesz eleget a vállalt külpolitikai kötelezettségeinek, így pl. a kliensállamait - pardon: szövetségeseit - cserben hagyja, akkor senki nem fogja komolyan venni. (Ez persze feltételezi, hogy az adott államot eleve komolyan veszik, és vannak szövetségesei, de ebben az esetben ezen nyugodtan lépjünk túl.) Ez a nézőpont is némileg sántít, mivel az orosz-szír, vagy akár a szír-szovjet viszonyt "szövetségnek" vagy akár alá-fölérendeltségi viszonynak nevezni túlzás lenne. Az tény, hogy Szíria a Szovjetunió évtizedekkel ezelőtt, különféle okokból felvállalt külpolitikai ballasztját gazdagította. Fekete lyuk módjára nyelte el a rubelmilliárdokat, lényegében értelmetlenül - leszámítva azt az eredményt, hogy Afganisztánnal vagy Iránnal ellentétben nem vált a felforgató vallási fundamentalizmus fészkévé. A jelentős befektetések ellenére a moszkvai befolyás a szíriai politikai döntésekre csekély maradt, noha Szíriának objektíve több érdeke fűződött a szoros együttműködéshez. És a helyzet érdemben ma sem változott - a szíriai vezetés külpolitikai elszigeteltsége sokkal jelentősebbé vált ugyan, ezt azonban ellensúlyozza, hogy a politikai nézeteltérései Moszkvával a jelek szerint jelenleg minimális szintűek, már ha léteznek egyáltalán.

Mindennek a következménye az, hogy az oroszok részéről Szíria esetében is indokolt lenne egy költség-haszon elemzés, de nagy súllyal eshetnek latba irracionális megfontolások. A Kreml itt kb. ugyanazzal a dilemmával néz szembe, mint az Egyesült Államok Dél-Vietnam esetében 1973-75 során. A helyzet értékelése során vagy az elsüllyedt költségeket tekintik meghatározónak és egyszerűen kivonják magukat a nem túl biztató helyzetből, magára hagyva az országot, vagy belátják, hogy a Szíriába eddig feccölt erőforrásaik zöme már ígyis-úgyis elúszott, és azt veszik figyelembe, milyen további relatív előnyökkel jár a szíriai diktatúra hatalmon tartása.

Természetesen több tényező is szerepet játszik. A SZU csak akkor szabadult meg a külpolitikai ballasztjától, amikor annak költségeit már végképp nem lehetett vállalni többé. A jelenlegi orosz vezetésnek ennél valószínűleg több esze és mozgástere van. Másrészt az Aszad-rendszer megsegítése a részükről nem követel jelentős áldozatokat - lényegében elég kitartani a lassan másfél éve folytatott politika mellett.