5.g & Rammjaeger83

Hivatásos és műkedvelő körökben egyaránt nagy népszerűségnek örvend annak kimerítő taglalása, hogy a bevándorlók / migránsok / menekültek (nem kívánt törlendő) okolhatóak-e a közelmúlt erőszakos cselekményeiért, rejtőzködnek-e közöttük terroristák és úgy általában biztonsági fenyegetést testesítenek-e meg, avagy sem.

Alighanem a KatPol számos történelmi adósságának egyike, hogy mindezidáig nem foglalkoztunk a migránsválság / bevándorlási hullám / menekültáradat (nem kívánt törlendő) biztonságpolitikai vetületeivel. Minthogy a kérdéskör egészéről gyaníthatóan az idők végezetéig elmélkedhetnénk, ma csak egy apró szegletét ragadnánk ki: vajon a bevándorlók hoztak új fenyegetést Európába, vagy meglévő feszültségekben kell keresnünk annak gyökereit? És egyébként is, mit számít mindez?

Az Európába irányuló bevándorlási hullámot, ahogy az elmúlt év azt kísérő erőszakos eseményeit aligha kell bemutatnunk bárkinek, aki akárcsak felületes barátságot ápol a betűk és számok világával és az elmúlt évet nem egy mohával benőtt kő alatt töltötte.

Mindezeket a történéseket élénk vita kísérte abban a tekintetben is, hogy a két folyamat között felfedezhető-e kapcsolat, netán egyenesen ok-okozati összefüggés. A közelmúltban nyilvánosságot látott értesülések, miszerint az újévi kölni tömeges zaklatás miatt letartóztatott 58 fő között mindössze 3 (iraki és szír) menekült akad, ahogy a tavaly novemberi párizsi terrortámadások 9 végrehajtója közül is "csak" két főről bizonyosodott be, hogy a Közel-Keletről érkező menekülthullámban elvegyülve érkeztek az EU területére, látszólag pontot tettek e diskurzus végére.

Amennyiben ezeknek a számarányoknak a fordítottja érvényesül mindkét incidensnél, az legalábbis kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel az EU menekültügyi politikájával kapcsolatban, és számos országban kiváló érvet adott volna az ellenzék kezébe. Az uralkodó bevándorláspolitikai irányvonal támogatói és szimpatizánsai Európa szerte megkönnyebbüléssel fogadták, hogy nem így történt.

Csakhogy a helyzet távolról sem ilyen egyszerű. Ha a Nyugat-Európába érkező menekültek jelentős hányadáról rövid időn belül bebizonyosodna, hogy jelentős közvetlen biztonsági kockázatot jelentenek, akkor ez egy aránylag könnyen kezelhető problémát jelentene, hiszen bűncselekményeket elkövető menekülteket bármely kormány különösebb botrány nélkül kitoloncolhatna, a jelenlegi menekültügyi politikát pedig elvileg bármikor módosítani lehetne olyan mértékben, amely az efféle kockázat jelentős jövőbeli csökkenését eredményezi. Az EU tehát egy kifejezetten kedvező perspektívával nézhetne szembe ebben a kérdésben.

Ezzel szemben a rögvalóság az, hogy a 9 párizsi merénylőből heten marokkói, algériai és egyéb bevándorlók EU-s állampolgársággal bíró leszármazottai, a fent szintén említett 58 kölni letartóztatottból pedig 46-an algériai és marokkói bevándorlók. Magatartásuk elsődleges okait éppen ezért hiába keresnénk a jelenlegi migrációs folyamatokban, ill. az annak kezelésére hozott elégtelen intézkedésekben. A probléma ehelyett alapvetően a különféle nyugat-európai államok évtizedek óta csekély változtatással folytatott, láthatóan nem túl sikeres bevándorlási és integrációs politikáinak következményeiben gyökerezik, a közelmúlt migrációs fellángolása pedig legfeljebb e feszültségek felszínre kerülését elősegítő katalizátorként vehető számításba.

De ha egy pillanatra félre is tesszük azt a közkeletű - ám valljuk be, kevéssé tudományos igényű - magyarázatot, miszerint a bevándorlók valamely sátáni háttérhatalom (kinek melyik, ugyebár) megbízásából özönlik el kontinensünket, hogy aztán a velük született gonoszság révén porba taszítsák Európa értékeit, még akkor is be kell látnunk, hogy az elmúlt év eseményei Európa-szerte hozzájárultak a biztonsági kockázatok fokozódásához.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy a menekültáradat közepette különféle terrorszervezetek is igyekeznek huncut terveket szövögető ügynökeiket Európa szívébe juttatni. Ha egy csöpp eszük van, így tesznek, mi is így járnánk el a helyükben. Csakhogy a fő probléma nem ez. Terroristák voltak, vannak és lesznek is, és egy részük a belátható jövőben továbbra is a világ gazdagabb és békésebb vidékei felé fog igyekezni. S bár az új típusú biztonsági kihívásokra való rácsodálkozás a történelem homályába vesző kilencvenes évek óta ún. szakértők széles tömegeinek kezébe adja a napi betevő pogácsát és üdítőt, azért a terrorelhárítás alapvetően egy létező és - kellő szakértelem birtokában - elfogadható színvonalon művelhető szakterület.

Ha ellenben egy eleve kudarcot vallott bevándorlási és integrációs rendszer változatlan formában történő továbbműködtetéséhez, sőt, annak túlterheléséhez asszisztálunk, ezáltal a már itt lévők frusztrációit szélesebb körben, hatványozottan újratermelve, azzal nem csak a politikai erőszak szélsőségesebb formáira fogékony rétegek bővüléséhez, de hosszabb távon olyan közbiztonsági, társadalmi és kulturális változásoknak, konfliktusoknak ágyazunk meg, amelyek már a biztonság tágabb értelmezéseinek kereteit is feszegetik.

A bevándorlók széles tömegei ugyanis azért érkeznek kontinensünkre, hogy olyan körülmények között éljenek, mint az európaiak. Csakhogy az európai életszínvonal nem a bőséges csapadéknak, vagy a friss hegyi levegőnek köszönhető, hanem az évszázadok alatt kialakult európai társadalmi berendezkedésben, életmódban és értékrendben gyökerezik. (Mely tényen egyébiránt egyes kevésbé szerencsés történelmi fejlődésű kelet-közép-európai országok polgárai is elgondolkodhatnának.)

És ha a bevándorlók - részben saját, részben az integrálásukra képtelen európai társadalmak hibájából - azt az életmódot folytatják ezen a földrészen, melynek következményei elől elmenekültek, akkor nem túl meglepő módon hozzávetőleg azonos eredményre is számíthatnak. Márpedig a finoman szólva is vegyes fogadtatásnál hatékonyabban csak színes álmaik totális kudarca taszíthatja a radikalizálódás útjára újdonsült európai polgártársainkat.

Éppen ezért a migráció közvetlen biztonsági következményeit talán hatékonyan csökkenthetné a migráció feltartóztatása, és egy származási alapú tömeges deportálás (amire amúgy pontosan nulla a politikai esély). De még ha valami csoda folytán holnap jelentős szigorításon esne is át az EU bevándorlási politikája, önmagában immár az sem csökkentené érdemben annak a kockázatát, hogy a kölnihez és a párizsihoz hasonló események az elkövetkező egy-két évtizedben megismétlődjenek. Ebben a csekély realitású esetben is annyi vívmánnyal lehetne csak számolni, hogy kb. 30 év múlva alacsonyabb lenne a nem integrált, ergo terrorizmusra kapható fiatal muszlim férfiak száma.

Csakhogy a jelenlegi folyamatok éppenséggel ezzel ellentétes irányt mutatnak. A hagyományos bevándorlási és jelenlegi menekültügyi politikát nagyrészt ugyanazok az erők támogatják, és mivel az egész EU-ban maguk mögött tudhatják a népesség többségének szimpátiáját, vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezését, mindeddig képesek voltak elhárítani az ellenük szegülő belpolitikai kihívásokat.

Lényegében tehát társadalmi egyetértés van abban, hogy még több afrikai és ázsiai vendégnek kell megadni az európai letelepedés lehetőségét, akármilyen okból is érkeztek. Pedig mindenki orra előtt ott vannak annak bizonyítékai, hogy ez az integráció eddig is csak kevéssé elhanyagolható hiányosságokkal valósult meg, noha - a jelenlegi kilátásokhoz képest - hosszabb idő alatt, nagyságrendileg kevesebb bevándorlót kellett (volna) beilleszteni a nyugat-európai társadalmakba, a gazdasági konjunktúra kedvezőbb feltételei mellett.

Összességében tehát az EU művelt közönsége tapsol annak, hogy - egyes kezdeti és alaptalan félelmekkel ellentétben - az egyszerű nép idegeit borzoló incidensekért régebb óta Európában élő kisebbségek tagjai felelősek menekültek helyett. Ám valójában ez a fejlemény sokkal baljóslatúbb annál, mint amitől tartott, ráadásul csak súlyosbíthat rajta a menekültválság kezelésének olyan módja, amit kitartóan támogat. Objektíve ennél már csak az lenne súlyosabb társadalmi válságtünet, ha a kölni és párizsi incidenseket zömmel sápadtarcú nyugat-európai bennszülöttek követték volna el.

A helyzet iróniája azonban, hogy az ortodox megközelítés egyetlen szélesebb nyilvánosságot kapott alternatívája hasonlóan egysíkú megközelítésen alapul: Európa totális bezárkózása önmagában szintén képtelen életképes választ adni a bevándorlási hullám jelentette kihívásokra. Be kell látnunk ugyanis, hogy mai globalizált világunkban néhány millió elégedetlen barna ember, aki tőlünk pár ezer kilométerre nagyon ráér és közben rettentően neheztel ránk, csak egy egészen halvány árnyalattal jobb, mintha ugyanezt a szomszédunkban tennék.

A helyzet egyetlen biztató - ha nem is kifejezetten pozitív - fejleménye, hogy lassan talán a széles néptömegek is belátják végre, amiről mi is régóta beszélünk: a világ félreeső tájainak problémái is alapvetően befolyásolják biztonsági környezetünket, és nem megoldás, ha - akár így, akár úgy - egész egyszerűen tudomást sem veszünk róluk.

De azért nem lett volna jobb hallgatni a figyelmeztető hangokra?