70 évvel ezelőtt a mai napon egy, a semmi közepén elterülő ázsiai földdarabon, a Halha (más átírás szerint Halaha v. Halhin) folyótól (Halhin-Gol) keletre a japán bábállam, Mandzsukuo területéről ideérkező és a lovaikat legeltető bargut (mandzsúriai mongol) fegyveresek tüzet nyitottak a mongol határőrökre. Más források szerint kb. ennek a fordítottja zajlott le, de ez végső soron lényegtelen. A legelőkért hagyományosan rivalizáló nomád népek között mindig és mindenhol rendszeresek voltak az ilyen összecsapások. Valószínűleg tehát ez az eset is gyorsan feledésbe merült volna. Csakhogy a szóban forgó területet mind Mandzsukuo, mind a Szovjetunióval szövetséges Mongol Népköztársaság a magáénak tekintette, és egyik fél sem mutatott hajlandóságot arra, hogy engedjen az álláspontjából.

A mongol lovasok tehát mindkét oldalon elkötelezett támogatókra számíthattak. A gyorsan kibontakozó eszkaláció pedig egykettőre rövid, de annál hevesebb konfliktushoz vezetett, amit a szovjet történetírás az említett folyóról, míg a japán a folyótól keletre lévő faluról, Nomonhanról keresztelt el (lásd a fenti térképet). Az „incidens” kifejezést használták, amit sok történész is kritikátlanul átvett. Pedig aligha ez a pontos jelző egy konvencionális háborúra, amely a kor legmodernebb fegyvereivel megvívott hadműveletekre tagolható, és amelynek kimenetele minden bizonnyal döntő befolyással volt a második világháború menetére és így a 20. századi világtörténelemre is. A mai blogbejegyzést tehát a japán, mandzsu, mongol és szovjet katonák emlékének szenteljük, akik az 1939-es japán-szovjet háború harcait kitervelték, végrehajtották és  elszenvedték.

Az előzményeket viszonylag röviden össze lehet foglalni. Oroszország/Szovjetunió és a Japán Császárság között sohasem volt nagy szeretet, ami végülis érthető két, hagyományosan expanzionista nagyhatalom esetében, amelyek csak bábállamok meg egyéb ütközőzónák kialakításával látták biztosítottnak saját jövőjüket. A békés egymás mellett élést az is megnehezítette, hogy mindkettő igyekezett hasznot húzni a közös határaik mellett, Kínában tátongó óriási méretű hatalmi vákuumból. Elég az 1904-5 közötti japán-orosz háborút vagy az antanthatalmak 1918-22 közötti szibériai intervencióját megemlíteni, amelyben Nippon fiai nyilván főleg azért vettek részt, hogy a távol-keleti orosz jelenlétet visszaszorítsák.

A pozícióharc folytatódott, miután a két fél összeszedte magát az első világháború megpróbáltatásai után. A stratégiai fontosságú transzszibériai vasút védelmére a SzU Mongóliából kreált szövetséges államot (1924), amit 1936-ban egy kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel pecsételt meg (ennek értelmében szovjet egységek érkeztek az országba), a japán hadsereg pedig ugyanígy tett Mandzsúriával (1931). De facto létrejött a több ezer kilométeres japán-szovjet határ, és természetesen Moszkvában és Tokióban egymással ellentétes elképzelések voltak arról, hogy az hol is húzódik. 1932 és 1938 között összesen 500 határincidensre került sor.

1937 júliusában az immár a németekkel hivatalosan is szövetséges japánok megtámadták a Kuomintang (KMT) vezetése alatti Kínát, és a végtelen ázsiai földeken is teljes gőzzel fokozódott a nemzetközi helyzet. (Egyes értelmezések szerint tulajdonképpen itt és ekkor kezdődött a második világháború.) Sztálin a fiókba tette az ideológiai megfontolásokat és megnemtámadási szerződést kötött a kommunistafaló Csang Kaj-sekkel, amelynek értelmében a Szovjetunió katonai egységekkel és felszereléssel ill. hitelekkel segítette a KMT-t kínai nyersanyagok és mezőgazdasági termékek fejében (a szovjet légierő kínai harcairól bővebben itt).

Amíg az öreg Csang a japánok ellen harcolt, Sztálin elégedett volt. A japánok már persze kevésbé. A Mandzsukuoban állomásozó, az államban államot alkotó japán Kvantung-hadsereg (pontosabban hadseregcsoport) vezérkarában egyre több tiszt szövögette a terveket a Szovjetunió elleni háborúra, amelynek célja alapvetően transzszibériai vasút elvágásával, ill. Vlagyivosztok, Habarovszk és más területek annektálásával a szovjet fenyegetés kikapcsolása lett volna. Őket nevezték az „északi csapás” híveinek, míg a rivális haderőnem, a haditengerészet vezérkarában a „déli csapás” hívei természetesen inkább a délkelet-ázsiai természeti kincseket kaparintották volna meg az amerikaiak és britek elleni tengeri háborúban.

1939-ben a Kvantung-hadsereg volt főparancsnoka, Todzso Hideki volt a japán hadügyminiszter-helyettes. Volt kollégái tudták, hogy nekik áll a zászló. Az 1931-es támadást is a tokiói főparancsnoksággal való egyeztetés nélkül indították el, tehát az önálló és agresszív akciózás terén már volt tapasztalatuk. Idegeiket csak tovább feszítette az 1938 nyarán a Vlagyivosztoktól délre, a Haszan-tó mellett két magaslat birtoklásáért lezajlott „kisebb” határincidens („csak” 2500 volt a halottak száma), amikor a japán erőket visszaverték. Az „északi csapás” hívei elhatározták, hogy további vitatott területeket nem engednek át, és ismét próbára teszik a szovjetek eltökéltségét.

Erre választották ki helyszín gyanánt a stratégiailag és gazdaságilag teljesen értéktelen, kb. 70x20 kilométeres, homokdűnékkel borított füves pusztát, amire az első bekezdésben is utaltunk. Ebben elsősorban az a megfontolás játszott szerepet, hogy a legközelebbi szovjet vasúti csomópont 700 km-re, míg japán megfelelője kb. 150 km-re volt, így jogos lehetett a feltevés, hogy egy helyi háború esetén a vörösöknek nagy problémáik lesznek az utánpótlás megszervezésével. A japánok szerint az államhatár a Halha folyó mocsaras partjainál húzódott, és ezt több módon is demonstrálták: az uralmuk alatti nomádokat portyákra küldték a területre, és légi felderítést folytattak. A tisztikar eléggé alábecsülte a Vörös Hadsereg képességeit, amit az 1937-es tisztogatások is rontottak, és bíztak abban, hogy katonáik töretlen harci szelleme majd felülkerekedik a szovjet számbeli fölényen és tűzerőn.

Május 11. után gyorsan pörögtek az események: eleinte a mongol határőrség és a bargut milíciák folytattak közelharcot, de egyik fél sem tudta stabilizálni az általa elképzelt határvonalat. (A legendák szerint a moszkvai főparancsnokságnak az eseményekről először jelentést küldő szovjet parancsnok táviratban kb. azt a választ kapta, hogy „ön nem ismeri a valós helyzetet”. No comment.) A helyzet május 28. után kezdett eldurvulni, amikor a mongolok körbezárták és kis híján megsemmisítették Azuma alezredes felderítő egységét, amely könnyelműen átkelt a Halhán és a sivatagos pusztában üldözőbe vette az ellenséget. A Kvantung-hadsereg azonnal a helyszínre irányított 20 ezer katonát – köztük a 23. gyalogoshadosztályt –, a japán légierő pedig légitámadásokba kezdett, és hála a relatíve modernebb felszerelésnek és a kínai harcokban edzett pilótáknak, kivívta a légifölényt. Az elkövetkező hetekben alapvetően a levegőben folyt a harc azon egyszerű okból, hogy a légierő egységeit lehetett a leggyorsabban átcsoportosítani erre az Isten háta mögötti vidékre.

Erre reagálva és mintegy felismerve a helyzet súlyosságát Sztálin június 1-én nem mást, mint Zsukov hadtestparancsnokot rendelte Mongóliába rendet csinálni, átadva neki a helyi mongol és szovjet egységek feletti parancsnokságot. Mivel Zsukov ekkor a belorusz katonai körzetben volt egy hadgyakorlaton, csak 5-ére érkezett meg Ulánbátorba, és ott szembesült a lehangoló helyzettel: a helyi parancsnokok nemcsak hogy nem jártak a harcok helyszínén, hogy felmérjék a helyzetet, de még távközlési összeköttetésük sem volt a súlyos helyzetben lévő egységeikkel. A tettrekész Zsukov természetesen azonnal szétcsapott közöttük, Moszkvától pedig erősítést kért (és kapott). Hamarosan 9 vadászrepülő-század érkezett Mongóliába – ezekben a spanyol polgárháború több veteránja is szolgált, és Polikarpov I-16 és I-152 típusokkal voltak felszerelve –, a Bajkálontúli Katonai Körzet parancsnoka, Grigorij Stern tábornok pedig 3800 teherautót és 1375 tartálykocsit mozgósított az utánpótlás megszervezésére. Június folyamán az erősítés mellett 18 ezer tonna tüzérségi lőszer, 6500 tonna bomba és 15 ezer tonna üzemanyag jutott el a harcoló erőkhöz. A járművek kizárólag éjszaka mozogtak, akkor is kikapcsolt reflektorokkal. Szép teljesítmény ez attól a hadseregtől, amely nem éppen a gépesítettségéről volt híres.

Zsukov a katonái körében Mongóliában.

Közben Tokióba is eljutott a Kvantung-hadsereg magánakciójának és a mongóliai szovjet bázisok elleni sorozatos légitámadások híre; utóbbiakat a további eszkalációtól tartó főparancsnokság azonnal leállíttatta (korábban a japánok állítólag szibériai támaszpontokat is többször bombáztak). A szovjet légierő is kezdte éreztetni a jelenlétét. A japánok úgy döntöttek, hogy pontot tesznek a konfliktus végére, és július 2-án elindítottak egy sietősen előkészített átkaroló hadműveletet. Hét gyalogoshadosztály és két páncélosezred (73 harckocsi) kelt át a Halha folyón, de Zsukov azonnal két páncélosdandárt (összesen 186 harckocsit és 250 páncélautót) vetett be ellenük (gyalogsági támogatás nélkül, mert az még ekkor nem érkezett meg). Súlyos harcok után a japán erőket visszaszorították a Halha keleti partjára. A japánok 44, a szovjetek 120 harci járművet veszítettek.

  Szovjet ill. japán katonák zsákmányolt felszereléssel.

A japán páncélos fegyvernem ezen a napon került először szembe ellenséges harckocsikkal, ami részben magyarázatot ad a vereségre. Erőik zömét a Type 89B adta, amely kiválóan alkalmas volt a gyalogság tűztámogatására a gyengén felszerelt kínaiak elleni háborúban, a szovjet BT-5 és BT-7 típusokkal szemben viszont mozgékonyság és fegyverzet terén alulmaradt. Ebben a háborúban került sor a történelem addigi legnagyobb tankcsatáira, és a Molotov-koktél egyik első alkalmazására is (a japán katonák részéről). Sőt, tudomásunk szerint levegő-levegő ill. levegő-föld rakétákat is ebben a háborúban vetettek be először (ez az érdem viszont a szovjeteké),  a japánok  pedig a biológiai hadviseléstől sem riadtak vissza (tífusz- és szalmonellabaktériumokat juttattak a Halhába torkolló Holsten folyóba).

Egy szovjet BA-6 típusú páncélautó és a legénység.

Japán harckocsizók.

Július 24-én a japánok még egy támadást indítottak 2 gyalogoshadosztállyal és tüzérségi támogatással, ezúttal éjszaka, hogy az immár szovjet kézen lévő egyetlen hídfőállást megszerezzék, de nem jártak sikerrel. Tisztjeik kezdtek ráébredni, hogy bizony hülyeség volt belerúgni a darázsfészekbe, ezért egységeiket visszavonták a Halhától keletre emelkedő magaslatokra, és elkezdtek berendezkedni a védelemre. Nemcsak a szovjet utánpótlás mértékét becsülték alá, de kezdtek kiütközni a saját hiányosságaik is ezen a téren. Nem rendelkeztek elég teherautóval és üzemanyaggal, ezért az utánpótlást kénytelenek voltak tevékkel ill. lóvontatású szekerekkel megoldani.

Zsukovnak természetesen esze ágában sem volt ennyivel „letudni” a dolgokat, és egyszerű, de merész tervet dolgozott ki az ellenség végleges eltakarítására a hivatalosan mongol területekről. A felderítés jelentései alapján konstatálhatta, hogy a japán erők szárnyait megbízhatatlan mandzsu lovasság védi, és a főerők nem rendelkeznek gyorsan mozgósítható tartalékkal. Ezért úgy döntött, hogy klasszikus bekerítő hadművelettel felmorzsolja az ellent. Továbbra is érkezett az utánpótlás, de Zsukov azt a látszatot keltette, hogy beássa csapatait és védelembe megy át. Katonáinak a védekező harcot taglaló kézikönyveket osztott ki, és hamis rádióüzeneteket küldözgetett. Éjszaka a teherautók motorjait zúgatta, hogy ne lehessen hallani a felvonuló harckocsik csörömpölését, máskor pedig hangszórókon építkezés zaját játszotta le. Közben folytatódtak az állandó légitámadások, csak hogy a japán védők ne leljenek nyugalomra.

Augusztus 20-án hajnalban aztán kezdetét vette a végső csapás, és meg kell hagyni, Zsukov csúnyán elkente az ellenség száját. A szovjet oldalon 57 ezer katona, 542 tüzérségi löveg, 498 harckocsi, 350 páncélautó és 515 repülőgép nézett szembe 38 ezer katonával, 318 löveggel, 130 harckocsival és 225 repülőgéppel. 150 bombázó támadta a japán vonalakat. A mongol lovasság és a páncélosegységek a szárnyakon támadtak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, középen pedig a lassabban mozgó gyalogságra várt a hálátlan feladat, hogy lekössék a japán erőket. 24-re két japán hadosztály mögött bezárult a katlan, amelyet aztán elkeseredett harcokban hiába próbáltak áttörni. 31-re a körbezárt egységeket felmorzsolták. A japánok kedvét az is elvette a további harctól, hogy 23-án megköttetett a szovjet-német megnemtámadási szerződés. A megváltozott külpolitikai környezetben igencsak kérdésessé vált, van-e értelme folytatni a háborút. De Sztálin is szívesen befejezte volna már ezt az „affért”, elvégre az egységeire hamarosan sok ezer km-re innen, Finnország ellen volt szükség. Mint tudjuk, a Vörös Hadsereg a karéliai erdőkben már korántsem nyújtott ilyen teljesítményt.

A háború utolsó heteiben ismét főleg légiharcokra került sor, mivel a japánok 225 repülőgépet vontak össze a körzetben arra az esetre, ha a szovjetek elbíznák magukat és betörnének Mandzsúriába. Sztálin azonban ezt szigorúan megtiltotta. Európában a Wehrmacht már a lengyel ellenállás maradékát verte szét, amikor szeptember 16-án a mongol síkságon megköttetett a fegyverszünet, de a konfliktus politikai rendezésére csak 1941 áprilisában került sor.

A veszteségekről természetesen egymásnak ellentmondó adatok láttak napvilágot, mindkét fél erősen eltúlozta az ellenség veszteségeit. A szovjet erők halottakban, sebesültekben és eltűntekben kb. 25 ezer, a japánok 19.700 főt veszítettek – összes bevetett erőik 73 százalékát. A japánok saját bevallásuk szerint 120, szovjet források szerint 215 repülőgépet veszítettek, míg a szovjetek 249-et.

Szovjet és japán tisztek a fegyverszüneti tárgyalások alatt.

 Az „északi csapás” híveinek álmai ezzel szertefoszlottak, és egy életre elment a kedvük attól, hogy az északi szomszéddal kakaskodjanak. 1941-ben készítettek még egy tervet a szovjetek elleni háborúra, ám a támadás roppant kényelmes előfeltétele az volt, hogy a németek döntő győzelmet arassanak valahol Moszkva alatt. Sztálin ennek ismeretében bátran átcsoportosíthatta erői nagy részét a Távol-Keletről a keleti – pontosabban saját nézőpontjából: nyugati – frontra. A japánok figyelme – a szovjet vezetés legnagyobb örömére – Délkelet-Ázsia felé fordult. A következmények ismertek. Más kérdés, hogy Halhin-Gol bizonyára sajnálatos módon a britek és amerikaiak a japán hadsereggel szembeni előítéleteit is megerősítette. Ami pedig Zsukovot illeti, ő még sok összhaderőnemi hadműveletet hajtott végre azzal a könyörtelenséggel - ha nem is mindig azzal a hatékonysággal -, amit a japánok is megtapasztalhattak.

Az egyébiránt oly harcias japán vezetés természetesen a későbbiekben is mindent megtett, hogy a szovjetekkel kerülje a konfliktust. Amikor 1945. június 24.-én sor került a moszkvai győzelmi parádéra, a japán külképviselet tagjai is ott voltak a dísztribünön. A Halha folyó környékén is hallgattak a fegyverek egészen 1945 augusztusáig, amikor a Szovjetunió a jaltai egyezmény értelmében belépett a Japán elleni háborúba és végleg elsöpörte a Kvantung-hadsereget.

Általánosságban elmondható, hogy amikor egy ilyen konvencionális háború kitör, minden résztvevő országban a politikai vezetők és a civil lakosság részéről is joggal fogalmazódnak meg bizonyos elvárások vele szemben: ne tartson (relatíve) túl sokáig; ne járjon jelentős járulékos veszteségekkel; legyen egyértelmű a kimenetele és ennek következtében egyértelmű lezárása is politikai rendezés útján. Végső soron ez a konfliktus az összes fenti elvárásnak megfelelt.

Mongol háborús emlékmű a harcok helyszínén. 

 Zsukov emlékműve Ulánbátorban.

(A fenti képek innen származnak.)

(Utószó helyett: a téma iránt komolyabban érdeklődőknek a harcok részletesebb leírása  itt és itt, további térképek pedig itt.)