Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és a Trónok harca c. sorozatról szóló adások miatti hosszabb kihagyás után folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Ugyan a jövőben új munkahely miatti elfoglaltságok miatt nem tudok heti rendszerességű részeket ígérni, reményeim szerint hasonlóan hosszú hiátusra már nem kerül sor.

A fő részek mellett szinte már bizonyos, hogy a kiegészítő részekben bemutatásra kerül a nemi egyenlőség jegyében Ce-hszi (Cixi) anyacsászárné és a first lady, Szung Mej-ling (Soong Meiling), két meghatározó női személyiség élettörténete is. Mint eddig is, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírást használom, mellette a pinyin alak zárójelben szerepel az első említéskor. 

Korábban az északi hadurak torzsalkodásait, illetve a délen berendezkedő Nemzeti Párt, a Kuomintang (Guomindang) nehézségeit mutattuk be. A mostani rész újra visszatér északra, ahol megtörténik az utolsó békés, tárgyalások útján történő rendezési kísérlet észak és dél között, és a hadurak közötti megegyezés ismét rövid életűnek bizonyul. 

Az előző részek tartalmából: a cseli klikk legyőzi a fengtieni klikket – Cao Kun nyílt vesztegetéssel elnökké választtatja magát – kitör a második cseli-fengtieni háború – Feng Jü-hsziang puccsa – délen a Kuomintang harcol volt szövetségesével, a Hakka Tábornokkal – Csang Kaj-sek válik Szun Jat-szen jobbkezévé – megszületik a nemzeti-kommunista együttműködés, szovjet támogatás a Kuomintangnak 

A tájékozódást segítő térképek ITT érhetők el.

A hadurak alkonya (1924-26) 

A régi hibák orvoslása

1924. november 2-án Cao Kunt, aki ekkor már házi őrizetben volt, lemondatták az elnöki posztról és helyét Huang Fu, egy forradalmár múltú politikus vette át, egyértelműen a progresszív gondolkodású Feng Jü-hsziang (Feng Yuxiang, a „Keresztény Tábornok”), a Nemzeti Hadsereg (Kuomincsün, Guominjun) vezetőjének hatására. Ő törvénytelennek nyilvánította Cao elnöki mandátumát, miután azt nyílt vesztegetéssel szerezte meg. Feng ezután hozzálátott, hogy orvosoljon egy olyan problémát, amit már régen szeretett volna. Amikor 1917-ben rövid időre Pu-ji (Puyi) visszakerült a trónra, ő vezette a rojalisták leverésére küldött erőket, és már akkor azt tervezte, hogy kiűzi a Mandzsu-dinasztiát a Tiltott Városból, a mindenkori császár székhelyéről. Ekkor felettese, Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui) még megakadályozta őt ebben, de most nem igazán tudta senki megállítani terve végrehajtásában. 

Feng erői lefegyverezték a Tiltott Várost védő udvari katonákat, majd november 5-én Huang Fu ideiglenes elnök egyoldalúan módosította az 1912 óta a Köztársaság és a császár között életben lévő méltányos elbánás feltételeit. Ebben eltörölte Pu-ji császári címét, és a Köztársaság egyszerű polgárává nyilvánította, valamint kötelezte, hogy elhagyja a Tiltott Várost, ugyanakkor a császári magánvagyonhoz, illetve a Köztársaság által biztosított éves életjáradékhoz nem nyúlt hozzá. Az üzenetet kézbesítő katonaság három órát hagyott arra, hogy az udvariak kiköltözzenek, és amikor az időt próbálták húzni, Feng emberei a Tiltott Város ágyúzásával fenyegetőztek, és ez megtette a hatását. November 5. délutánján az utolsó kínai császár elhagyta a Tiltott Várost, ahová császárként már soha nem tért vissza. 

Kína belpolitikai helyzete 1924-ben

A kezdeti sokk után ismét fordult a politikai helyzet Északkelet-Kínában. Vu Pej-fu (Wu Peifu), a „Jáde Marsall”, a legyőzött Cseli (Zhili) klikk vezetője szabadon elvonulhatott belső Kínában lévő erőihez, míg a Mandzsúriát uraló Csang Co-lin (Zhang Zuolin) hadereje a legyőzöttek besorozását követően 80 ezer fővel gyarapodott. A háború igazi győztese nem Feng volt, hanem Csang, az „Öreg Marsall”, aki rövidesen elérte Huang Fu leváltását. Helyette a hadúri politika veteránját, az 1920-ban legyőzött Tuan Csi-zsujt tette meg politikai bábjává, aki a „Fővégrehajtó” ideiglenesnek hangzó titulusát kapta meg. Tuan nem bírt saját hadsereggel, csak néhány száz fős testőrséggel, így kinevezése a megmaradt Cseli hadurak megbékítését is szolgálta. Csang a katonák mellett megkapta a gazdag tengerparti területeket is, míg Fengnek a belső, fejletlen területek jutottak csak. 

Csang számos katonát küldött Pekingbe is, és az igen fontos közlekedési csomópontnak számító Tiencsinben (Tianjin) katonái feltartóztatták Feng erőit. Az ellentéteket tovább súlyosbította, hogy míg Csangot a japánok támogatták, addig Feng a szovjetektől kapott segítséget, a két ország pedig már régóta geopolitikai vetélytárs és ellenség volt a térségben. Ráadásul Csang gyűlölte a kommunistákat. Mindezek ellenére a béke egyelőre fent tudott maradni. 

A meghiúsult béke

A délen székelő Kuomintang-kormány feje, „a Köztársaság Atyja”, Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) hivatalosan Csang Co-lin szövetségese volt, Feng pedig szimpatizált ügyével. Így már a Vu bukása utáni első napokban kereste velük a kapcsolatot, hogy az észak és dél között évek óta fennálló megosztottságnak véget vessenek. Szun novemberben előbb Japánba utazott, hogy megnyerje a vezetőik támogatását, és a közvélemény nagy ujjongással fogadta. Itt, nem túl nagy politikai érzékkel, Kobéban mondott beszédében a Szovjetuniót dicsőítette, amely „igyekszik elkülöníteni magát a többi európai fehér néptől”, és ezzel elérte, hogy még Tokióba se hívják meg. Bár néhány japán hivatalnokkal, és a befolyásos ultranacionalista csoportosulás, a Fekete Sárkány Társaság (Kokurjúkai, nevét az Amúr folyóról kapta) tagjaival találkozni tudott, üres kézzel kellett elhagynia a szigetországot. 

Az északiakkal tervezett találkozónak nem örült sem a Kuomintang balszárnya, se a kommunisták, akik nem akartak „engedményeket tenni az imperialistáknak”. A párt jobbszárnya pedig a szovjeteket dicsérő szavait utasította el nyíltan, azzal érvelve, hogy a szovjetbarátság kizárólag pragmatizmuson alapul, nem ideológiai alapú. Mindemellett éles kirohanásai a külföldi hatalmakkal szemben elérték azt is, hogy minden nagyhatalom ellene lobbizzon Pekingben, és felajánlják Tuannak a kormányelismerést, ha nyíltan megerősíti Kína elkötelezettségét az egyenlőtlen szerződések betartásában. Tuan, aki a konferenciát összehívta, Szun nélkül kezdte azt el, annak ellenére, hogy utóbbi december 4-én Tiencsinbe érkezett. Ezek a hibák azonban egy halálosan beteg embertől eredtek, aki már ahhoz is túlságosan rossz állapotban volt, hogy december 31-én a Pekingben őt fogadó tömeget üdvözölje. Január 26-án orvosi vizsgálat állapította meg, hogy végső stádiumban lévő májrákja van. A konferencia február 1-jén kezdetét vette ugyan, de érdemi előrelépés nem történt. 

Vang Csing-vej (Wang Jingwei), a jóképű forradalmár a halálos betegségről szóló hír hallatán más vezetőkkel együtt Pekingbe sietett, ahol Vang megírta Szun politikai végrendeletét, amit utóbbi hosszas várakozás után, 1925. március 11-én halálos ágyán jóvá is hagyott. Másnap a „Köztársaság Atyja” meghalt, anélkül, hogy politikai céljait megvalósíthatta volna. Hívő keresztény volt, és ennek megfelelő temetést akart, de hívei közül sokan a kereszténységre, mint a nyugati hatalmak elnyomó eszközére tekintettek. Így végül kompromisszumos módon, március 19-én két temetést is tartottak: egy keresztényt a közeli hozzátartozókkal, majd a koporsóját átvitték egy másik helyre, ahol a politikai temetésére került sor, a szovjet nagykövet részvételével (fent). A szovjetek elismerésének mértékét mutatja, hogy az év október 7-én Moszkvában megnyitotta kapuit a Szun Jat-szen Kommunista Egyetem, amely egészen 1930 őszéig, a szovjet-kuomintang együttműködés végéig működött. 

Halálával nemcsak a déli Kuomintangban kezdődött meg a hatalmi harc, de egyúttal elveszett annak lehetősége is, hogy a két országrész ellentétjét békés, tárgyalásos úton rendezni tudják. 

Az utolsó nagy hadúri háború

A Feng és Csang közötti ellentétek dacára egyikük sem mert elsőként lépni. Csang, bár nem volt elkötelezett a belső-kínai ügyekbe történő beavatkozás mellett, végül hajlott arra, hogy katonái a rend helyreállításának örve alatt elfoglalják Sanghajt az 1925. május 30-i incidens után. (Itt a japán biztonsági erők a sztrájkoló kínai munkások közé lőttek, amit széles tömegmegmozdulások követtek. Jobbra egy propagandisztikus ábrázolás látható, ahol a tőkések és a hadurak együtt nyomják el a munkásokat.) A háborút végül a Nankingot uraló Szun Csuan-fang (Sun Chuanfang) robbantotta ki, aki úgy érezte, Kiangszu (ma Csiangszu, Jiangsu) tartomány őt kéne, hogy illesse. Csapatai október 13-án támadták meg Csang erőit, és Szunt támogatta a sorait rendező Vu Pej-fu is. Feng (akit gyakran becéztek „Áruló Tábornokként” is) azonnal meglátta a kínálkozó alkalmat arra, hogy egy gyors hátba döféssel elvágja Csang erőit Mandzsúriában lévő hátországuktól. 

Csang erői súlyos vereséget szenvedtek elnyúlt utánpótlási vonalaik miatt, és kénytelenek voltak visszavonulni a Jangce folyótól északra, Feng pedig a szövetség bebiztosítása érdekében megkapta Tiencsin felügyeletét. Ő azonban már megegyezett Csang egyik legtehetségesebb tábornokával, Kuo Szung-linggal (Guo Songling), aki november 22-én fel is lázadt, azzal a céllal, hogy lemondassa az „Öreg Marsallt” fia, Csang Hszüe-liang (Zhang Xueliang), az „Ifjú Marsall” javára (jobbra). A támogatására küldött Kuomincsün-erők december elején Tiencsin térségében csaptak össze a mandzsúriai katonákkal. 

Kuo közel állt ahhoz, hogy bevegye Mandzsúria központját, Mukdent, a japán helyőrség azonban Csang oldalán beavatkozott a küzdelembe, és december 23-án szárnyát meglepetésszerű lovasroham érte, ami megtörte az ostromot. Kuot elfogták, és másnap ki is végezték, feleségével együtt. Az „Öreg Marsall” tulajdon fiának is golyót szánt a felkelésben való részvétele miatt, de bizalmasai végül lebeszélték erről. Ugyanezen a napon a Kuomincsün nagy áldozatok árán elfoglalta Tiencsin városát. 

Vu Pej-fu most az őt harctéren legyőző ellenfele, Csang Co-lin mellé állt, mivel az őt eláruló „Keresztény Tábornok” iránti gyűlölete sokkal nagyobb volt, és erői Csangéval együtt immár többszörös túlerőben voltak. Januárban Feng minden posztjáról lemondott, a Kuomincsün vezetését egyik beosztottjára hagyva, majd a Szovjetunióba utazott. Március 20-án a Nemzeti Hadsereg kénytelen volt feladni Tiencsint (lent) és a megmaradt 100.000 védő Pekingbe vonult vissza. 

Az ismeretlen Tienanmen téri mészárlás

Március 18-án Pekingben egy megmozdulásra került sor, miután a mandzsúriai erőket támogató egyik japán hadihajó ágyúzta Tiencsint, megsértve ezzel a Kínára vonatkozó egyezményeket. A tüntetők a Tienanmen (Tiananmen) Kapuhoz vonultak, egyik hangadójuk a Pekingi Egyetem könyvtárosa, a Kínai Kommunista Párt egyik alapítója, Li Ta-csao (Li Dazhao) volt. A tér az 1919-es május 4-e mozgalom óta volt a radikális diákság gyülekezőhelye, amelyet az 1925. május 30-i események után tartott megmozdulás is megerősített. A túloldalán lévő kormányzati központban – a most ott található hatalmas betonplaccot csak Mao idején alakították ki, nagy részén korábban paloták álltak – tartózkodó Tuan elnök megijedt a felvonuló tömegtől, így a katonai rendészetet rendelte ki feloszlatásukra. A katonák tüzet nyitottak, aminek eredményeként 47 halott és 200 sebesült maradt a téren, maga Li Ta-csao is megsérült.

Tuan sietve igyekezett elhatárolódni a történtektől, és személyesen kereste fel a teret, ahol térdre ereszkedett a halottak előtt. Alig egy hónap múlva, április 20-án azonban lemondani kényszerült, miután se Feng, se Csang nem támogatta tovább. Ebben a döntésben az incidens aligha játszhatott szerepet, sokkal inkább Tuan kompromisszumos jelölt voltából, és állandó politikai machinációiból eredt az, hogy eltávolították a hatalomból.

Április 16-án a Kuomincsün kiürítette Pekinget, és a Nemzeti Hadsereg a Nankou-hágónál vetette meg a lábát, ahol négy hónapig tartották fel az ötszörös túlerőben lévő ellenséget. Állásaikat akkor voltak kénytelenek feladni, amikor Jen Hszi-san (Yan Xishan), a „Mintakormányzó” is megtámadta őket, attól tartva, hogy tartományán, Sanhszin (Shanxi) keresztül próbálnak meg visszavonulni, vagy pedig egyenesen „ottfelejtik” magukat. A nyomás alatt a Kuomincsün visszavonulni kényszerült, és teljesen kiszorult a központi területekről. Majd csak a következő, 1927-es évben vált újra tényezővé az észak-kínai politikában.

Csang Co-lin ugyan győzelmet aratott, de a folytatásban senki sem volt biztos. Ekkorra a déli Koumintang rendezte sorait, és alig három hónappal később kezdetét vette az északi hadjárat, amely véget vetett a hadurak virágkorának, és ha csak papíron is, de egy lobogó alatt egyesítette újra Kínát. 

Folyt. köv. 

Felhasznált irodalom:

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.

·         Jonathan D. Spence: The Search for Modern China. W. W. Norton & Company, New York, 1990

·         Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.

·         Pu Ji: Az ​utolsó kínai császár voltam. Láng, Budapest, 1989.

·         Tjio Kayloe: The Unfinished Revolution. Sun Yat-Sen and the Struggle for Modern China. Marshall Cavendish International, 2018