Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, ez pedig a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk következő része. Mint eddig is, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírást használom, mellette a pinyin alak zárójelben szerepel az első említéskor. 

Az előző részekben elsősorban az északi hadurakkal foglalkozott a sorozat, most pedig a déli, kantoni események kerülnek bemutatásra. Az 1917-ben itt alakult ellenkormány magát vallotta az igazi kínai kormányzatnak, ám ezt egyelőre egyetlen külföldi hatalom sem ismerte el. Egyedüli kivételt a Szovjetunió jelentett, amelynek segítsége nélkülözhetetlen volt az északi hadurak későbbi legyőzésében. Egyúttal ekkor kezdődött a sajátos viszony a Nemzeti Párt és a Kínai Kommunista Párt között, amely a szövetségtől az évtizedes polgárháborúig vezetett, és meglehetősen ellentmondásos volt. 

Az előző részek tartalmából: a cseli és fengtieni klikk legyőzik az anhuji klikket – a hadurak korának általános jellemzői – a legfontosabb hadurak életrajza – a cseli-fengtieni háborúk és a cseli klikk bukása 

A tájékozódást segítő térképek ITT érhetők el. 

Délen a helyzet változó (1918-1924) 

Visszatérés Kantonba

Miután Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) 1918 áprilisában a déli hadurakkal való ellentétei miatt elhagyta Kantont, a sanghaji francia koncesszió területén telepedett le, és a főmarsalli egyenruhát tudósköpenyre cserélve politikai elképzelései és az elmúlt évek tapasztalatai papírra vetésével foglalatoskodott. Szun 1919-ben megjelent írásában magát egyfajta messianisztikus vezetőként pozicionálta, aki nemcsak egyesíti Kínát, de jelenlegi bajaira is megoldást talál. Ezzel összefüggésben a demokrácia bevezetését is későbbi időpontra tervezte, és kijelentette, hogy Kínának „politikai gyámságra” van szüksége, ami az egypártrendszer meglehetősen kreatív elnevezése. 

Az első világháború végén megkereste az angolszász világdominanciától tartó japánokat is, és ismét Kína egy részét (Mandzsúriát) ajánlotta fel nekik támogatásukért cserébe, ám elutasították. Szun eközben a nyugati hatalmak felé is kacsintgatott, és legambiciózusabb modernizációs tervét is papírra vetette, amiben százezer mérföld új vasútról és egymillió mérföld új közútról, jangcei vízierőművekről, modern kikötőkről és repterekről álmodozott. A világégésből lassan felépülő Európa azonban nem rajongott ötleteiért. Szun 1917 októberétől kezdve egy harmadik potenciális szövetségesnek is udvarolt, az orosz bolsevikok vezetőjének, Vlagyimir Iljics Leninnek, akinek nemcsak gratuláló táviratot küldött, de fel is vetette erőik egyesítését a „közös ügyért”. 

Bár külföldi tapogatózásai nem vezettek eredményre, Szun a Május Negyedike Mozgalom kibontakozása után újra politikai szervezőmunkához látott. 1919. október 10-én, a vucsangi (Wuchang) felkelés 8. évfordulóján bejelentette a Nemzeti Párt (Kuomintang, Guomindang) újjászervezését Kínai Nemzeti Párt néven (Csungkuo Kuomintang, Zhongguo Guomindang, röviden KMT). Ez gyakorlati változásokkal is járt: a tagoknak már nem kellett hűségesküt tenniük Szunra, valamint megszűnt a párttagok pártban eltöltött idő szerinti kategorizálása (ezt később a kommunisták vették át tőle). 

1920 októberében Kantonban Csen Csiung-ming (Chen Jiongming), a „Hakka Tábornok” (jobbra) legyőzte a régi militaristákat, és felajánlotta Szunnak a visszatérés lehetőségét. November 9-én új alkotmány született, amely már tartalmazta a „politikai gyámság” koncepcióját, valamint Szun három népi alapelvét: a nacionalizmust, a jólétet és a demokráciát. A legelsőt a vucsangi forradalom sikere és a mandzsu dinasztia legyőzése után Szun teljesítettnek vette korábban, de most Kína gyenge nemzetközi helyzetére való hivatkozással ez is visszakerült a programpontok közé. Csen ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a katonai kiadásokat a büdzsé egyharmadában maximalizálják, és a költségvetés ötödét Csen Tu-hsziu (Chen Duxiu) radikális szocialista gondolkodó, a Kínai Kommunista Párt leendő első főtitkára vezetésével megvalósuló oktatási reformra szánják. 

Szun második elnöksége: elvetélt lehetőségek és belharcok

Szun, aki november 24-től már személyesen is Kantonban tartózkodott, északra akart hadjáratot indítani, hogy egyesítse a széthullott országot, de Csen nem volt hajlandó kockára tenni katonáit egy ilyen vállalkozásért. Ő egy föderális Kína alapjának képzelte Kuangtung (Guangdong) tartományt, míg Szun csak ugródeszkának a nemzet feletti uralom megszerzéséért. Szövetségesek terén is eltérő elképzeléseik voltak: Csen Vu Pej-fu (Wu Peifu) csodálója volt, míg Szun rendre az ő ellenségei felé kacsintgatott. 

Szun ezután stratégiát váltott, és a régi nemzetgyűlés több mint 200 tagját napidíjak fejében Kantonba hívatta, majd 1921 áprilisában – mivel a határozatképességük így sem volt meg – rendkívüli elnökké választatta magát. Közeli szövetségeseit pedig, mint Vang Csing-vej (Wang Jingwei) és Hu Hanmin, különböző vezető pozíciókba helyeztette, míg fiát, Szun Kót (néhol Szun Fo, Sun Ke) Kanton polgármesterének tette meg (jobbra). Ezután megkereste az amerikaiakat, elismerést remélve tőlük, de ők egyszerűen semmibe vették üzeneteit, ahogy igényét is, hogy az ő kormánya képviselhesse Kínát a washingtoni haditengerészeti konferencián. 

1921 októberében aztán a csonka déli parlament felhatalmazást adott Szunnak az északi hadjárat megszervezésére. Az elnök egy gyenge hadsereg élén Hunan tartomány határára vonult, azonban semmilyen eredményeket nem ért el a tél folyamán, miután Csen minden támogatást megtagadott tőle. A korábbi szövetségesek közötti szakítás elkerülhetetlennek látszott, amit személyes ellentétek is súlyosbítottak. Szun fiatal protezsáltja, Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) már rég rossz viszonyban volt Csennel, így amikor 1922-ben tizenhat éves feleségével Kantonba érkezett, feszültebbé vált a helyzet. Itt hallotta, hogy a „Hakka Tábornok” katonái csak „Nagy Ágyúként” (kb. nagyotmondó) becézik mentorát, Csen pedig egyszerű katonahumorként ütötte el a dolgot. Mikor Csang csatlakozott Szunhoz és hadjáraton lévő katonáihoz, javasolta ellenlábasa menesztését. Szun azonban ezt elutasította, mire Csang zokogásban tört ki, majd hamarosan visszatért Sanghajba. Ugyan a menesztés nem történt meg, Csen és Szun között tovább romlott a viszony. Mikor Csang írásban kérte ellenlábasát Szun támogatására, ő olvasatlanul visszaküldte a levelet, a borítékon „jöttment-irigy-mogorva-hülye-egoista bajkeverő” írásjelekkel.

Mester és tanítvány: Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek

Szun hódítási terveit feladva 1922 áprilisában visszatért Kantonba és menesztette Csent a kormányzói posztról, ahová alig több mint egy éve nevezte ki. Csen azonban élvezte a helyi népesség, a vagyonosok és a kereskedők támogatását is. A válasz nem sokat váratott magára: egyik beosztottja, a Kantont felügyelő Je Csü (Ye Ju) tábornok katonái június 16-án kora reggel meglepetésszerű támadást indítottak Szun rezidenciája ellen, amit alig ötven testőr védett, a később KMT tábornokként nagy hírnévre szert tevő Hszüe Jüe (Xue Yue) vezetésével (jobbra). Szun a bombázás elől Whampoa erődszigetére menekült, miközben testőrei derekasan helytálltak, és így hátrahagyott felesége is el tudott menekülni. A szigeten hozzá hű haditengerészeti egységek állomásoztak, öt ágyúnaszádjuk másnap felhajózott a rakpart mentén, az utcákat géppuskázva. 

Szun segélykérő táviratára Csang Kaj-sek és felesége, Jennie ismét Kantonba siettek. A leírások szerint június 29-én a zászlóshajón Szun könnyes szemmel fogadta protezsáltját, míg Csen arca elkékült a hír hallatára. Csang felhajóztatta a flottát a Gyöngy-folyón a heves ágyútűz ellenére, majd egy biztonságos ponton kikötött. Míg Szun tárgyalni próbált, Csang Sherlock Holmes történetek olvasásával ütötte el az időt. A tárgyalások során azonban hamar kiderült, hogy a lakosság Csent támogatja, nem Szunt, aki az amerikaiakhoz fordult védelemért, de ők elutasították. Végül augusztus 9-én a britek menekítették ki Szunt a szorult helyzetből, Vu Pej-fu pedig kinevezte a győztes Csent Kuangtung tartomány katonai kormányzójává. Ugyan győzelmet nem arattak, Csang számára mégis fontos volt ez az esemény, hiszen Szun hűséges jobbkezeként pozicionálhatta magát. 

A nemzeti-kommunista szövetség születése

Miután újra csalatkoznia kellett, Szun Sanghajban telepedett le ismét, és újra a nemzetközi színtér felé fordult. Csang előtt úgy érvelt: Kínának azok barátságát kell keresnie, akik elégedetlenek a jelenlegi világrenddel. Ez az ő elképzelése szerint Németországot és a Szovjetuniót jelentette, sőt még egy hármas szövetség gondolatával is eljátszott. Ezúttal elképzelései korántsem voltak megalapozatlanok: az elkövetkező évtizedekben mindkét ország jelentős mértékben támogatta Kínát, eltérő időszakokban. A németek most hamar egyértelművé tették, hogy nem kérnek Szunból, aki így a szovjetek felé fordult. Korábban is volt már pár kapcsolatfelvételi kísérlet, de nem túl szerencsések: például a Csicserin külügyi népbiztos és Szun közötti 1921-es üzenetváltások során utóbbi számára nyilvánvalóvá vált, hogy kormányát a szovjetek nem fogják kizárólagosként elimerni.

 Szun rezidenciája erkélyén 1923-ban

1921 decemberében még Maring holland Komintern-ügynökkel is személyesen találkozott, ám ekkor hezitált a szovjet szövetség ötletét illetően, mivel félt a britek reakciójától. Újdonsült sanghaji száműzetése alatt az északi militaristák is megpróbálták kiaknázni a személyében rejlő karizmát, így például a legerősebb északi hadúr, Vu Pej-fu is igyekezett magához édesgetni, ám az egészből semmi nem lett, amikor kiderült, hogy Szun az elnöki posztot várja támogatásáért cserébe. A Kínai Kommunista Párt 1922 júliusában a Komintern „iránymutatásának” megfelelően magáévá tette a „demokratikus forradalmi erők egységfrontja” politikáját, amelynek lényege a „haladó” burzsoá pártokkal való szövetség, majd a kellő időben az ellenük fordulás volt. Maring 1922 augusztusának végén újra személyesen találkozott Szunnal, aki elutasította a szövetséget a KKP-val, de az együttműködés érdekében hajlandó volt elfogadni, hogy a kommunisták belépjenek a KMT-be. Ezt aztán Moszkva átverte a mintegy 300 tagot számláló kommunista párton.

A szovjetek eközben ráállították az ügyre Adolph Joffe-t, egyik tapasztalt diplomatájukat. 1923. január 17-én személyesen is találkoztak, két nappal azután, hogy a Szun által négyszázezer ezüstdollárért felbérelt zsoldosok és banditák kiszorították Csen Csiung-minget Kantonból. Számos további egyeztetés után februárban megegyezés született közöttük a kínai-szovjet együttműködésről. Szun kikötötte, hogy Kína nem bolsevizálódik, és megállapodtak, hogy a szovjetek a gyakorlatban is betartják 1919-es deklarációjukat, amely a cári időkben szerzett összes területen kívüliségi és koncessziós igényükről való lemondással jár, cserébe Szun elismeri Külső-Mongólia szovjet megszállását és a mandzsúriai Kelet-kínai Vasút továbbra is szovjet ellenőrzés alatt marad.

(A szovjet segítségnyújtás módjaival, illetve a KMT-KKP együttműködés kezdetével egy későbbi részben részletesebben is foglalkozunk.) 

Ismét főmarsallként

Szun 1923. február 21-én Kantonba érkezett. Az előző napokat Hongkongban töltötte, ahol a kínai lakosság ovációval fogadta, a helyi kormányzó pedig jóindulatúan vendégül látta, így a britek semlegességét biztosítani tudta saját irányába. Március 2-án újra katonai kormányzat állt fel, Szunnal, mint főmarsallal az élen, aki másodszor töltötte be ezt a posztot, míg Csang Kaj-sek vezérkari főnök lett. Azonban a zsoldosok nem voltak hűségesebbek Szunhoz, mint Csen korábban, és csak Kantonban volt tényleges hatalma, miközben „szövetségesei” kedvükre fosztogattak, túszokat ejtettek és önkényesen adókat szedtek. Szun mindenesetre így is hamar elérte, hogy Harry Francke amerikai utazó a „Kína legrosszabbul kormányzott városa” kétes dicsőségű címével tüntesse ki Kantont. 

A hadsereg fenntartása érdekében a kereskedőket „kényszerkölcsönök” nyújtására kötelezték, számos különleges adónemet vezettek be, az ópiumbarlangokat is megadóztatták, valamint a tisztségeket és monopóliumokat nyilvános árverésre bocsátották. Egy alkalommal a központi kormányt illető vámbevételeket is meg akarták szerezni, mire a külföldiek hadihajókkal vonultak fel, így Szun csendben letett az ötletről. 1923. október 6-án Mihail Borogyin, a Komintern új küldötte érkezett Kantonba (jobbra), hogy segítse az adminisztráció, a párt és a hadsereg újjászervezését. Csang, aki eddigre megjárta Moszkvát, mint a KMT küldötte, Whampoa erődszigetén hozta létre a kantoni kormány tiszti akadémiáját, szovjet tanácsadók segítségével. Az első évfolyam 645 fővel indult el, akik között nemcsak kínaiak voltak. Itt tanult egy jelentős vietnámi kontingens is, egy Nguyen Ai Quoc nevű vietnámi fiatalember vezetésével, akit később Ho Si Minh néven ismert meg a világ. 

November 5-én a tartomány keleti felébe visszaszorult Csen Csiung-ming ellen harcoló zsoldosok csatát vesztettek, és visszavonulásra kényszerültek Kanton felé. Borogyin azt javasolta Szunnak, hirdessen földreformot, hogy a parasztokat maga mellé állítsa, ám a főmarsall csak korlátozott engedményeket tett, így például negyedével csökkentette a földbérleti díjakat. Azonban ez is elégnek bizonyult, és megerősítette Szun bizalmát az oroszokban. 1924 januárjában sor került a KMT első országos kongresszusára, ahol a 165 küldött mintegy 15%-a volt korábbi kommunista, az eseményt pedig az egységfrontot támogatók és ellenzők közötti összeütközés fémjelezte. Szunt élethosszig tartó pártvezetőnek választották meg, valamint szovjet mintára bevezették a „demokratikus centralizmust”, vagyis minden többséggel elfogadott párthatározat kötelező jellegét az összes párttagra, valamint az ellenőrzésükön kívüli területek nagyvárosaiban is alapszervezetek alakításáról és toborzásról döntöttek. 

A Kuomintang vezetése megszemléli a Whampoai Katonai Akadémiát

A katonai akadémia ünnepélyes megnyitója, a pódiumon: Csang Kaj-sek, Szun Jat-szen és felesége

Szun ezt követően újra politikája kidolgozására fordította figyelmét, és előadás-sorozatot tartott népes hallgatóság előtt a három népi alapelv lényegét illetően. Az utolsó előadás augusztusban volt a textilipar kérdéseit illetően, ezt követően azonban újra közvetlen fenyegetésekre kellett koncentrálnia. A kantoni francia közösség vendégül látta Francia-Indokína kormányzóját, aki ellen vietnámiak bombatámadást hajtottak végre egy vacsora során, tiltakozásul a gyarmati elnyomásért. A francia koncesszió nem túl logikus válaszul kötelezte a kínaiakat papírjaik bemutatására, ha a szigetre akartak lépni, ami kiváltotta a kantoni kormány tiltakozását. A kereskedők, akik egyre inkább a „vörös forradalom” szívének érezték a várost, létrehozták a Kereskedők Önkéntes Hadtestét, egy milíciát, kb. 6-12 ezer taggal, mire válaszul a KMT létrehozta a Munkások Önkéntes Hadtestét. 

Mikor a kereskedő milíciája által rendelt 4850 puska és 3,5 millió lőszer 1924 augusztusának közepén hajón a városba érkezett, a kormány lefoglaltatta azt, és Whampoa szigetére vitette. Szun végül új adókért cserébe beleegyezett, hogy a fegyverek felét átadják a kereskedőknek, majd elhagyta a várost, hogy újra az északi hadjáratot szervezze és szövetséget kössön az északi hadurak egy részével. Október 10-én Csang Kaj-sek volt a rangidős a városban, amikor a fegyverekért útnak induló önkéntesek és a KMT lojalisták között lövöldözés tört ki. Borogyin javaslatára azonnal Forradalmi Bizottság alakult, és Csangot bízta meg a katonai vezetéssel, aki kétezer katonájával és a whampoai kadétokkal támadást indított az önkéntesek ellen október 15-én. A harcokban 30-280 kormánykatona, 50-200 kereskedő önkéntes és 300 civil halt meg, és mintegy ezer épület megsemmisült. A győzelem után lefegyverezték a kereskedők milíciáját, és szigorú ellenőrzést vezettek be velük szemben, míg Csang a fő katonai tekintéllyé vált a KMT uralta területeken. 

Kantoni katonák szovjet felszereléssel

Szunnak azonban csalatkoznia kellett északi terveiben. Vu Pej-fu váratlan veresége a Mandzsúria hadurával kötött titkos egyezségét értelmetlenné tette. Ugyanakkor a Pekinget ellenőrzése alá vonó „Keresztény Tábornok”, a progresszív elveket valló Feng Jü-hsziang (Feng Yuxiang) Pekingbe hívta Szunt, hogy az újraegyesítéséről tárgyaljanak. A veserákkal küzdő főmarsall úgy döntött, vállalja az utat, azt azonban nem sejtette, hogy ez lesz élete utolsó útja, karrierj pedig hamarabb véget ér, semmint realizálni tudná nagyravágyó céljait. 

Folyt. köv. 

Felhasznált irodalom:

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.

·         Jonathan D. Spence: The Search for Modern China. W. W. Norton & Company, New York, 1990

·         Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.

·         Tjio Kayloe: The Unfinished Revolution. Sun Yat-Sen and the Struggle for Modern China. Marshall Cavendish International, 2018.