Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, ez pedig a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk következő része. A nevek, akárcsak korábban, elsődlegesen a népszerű magyar átírásban szerepelnek, míg a pinyin alak az első említésnél zárójelben olvasható. A tájékozódást segítő térképek ITT érhetők el. 

Az előző rész tartalmából: Az északi hadurak osztoznak a hatalmon – Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui) miniszterelnök az I. világháborúba való belépés mellett lobbizik – Li Jüan-hung (Li Yuanhong) elnök eltávolítja a hatalomból – a kialakult helyzetet rendezni meghívott tábornok visszaállítja a monarchiát 11 napra – Kína belép az első világháborúba – Rivális kormány alakul délen, Kantonban – állandósul Kína megosztottsága

Május négyről szóljon az ének (1919-1921) 

A városi értelmiség politikai ébredése

A városi értelmiség az évezredes monarchiát megdöntő 1911-es forradalom után sem kapott beleszólást a politikába, ehelyett sajátos mozgalmak szervezésébe kezdett. Ennek hajtóereje az volt, hogy az idegennek tartott mandzsu Csing (Qing)-dinasztia évszázados uralma után nem lehetett tudni, mi is az igazi kínai kultúra, hiszen a hajviselet, az öltözködés, a szokások mind-mind az uralkodó elit által szabályozott volt. Ezért, érveltek, új kultúrát kell létrehozni, olyat, ami gátat vet a korábban Kínát gyengítő hatásoknak, így például a konfucianizmusnak. 

Az Új Kultúra Mozgalomnak nevezett irányzat ezért nagy hajtóerőt kapott, egyik szellemi központja pedig a Pekingi Egyetem volt, amelyet korábban nem egy szokásos felsőoktatási intézménynek, hanem a közigazgatásba szóló belépőnek tekintettek sokan. Ezen akart változtatni 1916-ban az egyetem új kancellárja, a liberális elveket valló Caj Jüan-pej (Cai Yuanpei), aki számos értelmiségit összegyűjtött, hogy az ifjúság nevelésében már az új Kína kívánatos elvei jelenhessenek meg. A mozgalom egyik fontos szócsöve az 1915-ben indult, Csen Tu-hsziu (Chen Duxiu) radikális szocialista filozófus és író által szerkesztett Új Ifjúság folyóirat volt, amelyet a korábbiakkal ellentétben nem irodalmi, hanem köznyelvi kínaiul (baihua) adtak ki.

Csen amellett érvelt, hogy „Konfuciusz úr” át kell, hogy adja a helyét „Demokrácia úrnak” és „Tudomány úrnak”. A harmadik kiemelkedő figura a nyugaton tanult Hu Si (Hu Shi), aki az amerikai pragmatizmust képviselte. Ez az időszak a „száz gondolati iskola” koraként is él, amikor először volt lehetőség nyíltan vitatkozni a társadalom számos kérdéséről, egyelőre egyetemi berkeken belül. Ebben az időszakban lett az egyetem segédkönyvtárosa egy vidéki fiatal, Mao Ce-tung (Mao Zedong), aki maga is bekapcsolódott az ekkor zajló élénk értelmiségi életbe. 

Az igazi szikrát az első világháborút lezáró versailles-i béketárgyalás adta meg 1919-ben, amikor kiderült, hogy japán pénzért (az ún. Nisihara-kölcsönök) cserébe Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui) miniszterelnök (fent) titokban „örömmel beleegyezett” a Kínában található német koncessziós területek iránti japán igényekbe, holott a hadba lépés mellett úgy érvelt odahaza, hogy ezeket Kína kapná vissza. Május 4-én mintegy háromezer diák vonult az utcára tiltakozásul a döntés ellen, többek között a Tienanmen térre, majd betörtek az egyik vezető diplomata otthonába, aki ugyan el tudott menekülni, de a háza leégett a kavarodásban.

Erre válaszul a hatalom brutálisan lépett fel, a megmozdulásokat szétverték és letartóztatások következtek. A diákok azonban nem hátráltak meg, előbb fővárosi, majd júniusban nemzeti diákszövetséget alakítottak, az elégedetlenség pedig más nagyvárosokra is átterjedt, és a diákok mellé csatlakoztak a munkások, kereskedők és üzletemberek is. Az elégedetlenség spontánságát mi sem mutathatja jobban, mint az, hogy a vezető politikusok egyike sem volt érintett a szervezésében, és leginkább utólag igyekeztek magukat valamilyen módon a mozgalomhoz kötni. 

Június 5-én általános sztrájkra került sor, ami az ország gazdasági motorját, Sanghajt is érintette. A résztvevők meghirdették a japán termékek bojkottját is, ami a szigetország gazdaságát érintette igen rosszul. A nemzeti érzület olyan magas fokra hágott, hogy az ilyen megmozdulások elfojtásában általában a kormány megbízható partnerének számító alvilági titkos társaságok, mint például a Zöld Banda ezúttal nem volt hajlandó közbelépni. A kormány kénytelen volt meghajolni a közvélemény követelései előtt, és a kínai delegáció július 2-án megtagadta a versailles-i béke aláírását. Az új, szélesebb körű kulturális mozgalmat most már Május Negyedike Mozgalom néven emlegették, és két szárnya alakult ki.

A május 4-i események egyik későbbi, 1976-os hivatalos ábrázolása

Az eseményekben játszott szerepe miatt három hónapra börtönbe került Csen Tu-hsziu által vezetett radikálisok a közvetlen politikai akciót helyezték előtérbe, míg a mérsékeltek türelemre intettek, és úgy érveltek, csak akkor érdemes a politika eszközeihez nyúlni, ha már létezik egy új kultúra, mint biztos alap. A mozgalom eredeti célja, az egyén felszabadítása és felvilágosítása azonban elveszett. Az esemény nemcsak a városi értelmiség politikai ébredését jelentette, de érdekes módon még a lemondatott uralkodóra, Pu Jira (Puyi) is hatással volt, aki ekkoriban jött rá, hogy az átlagemberek nem minden gondolata körülötte forog, mint eddig hitte. 

Tuan Csi-zsuj bukása

Ugyan az események nem közvetlenül okozták az azt kiváltó nagy hatalmú hadúr, a politikát uraló anhuji klikk vezetője, Tuan Csi-zsuj bukását, alaposan megágyaztak annak. A döntés ugyanis ellene hangolta az északi hadurakat is, hiszen az érintett Santung (Shandong) tartomány érzelmileg közelebb állt hozzájuk. Vu Pej-fu (Wu Peifu) tábornoknak pl. a szülőföldje került japán uralom alá. Az ő felettese, Cao Kun tábornok pedig azért csatlakozott az elégedetlenkedőkhöz, mert Tuan protezsáltja, Hszü Su-cseng (Xu Shuzheng) a déllel megegyezést kereső egyik veterán parancsnokot, Lu tábornokot előbb házába csalta, majd meggyilkolta. Még május negyedikét megelőzően, 1918. október 10-én lejárt Feng Kuo-csang (Feng Guozhang) elnök hivatali ideje, és belegyezett, hogy nem választatja újra magát, ha Tuan lemond a miniszterelnökségről. Utódja Hszü Si-csang (Xu Shichang) udvari veterán lett, aki annak idején elsimította az udvar és Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) ellentétét, és később Jüan politikai végrendeletében egyik lehetséges örököseként jelölte meg (jobbra). 

Az első világháború végével a nyugati hatalmak nyomást gyakoroltak a kormányra, hogy kezdjen tárgyalásokba a déli kormánnyal az újraegyesítésről. Hszü elnök ezért Sanghajba hívott össze béketárgyalást, ami alatt sor került a május negyedikei eseményekre. A tárgyalás nem vezetett eredményre, Tuan pedig újra támadni akart dél felé, ám Vu és Cao tábornokok elszabotálták a hadjáratot, és közben titokban szövetkezni kezdtek más Tuan-ellenes katonai vezetőkkel, köztük Mandzsúria hadurával, a fengtieni klikk vezérével, Csang Co-linnel (Zhang Zuolin). 1920. július 12-én közös táviratban ítélték el az anhuji klikket, és annak politikai szárnyát, az Anfu Klubot. 

Az általános belpolitikai helyzet 1920-ban

Tuan, aki a japán kölcsönöket egy jól felszerelt – előbb Háborús Hadsereg, majd Honvédő Hadsereg nevet viselő – magánhadsereg felállítására költötte, biztos volt a gyors győzelemben. A harc 1920. július 14-én kezdődött, és területileg Peking és Tiencsin környékére, illetve a két nagyvárost összekötő 80 km-nyi vasútvonalra korlátozódott. A Tuan-ellenes erők főparancsnoka Vu Pej-fu volt (jobbra), aki hamarosan megvillanthatta taktikai képességeit. Egyetlen harcedzett hadosztályával sikerült kicseleznie a rosszul motivált ellenséget, és sikerét segítette elő az is, hogy Tuan sok támogatója inkább visszavonult, semmint kockáztassa erői elvesztését.

Július 17-én Vu meglepetésszerű támadást indított az Elnöki Testőrgárdaként is ismert 15. hadosztály ellen, aminek gyors vereségével a háború július 18-án le is zárult. Tuan és társai lemondtak posztjaikról és a külföldi követségekre menekültek, a hatalom pedig a cseli és fengtieni klikk kezébe került. A közvélemény jelentős része ünnepelte a győzteseket, mivel úgy érezték, közvetett módon Japánt verték meg. Mivel a háború rövid volt és kevés áldozatot követelt, a legyőzött hadsereget egyszerűen beolvasztották a győztesekébe, ami általánossá vált az elkövetkező időszakban. (Lent: az anhuji klikk ill. Szun Jat-szen kantoni csapatai által 1920-ban használt egyenruhák és zászlók. Mivel az egyenruha a legtöbb hadúri seregben megegyezett, karszalagokat használtak a katonák megkülönböztetésül.)

Az új kormányzat előtt álló legfontosabb probléma a Tuan bukását okozó santungi kérdés rendezése volt, amelyre az ekkor kezdődő washingtoni haditengerészeti konferencián kínálkozott lehetőség. A hadurak közötti első nyílt konfliktussal azonban kezdetét vette a hadurak virágkora, amely az elkövetkező nyolc évben meghatározta a kínai politikát, teljesen elerodálva a központi hatalmat. A győztesek közötti szövetséget a Tuan-ellenesség tartotta össze, így hamar sor került a szakításra, ami megágyazott az elkövetkező időszak két legnagyobb konfliktusának, a cseli-fengtieni háborúknak. 

A Kínai Kommunista Párt születése

A Május Negyedike Mozgalom egyik fontos politikai következménye volt számos értelmiségi radikalizálódása. A példát a Kínához hasonlóan elmaradott Oroszország bolsevik forradalma szolgáltatta; az évszázados cári autokrácia bukása sokakat inspirált. Korábban a szintén jelentéktelen anarchista mozgalom volt a meghatározó a baloldal szélén, amelynek tagjai Kropotkin műveit fordították le kínaira és saját folyóiratot is kiadtak, ám 1919-re kevéske befolyásuk is elveszett. 1918 januárjában Szun Jat-szen (Sun Yat-sen), a Köztársaság atyja és Nemzeti Párt (Kuomintang, Guomindang) alapítója gratuláló táviratot küldött Leninnek. A radikális értelmiség követendő példát látott az orosz politikai változásokban. Közéjük tartozott a Pekingi Egyetem főkönyvtárosa, a paraszti családból származó Li Ta-csao (Li Dazhao), aki 1918 júniusában egy írásában dicsérte a fejleményeket. Li hamarosan létrehozott egy informális Marxista Kutatótársaságot is.

Csen Tu-hsziu (fent) Új Ifjúság folyóirata különszámban foglalkozott a marxizmussal, amelynek Li volt a főszerkesztője. Az új szovjet kormány iránti tisztelet tovább nőtt, amikor a helyettes külügyi népbiztos bejelentette, hogy országa elutasítja a korábbi cári rezsim imperialista politikáját, így a Kínára kényszerített egyenlőtlen orosz egyezmények mindegyikét felmondta, és lemondott minden speciális jogról, amit korábban megszerzett Mandzsúriában és máshol. A legfőbb problémát az jelentette, hogy Marx téziseit nem lehetett Kínára alkalmazni, amely még annyira sem volt kapitalista társadalom, mint Oroszország, hanem inkább félfeudális. A Harmadik Internacionálé (Komintern) maga is túllépett a problémán, amikor 1920-ban tartott második konferenciáján Lenin azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a szovjetek által támogatott elnyomott népek számára kihagyható a „fejlődés kapitalista szakasza”. Lenin már ezt megelőzően egy képviselőjét, Grigorij Vojtinszkijt küldte Kínába a helyzet felmérésére. 

A KKP hivatalos alapítóinak tablója (Mao Ce-tung a felső sorban jobbról a harmadik)

Vojtinszkij felkereste Li Ta-csaót, majd Csen Tu-hsziut, akik a formálódó párt vezéralakjai lettek. A Kínai Kommunista Párt hivatalos történetírása 1921-re teszi a párt alapítását, ám a Chang-Halliday szerzőpáros a Komitern iratai alapján egyértelműen 1920 augusztusára. Ennek fő oka, hogy a kommunista szervezkedésben ekkor még kevéssé érintett Mao Ce-tung csakis így lehetett alapító tagja a pártnak. Mao 1921. július 23-31. között részt vett a párt első kongresszusán, amelyet a sanghaji francia koncesszióban tartottak. A megbeszéléseken a Komintern két embere, egy orosz hírszerző és egy Maring nevű kommunista agitátor is részt vettek. A tizenhárom résztvevő képviselte a párt mind az 57 tagját. Meglehetősen szerény kezdet volt ez. Mivel 30-án egy ismeretlen alak jelent meg, gyorsan feloszlatták magukat, és egy közeli városban, egy tavi sétahajón fejezték be a kongresszust, ömlő eső közepette. A távollévő Csen Tu-hsziu lett a párt első főtitkára.

Maga a párt alapítása ekkoriban nem sok vizet kavart a kínai politikai életben. Ám később a KKP a kínai politika fontos, majd meghatározó szereplőjévé vált. Mao Ce-tung, aki csak a véletlen folytán került kapcsolatba a mozgalommal, szinte meg sem szólalt az első kongresszuson. A „vidéki parasztgyerek” nagyon kitűnt a sok városi értelmiségi közül, és később mégis ő lett az, aki Kína teljhatalmú urává vált, évtizedeken át tartó hathatós szovjet segítség eredményeként. Nem túlzás a „kínai kalandot” a Szovjetunió legnagyobb külpolitikai sikerének nevezni. 

Folyt. köv. 

Felhasznált irodalom:

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         James E. Sheridan: China in Disintegration. The Republican Era in Chinese History 1912-1949. The Free Press, New York, 1975.

·         Jonathan D. Spence: The Search for Modern China. W. W. Norton & Company, New York, 1990.

·         Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Napvilág, Budapest, 2005.

·         Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Európa, Budapest, 2006.

·         Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.

·         Pu Ji: Az ​utolsó kínai császár voltam. Láng, Budapest, 1989.

·         R. Keith Schoppa: The Columbia Guide to Modern Chinese History. Columbia University Press, New York, 2000.

·         Tjio Kayloe: The Unfinished Revolution. Sun Yat-Sen and the Struggle for Modern China. Marshall Cavendish International, 2018.