Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából. 

Az előző rész tartalmából: felkelés tör ki Vucsangban – Li Jüan-hung ezredes lesz a forradalmárok vezetője – az udvar Jüan Si-kajt küldi a felkelés elfojtására – Jüan titokban tárgyalásokba kezd a felkelőkkel – Szun Jat-szen lesz a köztársaság ideiglenes elnöke – Szun átadja a hatalmat Jüannak, aki lemondatja az uralkodót a trónról 

A neveket, akárcsak korábban, a népszerű magyar átírásban használom elsődlegesen, míg a pinyin az első említésnél zárójelben szerepel a könnyebb nemzetközi tájékozódás okán. Mivel Kína nagy ország, a tájékozódást segítő térképeket készítettünk, ezek szintén az előző részben tekinthetők meg.

A köztársaság kudarca (1912-1913)

A köztársaság első napjai

A frissen elnökké választott Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) tábornoknak, a „kínai Washingtonnak” elemi érdeke volt, hogy a főváros Nankingba költöztetését megakadályozza, még ha erre ígéretet is tett Szun Jat-szennek (Sun Yat-sen). 1912. február 27-én a déli nemzetgyűlés küldöttsége megérkezett Pekingbe, hogy az új elnököt a tervezett fővárosba kísérje. Két nappal később a Cao Kun tábornok alá tartozó 3. hadosztály Vu Pej-fu (Wu Peifu) által vezetett 9. ezredének katonái között zendülés tört ki, a Peking külvárosába betörő fegyveresek fosztogatni és kegyetlenkedni kezdtek, és ez az erőszakhullám március 2-án Tiencsinre (Tianjin) is átterjedt. A nagyhatalmak azonnal mozgósították katonáikat a követségeik és polgáraik védelmére.

Jüan erre közölte, hogy őt terhelné a felelősség, ha bármely követséget támadás élné, a parlament pedig rövid huzavona után beleegyezett, hogy Pekingbe költözik át és ott folytatja a munkáját. Ugyan konkrét bizonyíték nincs rá, hogy Jüan szervezte meg a zendülést, egyértelműen neki állt érdekében, és erre több jel is mutat. A forradalmárok stabil irányítása alatt lévő Nankingban alá kellett volna vetnie magát a törvényhozás akaratának, leghűségesebb katonái pedig mind északiak voltak. A zendülés nem volt ritka a katonák között ekkoriban, de a kérdéses egységek a legfegyelmezettebbek voltak Kínában és megkérdőjelezhetetlenül hűségesek Jüanhoz. Egy anekdota szerint Cao Kun tábornok jelentette a zendülés sikerét Jüannak, mivel nem látta, hogy a szobában tartózkodik a sanghaji tárgyalások küldöttje, Tang Sao-ji (Tang Shaoyi) is, a dühös elnök pedig egyszerűen kizavarta a tábornokot.

Jüan Si-kaj (első sor, balról a harmadik) leteszi az elnöki esküt

Jüan március 10-én letette az elnöki esküt, a képviselők pedig májusban költöztek át a régi birodalmi fővárosba. Egy ideiglenes alkotmányt fogadtak el, amely kompromisszumos megoldás volt. Az amerikaihoz nagyon hasonló rendszerben kétkamarás parlament állt fel: a Szenátus 274 tagját a tartományi gyűlések választották hat évre, a Képviselőház 596 tagját a lakosság közvetlenül három évre. A választásokig a már működő Szenátus vált a fő jogalkotó szervvé; az elnök főparancsnok is lett egyben, aki kinevezte a legfontosabb hivatalok vezetőit, de a kormány tagjait nem ő jelölte ki. A kormány az elnöknek volt alárendelve, de a parlamentnek felelt. Egyúttal arról is döntés született, hogy decemberben választásokra kerül sor, az új parlament pedig megválasztja az elnököt egy új, állandó alkotmány alapján. 

Jüan elnök Tang Sao-jit nevezte ki ideiglenes miniszterelnöknek, miután az elmúlt évben közeli barátjává vált fiatal forradalmár, Vang Csing-vej (Wang Jingwei) visszautasította a felkérést és egyelőre – igen taktikusan – visszavonult a politikai élettől. A kormányban rajta kívül még két, párton kívüli bizalmasa kapott helyet; egyikük, Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui), a mandzsu dinasztia lemondatásában fontos szerepet játszó tábornok, hadügyminiszter lett.

Tang azonban aligha bizonyult jó választásnak, ugyanis hiába volt az elmúlt évtizedekben Jüan beosztottja, az Egyesült Államokban tanult diplomata elkötelezett volt a köztársaság mellett. A kettejük közötti ellentétek hamar megmutatkoztak, így például akkor, amikor Jüan megsemmisítette a főváros mellett található stratégiai fontosságú Cseli (Zhili) tartomány katonai kormányzójának megválasztását, és a forradalmár jelölt helyett másik fő bizalmasát, Feng Kuo-csangot (Feng Guozhang) nevezte ki. 

A legnagyobb problémát a kormányzat számára a pénzhiány jelentette, és az államháztartás Jüan teljes elnöksége idején a csőd szélén volt. Ez aligha az ő hibájából eredt, a lemondott dinasztiától ugyanis nagyrészt üres államkasszát örökölt: a tartományok visszatartották az adók túlnyomó részét (mintegy 5 százalékuk került csak a központi költségvetésbe), a vámbevételek pedig elérhetetlenek voltak a számára, hiszen a forradalom napjaiban a császári vámhivatal külföldi bankokban fektette be a pénzt, hogy abból törleszteni tudják Kína mind nagyobbra duzzadó államadósságát.

Az 1913-ban felvett kölcsön fedezésére pedig maga Jüan idegenítette el a sójövedelmeket, tovább csökkentve a pénzügyi mozgásterét. Ezt a kölcsönt már ekkor megpróbálta megszerezni, de mind a parlament, mind saját miniszterelnöke élesen ellenállt, ami utóbbi lemondásával és Tiencsinbe menekülésével ért véget. Az esetből tanulva, Jüan következő jelöltje, Csao Ping-csün (Zhao Bingjun) olyan egyértelműen az ő bábja volt, hogy még a hagyományosan Jüan-párti parlamenti képviselők is csak nagy nyomás után szavazták meg.

Szun Jat-szen egy korabeli plakáton

Ebben az időben értesült Jüan arról, hogy Szun Jat-szen már régóta nagyon érdeklődik a kínai vasúthálózat iránt, és ez kapóra jött a számára. Kinevezte a vasútépítések főfelügyelőjévé, hogy távol tartsa a politikai élettől, és még Ce-hszi (Cixi) anyacsászárné egykori, két étkezőkocsis luxusvonatát is a rendelkezésére bocsátotta. Szun a grandiózus projektek megszállottjaként belevetette magát a munkába, és az olyan apróságok, mint a pénzügyi fedezet teljes hiánya, aligha szabhattak gátat a fantáziájának.

Az egyik kocsiban egy térképen rajzolta be a tervezett új nyomvonalakat: általában csak vonalzóval és ceruzával egy egyenes vonalat húzott két tartományi főváros között. Az újságíróknak is szívesen megmutatta volna szerzeményét, de a vele utazó William Henry Donald gondoskodott róla, hogy a térkép „elvesszen” a sajtólátogatás idejére. Az ausztrál újságíró éles megfigyelőként azt is megjegyezte, hogy a nagy nőcsábász hírében álló Szunt mennyi csinos nő kísérte el vasútszemlélő körútjára.

Szun egyébként már nős emberként 1903-ban feleségül vett egy akkor 15 éves japán lányt, akitől egy lánya született, majd elhagyta. A vasútszemlélő körúton a forradalmár szemet vetett a huszonkét évvel fiatalabb titkárnőjére, Szung Aj-lingre (Soong Ailing), aki a korszak legbefolyásosabb kínai családjának egyik sarja volt. Apja, Charlie Soong metodista hittérítőből lett gazdag sanghaji üzletember, három fia közül Ce-ven és három lánya (a híres „Szung nővérek”) mind saját jogukon lettek fontos személyek a kínai történelemben. A buzgón vallásos apa elutasította régi barátja lánykérését, mivel a forradalmár doktor még mindig házas volt, és Aj-ling hamarosan faképnél hagyta. A titkárnői feladatokat hamarosan négy évvel fiatalabb húga, Csing-ling (Qingling) vette át, Szun későbbi harmadik felesége.

Kína első és egyetlen szabad választása

Amikor Szun az elnöki hatalmat átadta Jüannak, nemcsak nagylelkű, de igen pragmatikus is volt, elvégre neki és társainak aligha lehetett kellő tapasztalata egy Kínához hasonló méretű állam napi szintű működtetéséhez. A forradalmár elképzelései szerint egy folyamat részeként kell az alapoktól felépíteni a demokráciára és parlamentarizmusra való igényt, ezalatt az idő alatt pedig minden támogatást meg kell adni Jüannak, hogy az országot egyben tartsa.

Az ötlet maga nem feltétlenül volt rossz: a parlament csak néhány értelmiségi csoport „hóbortja” volt, és egyáltalán nem az emberek képviseletére működött. A pártokban való tagság annyira nem jelentett semmit, hogy sokan több pártnak is a tagjai voltak; ehelyett a kínai rendszerben már jól bevett, személyekhez való kötődések kerültek előtérbe, és klikkek jöttek létre. A képviselők leginkább csak a saját érdekeiket képviselték, a frakcionalizmus, előítéletesség és korrupció szinte a kezdetektől jelen volt, és az ellenzék is szívfájdalom nélkül fogadta el az elnök kenőpénzeit. 

A gyakorlatban azonban Szunék keveset tettek ezen cél elérése érdekében. 1912. augusztus 25-én ugyan megalapították a Tungmenghuj (Tongmenghui) és más forradalmi csoportok egyesülésével a Nemzeti Pártot (Kuomintang/Guomindang), aminek Szun elnöke, Huang Hszing (Huang Xing) pedig alelnöke lett, a pártnak azonban nem voltak szervezetei a településeken. Velük szemben egy sor kisebb párt állt, amelyek közül a korábbi mérsékelt forradalmárok által alapított Republikánus Párt volt a legerősebb, akiknek miniszterelnökjelöltje a korábbi vucsangi katonai vezető, Li Jüan-hung (Li Yuanhong) volt. A választásokat követően a kisebb pártok a Progresszív Párt égisze alatt egyesültek a Kuomintang ellensúlyozására. Az új formáció elsősorban a tartományok befolyását képviselte és nyíltan Jüan-párti volt, szemben a nemzetiekkel, akik a központi kormányzatot erősítették volna, és Jüan kritikusai voltak.

Szung Csiao-zsen, a Kuomintang miniszterelnökjelöltje

Mivel Szunt lefoglalta a vasútfejlesztéssel járó „áldozatos” munka, a Kuomintang vezetője a választásokon a hunani születésű Szung Csiao-zsen (Song Jiaoren) lett. Szavazati jogot csak a legalább általános iskolát végzett, meghatározott jövedelemmel rendelkező férfiak kaptak, ezeknek a feltételeknek körülbelül a felnőtt lakosság tizede, 40 millió ember felelt meg. A Kuomintang a Képviselőházban 269, a Szenátusban 123 mandátumot szerzett, vagyis az összes képviselői hely mintegy 45%-a került hozzájuk.

Szung a miniszterelnöki pozíció várományosa lett, és előre leszögezte, hogy az elnök hatalmát meg fogja nyirbálni. Ugyan voltak kisebb visszaélések, a választások szabadon mentek végbe, amit a végeredmény is igazol, ezzel ez lett Kína történelmének első és azóta is egyetlen szabad választása (a tajvani többpárti demokrácia 1990 utáni kibontakozása csak Kína egy aprócska részét érintette).

Tuan Csi-zsuj tábornok, hadügyminiszter majd miniszterelnök, Jüan Si-kaj jobbkeze

1913. február 22-én hosszú betegeskedés után meghalt a Pu-ji (Puyi) császár lemondását kihirdető Lung-jü (Longyu) anyacsászárné, és Jüan nagy megrendülést mutatott. Az egész országban félárbocra eresztették a zászlókat, minden hivatalnok 27 napig viselt gyászruhát, a fegyveres csapatok gyászünnepségét pedig Tuan Csi-zsuj tábornok vezényelte le. A megbukott császári ház részére tett gesztusait az utókor meglehetős cinizmusként értékeli, későbbi császári ambícióit figyelembe véve. 

Március 20-án Szung Csiao-zsen a sanghaji pályaudvaron a Peking felé tartó éjjeli expresszre várt, amikor egy sötét alak a peronon hozzá lépett és Browning revolverével rálőtt, kétszer megsebesítve. Ugyan rögtön kórházba szállították, de a fővárosból két napig nem jött engedély az operációra: a Kuomintang miniszterelnökjelöltje március 22-én belehalt a sérüléseibe. A nyomozás egyértelműen Jüan részességét igazolta: a merénylet szervezője Csao miniszterelnök bizalmasa, és a legnagyobb sanghaji bűnszervezet, a Zöld Banda tagja volt, aki a merénylet előtt távirati megkeresést kapott a miniszterelnöktől. Ő vette fel a kapcsolatot a gyilkossal, akinek az Európába utaztatás ígéretét tette siker esetére. 

A szervező 21-én, a merénylet másnapján a következő üzenetet küldte Pekingbe: „Sürgős utasítás végrehajtva. A felkelő vezér halott, egyetlen katonák sem sebesült vagy halt meg”. Az érintettek rövidesen mind csúnya véget értek: az orgyilkos és a miniszterelnök mérgezésben vesztették életüket, a merénylet szervezőjét pedig menekülés közben, egy vonaton szúrták le ismeretlenek két karddal. Az új miniszterelnök már Jüan katonái közül került ki; régi bizalmasát, Tuan Csi-zsuj tábornokot bízta meg kormányalakítással. 

Második forradalom

Szun ekkoriban Japánban volt, de a hírre sietősen hazatért, és Huang Hszing házában megbeszélést tartott a többi Kuomintang vezetővel, ahol azonban nem jutottak megegyezésre. Szun először még Jüan ártatlansága mellett állt ki, a megegyezésben bízva, de a tábornok már egyre inkább csak akadályként tekintett a parlamentre. Az elnök most már zavartalanul megköthette a 25 millió fontról szóló reorganizációs kölcsönt a külföldi pénzintézeteket tömörítő szervezettel, aminek az eldöntéséből kihagyta a parlamentet. Mikor a képviselők elutasították ennek a megegyezésnek az elfogadását, Jüan katonái körbevették az épületet, és kikényszerítették a parlament beleegyezését. Ugyan a parlament félreállítása radikális lépésnek tűnhet, a közvélemény minden esetben Jüant támogatta, amikor ő szembekerült a törvényhozással, és a forradalmárok „uszítását” minden alkalommal élesen elítélte. 

A pénzügyi helyzet időleges rendezésével Jüannak elég pénze volt a hadsereg bevetésére. Május 13-án tábornokai, két közeli bizalmasa, Tuan Csi-zsuj és Feng Kuo-csang vezetésével nyílt táviratot tettek közzé, amiben Huang Hszinget és más Kuomintang-vezetőket hűtlenséggel és forradalmi uszítással vádoltak meg. Két napra rá Jüan megfosztotta Huangot tábornoki rendfokozatától.

Korabeli kínai egyenruhák (balról jobbra: a Pejjang Hadsereg ezredese, a jünnani hadsereg tizedese, Csang Hszün copfos seregének közlegénye)

Jüan júliusban a hadsereg főparancsnokaként menesztette Csianghszi (Jiangxi), Kujcsou (Guizhou) és Anhuj (Anhui) katonai kormányzóját, akik mindannyian a Kuomintang tagjai voltak. A kormányzók ellenállást hirdettek, és négy másik tartomány is csatlakozott a felkelésükhöz, amit a második forradalom néven emlegettek. Ugyan Vang Csing-vej még megpróbált közvetíteni a két fél között, kísérlete hamar kudarcot vallott. 

A fegyveres harc július 10-én kezdődött el, de a gyengén kiképzett és felszerelt önkéntesek ellenállása szórványos és szervezetlen volt, és alig két hónap alatt elfojtották a Pejjang Hadsereg elit katonái. A sanghaji felkelésben részt vett Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) is, de a fegyverraktárt őrző katonák visszaverték a forradalmárok támadását, ő pedig előbb az egyik gazdag patrónusánál keresett menedéket, majd Japánba menekült. Máshol még ennyi harcra sem került sor: Jüan egyszerűen lefizette a jangcei flotta admirálisát, hogy zavartalanul átkelhessen a folyón, és a tartományi hadseregek tábornokai sem álltak ellen túl erőteljesen. Saját katonai erejük megőrzése mellett bizonyára a kenőpénz is motiválta őket ebben a döntésben. 

A Kuomintang vezetői, Szun és Huang Hszing meg se várták saját felkelésük bukását, és már augusztusban Japánba menekültek. 1912. szeptember 1-jén Csang Hszün (Zhang Xun) elfoglalta Nankingot, ezzel véget vetve a második forradalomnak. A tábornok még mindig a régi dinasztia híve volt, katonái nem vágatták le a dinasztia iránti hűséget jelképező copfjaikat. Jüan októberben a megmaradt képviselőkkel újabb öt évre elnökké választatta meg magát (katonái fenyegető jelenléte mellett), majd novemberben gondja volt rá, hogy a felkelésben részt nem vevő Kuomintang képviselők mandátumait is megsemmisíttesse, akit pedig csak lehet, lefogatott közülük, így a törvényhozás teljesen működésképtelenné vált.

Kivégzéshez használt kardokkal őrt álló köztársasági katonák

A mindezidáig passzív nagyhatalmak a Kínában lévő, 1,6 milliárd dollárt is meghaladó befektetéseik védelmét tekintették elsődlegesnek. Most már elég stabilnak látták Jüan pozícióját ahhoz, hogy elismerjék a hatalmát. Az első az Egyesült Államok volt, ahonnan sok hittérítő érkezett Kínába, akik szimpatizáltak a köztársaság eszméjével. Jüan még 1913 áprilisában, a parlament összeülése előtt kérte őket, hogy imádkozzanak Kínáért, ezzel jó pontokat szerezve az amerikai protestánsoknál.

A kérés híre még Woodrow Wilson elnökhöz is eljutott, és nagy szimpátiát keltett. Jüan felhívását ünnepelte a Christian Herald című lap is, amely Nagy Konstantin császárhoz és Nagy Károlyhoz hasonlította a kínai elnököt, mint aki „Krisztus igája alá hajtja a pogányokat”. 1913 májusában az Egyesült Államok elismerte az új köztársaságot. Nagy-Britannia elismerése már korántsem volt ilyen ünnepélyes, ugyanis a feltétele az volt, hogy Kína mondjon le Tibet feletti fennhatóságáról, ahol a felkelőket a britek támogatták, befolyásukat növelendő. Jüan elismerte Tibet függetlenségét október 7-én, másnap pedig a britek elismerték kormányát, döntését azonban a parlament sosem ratifikálta.

Jüan elnök külföldi diplomatákkal találkozik

1913 végére úgy tűnhetett, Jüan Si-kaj, „Kína erős embere”, a „kínai Washington” hatalma megkérdőjelezhetetlen. Igazi katonaemberként kevésre tartotta a civil intézményeket, és a hadsereg támogatását élvezve uralta Kína egészét, immáron stabilan és ellenállás nélkül. Belső ellenségeit legyőzte, a külföld támogatását pedig elnyerte. A fiatal köztársaság és a demokrácia megteremtésére tett kísérlet alig két év alatt semmivé lett. Bizonyosnak tűnt, hogy uralma még sokáig folytatódhat majd, hacsak nem követ el valamilyen hatalmas hibát. Jüan, tanácsadóira hallgatva, azonban éppen erre készült.

Folyt. köv.

Felhasznált irodalom:

• Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.
• James E. Sheridan: China in Disintegration. The Republican Era in Chinese History 1912-1949. The Free Press, New York, 1975.
• Jay Taylor: The Generalissimo – Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Harvard University Press, 2009.
• Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.
• Jonathan D. Spence: The Search for Modern China. W. W. Norton & Company, New York, 1990.
• Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Napvilág, Budapest, 2005.
• Mao Min: The Revival of China. 2017.
• Polonyi Péter: Kína ​története. Maecenas, Budapest, 1994.
• Philip Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey Publishing, 2013.
• Pu Ji: Az ​utolsó kínai császár voltam. Láng, Budapest, 1989.