Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, ez pedig a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk következő része. Mint eddig is, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírást használom, mellette a pinyin alak zárójelben szerepel az első említéskor. A tájékozódást segítő térképek ITT érhetők el.

Az előző részek tartalmából: a cseli és fengtieni klikk legyőzik az anhuji klikket – a hadurak korának általános jellemzői – a legfontosabb hadurak életrajza

A vezércsel(i) (1920-1924) 

Szövetségesből ellenségek: Az első cseli-fengtieni háború

Miután Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui) anhuji (Anhui) klikkje néhány nap alatt megsemmisítő vereséget szenvedett, 1920 júliusában a győztes koalíció erői bevonultak Pekingbe, és felosztották egymás között a területeket. Cao Kun tábornok, a cseli (Zhili) klikk vezetője (jobbra) az északi tartományok, egy másik cseli tábornok Közép-Kína, míg a fengtieniek (Fengtian) vezetője, Csang Co-lin (Zhang Zuolin) Északkelet-Kína vezetését kapta meg. Ez a helyzet azonban nem tartott túl sokáig. 

A legyőzött anhuji hadsereg japán fegyverzetének nagy részét Csang kaparintotta meg, és egyúttal a saját emberét neveztette ki a katonai rendőrség élére, amely újabb harmincezer embert jelentett a hadserege számára. Közép-Kínában Vu Pej-fu (Wu Peifu), Cao korábbi beosztottja és mostani szövetségese vette át a hatalmat. Csak egy szikrára volt szükség, hogy konfliktus robbanjon ki, és a pekingi kormány pénzügyi csődje 1921 novemberében pontosan ezt eredményezte. A csőd oka az volt, hogy a kormány nem tudott kölcsönhöz jutni a miniszterelnök és a pénzügyminiszter konfliktusa miatt: előbbi azonnal akarta az összeget, utóbbi azonban ragaszkodott a korábbi tartozások reorganizációjához. Csang a saját kincstárából adott pénzt a költségvetésnek, de ragaszkodott hozzá, hogy Liang Si-ji (Liang Shiyi) – Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) egykori önjelölt császár egyik fő pénzügyi tanácsadója – legyen az új miniszterelnök. 

Ekkoriban került sor a washingtoni haditengerészeti konferenciára (1921-1922), ahol Kína a versailles-i békében nem rendezett kínai német koncessziós területek ügyének megoldását remélte. Kína öt alapelvet javasolt: az ország függetlenségének és területi integritásának tiszteletben tartása, Kína függetlenségének tiszteletben tartása, a külföldiek jogainak és kiváltságainak felülvizsgálata, a kínai szuverenitást érintő korlátozások visszavonása, és hogy ne lehessen Kínát érintő szerződést kötni Kína részvétele nélkül. Két fő kérdéskör volt Kína számára: a területen kívüliség megszüntetése és a nankingi szerződés (1842) által meghatározott fix vámok megszüntetése, valamint Santung (Shandong) hovatartozásának már említett kérdése. A tárgyalások során Liang miniszterelnök meghagyta a küldötteknek, hogy egyezzenek bele a japán követelések egy részébe, és ahogy ez kitudódott, Vu Pej-fu több tartományi katonai kormányzó támogatásával nyilvános táviratban ítélte el őt. Liang erre a hírre Csang Co-linhez fordult, hogy csapatai védjék meg a kormányt, és azok hamarosan át is lépték a nagy fal vonalát, és Tiencsinbe (Tianjin) vették be magukat.

Csang Co-lin géppuskás páncélozott limuzinja...

 ...és katonái Tiencsinben

Ezzel a háború elkerülhetetlenné vált. Cao Kun, aki nemrég még házassággal erősítette meg a szövetségét Csanggal, erre már kénytelen volt lépni. Az erőviszonyok meglehetősen kiegyenlítettek voltak, enyhén a mandzsúriai félnek kedvezve. A cseli hadsereg 100.000 katonájával, száz tábori lövegével és százötven géppuskájával szemben a fengtieni erők 150.000 katonát, százötven tábori löveget és kétszáz géppuskát vonultattak fel. A harcok 1922. április 28-án törtek ki a két fél között, Csang erőinek déli irányú támadásával a Tiencsin–Pukou és a Peking–Hankou vasútvonalak mentén. A cseli csapatokat Vu Pej-fu, a „Jáde Marsall” és Feng Jü-hsziang (Feng Yuxiang), a „Keresztény Tábornok” vezették, a főerők pedig Csanghszintiennél (Changxindian, ma Peking része) csaptak össze (lásd a lenti térképet). Május 2-án Feng hatalmas győzelmet aratott kisebb, de fegyelmezettebb haderejének köszönhetően, amivel képes volt kicselezni Csang nagyobb hadseregét, amikor visszavonulást színlelt, majd váratlanul megfordult és bekerítette az őt üldöző erőket. Május 4-én Tiencsin közelében Vu Pej-fu ötvenezer katonája az ellenség hátába kerülve kerítette be Csang erőit, akik a következő tizenöt órában hétezer katonát vesztettek, ezzel véget vetve az északi offenzívának.

Alig pár nap alatt Csang Co-lin megalázó vereséget szenvedett, katonái fegyverzetüket hátrahagyva menekültek, Vu annyi fegyvert és lőszert zsákmányolt, amiből egy évig elláthatta hadseregét. Csang öt hadosztályból kettő megadta magát Vunak, egyből csak egy dandár tért vissza, egy elmenekült a frontról, egy pedig csak azért nem szenvedett veszteségeket, mert erőit a parancsnok visszatartotta. Ugyan a harc kisebb intenzitással még folytatódott egy darabig, júniusra az összes fengtieni katona visszavonult a nagy falon túlra. A konfliktust június 20-án fegyverszünet zárta le. Csang, aki joggal tartott súlyosan demoralizált csapatai zendülésétől, személyesen osztogatott a visszatérő katonáknak tízdollárosokat a vasútállomáson.

A cseli hadsereg egyenruhái

 A vesztegető elnök

Csang súlyos vereségével a cseli klikk Kína feletti dominanciája biztosnak látszott, hiszen a hadúrnak nem maradt elég ereje, hogy kihívást jelentsen a számukra. Ugyanakkor Vu Pej-fu se rendelkezett a szükséges haderővel arra, hogy Mandzsúriát elhódítsa tőle. Júliusban Csang kikiáltotta Mandzsúria függetlenségét, így úgy tűnhetett, a jövőben már nem tesz kísérletet Peking elfoglalására. A győztesek ezután a politikai rendezésre fordíthatták a figyelmüket. Cao Kun ki nem állhatta Hszü Si-csang (Xu Shichang) elnököt, és meg akart tőle szabadulni. Vu Pej-fu javaslatára a vucsangi felkelés egyik vezetőjét, az 1916-17 között a pozíciót már egyszer betöltő Li Jüan-hungot (Li Yuanhong, jobbra) tették meg utódjául, miután kikényszerítették Hszü lemondását június 2-án. A fővárosból januárban elmenekülő Liang utódja szeptemberben egy Yale-en tanult hongkongi születésű protestáns jogász, Vang Csung-huj (Wang Chonghui) lett, ahogy a kabinet további három prominens tagja is nyugati orientációjú volt. Ebben is Vu Pej-fu keze volt, aki mindig is többre becsülte a nyugati, mint a japán orientációt a kínai politikában.

Cao Kun azonban már korántsem örült ennek a kormánynak annyira, így amikor az egyik minisztert a törvényhozás eljárás alá vonta azzal a váddal, hogy kenőpénzt fogadott el egy külföldi banktól, a parlament oldalára állt. (A korrupciós vád mindig is a kínai politika egyik ütőkártyája volt belső leszámolásoknál.) Cao és Vu, a két korábbi közeli szövetséges viszonya eddigre nagyon megromlott, ám Vunak, mint fiatalabb beosztottnak engednie kellett, a kormány pedig 1922. november 29-én megbukott. Utódja egy teljes egészében Caohoz hű férfi lett. Cao Kun katona létére mindig is a békés megoldások híve volt, mindig óvatosan reagált a konfliktusokra és sokszor igyekezett közvetíteni a felek között. Népszerű azonban aligha volt, ehelyett a nemzet nagy része Vu Pej-fura tekintett, mint lehetséges megmentőre, illetve az ő közeli beosztottjára, Feng Jü-hsziangra.

Balra: Vu Pej-fu katoná gyakorlatoznak, jobbra: fengtieni katona MP-18 géppisztollyal

Cao útja az elnöki székhez Fengen keresztül vezetett. 1922 végétől az ő csapatai felügyelték Pekinget, és 1923 elején a kormány újfent fizetésképtelenséget jelentett, így Feng erői sem kapták meg zsoldjukat. Ez a „Keresztény Tábornok” számára becsületbeli kérdés volt, és javasolta, hogy a helyi vámokból fizessék őket, de Li elnök ezt visszautasította, mivel ebből a pénzből az elnöki hivatal kiadásait fedezték. Cao sietve támogatásáról biztosította őt. Li egy további hibát is elkövetett: mivel a Pekingben összeült csonka parlament több képviselője a kivárásra játszott, hogy hamarabb válasszanak elnököt, mint ahogy elfogadják az új alkotmányt, Li napidíjat ajánlott fel mindenkinek, aki megjelenik az üléseken. A korrupciós vád ismételt felhasználásával Cao előbb tömegtüntetéseket szervezett, majd katonatisztek, köztük Feng is lemondásra szólította fel Lit, végül nyomást gyakorolt a törvényhozásra, akik 1923. június 13-án elmozdították Lit a helyéről. Nyitva állt most az út Cao Kun előtt, aki egy ideje már elnök szeretett volna lenni.

A fengtieni klikk Renault FT harckocsijai egy felvonuláson

Előbb négyszázezer ezüstdolláros kenőpénzt fizetett a törvényhozás elnökének, majd a képviselőket is igyekezett megvesztegetni. Li módszerét alapul véve napidíjat vezettek be a választáson résztvevőknek, de az első és második alkalommal a felajánlott összeg túl alacsonynak bizonyult. Végül minden képviselő ötezer ezüstdollárt kapott a szavazáson való részvételért, így 1923. október 5-én Cao Kun elnök lett. A „Vesztegető Elnök” megválasztása nemcsak a parlamentarizmus maradéka számára volt végzetes csapás, de a cseli klikk megítélése szempontjából is. Feng, aki egy időben a felmérések szerint Kína második, Vu pedig ötödik legnépszerűbb embere volt, szintén közreműködtek a demokrácia ilyetén megcsúfolásában. Cao mindkettejüket rászedte: Feng a katonái iránti tiszteletből vett részt Li elnök elmozdításában, Vu pedig ugyan személyesen elítélte a dolgot, a feljebbvalóhoz való hűség megkövetelte, hogy ezt nyilvánosan ne jelentse ki. 

A vezércsel: a második cseli-fengtieni háború

Csang Co-lin, aki az elmúlt két évet az újjáépítéssel töltötte, most sietve szövetséget kötött a cseli klikk ellenségeivel. A háborúra egy kisebb, helyi konfliktus teremtett okot. Csianghszu (Jiangsu) cseli párti hadura, Szun Csuan-fang (Sun Chuanfang) magának követelte a tartományában található, de a szomszédos Csöcsiang (Zhejiang) hadura által kormányzott Sanghajt, amely Kína egyik legértékesebb nagyvárosa volt. 1924. szeptember 1-jén hadat is üzent a szomszédos hadúrnak, akit Csang sietve pártfogásába vett, és harminc repülőgépet küldött a támogatására, miközben mozgósította saját erőit. A két hadúr harca meglehetősen brutálisnak bizonyult: a közvetlen közelről leadott tüzérségi tűz és a közelharc dominálta azt, és október 15-ig mintegy 13.000 katona halt meg. A harc Szun győzelmével zárult, amikor a csöcsiangiak megtagadták a további harcot, ám elvonulni sem voltak hajlandók. Szun ezért lefizette az ellenség minden fegyverét átadó katonáját, és hamarosan ellenőrzése alá vonta Sanghajt. 

Fengtieni katonák a harcok szünetében

Eközben az északi konfliktus is kibontakozni látszott. Szeptember 15-én Csang mintegy 150.000 emberrel tört be a nagy falon túlra. A cseli klikk papíron 400.000 katonával rendelkezett, ám ezek közül csak 200.000 volt kellőképp megbízható és jól felszerelt ahhoz, hogy a harcokban részt vegyen. Ismételten Csang volt fölényben nehézfegyverzet és géppuskák terén, és ezúttal japán tanácsadók is segítették. A három részre osztott cseli hadsereg több ponton ütközött meg vele, ezúttal távolabb Pekingtől, a kietlen Zsöho tartományban (Rehe, néhol Jehol) és a Sanhaj-hágónál (Shanhaiguan). A harcban mindenhol patthelyzet alakult ki, és úgy tűnt, Vu Pej-fu ismét győzelmet arat. 

Október 23-án a zsöhoi hadsereg parancsnoka, Feng Jü-hsziang azonban váratlanul elhagyta állásait csapataival és Pekingbe vonult, október 30-án bevonulva a városba. Sietve őrizetbe helyeztette Cao elnököt, majd kiűzte az utolsó kínai császárt, Pu Jit a Tiltott Városból, azonnali hatállyal felmondva a méltányos bánásmódról szóló szerződést a dinasztia és a köztársaság között. Vu Pej-fu háborús erőfeszítései szinte azonnal összeomlottak, mivel déli lojális erőitől sem tudott erősítést hozatni a térségbe. A két fél mintegy 30.000 főnyi veszteséget szenvedett, és Vu megmaradt embereivel délre menekült, ahol Henan és Hopej (Hubei) tartományokban vonta össze maradék erőit.

Korabeli tudósítás a Life magazinban a pekingi fejleményekről

Feng váratlan árulására számos magyarázat látott napvilágot, így például személyes ambíciói – amelyek tényleg hatalmasak voltak –, vagy megromlott viszonya Vu Pej-fuval, aki nemcsak alkoholt küldött a híresen absztinens tábornoknak, de egyúttal résztvevővé tette Cao politikai machinációiban. Fennmaradt, hogy méltatlankodott Cao húzása miatt, és azt mondta egyik beosztottjának: „mindannyian a hadurak kutyái vagyunk”, ahogy az is ismert, hogy a japánok több millió ezüstdollárnyi összeget fizettek neki nem sokkal a puccsa előtt. A beosztott titokban a Kuomintang (Guomindang) vagyis Nemzeti Párt, a délen működő ellenkormányt vezető párt tagja volt. Feng KMT felé húzó politikáját mi sem mutatja jobban, hogy északra hívta a „köztársaság atyját”, a forradalmár Szun Jat-szent (Sun Yat-sen) az egyesítésről tárgyalni, saját hadseregét pedig Kuomincsünnek (Guominjun), vagyis Nemzeti Hadseregnek nevezte el.

 A Nemzeti Hadsereg géppuskása...

...és kardforgató gyalogosa

Feng puccsával véget ért a cseli klikk dominanciája a nemzeti kormány felett, és ahogy Csang Co-lin erői is megérkeztek Pekingbe, rövid és nyugtalan béke köszöntött be. Nem kellett hozzá hosszú idő, hogy az anhuji klikk bukása utáni időkhöz hasonlóan a győztesek egymás torkának essenek.

Folyt. köv.

Felhasznált irodalom:

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         Mao Min: The Revival of China. 2017.

·         Philipp Jowett: Chinese Warlord Armies 1911-30. Ospery, 2010.

·         Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.