5.g & CN & NagyH & Rammjaeger83 & SchA

Tapasztalataink szerint nemcsak kis hazánkban, de a nyugati világban is népszerű tévhitek alakultak ki a hagyományos hadviselésről, elég csak az ezzel kapcsolatos közbeszédben etalonnak számító II. világháborúból eredő általánosításokra gondolni. A mai bejegyzésben ezekből szedtünk csokorba és vizsgáltunk meg közelebbről néhányat.

"Vannak helyi és/vagy korlátozott háborúk, és vannak a 'rendes' háborúk."

Mindjárt az elején érdemes lenne tisztázni, milyen jelenséget is veszünk szemügyre tulajdonképpen. A konvencionális háborúra lehet találni tudományos igényű definíciót, a téma szempontjából azonban lényegesebb kérdés az, mire gondol az utca egyszerű embere a "háború" szó hallatán, amely számára a konvencionális hadviselés szinonimája, s mint ilyet megkülönbözteti a "háborúsditól" meg a "csetepatéktól". Szerinte ilyenkor reguláris seregek csapnak össze, melyek a bevetett eszközök mennyisége és minősége terén nagyjából egyensúlyban vannak (ellenkező esetben "komolytalan" pulykavadászat az egész), mielőbbi döntő összecsapásra törekednek, feletteseik nem korlátozzák tevékenységüket "mocskos" politikai megfontolásokból pl. túl szigorú harcérintkezési szabályokkal, ugyanakkor tartózkodnak a céltalan tobzódástól és atrocitásoktól, a civileket megkímélik, amennyire a lehetőségek engedik. Röviden összefoglalva tehát: "nyílt sisakkal" és tisztességesen. Ha ezek a feltételek nem érvényesülnek maradéktalanul, az átlagember a szóban forgó konfliktust nem fogja "rendes" háborúnak tekinteni.       

Természetesen nem csoda, hogy a háború efféle értelmezését nagymértékben befolyásolta az európai hadtörténelem. A legnagyobb hatást a napóleoni háborúk és azok utóélete gyakorolták a modern hadtudományra, aminek megkoronázásaként megszületett Carl von Clausewitz A háborúról c. klasszikus munkája. Clausewitz elhíresült megállapításai szerint „a háború célja, hogy rákényszerítsük akaratunkat az ellenségre”, továbbá „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. Az 1850-es években ezen tapasztalatokhoz kapcsolódott a technológiai fellendülés hatása: a vasút, a távíró, az egyre modernebb fegyverek megjelenése. Azt azonban mindig észben kell tartani, hogy ez az európai hagyományokra épülő gondolkodás. A világ más régióiban, bár a fegyverzet hasonló, a körülmények, elsősorban a gazdaságiak és a társadalmiak, eltérnek. Az európai háborúk a gazdag, technológiailag fejlett társadalmak háborúi, melyek jelképeivé elsősorban a fegyverek váltak. Ha az I. világháborút említjük, akkor jó eséllyel az emberek első gondolata a géppuska, a „tank” megjelenése vagy a repülőgépek harci bevetése, esetleg a léghajók harci alkalmazása. Az ipari és társadalmi mozgósítás foka, a logisztikai problémák, a háború politikai céljainak változása és a konfliktus mélyreható társadalmi hatásai nem szerepelnek megfontolásként.

Emellett számos szubjektív szempont is előkerül a háború értelmezésekor. Például a háború fogalmát sokszor szeretik mindenféle jelzőkkel társítani, melyek annak „minőségére” utalnak. Csak felsorolás szintjén:

• támadó <-> védekező
• közvetlen <-> közvetett/helyettesítő
  
• felszabadító <-> hódító 
• pacifikáló <-> felforgató/forradalmi
• korlátozott <-> korlátlan
• helyi <-> általános

Az ilyen ellentétpárokat gyakran a politikai meggyőződés vagy más előítélet teremti, így a jelzők jelentéstartalma bizony nem feltétlenül pontos vagy akár tartós. A hidegháború kezdeti szakaszában pl. a valamelyik "szuperhatalom" közvetlen részvételével zajló háborúkat nevezték "helyinek", így különböztetve meg azokat fogalmilag az esetleges újabb világháborútól. Az utóbbi időben viszont egyszerűen az "érdektelennek" tartott, főleg a "fejlődő" világban, elmaradott fegyverzettel vívott fegyveres konfliktusokat kategorizálják így (lásd a felsorolást a poszt végén). Persze a "helyi háború" kifejezés ígyis-úgyis pontatlan, hisz végső soron minden háború helyi abban az értelemben, hogy főbb hadmozdulataira földrajzilag jól behatárolható térség(ek)ben kerül sor, és az onnan messzire élők figyelmét nemigen ragadják meg.

Hasonlóan téves "korlátozott" és "korlátlan" háborúkról beszélni - minden háború korlátozott célokért folyik: az ellenség megadásra kényszerítéséért, stratégiai célok megvalósításáért. Ennek megfelelően a haderők ritkán vetik be teljes arzenáljukat. Ebben nincs semmi új - pl. még a 2. világháborúban sem nyúltak a felek a vegyifegyver-készleteikhez.

"A háború anomália."

A legfontosabb téveszme, hogy a háború egyfajta rendellenesség a világ “normális” működéséhez képest. A felvilágosodás és a természetjog XVIII. századi alapelveiből ered, és mindmáig él a liberális eszmei irányzatokban. A háború, és egyáltalán a szervezett fegyveres erőszak előfordulásának puszta gyakorisága azt mutatja, hogy a különböző politikai csoportok, népek, nemzetek versengését semmi sem korlátozza a békés mederbe, sőt gyakran az erőszakos út a legcélravezetőbb és leghatékonyabb az érdekek érvényesítéséhez. A háború megvívásának módját persze sokféleképpen lehet korlátozni, ám ilyenkor a fegyveres erőszak könnyedén új utakat tör magának, és más megjelenési formá(ka)t ölt.

"Egy igazi háborúban csaták vannak, és ezek döntik el a kimenetelt."

A "döntő csata" elgondolása azon az elképzelésen alapul, hogy egy hadsereg képes olyan mértékű veszteségeket okozni az ellenségnek egy térben, időben szűk intervallumban, ami annak lehetetlenné teszi a háború érdemi folytatását. Ám ennek olyan előfeltételei vannak, melyek nemhogy a fejlődő világban manapság végrehajtott külső intervenciók, de az "igazinak" nevezett múltbéli háborúk esetében sem - vagy csak nagyon ritkán - voltak adottak. "Epikus" összecsapásra ugyanis csak meglehetősen elvont helyzetekben kerülhet sor: mindkét fél olyan rendkívüli előnyszerzésre vél kilátást, hogy érdemesnek tartja haderői színe-javát összevonni és kockáztatni; vagy a gyengébb fél a rossz esélyek dacára is kénytelen felvállalni a nyílt harcot pl. egy stratégiailag kulcsfontosságúnak tekintett város védelmére, vagy valamilyen más kényszerhelyzetből fakadóan. Minden más szituációban a gyengébb félnek érdemesebb kitérnie a komolyabb csaták elől, és elhúzódó küzdelemre berendezkednie.

A “döntő csata”, a “jó és rossz összecsapása”, a “nyílt sisakos küzdelem”, stb. koncepcióit a kerek, könnyen érthető és magyarázható narratívákban, sorsfordító eseményekben és meghatározó személyiségekben gondolkodó történelemszemléletnek is köszönhetjük. Ez jellegéből adódóan kiválóan alkalmas pl. egy adott politikai közösség egységbe kovácsolására (ezáltal a háborús erőfeszítések ideológiai alátámasztására), a legtöbb esetben azonban a konfliktusok megértéséhez szükséges mértékhez képest túlzottan leegyszerűsítő látásmódot eredményez.

"A háborút a jobb haditechnikával bíró fél nyeri."

Ez a tévhit lényegében a fent vázolt leegyszerűsítő szemlélet egyfajta továbbgondolása: ha a háborúk mindig csatákban dőlnek el, azok kimenetelét is meg lehet jósolni: össze kell hasonlítani a felek fegyverzetét, kb. mint az autóskártyákat, és máris el lehet dönteni, kié a nagyobb jobb, ergo a győzedelmes. Az éppen legfejlettebbnek, legmodernebbnek számító fegyverek körüli felhajtás könnyen eltereli a figyelmet a prózai valóságról: az arzenálok zömét soha, sehol nem ezek teszik ki. Pl. 1942-re a II. világháború összes "sorsfordító" csatáját megvívták - feledésbe merült fegyvertípusokkal, melyeket ma egy laikus hardverrajongó jó eséllyel be sem tudna azonosítani. Azok a típusok, melyek ebben a háborúban szereztek máig élő hírnevet, szinte kivétel nélkül 1943 végétől - 1944 elejétől jelentek meg nagyobb számban a harcokban, vagyis aligha befolyásolhatták a háború kimenetelét. (A katonai hardverrel kapcsolatos félreértéseknek már korábban külön posztot szenteltünk.)

Maga a modern <-> elmaradott ellentétpár is félrevezető, elvégre a múzeumi tárgyak kivételével egyetlen típusra sem lehet csak úgy rásütni valamelyik jelzőt, mert ez mind a kontextustól függ: kik, hol, mire és hogyan akarják használni. Sőt: a technológia kérdése elválaszthatatlanul összefonódik az alkalmazás kérdésével. Ha nem megfelelően képzett személyzetre bízzák a legfejlettebb technológiát, vagy azt olyan harcászati/hadműveleti elképzelés szerint alkalmazzák, amire az nem alkalmas, akkor nem fog sokat érni. Példaként lehet említeni az arab-izraeli háborúkat, a francia páncéloserőket az 1940-es nyugati hadjárat során vagy az Egyesült Államok katonai beavatkozását Észak-Vietnam ellen, amikor is pl. a kor legmodernebb vadászbombázóit a váltakozó mértékű külpolitikai nyomásgyakorlás céljából vetették be, sikertelenül.

Az általánosítás a másik irányban is működik: szokás fegyveres erőknek érdemtelen nimbuszt tulajdonítani pusztán győzelmeik alapján még akkor is, ha azokat olyan ellenfelekkel szemben aratták, akiket egy nyugdíjasotthon lakói is fél kézzel vernének. A csata- és hadseregközpontú szemlélet figyelmen kívül hagyja clausewitzi alapgondolatot, miszerint a hadsereg a háborús célok elérésének csak egyik eszköze. A klasszikus konvencionális háborúban állam harcol állam ellen, és a kimenetelt nagyban meghatározzák az olyan körülmények, mint az adott állam ipari háttere, a mozgósítás mértéke, a propaganda és legfőképp a politikai vezetés kvalitásai. Mivel a háború a politika folytatása más eszközökkel, ha a politikai vezetés értelmetlen, katonai erővel megvalósíthatatlan, a saját nemzetére nézve is veszélyes célokat tűz ki, ott a legkiválóbb hadsereg és legfelkészültebb vezérkar is tehetetlen. 

Így a valóságban a háborúkat sokszor nem a legjobb hadsereg nyeri, sőt olyan helyzet is előállhat, ahol egy harcoló fél katonai vereség ellenére politikai győzelmet arat. 1956-ban hiába söpörte el a brit-francia-izraeli szövetség az egyiptomi haderőt, Nasszer megerősödve került ki a konfliktusból és megtartotta az ellenőrzést a Szuezi-csatorna fölött. Az osztrákok a szárazföldön és tengeren is szétverték a bimbódzó olasz királyság erőit az 1866-os porosz osztrák háborúban, de az olaszok végül így is megszerezték Velencét - a kitűzött területi célt, amiért egyáltalán beavatkoztak a német újraegyesítés küzdelmeibe.

"Napjainkra rendkívül megdrágult a fegyverzet."

A fegyverkezésben, a szárazföldi hadviselésben a platformok (legénység működtette, jelentős tűzerővel rendelkező járművek) kerültek előtérbe az I. világháború után, amelyek komplexitása napjainkra valóban ugyanúgy jelentősen megnövekedett, mint minden más technológiai eszközé. Az árban azonban nem ez hozta a legnagyobb változást. Ennek több, nem kimondottan műszaki jellegű oka is van. Érdemes talán egy pillantást vetni a Congressional Research Service által szerkesztett anyagra, ami 2011-es árfolyamú amerikai dollárra számolta át az amerikai háborúk költségeit:  

Mint arra a tanulmány is finoman utal, az egyes háborúk abszolút költségeit összehasonlítgatni még akkor sem érdemes, ha azokat az inflációval korrigáljuk. A háborúk tényleges költségeit jobban kifejezi a GDP-hez viszonyított arányuk, illetve összevetésük a békeidőben felmerülő védelmi költségekkel, ebből ugyanis sokkal tisztábban látható, hogy mekkora anyagi áldozatot volt hajlandó egy állam vállalni a győzelemért. Az újkorig egy állam kiadásainak struktúrája igen jelentősen eltért a mai fejlett államok költségvetésétől. Szociális és jóléti kiadások és egyéb, évről évre felmerülő, a lakosságnak szánt tételek nemigen szerepeltek benne, így a GDP nagyobb arányát fordíthatták a fegyveres erők fenntartására, illetve a háborús költségek nem okoztak olyan drasztikus törést a békeidő költségvetéséhez képest.

Manapság a NATO-ban előirányzott 2%-ot sem fordítja a tagok többsége védelemre - Magyarország ebben a tekintetben különösen "pacifistának" számít a maga GDP 1%-át alulról nyaldosó értékével -, és világszinten kiemelkedő, ha egy ország átlépi az 5%-os határt. Ahogy az állam egyre több és több forrást fordított az állampolgárok közvetlen jólétére, különösen a nyugati típusú demokráciákban, úgy szoktak hozzá az emberek a különféle juttatásokhoz, melyek megnyirbálása mára - ellentétben a katonai kiadásokkal - komoly szavazóbázis-vesztéshez vezet. Vagyis a háborúk abszolút költségeinek emelkedése mellett legalább ilyen súllyal esik a latba a háborúk lehetőségköltségeinek (milyen egyéb költségek kárára lehet beszerezni a fegyvert) emelkedése is. A demokrácia átka, hogy a népesség honvédelem (amely közgazdasági szempontból tisztán közjószág, azaz fogyasztásából senki nem zárható ki, és fogyasztása során nincs rivalizálás) iránti keresletének árrugalmassága békeidőben közel végtelenül nagy - azaz a védelmi kiadások minimális növekedése sem elfogadható számára, különösen ha ez gazdasági recesszió idején vagy a jóléti kiadások egyidejű visszavágása mellett történik. A védelmi kiadások ugyanis a jólétet csak viszonylag korlátozott módon (pl. védelmi szektorban dolgozók nagyobb bére, esetleg hadiipari megrendelések) növelik – ez persze függ a fegyveres erők kulturális beágyazottságától, lobbierejétől, társadalmi megítéléstől stb.

Ezt alátámasztandó hallhatjuk lépten-nyomon a roppant elmés "Hány lélegeztetőgépet lehetne venni egy [random haditechnikai eszköz] árából?" típusú érveléseket is. Jobban meggondolva ez egy teljesen logikus trade-off is lehet: majd lélegeztetjük velük azokat az embereket, akiket az ily módon leszavazott beruházás megmentett volna. Háborúban ill. vélt/valós háborús fenyegetettség esetén viszont a honvédelem iránti kereslet csaknem végtelenül rugalmatlan, mivel fogyasztója bármilyen magas árat megadna (és rendszerint meg is ad) azért, hogy megmeneküljön az ellenség kezétől. Azonban a biztonság szavatolására hivatott hatékony eszközrendszer folyamatos készültséget, karbantartást igényel, azt nem lehet egyik napról a másikra előzmények nélkül előteremteni. Márpedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a háború nem a nemzetközi rendszer anomáliája, hanem annak szerves része, mint az, hogy a saját biztonságukról hosszabb-rövidebb időre megfeledkező szereplők sem szabadulhatnak meg ennek terhétől, sőt, a szükség óráján előrelátóbb külső erők szolgáltatásait kénytelenek - jellemzően jóval borsosabb áron - igénybe venni. E szerep klasszikus betöltői az “erős szövetségesek”, illetve a zsoldosok (harmatosabb lelkű értelmiségi orchideák kedvéért: katonai magánszolgáltatók).

Másrészről a fejlett államok hadviselési kultúrája a saját élőerő védelme irányába tolódott el, vagyis a veszteségek nagyobb mértékű bevállalásával és a pazarló hadtáp felváltásával elméletileg olcsóbban is ki lehetne hozni egy konfliktust. A haditechnika fejlődésében az ellenség hatékony elpusztítása mellett a saját erők maximális védelme is fontos szempont. Míg előbbi kategóriában közismert az overkill fogalma, ritkán merül fel, hogy az utóbbiban is létezhet ilyen. Némileg sarkítva: a sárkunyhóban rejtőző gerillákat meg lehet semmisíteni velük harcérintkezésbe lépő egyszerű bakákkal is, de mivel saját veszteségek is keletkezhetnek, jobb a légicsapás, de akkor meg a pilóta kerülhet veszélybe, ezért jobb nagy magasságból bombázni drága precíziós eszközökkel, de a pilóta még így is veszélyben lehet, ezért megjelent az UCAV stb.

A közbeszédben a háború költségeit automatikusan a legújabb UCAV-verzió csillagászati összegével azonosítják, pedig ugyanazt a feladatot el tudná végezni egy szakasz gyalogos is, avagy a pénzben felmerült költségek bizonyos mértékben konvertálhatóak vérben felmerült költségekbe (Mannerheim után szabadon). Ezt azonban nem olyan egyszerű megvalósítani, elsősorban azért, mert az említett államok lakossága igen rosszul viseli a veszteségeket. Akármeddig le lehet szorítani a veszteségeket, az sem lesz elég, mert a nép fejében a "maximum nulla áldozattal" gondolata él, amíg a háború nem egy olyan fenyegetés elhárítására irányul, amit az emberek közvetlenül a bőrükön éreznek. Vagyis nem pusztán a hadviselés költségei növekedtek, hanem új prioritások megjelenésével a hadviseléshez kapcsolt tevékenységek (tehát költségelemek) száma is nőtt.

"Ma már a legtöbb ország képtelen arra, hogy önellátó legyen a fegyverzet terén, és csak külső segítséggel képes elhúzódó háborút vívni."

A fentebb tárgyalt tévhithez szorosan kapcsolódó megállapítás, amely tényszerű ugyan, de félrevezető is, mivel eltereli a figyelmet arról, hogy ebben sincs semmi új. Ha megvizsgáljuk az írott történelmet, kiderül, hogy annak bármelyik szakaszát nézve csak igen kevés hatalom nevezhette magát önellátónak a fegyverzet minden fajtájából, az elhúzódó harcokba bocsátkozó országok pedig igen gyakran kölcsönökből és külső támogatásból, nem pedig saját erőforrásaikból fedezték hadikiadásaikat. Példaként említhetjük a franciák által hadtápolt svédeket a harmincéves háborúban, vagy a napóleoni háborúk angol kölcsönökből felszerelt osztrák és orosz seregeit.

"Az atomfegyverek megjelenése gyökeresen megváltoztatta a hadviselést."

Valójában a történelem során mindig is létezett a “csodafegyverek” kategóriája, vagyis az arzenál legnagyobb tűzerejű darabjai, amelyek elsősorban megfélemlítésre szolgáltak, pl. a csatahajók vagy a hatalmas ostromágyúk. Alkalmazásuk a fizikai-technológiai túlerő, illetve az aránytalan, az ellenfél számára vállalhatatlanul magas veszteségek kockázatának demonstrálása révén elsősorban az ellenfél politikai akaratának megtörését szolgálta. Eredendően ilyen eszköz lett volna az atomfegyver is, mely azonban speciális tulajdonságai révén (kiemelkedő hatótáv és rombolóerő) minőségileg új helyzetet teremtett. Míg az azonos kategóriába tartozó korábbi fegyverek pszichológiai hatása elsősorban demonstratív alkalmazásuk révén érvényesült, addig az atomfegyver elrettentő ereje lényegében saját alkalmazását ellehetetlenítve, (szinte kizárólag) elvont formában érvényesül. Ezért szokás az elrettentés eszközének nevezni, ami azért pontatlan, mert ahogy nincs terror-fegyver, csak terrorcselekmény, úgy nincs önmagában "elrettentő fegyver" sem. Minden fegyver alapvető funkciója a pusztítás, a fegyveres pusztítással való - akár nyílt, akár burkolt - fenyegetés alapvető funkciója pedig az elrettentés. 

A tévhitek sorát folytatva a nukleáris elrettentő képesség azonban még atomhatalmak között sem vezet a fegyveres összecsapás okafogyottá válásához, csupán egyfajta “felső korlátot” vezet be a harcok intenzitására, elmérgesedésére vonatkozóan. Ugyanakkor  - a kölcsönös elrettentés logikájából fakadóan - kifejezetten kedvez az atomháborúhoz vezető ingerküszöb alatti korlátozott összecsapásoknak. Mindkét fél nagy biztonsággal építhet ugyanis arra, hogy túlzott kockázatokat a másik sem kíván vállalni, s így bármely lehetséges konfliktust a már említett ingerküszöb alatt fog tartani.

A hidegháború során ilyen korlátnak volt tekinthető a szuperhatalmak közvetlen szembekerülése, mely azonban nem zárta ki (sőt, elősegítette) a fentebb már említett ún. helyettesítő ("proxy") háborúk burjánzását. A szövetséges államokon keresztüli konfliktusba kerülés tehát ekkor sem volt kizárva (lásd a kubai válságot, vagy a '73-as arab-izraeli háborút), az atomfegyverek azonban nem kínáltak lehetőséget a totális és korlátlan háborúnál szűkebb konfliktusok megoldására. Ezt az amerikai stratégiai gondolkodásban az "átfogó válaszcsapás" feladása és a "rugalmas válaszcsapás" bevezetése fémjelezte. Az Egyesült Államok és a SzU így jellemzően egyaránt csak olyan esetekben volt képes konvencionális erőket bevetni a hidegháború során, ahol nemzeti érdekeik csak kevéssé forogtak kockán (vagy még annyira sem).

Az azóta eltelt időszak is igazolta ezt a tendenciát. A legtöbb nukleáris fegyverrel rendelkező ellenfél között az atomarzenál kiépítése után a konvencionális konfrontációról vagy a tárgyalásos megoldásra, vagy a nem konvencionális konfrontációra tevődött át a hangsúly. Utóbbira jó példa India és Pakisztán esete a kargili háborúban. Miután pakisztáni fegyveres csoportok a hadsereg segítségével megszálltak elhagyott indiai határvédelmi állásokat, és a pakisztáni állam részvételét nem lehetett tagadni, egy erősen korlátozott összecsapás zajlott le a két fél között, szem előtt tartva az eszkaláció veszélyeit. Ezután sem az indiai parlament elleni támadás, sem a mumbai támadás után nem került sor konvencionális konfrontációra, holott az indiai vezetés ezeket is a pakisztáni állam közreműködésével végrehajtott akcióknak minősítette.

"A konvencionális háborúban jól elkülöníthetők a katonák és a civilek, és az utóbbiakat lehetőleg megkímélik."

A hadviselő és civil népesség merev szétválása a történelem során sohasem valósulhatott meg. A civilnek tekintett lakosság mindig is a hadviselés legfontosabb erőforrása volt. Belőle ered a harcokban résztvevő emberanyag, illetve a felhasznált anyagi erőforrások előállításhoz szükséges pénz és munkaerő. Maguk a háború mögött álló politikai célok is jellemzően az adott csoport (vélt vagy valós) érdekeiből fakadnak. Éppen ezért a körültekintő hadviselésnek mindig is részét kellett, hogy képezze az ellenfél fegyveres erejének gazdasági-társadalmi alapjai ellen történő fellépés (szabotázstól a népirtásig meglehetősen széles skálán mozogva). Ami mára látszólag a fenti érvelés ellen hat, az a fejlett világban - egyébiránt az élet szinte minden területén - végbement specializáció. Míg ugyanis évszázadokkal ezelőtt elég volt a paraszt kezébe nyomni a kiegyenesített kaszát, és már el is lehetett küldeni az ellenség általános irányába, addig mára a hadviselés (is) speciális szakértelmet igénylő szakmává vált, melyet kifejezetten erre felkészített szakemberek végeznek. Ennek eredménye a harcoló és nem harcoló népesség közt látszólag húzható éles határvonal koncepciója.

A II. világháború jelentős polgári áldozatokat követelt annak köszönhetően, hogy a gazdasági célpontok támadása lett a háború egyik fő vonulata. Az I. világháborúban még a megfelelő eszközök is hiányoztak ehhez, de a kísérletek már elkezdődtek (pl. London bombázása német léghajókkal). A II. világháborúban pedig már rendelkezésre álltak azok az eszközök és elgondolások, amik lehetővé tették az ellenséges hátország közvetlen támadását. A lengyel, francia, brit, német, japán stb. városok elleni támadások a háborús erőfeszítések szerves részét képezték - a polgári áldozatokkal együtt. Érdekességként meg lehet jegyezni, hogy az amerikai légierő ebbe az elméletbe ágyazta a saját stratégiai bombázásról kialakított tanait, és ez nagymértékben hozzájárult a háború utáni amerikai stratégiai gondolkodáshoz, annak ellenére, hogy továbbra is kétséges az eredményessége.

Ez történelmileg nem jelent anomáliát abból a szempontból, hogy a nem hadviselők korábban is sokszor voltak a háborúk áldozatai, csak az okok változtak. A támadók szándékaitól (hódítás, bosszú stb.) és a háború jellegétől (vallási, határ- stb.) függően nem kevés ókori és középkori háború végződött a civil lakosság jelentős hányadának pusztulásával, de akkor a zsákmány és az ellenség megalázása, kiütése volt a legfőbb szempont. Kivételt a gyors lezajlású konvencionális háborúk jelentenek, amikben általában kicsi a polgári áldozatok száma. Ez azonban nagyrészt arra vezethető vissza, hogy az egyik hadviselő fél gyorsan vereséget szenved, és így nincs szüksége a másik félnek a háború megvívását lehetővé tévő képességek elpusztítására a döntés kicsikarásához.

"A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra/politikusokra bízzuk."

Önmagában egyik kijelentés sem pontos vagy elégséges. A két szint megfelelő együttműködésére van szükség ahhoz, hogy valaki sikeresen meg tudjon vívni egy háborút. Ezt nehezíti, hogy a két szinten elvileg azonos célokat kellene ugyan követni, egymás gondolkodásának meg nem értése miatt mégis tévesen értelmezik a célokat, motivációkat és megoldásokat. Nem szabad elfelejteni, hogy a konvencionális háborúk mindig is politikai célok megvalósításáért folytak (melyek persze sokszor vallási vagy egyéb köntöst öltöttek), az erő alkalmazása azonban alapvetően csak korlátozott célok megvalósítására alkalmas: tárgyak és emberek elpusztítására.

Történelmileg további változást jelent, hogy a katonai erő alkalmazása kevésbé kézzelfogható politikai célok elérésére is történhet - érdemes felidézni a Dél-Vietnamban vagy Irakban végrehajtott amerikai beavatkozásokat, amikor is a bevetett haderőknek olyan politikai eredményeket kellett volna produkálnia, amelyre azok teljesen felkészületlenek voltak. Clausewitz-et idézve „az első, legfontosabb és legmesszemenőbb következményekkel járó döntés, amit az államférfinak és a katonai parancsnoknak meg kell hoznia, az, hogy megítéljék, milyen jellegű lesz a háború, amelybe belefognak.” Azonban a két szint hatékony együttműködése ezután is fontos, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen.

Utószó helyett a fentebb tett ígéretnek megfelelően listázzuk az 1945 utáni ismertebb és kevésbé ismertebb konvencionális háborúkat.

Közismert/ismertebb konvencionális háborúk 1945 után (forrás):

• 1948-49: I. arab-izraeli háború
• 1950-53: koreai háború
• 1946-54: I. indokínai háború
  
• 1956: II. arab-izraeli háború
• 1964-73: II. indokínai háború 
• 1967: III. arab-izraeli háború
• 1973: IV. arab-izraeli háború
  
• 1980-88: I. Öböl-háború (Irak-Irán)
  
• 1982: falklandi háború
• 1982: V. arab-izraeli háború (izraeli invázió Libanonban)
• 1990-91: II. Öböl-háború
• 1991-95: a délszláv háború konvencionális szakaszai
  
• 1999: koszovói háború
• 2001-02: afganisztáni invázió
• 2003: III. Öböl-háború
• 2008: grúz-orosz háború

1945 utáni kevéssé/kevésbé ismert konvencionális háborúk:

• 1949: I. indiai-pakisztáni háború
  
• 1954-55: első tajvani-szorosi válság  
• 1957-59: ifni háború (Spanyolo.-Marokkó)
• 1958: második tajvani-szorosi válság 
• 1962: asszami háború (India-Kína) 
• 1963: algériai-marokkói háború
  
• 1965: II. indiai-pakisztáni háború
• 1969: kínai-szovjet határincidens 
• 1969: futballháború  (Salvador-Honduras)
• 1969-70: felőrlő háború (Egyiptom-Izrael)
• 1971: III. indiai-pakisztáni háború 
• 1974: török-ciprusi háború 
• 1974-75: a két Vietnam közötti háború
• 1975-89: dél-afrikai és kubai intervenció Angolában
  
• 1977-78: ogadeni háború 
• 1979: kambodzsai-vietnami háború
• 1978-79: tanzániai-ugandai háború
• 1979: kínai-vietnami háború
• 1979-87: líbiai intervenciók Csádban
• 1984-87: kínai-vietnami határvillongások
• 1992-94: hegyi-karabahi háború 
• 1995: ecuadori-perui háború
• 1998-2000: etiópiai-eritreai háború
• 1999: kargili háború

A leírtakkal, vagy az esetleges további említésre méltó tévhitekkel kapcsolatos észrevételeket szokás szerint kommentekben várjuk. Ha viszont valakinek arról a témáról van markáns véleménye, hogy van-e jövője a konvencionális háborúknak, és ha igen, milyen formát fog az ölteni, inkább tartalékolja mondanivalóját későbbre, mivel pontosan ez lesz a következő vitaposztunk témája.