A Földközi-tenger keleti medencéjében elterülő 9000 km2 területű szigetet az ókor óta többségében görögök lakták. A Római Birodalom után Bizánc fennhatósága alá került, majd arab közjáték után a francia Lusignan-dinasztia uralkodott rajta. A franciák Velencének adták át a szigetet, amelyet végül az Oszmán Birodalom hódított meg 1571-ben.
A török jelenlét voltaképp ekkortól kezdődik. Az akkoriban 100-200 ezer fős görög (kisebb részt maronita, örmény) népességhez törökök ezrei érkeztek a Balkán más részein alkalmazott török telepítési politika részeként.
Az oszmán közigazgatás paradox módon a görög lakosság számára kedvezőbb feltételeket teremtett, mivel az ortodox görög egyház visszakapta a Lusignan-dinasztia és Velence idején elveszített kiváltságait. Ciprus lakosságát az oszmán gyakorlatnak megfelelően milletekbe szervezték, ahol a ciprusi görög egyház privilegizált helyzetbe került (az egyházi hálózaton keresztül szedték be az adót), illetve a legfontosabb politikai szervező erővé lépett elő. A vallási elkülönülés vált a legfontosabb szociokulturális határvonallá, és a nacionalizmus megjelenéséig meg is őrizte e szerepét. Felkelések idején elsősorban társadalmi és nem pedig etnikai törésvonalak mentén formálódtak a csoportok.
Ciprus státusza az 1878-as berlini kongresszus idején kötött békével változott meg, amikor Nagy-Britannia „használatba kapta” az Oszmán Birodalomtól a szigetet (tehát a szultán szuverenitásának fenntartása mellett de facto angol gyarmati uralom épült ki).
Nagy-Britannia számára a sziget ekkor elsőrangú geostratégiai támaszpontként szolgált: egyrészt az Oszmán Birodalom déli partjainak közelébe állandó brit haderő állomásozhatott, amely nemcsak a szíriai-arábiai brit aspirációknak adhatott segítséget, de jelenlétével az Oszmán Birodalomra nehezedő orosz nyomást is könnyebben ellensúlyozhatta. Mindemellett a Szuezi-csatorna biztosítása, és a Földközi-tenger keleti-medencéjének az ellenőrzése értékelte fel London számára Ciprust.
A sziget jogállásában a változást az I. világháború hozta meg, amikor Nagy-Britannia annektálta. 1915-ben, a Dardanellák antant általi ostromakor merült fel Görögország beléptetésének a gondolata, amit az angolok Ciprus felajánlásával akartak elérni. A görög uralkodó a központi hatalmak katonai fölénye és az ország felkészületlensége miatt elhárította a kérést! Azonban amikor 1917-ben Venizelosz miniszterelnök vezetésével az ország mégis csatlakozott az antanthoz, már merőben más feltételekkel tehette csak meg – s Ciprus ekkor már nem jelentett tárgyalási alapot. A háborút lezáró béketárgyalások idején ugyan Lloyd George részéről történtek bátorító kijelentések, de a brit elit elvetette a sziget feladásának gondolatát.
1925-ben Ciprus brit koronagyarmat lett, bebiztosítván a külső-és belső ellenfelektől. A nagy vérveszteséget szenvedő Görögország a két világháború között Nagy-Britanniával kényszerült szövetkezni (s egyre inkább csak a szigetországra számíthatott, ahogy majd a II. világháborús események is mutatják majd), ezáltal igen kis politikai mozgástérrel rendelkezett Ciprussal kapcsolatban. A nagy ellenfél, Törökország pedig Lausanne-t követően elsősorban belpolitikai problémákra koncentrált. Mindezek mellett a Lausanne-i békében Törökország lemondott a bármiféle igényéről a szigetet illetően.
Az angol uralom Ciprus hatalmi viszonyaiban részleges átrendeződéssel járt. A görögök – bár névlegesen javult a helyzetük – az erősödő nacionalizmus és pánhellénizmus hatására az angolok ellen fordultak. Az anyaországgal történő egyesülés, az enosis lett a ciprusi görögök legfőbb célkitűzése, amely alapját a lakosságon belül az oktatás meg(át)szervezésével (a történelmi szemlélet mellett a görög irodalmi nyelv átvétele), a szellemi-kulturális élet görögországival történő összekapcsolásával teremtették meg. Az angolok a kezdetektől fogva elismerték a ciprusi görögök „görögségét”, ezzel elveszítették egy sajátos ciprusi identitás kialakításának lehetőségét, ami később segíthette volna őket a sziget konszolidált irányításában.
A ciprusi görögök mozgalmai ennek ellenére inkább petíciók írásában merültek ki; az első nagy elszakadási kísérletre 1931-ben került sor, amikor Kition püspökének vezetésével megrohanták az angol kormányzó rezidenciáját, illetve a legfontosabb városokban zavargásokra került sor, amit az angolok levertek.
A korábban kiváltságos helyzetben lévő török népesség elveszítette privilegizált helyzetét, de a gyarmati adminisztrációban továbbra is megőrizhette pozícióinak jelentős részét, és az angolokhoz lojális réteggé vált. Mindez természetesen nem jelentette, hogy a törökök mentesültek volna a centralizációs gyarmati intézkedések alól, azonban számukra a status quo fenntartása saját helyzetük biztosítását jelentette. A helyi törökségre ugyanis a legnagyobb veszélyt az enosis és közvetve a helyi görögség jelentette. Mindemellett a korabeli törökség a göröghöz képest sokkal „visszamaradottabb” volt. A görög nacionalizmussal szemben majd’ száz évvel megkésve az Oszmán Birodalom török elitjében (legalábbis egy részében) csak a 19. század végétől, 20. század elejétől jelent meg a török nacionalizmus, ami csak 1923 után, a kemalista köztársaság idején lett prioritást élvező ideológia. Az 1878-ban „különvált” ciprusi török lakosság tehát elsősorban muszlimként határozta meg magát, és birodalmi tudattal rendelkezett: az oszmánt felváltó brit fennhatóság tehát esetükben nem jelentett nagy változást. A török nemzeti öntudatra ébredés a görög ciprióták radikalizálódásával párhuzamosan, arra adott válaszként zajlott.
A II. világháború után Görögország és Törökország is belépett a NATO-ba, miközben átalakult a Földközi-tenger keleti medencéjének hatalmi térképe. E két ország egy szövetségbe való belépése a ciprusi politika egyik fontos tényezője lett, hiszen rendkívül leszűkítette a felek mozgásterét. Azonban Törökország NATO-csatlakozása nem jelentette automatikusan a ciprusi kérdésbe történő beavatkozását is; az 40-es évek végén, 50-es évek elején ez még tisztán Nagy-Britannia és Görögország „belügye” maradt. A görögök tettek is néhány bátortalan kísérletet: 1948-ban a király vetette fel Ciprus kérdését, 1953-ban Eden angol külügyminiszterhez fordult a görög vezetés, melyekre kategorikus nem volt a válasz.
Cipruson ezalatt a görög lakosság egyre inkább az enosis mellett kötelezte el magát. Az önkormányzati jogok kiterjesztéséről folyó tárgyalások megbuktak 1948-ban, mivel a legfőbb vallási vezetők is az egyesülés mellett foglaltak állást. Az 1950 elején az enosisról megrendezett népszavazás is jószerivel a templomokban zajlott, és a szavazásra jogosult 224 ezer ember közül 215 ezer az elszakadásra voksolt (az angolok nem vették figyelembe).
Ez az esztendő váltást hozott a ciprusi vezetésben: a 80 éves II. Makariosz meghalt, s utódja az év végén III. Makariosz (1913-977) lett. Az ifjúnak számító ethnarkosz („elnök-érsek”) lett aztán a ciprusi belpolitika legfőbb irányítója a következő negyed században.
Az új ethnarkosz legfőbb célja Görögország hathatós támogatásának kikényszerítése volt, amely eddig – mint láttuk – elbukott az angol ellenálláson. 1952-ben a Pán-Ciprusi Nemzeti Kongresszuson Athént arra szólította fel, hogy forduljon az ENSZ-hez. Végül 1954 végén sikerült elérnie, hogy Görögország az ENSZ elé vigye Ciprus ügyét. Az 1954. december 17-i határozatban aztán csak annyi született, hogy a szervezet „nem foglalkozik többé” a szigettel. Veszélyesebb fejlemény volt azonban, hogy az angolok sugallatára a török fél is bejelentette igényét Ciprusra, hivatkozván az ottani török kisebbség önrendelkezési jogára.
A sikertelenség hatására a ciprusi jobboldal radikalizálódott, és (a mellékesen) görög szolgálatban lévő Grivasz tábornok (1898-1974) fegyveres szervezetet alakított a kívánt enosis elérésére. A szervezet neve a Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete (továbbiakban: EOKA) lett, vezetője pedig felvette a népszerű görög hős után a Dighenisz álnevet. Az EOKA 1955 elején kezdte meg tevékenységét. Az szervezet a klasszikus, és a városi partizán (terrorista) harcmodort ötvözte: bombamerényletekkel, brit katonai raktárak és alakulatok elleni támadásokkal próbálta szétzilálni az angolokat.
A folyamatos görögországi, és a fokozódó ciprusi nyomás miatt végül Nagy-Britannia engedett, azonban az 1955 végén Londonban megrendezett konferenciára Törökországot is meghívta. Az angolok ezáltal egyfajta mediátor szerepet vehettek fel a két ország között, melyek megegyezését vajmi kevéssé lehetett remélni, ezáltal pedig Ciprus kérdését is befagyaszthatták. Makarioszt nem is hívták meg. A konferencia (1955. augusztus 29- szeptember 7.) végül nem hozott áttörést: a felek nem mozdultak el álláspontjuk felől, bár Törökország kijelentette, hogy Ciprus Nagy-Britannia fennhatósága alá tartozik, s csak egy esetleges önállóság esetén kell hozzá csatolni.
A nemzetközi sikertelenség után Nagy-Britannia új kormányzót küldött a szigetre, aki fél éves párbeszédbe kezdett Makariosszal. A téma a sziget új alkotmánya volt, ám nem sikerült megállapodniuk. Ezután az angolok más módszerhez folyamodtak: 1956-ban a Seychelles-szigetekre internálták, amitől azt várták, hogy a vezetőjét vesztett EOKA beszünteti a harcot (úgy vélték, hogy a szervezet mögött Makariosz áll, mint láttuk, ebben tévedtek, azonban az ethnarkosz nyilvánvalóan kapcsolatban állt Grivasszal). Az angol várakozások nem teljesültek, ezért a Harding-féle tárgyalások után 1956 novemberében új alkotmányjavaslattal álltak elő, ami egy korlátozott önkormányzatiságon túl nem adott volna többet a ciprusiaknak. A terv további jelentősége abban állt, hogy az etnikai önrendelkezés nyomán felvetette a sziget megosztásának ötletét, amit a török kormány azonnal támogatott. Az angolok végül 1957 tavaszán elengedték Makarioszt.
Makariosz politikát változtatott,, s 1958-ban egy nyilatkozatban szakítván az enosisszal a sziget függetlensége mellett foglalt állást. Ez nagy áttörést okozott, mivel ezt követően megindultak a sziget státuszában nagy változást hozó londoni és zürichi tárgyalások.
Mint már említettük, a ciprusi török kisebbség politikai állásfoglalása leginkább a ciprióta enosis-mozgalom függvénye volt. A Grivasz által felállított EOKA tevékenysége azonban végleges törést okozott a két népcsoport között.
A törökök már 1943-ban létrehozták első szervezetüket, a Ciprusi Török Kisebbség Egyesületét, 1945-ben pedig Fazil Kücsük (1906-1984) megszervezte a Ciprus Török Nemzeti Pártot, amely 1947-ben kijelentette, hogy ha Ciprusról kivonulnak az angolok, a szigetnek Törökországhoz kell csatlakoznia. 1955-ben a párt átalakult a „Ciprus – török” Párt néven. A törökök szerveződését az angolok támogatták, mivel a görögök ellenpólusát látták bennük. Ennek köszönhetően jöhetett létre legálisan az EOKA támadásai nyomán a ciprusi törökök önvédelmi szervezete, a Török Ellenállási Mozgalom (TMT).
Törökország Nagy-Britannia általi bevonása a sziget sorsának alakításába a továbbiakban alapjaiban határozta meg a fejleményeket. Egyrészt a nemzetközi tárgyalóasztaloknál (ahol legtöbbször Makariosz meg sem jelenhetett) képviselte a ciprusi törökök érdekeit (is), másrészt pedig rendszeres kapcsolatban állt a ciprusi török vezetőkkel. Ezen vezetőknek pedig sikerült elérni, hogy az arányaiban nem túl nagy, és földrajzilag szétforgácsolt törökség mindig egységesen lépjen fel a kérdésben, akik Törökország révén nagyon hatékony érdekartikulációt folytathattak a konfliktus évtizedei alatt.
1958 végén ült tárgyalóasztalhoz ismét Nagy-Britania, Görögország és Törökország Zürichben, ahol újabb – ezúttal tartósabbnak ígérkező – megoldást kerestek a sziget helyzetének rendezésére. Zürichben folytatott tárgyalásokon három okmányt írtak alá, amit a Londonba hívott Makariosz előtt 1959 elején fedtek fel.
Az első szabályozta a Ciprusi Köztársaság államszervezetét, melynek legfontosabb jellemzője az etnikai megosztottságon alapuló bikommunális berendezkedés volt. Ennek megfelelően az állam elnökét a ciprusi görögök, az alelnököt pedig a ciprusi törökök választották (5 évre). A minisztertanács hét görög és három török tagból állt, a nemzetgyűlés tagjait is 7:3 arányban adták a két népcsoport képviselői. Az állami adminisztrációra szintén ezt az arányt alkalmazták. A rendszer stabilitását tette zárójelbe, hogy mind az elnök, mind az alelnök rendelkezett vétójoggal. A hadsereget 6:4, a rendőrséget pedig újra 7:3 arányban osztotta meg a dokumentum. Végezetül pedig kikötötték, hogy ezeket az alapelveket a ciprusi kormány nem módosíthatja.
A második okmány egy garanciaszerződés volt, amely Ciprus függetlenségét szavatolta. Efölött pedig a három hatalom, Nagy-Britannia, Görögország és Törökország hivatott őrködni. A garanciaszerződés egyik pontja azonban kimondta, hogy amennyiben a már felvázolt államberendezkedést a ciprusiak megváltoztatják, mindhárom államnak joga van beavatkozni, az eredeti viszonyok visszaállítása céljából.
Az utolsó okmány Ciprus Görögország és Törökország közötti szövetségi egyezményt tartalmazta, melyben belefoglalták, hogy Görögország 950 fős csapatot állomásoztathat, Törökország pedig 650 főt a sziget területén, ezzel elejét véve Ciprus függetlensége elleni akcióknak.
Az angolok végezetül a sziget szuverenitásának elismerése mellett két katonai támaszpontot, Akrotirit és Dhekeliát megtartottak, melynek határait egy későbbi bizottság jelölte ki (a két támaszpont jelenleg is brit kézben van). Végül Ciprus függetlenségét 1960. augusztus 16-án kiáltották ki.
A képletet továbbra is bonyolította, hogy mind Görögország, mind Törökország 1959 utáni bő egy évtizedben belpolitikailag viharos éveken ment keresztül, ami változékonnyá és kiszámíthatatlanná tette a szereplőket, akik egymáshoz viszonyított súlya épp stabilitásuk függvényében alakult a NATO-n belül. Görögországban a garanciaszerződést aláíró Karamanlisz-kormány 1963-ban megbukott, majd a következő kabinetet 1967 áprilisában Georgiosz Papadopulosz ezredes jobboldali puccsa döntötte meg. A junta azonban fennállásáig külpolitikailag elszigetelődött. Törökországban az adott évtizedben két katonai puccsot hajtott végre hadsereg 1960-ban, és 1971-ben (a török politikára jellemzően az 1971-es puccs nem okozott igazi törést a belpolitikai életben).
Görögország továbbra sem mondott le az enosisról, és ez folyamatos nyomás alatt tartotta Ciprust. Grivasz felhasználásával többször tettek kísérletet az egyesülésre. Mindez Törökország ellenlépéseit vonta maga után, aki folyamatosan a status quo fenntartásán őrködött, ami nemcsak nyugati szomszédjától védte Ciprust, de alaposan beszűkítette a ciprusi görög vezetés mozgásterét a helyi törökökkel szemben is. Végezetül a NATO-tagság és az Egyesült Államok lehetetlenné tette a két ország közötti fegyveres konfrontációt, ami a probléma folyamatos befagyasztása felé hatott.
A már említett fogolydilemmának megfelelően Ciprus a (korlátozott?) függetlenség, valamely szomszédja általi bekebelezés vagy a felosztás lehetőségével nézett szembe. 1959 után ráadásul a ciprusi politika eltávolodott korábbi irányvonaltól. Bár a jobboldali szervezetek továbbra is kiálltak az enosis mellett, de a megerősödő baloldali (kommunista) AKEL párt egyre inkább a függetlenség mellett kötelezte el magát. Makariosz pedig olyan politikát kezdett el folytatni, amely Ciprus teljes szuverenitásának biztosítására irányult.
A meglévő függetlenség biztosítására az ethnarkosz a hidegháborús logikának megfelelően először az elnem-kötelezettek mozgalma felé fordult, majd a 60-as évek folyamán a Szovjetunió támogatását kereste. Ezzel elsősorban Törökországot akarta visszatartani bárminemű beavatkozástól.
A ciprusi alkotmány, mely nagyon kedvező helyzetbe hozta az 1960-as népszámláláson 18,5%-ra olvadó török kisebbséget, nagyon megnehezítette a sziget kormányzását. Emiatt Makariosz 1963 novemberében 13 pontból álló alkotmány-módosító javaslatot adott át Kücsük alelnöknek. A pontok lényegében a Londonban elfogadott kettősség megszüntetését szolgálták, így a vétójog eltörlését, a közigazgatás egységesítését illetve a török kisebbség valódi számarányának megfelelő képviseletét.
A módosítást a törökök nem fogadták el, Ankara pedig háborúval fenyegetőzött. A ciprusi törökök fegyveres csapatokat szerveztek, amihez a 650 fős török kontingens is csatlakozott, valamint mozgósították a török flottát is. Makariosz a Biztonsági Tanácshoz fordult, ahol a Szovjetunió támogatásáról biztosította. A konfliktusból végül gyors fegyverszünet lett, ahol a békét angol csapatok biztosították.
A probléma megoldására 1964 elején újabb konferenciát hívtak össze Londonban. Itt két tervet vitattak meg: a törökök kantoniális elképzelését (amit később elvetettek), és a sziget NATO-csapatokkal történő biztosítását (ami viszont a Szovjetunió tiltakozójegyzékének köszönhetően bukott meg). Ezután az ügy a Biztonsági Tanács elé került 1964. február végén.. A tárgyalások végül azzal zárultak, hogy létrehoztak egy ENSZ-haderőt (UNFICYP), ami Ciprus belbiztonságát volt hivatott biztosítani.
Törökország azonban 1964 júniusában mozgósította az iskenderumi flottát, csapatokat vont össze, amire Görögország is hasonló lépésekkel válaszolt. A konfliktust az amerikai elnök, Lyndon Johnson levelével sikerült elkerülni, amelyben kemény hangon intette nyugalomra Ankarát.
1964 augusztusában, a válság csúcspontjaként Grivasz visszatért Ciprusra, s átvette a biztonsági erők parancsnokságát. Augusztusban pedig a törökök és görögök között újabb fegyveres incidensekre került sor. Mivel a fejleményeket a Ankara a török kisebbség megsemmisítésére tett kísérletként értékelte, ezért augusztus 7-én megkezdte Ciprus bombázását. A Biztonsági Tanács végül tűzszünetet rendelt el augusztus 9-én.
1967. november 15-én újabb incidensre került sor. Ekkor Grivasz vezetésével a Nemzeti Gárda alakulatai támadtak meg néhány török falut a már a török erők által ellenőrzött északi „enklávék” területén.. A török kormány válasza nem sokáig késlekedett: csapatokat vont össze, és diplomáciai jegyzékben közölte, hogy a ciprusi kérdés végső megoldására törekszik, akár fegyveres erővel is. A NATO nyomására végül mind Görögország, mind Törökország elállt a konfliktus kirobbantásától: Grivaszt hazahívták, a török csapatok pedig visszatértek laktanyáikba.
Az 1963-64-es és az 1967-es konfliktus eredményképp a török és görög ciprióták között egyre tovább nőtt a szakadék. Az első válsághullám idején (amikor egy év leforgása alatt, mint láttuk, Törökország négyszer tett lépéseket az invázió felé) megtörtént a török lakosság egy részének védettebb helyekre történő beköltözése: 25 000 török hagyta el lakhelyét. A válság ideje alatt a hivatalos adatok szerint 364 török és 174 görög ciprióta esett el.
1967 után a ciprusi törökök „ideiglenes adminisztráció” néven független közigazgatást hoztak létre. Ennek bizottsági elnöke először Fazil Kücsük, majd 1973-tól az azóta is meghatározó szerepet játszó Rauf Denktas (1924- ) lett. A fejlemények a két népcsoport egyre fokozottabb elkülönülését de facto szakítását vonták maguk után. A ciprióta törököknél pedig végérvényesen a taksim (megosztás) nyert teret.
1973 végére ugyan sikerült néhány kérdésben megegyezniük a tárgyaló feleknek, mint az elnök és az alelnök vétójogának eltörléséről, a miniszterek számának a két népcsoport arányainak megfelelő meghatározásában stb.; a tárgyalások 1974 áprilisában folytatódtak, azonban a megegyezést a görög államcsíny akadályozta meg.
Az 1967-es fiaskó nem jelentette a görög fegyveres csoportok enosis-terveinek a végét. 1971-ben Grivasz inkognitóban visszatért Ciprusra és megalapította az EOKA-B nevezetű titkos szervezetét, amely elődjével megegyező célokat követett.
Makariosz megpróbálta különböző eszközökkel elejét venni az EOKA-B megerősödésének, úgymint egy hasonló célkitűzésű, de államilag ellenőrzött ifjúsági szervezet megalapításával, új egységek megalakításával, vagy háziorvosának, Lissarides paramilitáris csapatainak megerősítésével.
Az EOKA-B 1973 végén Görögországtól kapott újabb támogatást. Az 1973 őszén a Papadopulosz-rezsim elleni tüntetések meggyengítették a kormány helyzetét, amelynek hatására a junta tábornoki rezsimmé alakult át, s új feje a titkosrendőrség vezetője, Joannidesz lett. A rezsim legitimitását megerősítendő Joannidesz az 1971 óta Cipruson rejtőzködő Grivaszt az enosis véghezvitelére utasította, azonban a tábornok 1974 legelején elhalálozott. Bár a szervezet meggyengült, de nem szűnt meg, és képes volt 1974. július 15-én az Aphrodité fedőnevű hadművelettel puccsal és a Nemzeti Gárda támogatásával megdönteni Makarioszt, majd ideiglenes kormányt létrehozván Nicos Sampsont megtenni miniszterelnöknek. Az ethnarkosz – noha halálhírét keltették – szerencsésen túlélte a támadást, elhagyta Ciprust, és Londonba menekült. Bár már az év végén visszatért, és mindent elkövetett a sziget újra egyesítése érdekében, azonban ebbéli törekvéseit már nem koronázta siker.
A török kormány már aznap a görög juntát vádolta az eseményekért, és a miniszterelnök, Bülent Ecevit 17-én Londonba repült, hogy egyeztessen az angolokkal. Következő nap egy 3 pontos ultimátumot fogalmazott meg a görög kormánynak, mely Nikos Sampson lemondását, a 650 fős görög kontingens visszavonását és Ciprus függetlenségének garantálását követelte. A görögök ezt – bízván az Egyesült Államok segítségében, amely eddig Görögország pártját fogta – visszautasították.
A török haderő 1974. július 20.-án támadta meg a szigetet. Első hullámban 6000 katona és 40 tank szállt partra és megkezdte előrenyomulását a sziget belseje felé. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa még aznap összeült, és elfogadott egy határozatot, mely a harcok beszüntetését követelte. A törökök azonban folytatták a harcot Észak-Cipruson, ahol a ciprióta erők mellett 21-én megjelent az első görögországi kommandó is. Bár harcoltak görög egységek a háborúban, hivatalosan Görögország nem avatkozott be a konfliktusba.
Július 22-én megtörtént a görög vezetőcsere: Görögországban a tábornokok belebuktak az akcióba, s Joannidész helyére a már hivatalt viselt Konstantin Karamanlisz került, míg Nicos Sampsont Makariosz embere, Glafkosz Kleridesz (1919- ) váltotta fel. Ez utat nyitott a fegyverszünet felé, ami július 22-én lépett életbe.
A felek ezután Genovában ültek össze. A konferencia végén Nagy-Britannia, Görögország és Törökország egy egyezményt fogadott el, mely ugyan egy másik időpontra halasztotta a sziget státuszának rendezését, de a török falvak elleni támadások leállítását, az UNFICYP erőinek a veszélyeztetett zónába küldését rendelte el. A tárgyalásokat a második Genovai konferencián augusztus 8-án kezdték újra, melyekhez 10-én mint a görög ciprióták vezetője Kleridisz, a török ciprióták képviselőjeként pedig Rauf Denktas is csatlakozott. A felvázolt föderatív terveket végül nem fogadták el a résztvevők. A török települések elleni támadások miatt Törökország augusztus 14-én újrakezdte az offenzívát (augusztus 16-ig, melyben elfoglalta Famagustát és egyéb területeket is szerzett.
A konferencián egyik legfontosabb vitapont török beavatkozás legitimitása volt (amit Görögország sosem ismert el). Ez a londoni okmányok értelmezésén múlott, melyet értelemszerűen Athénnal ellentétben Ankara úgy értelmezett, hogy a szerződés 4. cikkelye értelmében helyesen és jogosan avatkozott be; a török csapatok jelenlétét pedig nemzetközi szerződés teszi lehetővé. Mindez azóta is a hivatalos török álláspont és közgondolkodás alapja.
A harcok eredményeképp Törökország megszállta a sziget 37%-át, beleértve a legfontosabb kikötővárost, Famagustát és Nicosia északi részét. Ezután jött létre a Ciprust Kelet-Nyugat irányban kettészelő „zöld-vonal” (vagy más néven „Attila-vonal”). A sziget sorsa a lehetséges alternatívák közül a megosztás, a taksim lett, ám ennek mikéntjét még nem lehetett pontosan tudni.
A status quo-t, azaz az észak-ciprusi területek önállósodását de facto az 1975-ös bécsi egyezmény biztosította, amely lehetővé tette, hogy 45 ezer török vándoroljon fel északra, miközben közel 200 ezer görög ciprióta kényszerült délre költözni. Az etnikai arányok biztosítása végett a török kormány a következő évtizedben körülbelül 90 ezer (a számok bizonytalanok) anatóliai törököt telepített be a sziget északi részére; ennek köszönhetően a törökök aránya a teljes lakosságon belül 10%-kal növekedett. 1976-ban létrehozták Ciprusi Török Föderatív Államot, melynek elnöke Rauf Denktas lett.
Az alábbi térképen látható a sziget etnikai "homogenizációja:
1983-ban az északi terület Észak-Ciprusi Török Köztársaság (KKTC – Kuzey Kibris Türk Cumhuriyeti) egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét, azonban az újonnan alakuló államot csak Törökország ismerte el. Az állam alkotmányáról 1985-ben tartottak népszavazást, melyet a szavazók 70%-a támogatott. Az új állam elősorban Törökország anyagi/politikai támogatásától függ (igen aktív köztük a párbeszéd, különösen azóta, hogy Törökország EU-csatlakozásába Ciprus is beleszólhat).
Az elmúlt évtizedekben a megosztottság felszámolására 2000 után tettek nagyobb mérvű kísérletet (a tárgyalások azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folynak). 2002-ben Kofi Annan, ENSZ főtitkár egy tervjavaslattal állt elő, melyben – a svájci modellt alapul véve – egy egyesült, föderatív Ciprust vizionált. A tervben szerepelt egy 6 tagú elnöki tanács, egy szenátust, melyben fele-fele arányban kapott volna helyet a két közösség, illetve egy népességarányos parlament; végezetül külön alkotmánytervezet a két államnak.
A tárgyalások nyomban elkezdődtek a görög (Glafkosz Kleridesz) és a török (Rauf Denktas) bevonásával. 2003-ban a tárgyalások megakadtak, amikor Kofi Annan tervének 3. verzióját visszautasította Denktas, mondván, hogy ezt nem hajlandó népszavazásra bocsátani.
2004-ben a főtitkár újra tárgyalóasztalhoz ültette a két felet (ekkor már Tasszosz Papadopoulosz volt a ciprusi elnök). A rendszeres találkozók, egyeztetések és bizottsági ülések alatt végül sikerült elfogadni a terv 5. verzióját, melyről 2004. április 24-én szavazott a két közösség. A népszavazáson a törökök elfogadták a tervet (65% - 35% arányban), ezzel szemben viszont a görögök 75%-a nemet mondott rá. Ez több tényezőre vezethető vissza: egyrészt a görög népesség egy része átélte 60-as évek áldatlan állapotát, ahol egy kisebbség hatásosan tudta blokkolni az államgépezetet (a törökök persze épp az ellenkezőjét élték meg); a ciprusi görög vezetők hatásos ellenkampányára, valamint az Anatóliából átköltözöttek maradásának kérdésére (a törököknél elsősorban Rauf Denktas volt a terv elfogadása ellen, mind a miniszterelnök, Mehmet Ali Talat, mind törökországi miniszterelnöktársa támogatta).
A 2003-as csatlakozási szerződés értelmében a sziget északi része „területek, melyek em állnak a Ciprusi Köztársaság effektív ellenőrzése alatt,” tehát kimarad a pénzügyi és kereskedelmi unióból, noha a töröket EU-s állampolgárnak tekinti.
A ciprusi kérdés tehát mind a mai napig nem talált megoldára. Azonban Törökország EU-s csatlakozása sejteti, hogy néhány éven belül nagy előrelépések fognak történni az ügyben. A török ciprióta közösség minden bizonnyal - Ankarához hasonlóan - fogékonyabb lesz a megegyezésre.
Utolsó kommentek