Márkás pezsgők és sajtok, élvhajhászás, parfüm - többnyire ilyenek jutnak az ember eszébe, ha a franciákra terelődik a szó. De nehogy bárkit is megtévesszen a giccses látszat! Ha a körülmények úgy alakulnak, Gallia népe a hadviselés és a politikai erőszak terén is roppant módszeres és találékony (ennek fényében nem meglepő, hogy nemzeti himnuszuk szerint "vérrel kell öntözni a földet"). Ezt már többször is bizonyították, legékesebben a forradalmi háborúk (1792-1802) és I. Napóleon idején, amikor nemcsak új eszmékkel, taktikai és katonai újításokkal gazdagították a történelmet, de az európai történelem egyik legkönyörtelenebb (és mellesleg igen tanulságos) gerillaháborújával is.
A felületes szemlélő hajlamos azt hinni, hogy ilyen konfliktusok rendszerint Isten háta mögötti, terméketlen, nehezen megközelíthető területeken törnek ki. Ez rendszerint igaz, de azért a gerillákkal sem mindig ilyen mostoha a sors. Vendée csendes francia megye az Atlanti-óceán partján, a Loire folyótól délre. Takaros falvak, erdők, dús réteken legelésző tehenek - ábrándos lelkű irodalmárok bizonyára ilyennek képzelik a "vidéki idillt". Sosem tartozott az ország gazdaságilag fejlettebb területei közé, viszont híres festői szépségű tájairól. A helyi lakosok nagy része bizonyára nem bánná, ha szülőföldjük csak ilyesmikről lenne híres. Csakhogy a történelem sajna nem volt túl kegyes hozzájuk.
Ha a vidéki lakosság fellázad, annak hagyományosan két oka lehet: a kormány masszívan emeli az adókat, vagy a helyiek szokásait "elmaradottnak" minősíti és megpróbálja azokat a saját elképzelése szerint átalakítani. Vendée-nek mindkettőből bőven kijutott, mielőtt a derék agrárnépeknél elszakadt a cérna. Az 1789-es forradalmat eleinte örömmel fogadták, mivel az ancien régime folyamatos adóemelésekkel próbálta finanszírozni az állandó háborúskodások alatt felhalmozott gigantikus államadósságot - most majd vége lesz az ínséges éveknek, gondolta bizonyára mindenki. Egyébként a Nemzetgyűlés a köznép nagy megelégedésére eltörölte a robot intézményét és jópár nemesi kiváltságot.
Hamar kiderült azonban, hogy a forradalmi kormány szeret ugyan "szabadságról", "egyenlőségről" szónokolni, de még ennél is jobban szeret minden hatalmat koncentrálni, természetesen a saját kezében. A katolikus egyházat rivális, potenciálisan ellenforradalmi hatalmi gócpontnak tekintették (mellesleg nem alaptalanul), amelyet meg kell fosztani minden politikai hatalmától. Az egyházi birtokok, ingatlanok kisajátítása és értékesítése vonzó lehetőségnek tűnt az államadósságok enyhítésére, és persze az állami hiteljegyekre is kellett valami fedezet - úgyhogy a kormány kisajátította az egyházi vagyont (amelynek a felvásárlásához a köztársaságpárti burzsoázia egyből hozzáfogott), feloszlatta a szerzetesrendeket, és állami irányítás alá helyezte az egyházat. 1790 novemberében a papságot kötelezték, hogy felesküdjön az új alkotmányra. A Törvényhozó Gyűlés ezen túl is mindent megtett, hogy magára haragítsa Vendée bigott katolikus lakóit: az eskütételt megtagadó papokat deportálták, és megtiltották a kereszt alakú sírkövek állítását a temetőkben.
De nemcsak az "álszenteskedő, bűnös fanatizmus", hanem a forradalmi kormány lába alól is mintha kezdett volna kicsúszni a talaj. Egy sor magabiztosan elküldött hadüzenet és XVI. Lajos kivégzése után 1793 elejére már az osztrákokkal, poroszokkal és spanyolokkal is hadban álltak. A francia seregere a szervezetlenség és a tömeges dezertálás volt leginkább jellemző; a britek tengeri blokádot hirdettek ellenük. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a kormány nemcsak hogy újra adót emelt, de a "népi háborúra" való készülődés jegyében 1793 februárjában - a történelemben először - bevezette az általános hadkötelezettséget.
Az önfejű Vendée-i parasztok, fuvarosok, takácsok viszont hamar kikövetkeztették, hogy a gyűlölt köztársaságért a belüket ontani valahol Belgium síkságain nem a legjobb befektetés, a saját megyéjükben állomásozó kormánycsapatokat megtámadni viszont annál több sikerrel kecsegtet. Bretagne területén ekkor már felbukkantak a "huhogók" (royalista parasztfelkelők és csempészek), ezért a kormány a potenciális belső lázadások leverésére visszatartott erők jelentős részét ott csoportosította, míg Vendée-ben néhány ezer képzelten sorkatona állomásozott elszigetelt kisvárosi helyőrségekben. Március elején kitört a felkelés, melynek élére nagyrészt a jakobinusok által üldözött papok álltak, és néhány hét alatt többezres csapatok alakultak.
A többnyire botokkal, késekkel, kiegyenesített kaszákkal és zsákmányolt muskétákkal felfegyverzett csapatok megrohamozták a kisebb városokat, és kard, pontosabban kaszaélre hányták a köztársasági tisztviselőket, az alkotmányra felesküdött papokat, a katonákat és általában az "új rend" minden kiszolgálóját. A felkelők katolikus hite sajátos formákban nyilvánult meg. Kedvelt kivégzési módszerük volt a "rózsafüzér", melynek során a kettes sorba állított és összekötözött foglyokat sortűzzel küldték a másvilágra (hasonló agyafúrt eljárást alkalmazott ugyanebben az évben a két hírhedt konventbiztos, Collot d'Herbois és Joseph Fouché a lyoni föderalista felkelés leverése után, azzal a különbséggel, hogy ők kartáccsal lövették cafatokra a "szabadság ellenségeit"). Egyik vezetőjük, Bernier abbé - bizonyára szakmai elhivatottságból - meg is gyóntatta a kiszemelt áldozatokat agyonlövetésük előtt. Persze aki meggondolatlanul visszautasította ezt a kegyet, azt alapos veréssel gyorsan jobb belátásra bírták.
(egy megjegyzés: keresztény szimbolizmus ide vagy oda, szerintem a választott jelképük láttán csak mosolyogni lehet)
Ellenségük szorult helyzete okot adott az optimizmusra: sok francia városban felkelések törtek ki a jakobinus uralom ellen, és a kormányerők nagy vereségeket szenvedtek Belgiumban és a Rajna mentén. Érdekes körülmény, hogy a forradalmárok által lenézett renitens parasztok szinte ösztönösen tudták, hogyan kell gerillaharcot vívni. Maximálisan kihasználták az általuk jól ismer terep nyújtotta előnyöket (úthálózat hiánya, erdők, mocsarak, sövények), elkerülték a nagyobb városokat és helyőrségeket, inkább a kisebb őrjáratok ellen intéztek rajtaütéseket. A megriadt párizsi vezetők 45 ezer fős erősítést küldtek a terület pacifikálására, de az alacsony harcértékű, képzetlen katonák nem sokat tudtak az ellenség harcmodoráról. Néhány száz fős elszigetelt egységekben haladtak, így a felkelők gyakran rajtuk ütöttek és sok hadoszlopot szétvertek. Az év közepére már kb. 150 ezer ellenálló tevékenykedett Vendée és Bretagne területén. Hamar belátták viszont, hogy kaszás-cséphadarós útonálló stílusban nem lehet sokáig állni a sarat egy reguláris hadsereggel szemben. Vendée-nek nincsenek könnyen védhető határai, nem szelik át sem hegyláncok, sem folyók, ahol egy nagyobb haderőt fel lehet tartóztatni. Vagyis tisztában voltak stratégiai helyzetük hiányosságaival.
Erre sokan bizonyára azt mondanák: "Még szép! Ez evidens!" Pedig nem az. A történelemkönyvek lapjai tele vannak fegyveres szervezetekkel, akik még ilyen egyszerű következtetésekig sem tudtak eljutni. "There are things we don't know we don't know", ahogy Donald Rumsfeld mondta. Szóval a parasztfelkelők tudták magukról, hogy a hadviselésről mint olyanról igazából fingjuk sincs, ezért felkerestek a megyében néhány nemest, akiknek már volt háborús tapasztalatuk, és felkérték őket, hogy álljanak a felkelés élére. Ez persze nem tűnt életbiztosításnak, de néhányan vállalkoztak rá, mivel osztoztak a köztársaság iránti gyűlöletben. Később a francia történelem legendás alakjaivá váltak - Rochejaquelein, D'Elbée, Charette, Stofflet -, de nem igazán úgy, ahogy ők bizonyára elképzelték.
Egyébként a lánglelkű Rochejaquelein-től származik a híres mottó: "Ha támadok, kövessetek! Ha meghátrálnék, lőjetek le! Ha meghalnék, bosszuljatok meg!" Ugyanezt később az olasz fasiszták is átvették, de a kivitelezéssel már adódott néhány probléma a második világháború alatt.
Az új vezetők kisakkozták, hogy a harcot csak úgy lehet folytatni, ha támogatást kapnak a britektől (akik régi jó szokásuk szerint boldogan támogattak bárkit, aki a francia központi kormány ellen lázadt). Ez úgy lett volna lehetséges, ha a felkelők ellenőrzésük alá vonnak néhány kikötőt az Atlanti-óceán partján. Azt viszont nem vették számításba, hogy tüzérség nélküli, szedett-vetett seregük egy ostrom kivitelezésére nem kifejezetten alkalmas - így aztán Nantes bevételével a nagy veszteségek ellenére hiába próbálkoztak.
Egyébként valószínűleg azt sem gondolták végig, hogy kikkel is állnak szemben. A harcok után a vezetők egy része kompromisszumot köt a királlyal, hűség fejében odalöknek nekik néhány feudális előjogot, csapataik nagy része kegyelmet kap - 1-2 évszázaddal korábban kb. így ért volna véget egy hasonló parasztfelkelés. Csakhogy a köztársaság nem volt abban a helyzetben, hogy alkukba bocsátkozzon. Arról szó sem lehetett, hogy adót csökkentsen, vagy bármilyen csoportot mentesítsen a sorozás alól. "Egy kerge birka megrontja az egész nyájat" - ha egy megye ilyen előjogokat harcolna ki, a többi rebellis terület csak vérszemet kapna. Másrészt a kormányon lévő jakobinus forradalmárok egyébként sem a kompromisszumkészségükről voltak híresek - arról viszont annál inkább, hogy szeretik a véres szavakat. Meg a véres tetteket. Ők nem egyszerűen ellenállókat láttak Vendée-ben, hanem rebellis eretnek népséget, akik kétségbe merték vonni az ő világmegváltó eszméiket (egyébként a francia forradalom egyik vívmánya a sok közül a totális ideológiai háború). A körümények amúgy is adottak voltak a leverésükhöz - ekkorra már a lázadó városokon győzelmet arattak szerte az országban, és a külső ellenséget is visszaverték a keleti határokról. A Konvent 1793 augusztusában engedélyezte a felkelők, a segítőik és a hadkötelezettséget kritizálók ítélet nélküli kivégzését. Nantes-ba küldte Jean-Baptiste Carrier konventbiztost - aki még nagyvonalúbban alkalmazta a tömegterrort, mint Fouché Lyonban, és hírhedt mottója szerint "inkább csinálunk Franciaországból temetőt, minthogy elmulasszuk regenerálni őt." Több katonai egységet visszavont Mainzból a hátországba. 40 ezres sereg indult meg a felkelők kifüstölésére Turreau, Westermann, Kléber és Marceau-Desgraviers tábornokok vezetése alatt, akiket későbbi tetteik fényében nagy jóindulattal sem lehetne a az emberi jogok élharcosainak nevezni.
Nantes sikertelen ostroma után a felkelők rövid idő alatt sikeresen elkövettek két stratégiai hibát is. Október 16.-án Cholet-nál nyílt csatába bocsátkoztak az ellenséggel, amit persze a létszámfölény ellenére is elveszítettek. Ezután a bátor, de nem túl taktikus Rochejaquelein úgy döntött, hogy megvert erőit megosztja, és 30 ezer emberével, illetve azok teljes pereputtyával átkel a Loire-on, majd a Bretagne-i felkelőkkel egyesülve erőt gyűjt, és elfoglaja a normandiai kikötővárost, Granville-t. Arra számított, hogy ott egy brit hajóhad várja majd őket - jó kérdés, hogy ezt honnan vette, talán ellenséges dezinformáció állt a háttérben. Ugyanis miután megtették a kb. 200 km-es utat, a védelemre berendezkedett helyőrségen kívül senki nem várt rájuk Granville-ben, az ostrommal való próbálkozás pedig most sem hozott eredményt. A visszavonulás maradt az egyetlen lehetőség, csakhogy a Loire hídjait már a kormánycsapatok ellenőrizték, a délre vonuló, a fagytól és járványoktól pusztuló felkelők csapatait pedig Marceau, Kléber és Westermann újra nyílt összecsapásokra kényszerítették. Decemberben a Le Mans és Savenay melletti csatákban a "Királyi Katolikus Hadsereg" nagy része megsemmisült. Mindez rávilágít egy súlyos hiányosságukra: vezetőik, akik most egymás után estek el, bátrak voltak ugyan, de önfejűek is, ezért a felkelésnek nem volt egységes vezetése és stratégiája. A 21 éves Rochejaquelein meglehetősen ostoba módon halt meg: megpróbált rávenni egy köztársasági gránátost, hogy adja meg magát, mire az lelőtte. Charette Bretagne felé, a sebesült d'Elbée a felkelők egyik fő bázisára, Noirmoutier szigetére menekült. Turreau felszólította az erőd védőit, hogy tegyék le a fegyvert; cserébe kegyelmet ígért nekik. d'Elbée elfogadta az ajánlatot, ezután Turreau kivégeztette a többi védővel együtt. "Az ellenségnek meg lehet bocsátani, de előtte meg kell semmisíteni." (Trockij)
Westermann, az elzászi nemes, szerette a drámai megfogalmazásokat, noha bizonyára mérsékelten metafizikus alkat volt. A Közjóléti Bizottságnak küldött jelentésében így ecsetelte a helyzetet:
Vendée nem létezik többé. A Szabadság szablyái által pusztult el, gyermekeivel és asszonyaival együtt. Eltemettem Savenay mocsaraiban és erdeiben. Az Önök parancsai értelmében gyermekeit a lovaink patái tiporták el. Asszonyait lemészároltam, így többé nem adnak életet banditáknak. Egy foglyot sem ejtettem. Kiirtottam mindet. Az utak hullákkal vannak teleszórva. Savenay-nál állandóan érkeznek a banditák, meg akarják adni magukat, mi meg lelőjük őket. A könyörület nem forradalmárhoz méltó érzelem.
(érdekesség gyanánt megjegyzem, hogy a jakobinusok vezéralakjai korábban a halálbüntetés szilárd ellenzői voltak - később persze arra a következtetésre jutottak, hogy a forradalomban megbokrosodott országot csak könyékig véres kézzel lehet kormányozni)
"Ki kell pusztítani Vendée-t", "csak a farkasok maradhatnak életben azon a földön", "meg kell tisztítani a szabadság földjét ettől az átkozott fajtól" - a kormány nem fukarkodott a szókimondó parancsokkal (a 20. században aztán mindenki megtanulta, hogy az ilyesmit teljes nyíltsággal részletezni hivatalos dokumentumokban nem a legjobb ötlet - mennyivel ártatlanabbul hangzik az, hoy "különleges bánásmód", "kitelepítés"...). A művelet levezénylésével Turreau tábornokot bízták meg, aki a parancsnoksága alatti 6 hadosztályt 12 egységbe szervezte, melyeket nemes egyszerűséggel "pokoli hadoszlopoknak" keresztelt el (azért ne feledjük, hogy ekkor még politikai korrektségnek hírét sem hallották. Szerencsére.) 1794 februárjában a "társadalmi haladás" és "szabadság" eme élharcosai bevonultak a halálraítélt területre, és a "pokoli" jelzőre rászolgálva rövidesen olyan hírnévre tettek szert, mint korábban a hunok vagy Dzsingisz kán, ízelítőt adva a helyieknek a "felperzselt föld" taktikájából. A rekvirálás olyan hatékonyan ment, hogy az elől haladó egységek mögött haladó többi alakulatoknál ellátási problémák adódtak. Ha egy újságíró ma ellátogat oda és a helyieket a francia forradalom vívmányairól kérdezi, akkor jó eséllyel nem az emberi jogokról meg a polgárosodásról fog hallani, hanem porig égetett tanyákról és falvakról, meg a hadoszlopok egyéb viselt dolgairól: szőlőprésekben szétlapított terhes nőkről, szuronyra tűzött csecsemőkről, meg más pórul járt civilekről, akiket égő kemencékbe dobtak, vagy lenyúzott bőrükből lovaglónadrágot varrtak a lovassági tiszteknek. Közben bevetettek egy, az ilyen háborúkban megszokott trükköt: a magukat megadó felkelőknek amnesztiát hirdettek - aki meg ennek bedőlt, azt természetesen elfogás után agyonlőtték.
Az emberek ezrével menekültek Nantes felé, mint csirke a konyhakés elől, de ott begyűjtötték őket Carrier katonái. A guillotine nem lett volna elég gyors eszköz, ezért a foglyokat tutajokra terelték, amiket a Loire folyó torkolatánál elsüllyesztettek velük együtt; más "népellenségeket" egyszerűen agyonvertek és uszályokról a vízbe dobáltak. A férfiakat és nőket gyakran kettesével egymáshoz kötözték a procedúra előtt - a jó humorú ötletgazda, Carrier ezt "köztársasági menyegzőnek" nevezte (hasonló módszerről az Enemy at the Gates című eléggé színvonaltalan háborús filmben is szó esik). Egyébként a városlakók egészségére is gondolt, mert betiltotta a folyó vizének fogyasztását, ami már teljesen elfertőződött a sok hullától.
Egy tipikus, de később elhíresült tisztogató műveletre Lucs-sur-Boulogne faluban került sor 1794. február 28.-án. Az egyik hadoszlopot gerilla rajtaütés érte, mielőtt még megérkezett volna oda. Ott aztán a teljes lakosságot összeterelték a főtéren. A parancsnoknak, Cordellier tábornoknak feltűnt, hogy férfiak alig vannak közöttük - minden valószínűséggel a felkelők között harcoltak. A helyzetből logikusan következett, mit kell tenni az ellenállás eme fészkével. A lakosok egy részét kartácstűzzel és bajonettel lemészárolták, a többit a templomba zárták, amit felgyújtottak, majd ágyútűzzel földig rombolták az egészet. Hát igen, a kazettás bombák és a napalm feltalálása előtt az efféle piszkos munka során az ember még kénytelen volt összevérezni a kezét.
Rengeteg környékbeli település jutott még hasonló sorsra, de végül Turreau nem tudta maradéktalanul teljesíteni a kiosztott parancsokat, mivel egységei nagy részét 1794 májusában átcsoportosították Belgiumba és Spanyolországba. Előrelátóan 16 katonai tábort hozott létre szerte a megyében, hogy a megmaradt lakosságot szigorúbb ellenőrzés alatt lehessen tartani. Hasonló megfontolásból a jakobinus kormány elrendelte egy impozáns erőd felépítését Vendée közepén, 20 ezres helyőrséggel (az erődöt és a közelében lévő kisvárost többször átkeresztelték az évszázadok során, jelenleg a Roche-sur-Yon névre hallgat). Aztán néhány hónappal később eljött Thermidor, és az ország nagy örömére a jakobinusok is a történelem szemétdombjára kerültek. Terrorhadjáratuk után a Vendée-i felkelés már sosem nyerte vissza egykori erejét, de a résztvevők harci szellemét egyelőre csak megerősítették az elszenvedett atrocitások. Balszerencséjükre azonban 1794 júliusában a köztársaság egyik legtehetségesebb hadvezérét, Lazare Hoche tábornokot küldték ide a kormányhatalom megszilárdítására. Turreau és Carrier terrorisztikus módszerei helyett Kléber tanácsára türelmesebb, kifinomultabb stratégiát választott. A civil lakosság elleni rutinszerű, tömeges megtorlásokat megszűntette. A helyőrségeken mobil egységeket szervezett, majd ezeket rendszeres őrjáratokra küldte, melyek egyre nagyobb területet fedtek le. A pacifikált területeken aztán újabb bázisokat hozott létre, így végül az egyes gerillacsoportokat elszigetelte egymástól (az amerikaiak később hasonló stratégiát követtek Dél-Vietnamban). Volt néhány vicces, de elmés húzása is: katonái elkobozták a civilek tenyészállatait, amiket az agrárnépek csak akkor kaptak vissza, ha a beszolgáltatták a fegyvereiket.
A jakobinusok bukása után mindkét oldalon kezdett alábbhagyni a harci kedv. 1795 februárjában Charette békeszerződést kötött a Konvent képviselőivel, melynek értelmében Vendée lakói mentesültek a sorozás alól, és vallásszabadságban részesültek. A szerződést természetesen mindkét fél csak az időnyerés eszközének szánta. A kormánynak továbbra is szándékában állt fenntartani a sorozást és az adóprést, mivel újabb háborúk voltak a láthatáron; Charette abban bízott, hogy a britek és az emigráns royalista tisztek segítségével győzelemre viszi a felkelést. A probléma csak az volt, hogy ő, a felkelés másik vezére, Stofflet, meg az emigráns segítőik többnyire belső hatalmi harcokkal, a brit és orosz támogatás sikkasztásával töltötték az idejüket, nem pedig egy épkézláb haditerv kidolgozásával. A royalista tiszteknek nem sok kedvük volt ahhoz, hogy holmi parasztgerilláknak parancsoljanak, még mindig inkább nyílt csatában akarták megverni a köztársaságiakat. Az első, katasztrofális lépést 1795 júliusában tették meg: a brit flotta közreműködésével partraszálltak Bretagne-ban, a Quiberon-félszigeten. A többezer royalista nem akart egyből a "huhogókhoz" csatlakozni, inkább ott helyben tábort vertek egy időre. Hoche persze nem teketóriázott, hanem csapataival elzárta a félszigetről kivezető utat, majd súlyos vereséget mért az önjelölt intervenciósokra. Több hiba elkövetésére már nem nyílt lehetőségük - vezetőiket sorban elfogták és kivégezték. 1796 elején Charette és Stofflet kivégzőosztag elé került. Vendée-t ezzel sikerült hosszú időre lecsendesíteni. Becslések szerint a több éven át tartó gerillaharcoknak összesen legkevesebb 220 ezer, maximum 500 ezer áldozata volt. Köztük volt a megye férfilakosságának több mint négyötöde. Hát igen, kérem, ez a műfaj nem kispályásoknak való.
A Bretagne-i felkelés a kedvezőbb terepviszonyok, a gerilla-hadviselés eredményesebb alkalmazása és a brit támogatás miatt tovább kitartott. Karizmatikus vezetőjük, Cadoudal, egy tagbaszakadt molnár 1804-ben esett fogságba. Földi pályafutása módfelett bizarr módon ért véget: kivégzése után holttestét feldarabolták, az agyát pedig egy állami laboratóriumba küldték azzal a céllal, hogy a tudósok megtalálják benne a "lázadó mentalitás" kialakulásának okát. Nem valószínű, hogy sikerrel jártak, különben zseniális felfedezésüket később bizonyára felhasználták volna valami "gerillasemlegesítő" sebészeti beavatkozás kifejlesztésére, és akkor a franciák később talán nem szívnak annyit Algériában, Indokínában...
Csakhogy a gerillaháború egyik jellegzetessége az, hogy rendszerint nincs egyértelmű lezárása. I. Napóleon végképp igyekezett a keményfejű Vendée-iek kedvében járni, megadta nekik a vallásszabadságot, még kártérítést is kaptak a "pokoli hadoszlopok" pusztításai után - de az adóztatás és sorozás gyűlölt intézményeit persze kénytelen volt fenntartani, úgyhogy amikor 1815-ben Elba szigetéről visszatért Párizsba, Vendée fellázadt ellene, és XVIII. Lajost kiáltotta ki törvényes uralkodónak. Úgyhogy újra megindultak a kormányerők a leverésükre, ezúttal császári zászlók alatt. A "huhogók" és a többi royalista felkelő tevékenyége csak az 1830-as években szűnt meg véglegesen.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy a harcoknak még igazi győztese sem volt (nem mintha ez lenne az egyetlen eset...). A felkelést a francia "Első Köztársaság" verte le, több módszer eredményes kombinálásával, az ellenség hibáinak kihasználásával, de ez a rendszer is gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Amikor a felkelők végül megkapták a nekik tetsző kormányt (= értsd: magas adók és sorozás nélkül), az nem azért került hatalomra, mert ők állhatatos harccal ezt kikényszerítették, hanem mert véget értek a napóleoni háborúk. Kléber, Marceau és Hoche egyébként I. Napóleon koronázását sem élték meg (a sors fintora, hogy Hoche-ról később elneveztek egy borzalmas konstrukciójú csatahajót). Westermannt még 1794 áprilisában visszarendelték Párizsba, ahol a Forradalmi Törvényszék mint az "áruló" Danton közismert hívét lefejeztette (tanulság: katona ne politizáljon). Carrier hasonló sorsra jutott a jakobinusok bukása után. Turreau viszont a "lyoni tűzmesterhez", Fouché-hoz hasonlóan nemcsak a köztársaságot szolgálta ki, hanem I. Napóleont és XVIII. Lajost is. Megkapta a bárói címet, a Diadalíven pedig annek a nagy köpönyegforgatónak a neve is ott olvasható, a többi nagy tábornoké mellett.
A Vendée-i háború egyik kései következménye volt a szembenálló felek hívei közötti propaganda-hadviselés, amely ma már minden (gerilla)háború természetes velejárója. Néhány évtizeddel I. Napóleon bukása után Franciaországban újra divat lett a "trón és oltár szövetségéért" rajongani, és a feltörekvő új eszme, a konzervativizmus hívei - akiket egyébként aligha érdekelt komolyabban holmi földtúró népek sorsa -, hozzáfogtak a forradalom elhallgatott epizódjainak tanulmányozásához, hogy legyen mit a politikai ellenségeik orra alá dörgölni. Voilá! A lekaszabolt, szétkartácsolt, névtelen Vendée-i paraszttömegek, a breton csempészek és brit ügynökök a monarchista katolicizmus és a regionális függetlenség önfeláldozó mártírjaivá váltak. Persze akkor még nem volt Internet és kábeltévé, így ez a folyamat csak lassan bontakozott ki. 1993-ban emlékművet állítottak Lucs-sur-Boulogne-ban a falu 564 lakójának, köztük 109 gyereknek, akikkel 1794-ben Cordellier "pokoli hadoszlopa" végzett. A "Mártírok Kápolnájában", az ablakokon a mészárlás részleteit is megbámulhatják a látogatók.
Az emlékmű megnyitóján egyébként nem más, mint Szolzsenyicin mondott beszédet, a jakobinus és a bolsevik terror közötti kínos hasonlóságokat ecsetelte. Néhány évtizeddel ezelőtt még a francia belpolitika gladiátora, Jean-Marie Le Pen is megpróbált hasznot húzni ebből a kultuszból, beszédeiben a "huhogókat és Vendée mártírjait" emlegette, mint a gonosz centralizáló kormány ellen küzdő regionalizmus hőseit.
A francia légierő egyik vadászrepülő-százada egyébként a Vendée nevet viseli, de ennek nincs köze a vendée-i háborúhoz - noha az egység jelvénye egy kicsit emlékeztet a felkelők jelképére. 
"A vérben gázoló totalitarizmus áldozatai", mondják Vendée-ről a konzervatívok. "Manufactured victimhood", mondanák erre a szkeptikus történészek, ha szeretnék az amerikai konzervatívok szófordulatait. A francia forradalom csodálói meg inkább hallgatnak az egészről - vagy ha nem, akkor felemlegetik, hogy Lucs-sur-Boulogne-ban lehet, hogy nem is volt annyi áldozat, vagy ha igen, akkor az több, kisebb tisztogató művelet eredménye volt, hogy sok atrocitást nem lehet bizonyítani a hivatalos dokumentumok alapján stb. Az ilyen viták általában nem a kutatómunka módszertanáról, hanem politikai meggyőződésről szólnak. Az egyik ember terroristája a másik ember szabadságharcosa...Néhány történész ennek jegyében odáig megy, hogy a "pokoli hadoszlopok" 1794-es tevékenységét népirtásnak minősíti. Annyi bizonyos, hogy mindenki annak nevezné, ha egy hadsereg ma ugyanilyen módszereket alkalmazna. De a szavak inflálódása nem egy üdvös jelenség, még ha napjainkra általánossá is vált. Itt ugyanis nem népirtásról van szó, hanem tisztogató műveletről, "területtisztításról", ami a legősibb COIN-stratégia. Ha az ellenséges gerilla úgy mozog a nép között, mint "hal a vízben" (Mao Ce-tung szavaival élve), akkor fel kell szárítani a vizet. Ha másképp nem lehet, akkor úgy, ahogy Turreau katonái tették. Szép dolog a politikai elkötelezettség, de a tisztánlátásunkat azért jobb, ha nem zavarja.
Utolsó kommentek