Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerencsétlen sorsú afrikai állam, melynek a nagy Szovjetunió fegyverezte fel, szervezte meg és képezte ki az addig majdnem nulla szinten álló haderejét. Aztán néhány évvel később ezt csúnyán elverte egy ugyanolyan szerencsétlen szomszédos állam hadereje. Hadtörténeti szempontból önmagában ez nem lett volna annyira kirívó vagy ritka esemény azt leszámítva, hogy azt a haderőt is a Szovjetunió fegyverezte fel és szervezte meg, kiváló példát szolgáltatva arra, hogy a gyakran emlegetett világpolitikai Nagy Játszma a várakozásokkal köszönő viszonyban sem lévő eredményeket is produkálhat.

On the other other hand, we have the example of the late, unlamented Soviet Union, which enthusiastically played the Game of Nations in Afghanistan, Ethiopia, Cuba, Angola, Mozambique, Guinea-Bissau and other strategically vibrant hellholes. How's that working out for them? /Steve Sailer/

A hidegháború évtizedeiben ez a tartalmas időtöltés a szovjet pártvezérek részéről abban a törekvésben nyilvánult meg, amit a szemléletes leírásokat kedvelő megfigyelők "bakugrásnak" neveztek. Röviden összefoglalva ez azt jelentette, hogy a Kreml maradandó tényezőnek fogadta el az USA-barát rendszerekből álló gyűrűt, amely (a náluk jóval ellenségesebb Kínával kiegészülve) a szovjet hatalmi tömböt körbezárta, és inkább távolabbi vidékekre vetette tekintetét, hogy új szövetségi rendszer kiépítésével ellensúlyozza a szovjet tömb előnytelen földrajzi helyzetét. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelmondatot nálunk Kádár nevéhez kötik, de Moszkvában ezt már korábban, az egész földtekére vonatkozóan meghirdették. Ezt a későbbiekben persze az "enyhülésre" meg a "békés egymás mellett élésre" hivatkozva tették, de a fő bátorító mozzanat inkább az európaiak gyarmatbirodalmainak gyorsuló széthullása volt.  

Az alacsonyan függő gyümölcs

A szovjet gazdasági-katonai támogatásra Afrikában az elsők között igényt formáló Szomália jó kilátásokkal rendelkezett - már ha hinni lehet azoknak a szakértőknek, akik szerint egy állam stabilitásának legfontosabb feltételei közé tartozik az etnikai, vallási és kulturális egyszínűség. A "baráti" viszonyra Moszkva is nyitott volt, bár ebben inkább az a lehetőség játszhatott szerepet, hogy Berbera és Kismayo támaszpontjainak használatával a Vörös Flotta megjelenhetett az Indiai-óceánon is. Ez nagyon messze esett az orosz uralkodók régi álmától, a Boszporusz és Dardanellák megkaparintásától, de több volt, mint a semmi, és eleinte nem úgy tűnt, hogy a kapcsolat súlyos problémákba ütközhet. Aztán másképp alakultak a dolgok.

A szomálik nomádok, akik tevéket, struccokat, szamarakat, marhákat tenyésztenek. Fekete bőrük, magas termetük, bozontos hajuk van...lándzsát, pajzst és tőrt hordanak. Vallásuk az iszlám, de rabszolgákat nem tartanak. A többnejűség csekély mértékben van meg, különben szigorú erkölcsök uralkodnak náluk. Politikai szervezetük patriarkális, a vérbosszú és az idegenek legyilkolása szokásos. /Pallas Nagylexikon, 1897/

Mohamed Sziad Barre vezérőrnagy, aki az olasz gyarmatosítók által szervezett belbiztonsági erők veteránjaként került puccsal a kietlen ország élére 1969-ben, már változatosabb formákban vette hasznát a "szocialista szolidaritásnak", mint a SzU. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy egy ingatag politikai rendszer általában az éppen népszerű világnézeti trendek meglovaglásával igyekszik elfogadtatni magát. "Sziad Elvtárs" jól tudta, hogy a sok közös nevező ellenére országa lényegében a szűkös erőforrásokon marakodó sivatagi törzsek vonalzóval körberajzolt halmaza, melyre a brit és olasz urak nem hagyományoztak egységes közigazgatást vagy gazdasági berendezkedést. Más lehetőségek híján önkényuralmát világnézeti alapon igyekezett igazolni és szükség esetén egy jól kiépített állambiztonsági apparátussal megvédeni, ehhez pedig elsősorban a szovjetektől meríthetett ihletet.

Ám az irányvonalat vérmes külpolitikai elgondolások is indokolták. A tudományos szocializmus és az iszlám mellett Barre diktatúrájának harmadik eszmei tartópillére ugyanis a belső ellentétek leplezésére mesterségesen szított szomáli nacionalizmus volt, amely már korábban a pánszomalizmus koncepciójában öltött testet, akármennyire röhejesnek is tűnik ez manapság. A szomáli nép kb. kétötöde ugyanis a szomszédos országokban élt, és a közös hazába való tömörítésükre irányuló törekvés még a nemzeti lobogóban is kifejezésre talált, ahol a fehér csillag öt ága is az áhított Nagy-Szomália részeit szimbolizálja: Olasz-Szomália, Brit-Szomália (mai nevén Szomáliföld) Francia-Szomália (Dzsibuti), Északkelet-Kenya és végül Ogaden, amit a határon túli szomáli kisebbség kb. fele, egymillió ember népesített be. Ez a fent idézett lexikon leírása szerint:

Kelet-afrikai vidék a szomálik földjének nyugati részében...800-900 m magas, csaknem egészen sík felföld, amelyen csak kisebb vizek vannak...Az egész vidéket nagyobbára magas fű takarja...Október és március hónapokban vannak az esőzések. Nagy számmal élnek rajta szarvasmarha- és juhnyájak; a vadállatok közül pedig antilopok, zsiráfok, a folyókban pedig vízilovak és krokodilok. A szomálik különböző törzsei, főképpen havaijék barangolnak rajta...

Ez a kb. 200 ezer négyzetkilométernyi pusztaság a nevét is egy szomáli klánról kapta, ám az öt éves olasz gyarmati fennhatóságot leszámítva hagyományosan Etiópiához tartozott, melynek ma is ismert keleti határát (és annak elvben demilitarizált mivoltát) egy Olaszországgal 1908-ban aláírt szerződés is rögzítette. A hidegháború idején Etiópia az Egyesült Államok felé orientálódott, ami egy császárság részéről aligha számított szokatlannak, és mivel nem volt egyetlen nyugati ország sem, amely Etiópiával akart szembehelyezkedni azzal, hogy Szomáliát katonailag segíti, a Szomáliai Demokratikus Köztársaság az ellentétes irányba vezető ösvényen indult el. (fent: I. Hailé Szelasszié császár és Sziad Barre)

Miután ily módon elkötelezte magát a '60-as évek elejétől, Szomália tipikus alanya lett az államépítés világméretű hullámának, mely a hidegháború ugyanolyan általános jellegzetessége volt, mint a fegyverkezési hajsza, csak éppen az utóhatásait máig jobban érzékeljük. Ez grandiózus beruházásokban, gazdasági reformokban és társadalmi programokban is megnyilvánult, de történetünk szempontjából az volt a fontosabb aspektus, hogy a nagyhatalmak segítségével a "periféria" kis országai jelentős katonai terheket vállaltak magukra, miközben ehhez teljesen hiányzott a saját gazdasági, logisztikai, műszaki, de még társadalmi-kulturális hátterük is, így jelentős függésbe kerültek, ami persze nem a véletlen műve volt.

A SzU kb. 23 ezres létszámú, Fekete-Afrikában egyedülálló módon teljes mértékben gépesített haderő kiállításához járult hozzá Szomáliában minden elképzelhető módon: fegyverzettel, utánpótlással, kiképzéssel, tanácsadással, infrastruktúra kiépítésével. A támogatás mértéke Barre hatalomra jutása után jelentősen megemelkedett, ugyanakkor lényegében minél több eszköz érkezett, annál kisebb hányaduk volt bevethető, mivel a műszaki szaktudás meg a furmányos gépezetek karbantartása nem sok szomáliainak volt az erőssége.

A szovjetek természetesen jól tudták, hogy szomáliai testvéreik nem a haza és még csak nem is elsősorban a demokratikus szocialista kormányzat védelmére, hanem Ogaden bekebelezésére fegyverkeznek, de mivel a kb. tízszer akkora népességű Etiópia - Kenyához hasonlóan - hathatós amerikai támogatást kapott, nyugodtan lehetett a status quo fennmaradásával számolni. 1964-ben rövid és szomáliai szempontból dicstelen határháborúra került sor, aminek a SzU közbenjárására fegyverszünet vetett véget, majd 1972-73 során sorozatos határincidensek zajlottak, de ezek sem nagyon ragadták meg a külvilág figyelmét. Aztán, ahogy mondani szokás, megváltozott a külpolitikai környezet.

Ethiopia was one of those places where the army was the only part of the government that actually worked. Then in 1974 a few up-and-coming Commies in the officer corps declared that Ethiopia was nothing but a crumbling, unjust, feudal mess. Which was absolutely true. Unfortunately—and you've probably guessed this already—what they had in mind was even worse. /War Nerd/

Az etióp monarchia hosszú ideig sikeresen dacolt a történelem viharaival, az említett 5 éves olasz megszállást leszámítva az európai gyarmatosítókkal is, de 1974-ben az éhínség, az olajárrobbanás, az etnikai-vallási megosztottság, a szeparatista törekvések, a császári hatalomösszpontosítás miatti elégedetlenség együttes erővel sírba taszították. A kormányrudat úgymond ideiglenesen - 1987-ig - átvevő katonatiszti tanács, a Derg az acsargó hatalmi harcok, az ellenzék módszeres üldözése és a kaotikus állapotok következtében hamar népszerűtlenné vált, így a marxi-lenini eszméket kezdte hirdetni a nyomorgó tömegek megnyerésére.

Moszkva ennek ellenére óvatosan kivárt, és nem kezdte látványosan melegíteni az addig hűvös etióp-szovjet kapcsolatokat, mivel nem akarta elidegeníteni Szomáliát, másrészt az etiópiai belpolitikai erőviszonyokról és szereplőkről való pontos tájékozódás még a KGB képességeit is meghaladta. Az efféle válságos időkben rendszerint olyan alakokat vetnek a hatalom csúcsaira a változások hullámai, akikre egy kisboltot sem bízna az ember, nemhogy egy egész országot. A tiszti frakciók közötti véres leszámolásokat követően 1977 elején egy energikus őrnagy, Mengisztu Halie Mariam küzdötte fel magát a Derg elnöki székébe. A szovjetek őt megbízható, ígéretes érdekszövetségesnek tekintették, noha nem egy kötelességtudó katona volt, hanem egy vérbeli, gátlástalan politikus, aki a hatalomért folytatott harcban kaméleon módjára lavírozott, világnézeti kérdésekben pedig a tudatlanság és közöny keveréke volt rá jellemző.

A valós etiópiai helyzetet át nem látó, a szovjet modell harmadik világbeli népszerűségéről illúziókat táplálni hajlamos, idős moszkvai pártvezetők figyelmét elkerülte, hogy Mengisztu az összes tiszttel és lehetséges riválisával leszámolt, akin keresztül a SzU vagy bármely más nagyhatalom belpolitikai befolyást szerezhetett volna, és a katonai diktatúrát ellenző baloldali csoportok között is vérfürdőt rendezett. Viszont meggyőzően játszotta a külföldnek a hithű bolsevik szerepét, így 1977 közepétől szovjet fegyverszállítmányok és kubai tanácsadók érkeztek Etiópiába.

Az amhara földbirtokos réteg, amely az országot egyben tartó legfőbb erő volt, addigra már az üldöztetéseknek kitéve szétzilálódott, így a folytatódó szárazság, a kormányellenes felkelések gyorsan növelték a káoszt. Erre már csak rátett egy lapáttal a Mengisztu által elindított terrorhullám, amely nagy pusztítást végzett a hadsereg felsővezetésében is, amit már eleve megritkított a korábbi belviszály. Mindez természetesen a szomáliai vezetés figyelmét sem kerülte el. Ogaden megkaparintására most nagyobb esély kínálkozott, mint addig bármikor. Barre azonban nem egyből katonai offenzívában gondolkodott. A korszellemhez alkalmazkodva inkább a népek önrendelkezési jogára való hivatkozást és a nemzeti felszabadítás felkelő mozgalmát tartotta célravezetőnek.

az ígéret földje

Helycserés támadás

1975-ben két új fegyveres csoport is felbukkant az etióp politikai életben, saját elmondásuk szerint a legalsó szintről induló lakossági kezdeményezés ékes példáiként: Ogadenben a Nyugat-Szomáliai Felszabadítási Front (WSLF), az attól nyugatra fekvő területeken pedig a Szomáli-Abo Felszabadítási Front (SALF). Valójában mindkét szervezet szinte rájátszott a nyugati előítéletekre a hidegháborús korszak kézi vezérlés alatti gerillamozgalmairól, mivel a szomáliai hadsereg parancsnoksága alatt álltak, és fegyverzetüket, utánpótlásukat, a harcot segítő kiképzőket és tanácsadókat is mind attól kapták. Koherens politikai célokat ekkor és később sem hirdettek meg, de céljaikkal kapcsolatban senki nem táplált illúziókat.

Mivel fegyvereseiket teljes egészében ogadeni és "otthoni" szomálikból toborozták, az oromók és amharák között működő SALF nem sok népi támogatásra lelt, arra is kizárólag a megfélemlítés révén és az etióp fegyveres erők eléggé megroggyant képességeit kihasználva tett szert. Nem is ez volt a valódi feladatuk, hanem az amhara telepesek elűzése sorozatos atrocitások révén, vagyis a terület etnikai térképének átrajzolása. Ezzel szemben a WSLF a népi támogatásra építő klasszikus gerillahadviselést folytatott, sorra likvidálta vagy megfélemlítette a könnyű célpontot kínáló etióp rendőröket és tisztviselőket, így 1977 elejére Ogadenben és Bale déli részén a városok kivételével megszerezte a tényleges politikai fennhatóságot. Ha ugyanilyen hatékonyan folytatják a küzdelmet, néhány évvel később Ogaden lényegében háború nélkül is Barre ölébe pottyant volna, beteljesítve ezzel népe egyik régi álmát. Csakhogy ez két okból sem volt járható út az Etiópiára vonatkozó elképzelései maradéktalan megvalósítására.

Barre ugyanis nemcsak Ogadent követelte magának, hanem a Moyale-Awash-Dzsibuti vonaltól keletre eső összes területet, azaz Etiópia egyharmadát. Ezen belül a szomálik már kisebbséget alkottak, ugyanakkor ide tartozott Etiópia két igen fontos közlekedési csomópontja (mondjuk nem volt túl kiélezett a mezőny), Dire Dawa és Harer, melyek híján az ország gazdasági élete megbénult volna. Vagyis Barre számára a szomáli nép jogaira és sérelmeire való hivatkozás csak álca volt; valójában Szomália államiságát akart végleg megszilárdítani azzal, hogy Etiópiáét szétveri, és nyugati szomszédját a dicsőséges Nagy-Szomália széttagolt peremterületévé degradálja. Az etnikai szolidaritásra épülő gerillaharc ennek jó eszköze volt ugyan, de a végcél eléréséhez önmagában nem lehetett elegendő.

Másrészt pedig terveit idegesítő módon felborította Mengisztu és a szovjetek összeborulása, noha papíron mindannyiukat a szocialista szolidaritás fűtötte. Moszkva korábban támogatta az etióp államhatalmat gyengítő fegyveres csoportokat, de most fordult a kocka, és a WSLF tevékenysége már szovjet ellenkezést váltott ki, amiről tudni lehetett, hogy a gerillatámadások folytatódásával csak növekedni fog. Barre kénytelen volt felismerni, hogy a Szovjetunióval való barátkozás nemcsak segítheti, de akadályozhatja is törekvéseit. Ha ezekről nem akart lemondani, gyors húzásra volt szüksége, amivel kész helyzet elé állítja a szovjeteket és Mengisztut egyaránt.

1977 tavaszán a jelentősen megerősített, modern fegyverekkel ellátott, immár reguláris hadviselésre is képes WSLF támadásai megsokasodtak, közben a szomáliai hadsereget is összevonták a határon, logisztika központját pedig áthelyezték Mogadishuból az Etiópiához jóval közelebb fekvő Hargeysa városába. A szovjetek rádöbbentek, hogy a velük szövetséges két afrikai kolosszus hamarosan összecsap, hacsak ők nem tesznek valamit ennek megakadályozására.     

folyt. köv.