Ha a háborúk birodalmában létezne a "halmozottan hátrányos helyzetű" kategória megfelelője, El Salvador és Honduras 1969-ben megvívott százórás küzdelme tán még e kitüntető cím viselői közt is kiemelt helyet foglalhatna el. Ha van háború, ami senkit nem érdekel, az két sosem hallott apró közép-amerikai ország lepukkant haderejének az égvilágon semmiféle változást nem hozó alig ötnapos összecsapása ősrégi fegyverekkel és minimális áldozatokkal. Mindennek tetejébe a két ország ellentéteinek összeütközéshez vezető fokozódása egybeesett az 1970-es mexikói futball-világbajnokságon való részvételért nem éppen lovagias keretek közt folytatott küzdelmükkel, amiért is ha valaki netalán mégis hallott volna róla (á la "kabátlopási ügybe keveredett") az is komplett idiótákként tartja számon szerencsétleneket.
Számos tagadhatatlanul komikumba hajló epizód ellenére azonban mindkét hadviselő fél kitett magáért, így a harmadik világ konfliktusainak sajátos "bája" mellett a harcok lezárultának negyvenedik évfordulóján egy-két valóban tanulságos elem is figyelmünkre érdemessé teszi e konfliktust.
Magát a háborút 1969 júliusának 14. és 18. napja közt viszonylag gyorsan letudták a felek, a hondurasi területre lépő salvadori csapatok azonban csak augusztus elején – nem kis mértékben az Amerikai Államok Szervezetének feddő tekintete által motiválva – tértek haza. A békeszerződés még ezt követően is több mint egy évtizedet váratott magára, így mi sem óhajtunk túlzott pontosságra törekedni az évfordulós cikk időzítése kapcsán.
Egyúttal innen is üdvözletünket küldjük lemiles kollegáinknak, akik jó egy éve szintén megemlékeztek a világtörténelem e jeles eseményéről, mellyel kapcsolatban remélhetőleg olvasótáboraink feltehetően igen népes közös metszete számára is szolgálhatunk még új információkkal.
Előzmények
A El Salvador és Honduras között a hatvanas évek végén feszülő ellentétek pár futballmeccsnél jóval messzebbre nyúltak vissza, mögöttük talán még annál is szerteágazóbb gazdasági és politikai összefüggésekkel.
El Salvador akkoriban a maga 20 ezer négyzetkilométer körüli területén éldegélő 3,38 millió fős lakosságával a nyugati félteke legsűrűbben lakott országának számított, s mint azt később látni fogjuk, épp e túlnépesedés vált a környék problémáinak központi elemévé. Ennek ellenére El Salvador helyzete akkoriban sem volt egyértelműen kilátástalannak mondható. Az ország folyamatosan – szomszédaihoz mérten egyenesen elismerésre méltó tempóban – iparosodott, s bár a mezőgazdaságból élő népesség aránya csökkent, a mezőgazdasági termelés is növekedett. Csakhogy a földtulajdon túlnyomó része 14 nagycsalád kezében összpontosult, s a mezőgazdasági termelés statisztikai eredményei is a különféle ültetvényeknek voltak köszönhetőek. 1965-ben a kis közép-amerikai ország a világ harmadik legnagyobb kávéexportőre volt. Mindeközben a kisparaszti rétegeknek komoly föld- és ezáltal élelmiszerhiánnyal kellett szembenézniük, nagy részük számára a kevés elaprózott földdarab egyikének birtoklása is csak álom maradt.
A hadsereg politikai életben betöltött központi szerepe nyilvánvaló volt – többször egyértelművé tették pl. hogy a kommunisták hatalomra kerülése esetén haladéktalanul közbelépnek – s az ország felett a '30-as évektől 1979-ig regnáló elnököket is egyértelműen a fegyveres erők embereiként szokás számon tartani. Mégis, a '60-as években El Salvadort az Egyesült Államok demokratikus mintaállamként tartotta számon, méghozzá nem is teljesen alaptalanul.
Az 1962-es választáson hatalomra került Julio Adalberto Rivera elnöksége alatt fejébe vette, hogy a mexikóihoz hasonló egypárti rendszert alakít ki. Elképzeléseit elméletileg is kellően megalapozta, s a Nemzeti Kiegyezés Pártjának megalapításával hozzá is fogott a szükséges teendőkhöz. Törekvései azonban több szempontból is az ellenzék szerepének növekedéséhez vezetett. Rivera hiába próbálta integrálni („inkább tessék akasztani...”) politikai ellenfeleit, az ellenzék tovább erősödött. Bár az 1967-es választásokat Rivera embere és korábbi belügyminisztere, a szintén a tábornoki karból érkező Fidel Sanchez Hernandez nyerte, pártjuk elvesztette régóta tartott 2/3-os parlamenti többségét. A politikai gondokat komoly társadalmi feszültségek tetézték a túlnépesedés, a földhiány és a Hondurasba vándorolt salvadoriak körüli problémák jóvoltából. Az egyre puskaporosabbá váló hangulat kezelésére kézenfekvő eszközként kínálkozott az északi szomszédhoz fűződő kapcsolatok elmérgesítése némi egészséges nemzeti összefogás kovácsolása céljából.
A korabeli Honduras ezzel szemben mintha csak El Salvador tükörképe lett volna, 2,33 millió fős népessége több mint 112 ezer négyzetkilométeren, többségében mezőgazdasági munkával töltötte mindennapjait. E hatalmas, ritkán lakott terület mintegy 50%-ának feltérképezésére sem került sor, a maradékot pedig klasszikus monokultúrás gazdasághoz méltó módon jórészt a lakosság tekintélyes hányadának munkát adó banán- és kávéültetvények foglalták el. Az ültetvényes gazdálkodást kezükben tartó nagyvállalatok, mint pl. a híres-hírhedt United Fruit, meghatározó gazdasági szerepük mellett – '67-ben az ország exportjának több mint 50%-át banán képezte – szoros és gyümölcsöző (elnézést...) kapcsolatot ápoltak az ország vezetőivel, gyakran némi kofferes kiszerelésű készpénzzel is nyomatékot adva álláspontjuknak.
Rosszindulatú pletykák szerint Honduras újkori történelme katonai diktatúrák és parasztfelkelések kedélyes váltakozásával írható le. Hogy ez mennyire igaz, hely hiányában ezúttal nem járhatunk a végére, az ország élén a hatvanas évek második felében azonban hogy – hogy nem történetesen épp egy katonai diktátor, bizonyos Oswaldo López Arellano állt. Született demokrataként napokkal az 1963-as választások előtt fegyverrel ragadta magához a hatalmat, melyhez a '71 áprilisában elvesztett elnökválasztásig ragaszkodott is. Rövid kitérőt követően 1972 decemberében ismét fegyveres hatalomátvétellel tért vissza, második elnökségének végére azonban 1975-ben stílszerűen egy katonai puccs, és a beszédes nevű Banángate-ügy tett pontot.
Akárhogy is, belpolitikai téren Arellano 1968-ra kezdett igazán komoly bajba keveredni. Az egyre súlyosbodó gazdasági gondokat és növekvő munkanélküliséget az erősödő konzervatív ellenzéki kritika, valamint a United Fruit és a földbirtokosok érdekvédelmi szövetségének fokozódó nyomásgyakorlása tetézte. Miután Arellanót a '68 márciusi választások elcsalásával kezdték vádolni, s még egy pár sztrájkot is kénytelen volt szétveretni, a zavargások egészen 1969-ig állandósultak. Míg csak a hondurasi vezetés végül a salvadori bevándorlók elleni – amúgy sem elhanyagolható – indulatok fokozásában rá nem talált a belső feszültségek levezetésének útjára.
A két ország viszonya a korábbiakban sem volt éppen felhőtlennek nevezhető, a salvadori bevándorlók kérdése, a rendezetlen határviták és a Közép-amerikai Közös Piac egyenlőtlen hatásai a '60-as évek végére azonban végképp elmérgesítették kapcsolataikat.
Mint ismeretes, két kölcsönös anyázás szünetében Közép-Amerika országainak legkedvesebb tevékenységei közt a foci és a gerillaháborúk mellett igen előkelő helyen rangsorolnak a különféle regionális egységtörekvések is. Az 1800-as évek végének, 1900-as évek elejének két sikertelen próbálkozása és a '90-es évektől reneszánszát élő közép-amerikai integráció közti űrt e téren az 1951-ben El Salvador és Honduras mellett Guatemala és Nicaragua részvételével megalakult (később Costa Ricával is kiegészült) Közép-amerikai Államok Szervezete volt hivatott betölteni. Csakhogy a nagyívű eszme a '60-as évek végére megintcsak elvesztette kezdeti lendületét, s ebben jelentős szerepe volt az 1960-ban megalakult Közép-amerikai Közös Piacnak is.
A Közös Piacban testet öltő gazdasági együttműködési mechanizmus alapvetően a fejlettebb, iparosodottabb tagállamoknak – mint amilyen El Salvador vagy Guatemala voltak – kedvezett, a többiek az ipari termékek nagy részét tőlük importálták, méghozzá egyre emelkedő árakon. Hondurasban is egyre több efféle iparcikkeket árusító salvadori érdekeltségű üzlet ütötte fel fejét – melyek közül a legjellemzőbbek a cipőboltok voltak – tovább fokozva a helyi lakosság bevándorlók miatt amúgy sem csekély ellenérzéseit salvadori szomszédaik ellen.
Nem könnyítettek a helyzeten a két ország között állandósult határviták sem. A több mint 200 km hosszú határsáv tekintélyes részét nem hogy nem ellenőrizte senki, de pontos meghatározására, sőt a határvidék feltérképezésére sem igazán került sor. Ennélfogva a térség bűnözők (itt értsd: marhatolvajok és hasonlók) elsőrangú hátországává nőtte ki magát. Elsősorban El Salvador fegyveres erői csináltak rendszert a bűnbandák ellen folytatott határon átívelő műveletekből, melyek rendszerint Hondurasszal való kisebb-nagyobb összezördülésekbe torkolltak. Az események ilyetén rendje némiképp érthető is olyan esetek fényében, mint például az az 1967-es incidens, amikor salvadori erőknek egy hondurasi haciendán magának Arellano elnöknek egy közeli barátját sikerült elfogniuk. Mint azonban eddig szinte minden, a bizonytalan határ problematikája is elsősorban a bevándorlók kérdésén keresztül játszott meghatározó szerepet a konfliktus kialakulásában.
Az 1920-as évektől folyamatosan érkeztek Honduras határ menti területeire a föld- és élelmiszerhiány elől menekülő salvadori bevándorlók. Számuk 1969-re elérte a 300 ezret, akik nagyrészt a különféle hondurasi ültetvényeken találtak munkát. A cikknek ezen pontjára érve valószínűleg már minden kedves olvasó kellően plasztikus képet alkothatott róla, mennyire is utálták Honduras jó polgárai a salvadori bevándorlókat, ám ha lehet, még ezt is tovább fokozta, hogy immár a bérek csökkenését is a tömegesen érkező külföldi munkavállalók számlájára írhatták. Hasonlóképpen kevéssé szolgálta a népek közti békés egymás mellett élést, hogy a szorgosabb salvadoriak kvázi tulajdonjogokat kezdtek szerezni kisebb-nagyobb földdarabok felett, vagy hogy a salvadori colón lassan szinte a második hivatalos fizetőeszközzé vált a határ Honduras felé eső oldalán is.
A hondurasi vezetés éppen ezért kiváló érzékkel a salvadoriakat kezdte hibáztatni az ország minden problémájáért. A két ország a'60-as évek elejétől kezdődően 2-3 évente megújított migrációs egyezményekkel próbált valamelyest úrrá lenni a kényes helyzeten. Az 1969-ben esedékes soron következő megállapodást azonban az Arellano-rezsim már nem volt hajlandó aláírni.
Az 1969 júniusában bevezetett földreform hatására aztán végleg elszabadultak az indulatok. Az új rendelkezés születéstől fogva hondurasi állampolgársághoz kötötte a földtulajdont, gyakorlatilag megfosztva ezáltal a bevándorlókat hosszú évek során megszerzett jogaiktól. Ezzel párhuzamosan mindennapossá váltak a külföldi állampolgárok, salvadori érdekeltségű üzletek elleni támadások, a határvidéken pedig – immár a kormány hallgatólagos belegyezésével – fegyveres bandák, paramilitáris csapatok intéztek egyre gyakoribb támadásokat a bevándorlók ellen.
Az új földtörvény értelmében a salvadori bevándorlókat en bloc kiutasították az országból, a fent említett körülmények folytán azonban többségük már amúgy sem ragaszkodott túlságosan a maradáshoz. Az El Salvadorba visszatérő menekültek áradata így '69 július elejére elérte a napi 1400 főt. A salvadori vezetés – ez úgy látszik arrafelé is adu ásznak számít – rögvest népirtást kiáltott, június 16-án pedig az Amerikai Államok Szövetségéhez fordult segítségért. Pragmatikus népek lévén azonban fájdalmasan tudatában voltak, hogy az amúgy is feszültséggel teljes belpolitikai helyzetnek aligha fog jót tenni, ha több tíz- (hamarosan már száz-) ezer munka és lakás nélküli honfitárs özönli el az országot, így a biztonság kedvéért a határokat is lezárták (igaz, a konfliktus előéletének fényében érthető módon eléggé alacsony hatásfokkal).
Így hát kicsiben mindkét oldalon kialakult a klasszikus szituáció, melyet nagyhatalmakkal kapcsolatban évezredek óta tanítanak: a hatalom szorult helyzetéből kiutat keresve egy nem éppen baráti szomszéddal fennálló kölcsönös ellentétek elmélyítésével próbál belpolitikai egységet kovácsolni, s levezetni a felgyülemlett belső feszültségeket. Ilyen előzmények mellett nem is meglepő az 1970-es mexikói futball-világbajnokságra való kijutásért játszott meccseket övező atrocitások hevessége, melyek azonban mégiscsak inkább a háborúhoz vezető indulatok megnyilvánulásai, mintsem az összecsapás kiváltó okai voltak. Az indulatok szításából egyébként mindkét állam sajtótermékei is nagy lelkesedéssel vették ki részüket, az előkészületek és a harcok során sem túl sok ügyet vetve az objektív tájékoztatás, vagy a tények tisztelete néven ismeretes úri huncutságokra. E tekintetben külön dicséretet érdemel a háború hevében született jelszó: „Salvador: Közép-Amerika Izraelje!”.
A hondurasi hadsereg négy tagja még '67-ben fogott el két teherautóra való (azaz 50) salvadori katonát hazai területen. Szabadulásukat már ők is csak Johnson amerikai elnök '68 júliusi közép-amerikai körútjának köszönhették. Végül 1969 június 26-án El Salvador megszakította diplomáciai kapcsolatait Honduras-szal, 27-én pedig Honduras is El Salvadorral (minden bizonnyal a jó öreg „sőt, a ti anyátokat!” megfontolás alapján, lévén az aktus nemzetközi jogi megalapozottsága azért hagy némi kívánnivalót maga után). A határincidensek, lövöldözések és a két ország légiereje közti apróbb összetűzések ezt követően mindennapossá váltak. 1969. nyarára mindkét szomszéd mozgósította fegyveres erejét, a salvadori katonai tervezők pedig keményen nekifeküdtek '67 óta csiszolgatott inváziós tervüknek. Hamarosan ismét bakancsok masíroztak az őserdei aljnövényzeten, de mielőtt a háború négy napját áttekintenénk, érdemes szemügyre vennünk a szembenálló felek félelmetes erőit.
Seregszemle
Hiába a klasszikus hatalmi politika csodálatos példája, nem lehet legalább egy diszkrét félmosoly nélkül elsiklani a tény felett, hogy a határ mindkét oldaláról azonos etnikumhoz tartozó, azonos nyelvet beszélő, szinte tökéletesen megegyező fegyverzetet és egyenruhákat viselő csapatok néztek farkasszemet egymással. Mindkét fél levedlett – gyakran meglehetősen kalandos úton beszerzett – amerikai hadianyagra alapozta védelmét, szűkös anyagi lehetőségeik és a mindkettejüket egyaránt sújtó amerikai fegyverembargó azonban nem csak szigorú spórolásra, de olykor egyúttal bámulatos találékonyságra is kényszerítette őket.
Szárazföldön egyértelműen Salvador vonultatta fel az ütőképesebb arzenált. Békeidőben 4500 fős haderejét a hadköteles 18 és 30 év közötti férfilakosság köréből válogatták össze 12 hónapos szolgálatra. Fegyverzetük modern német Heckler und Koch G3-asokból állt. A haderő rendelkezésére emellett mintegy 25-30 ezer tartalékos állt. Közülük a háború alatt 15 ezret hívtak be, és szereltek fel második világháborús amerikai M1 Garand és német Mauser fegyverekkel. Mellettük említést érdemel még a nemzeti gárda és a rendőrség összesen 2500 fős állománya.
Salvador ráadásul még tüzérséggel – néhány 105 mm-es tarackkal, 75 és 57 mm-es hátrasiklás nélküli lövegekkel – sőt páncélosokkal is rendelkezett. Utóbbiak pár M3 Stuart könnyű harckocsi mellett a „rayos” néven ismeretes páncéllemezekkel borított – olykor aknavetőkkel is felszerelt – 2,5 t-s teherautókból, valamint a „ninas” néven elhíresült bankoktól rekvirált páncélautókból álltak.
A salvadori légierő (FAS) derekát második világháborús amerikai gépek utángyártott polgári változatai, nevezetesen 6 különféle verziójú TF-51-es és F-51-es Cavalier Mustang, valamint 6 GoodYear által gyártott Corsair, vagyis FG-1D adta. Hozzájuk csatlakozott 4 C-47-es, továbbá felfegyverzett kiképző és polgári gépek (mint pl. a Nemzeti Térképészeti Intézet Cessnája, mely a támadást előkészítő felderítő repüléseket végzett). A személyi állomány mintegy 1000 fő volt, a 34 pilóta közül heten az állami légitársaságnál, ketten permetezőként töltötték napjaikat, ketten pedig menetrend szerinti járatként rákot szállítottak Miamiba. A légierő infrastruktúráját az Ilopango mellett elhelyezkedő egyetlen támaszponton kívül csupán országszerte elszórt leszállópályák alkották.
Honduras védelmi stratégiája ezzel szemben 1935 óta a légierőn alapult, a szárazföldi erők tekintetében csupán a működőképességhez szükséges minimumra szorítkoztak. A békeidőben 3500 fős haderő az elvileg 18 havi szolgálatra köteles 18 és 55 év közötti férfiak köréből verbuvált önkéntesekből állt fel. Harcértéküket hűen jellemzi, hogy az önkéntes rendszer alatt ezidőtájt értett eljárás keretében teherautók járták az utcákat, s addig fogdosták az embereket, míg a létszámhiány fel nem töltődött. Aki ekkor nem áldozott 20 és 50 lempira közé eső nemzeti valutát a dologra, 6 hónap katonai szolgálatot nyert, s még pár kör autókázást a fizetőképes honpolgárok elfogyásáig.
A kiváltságos frontkatonák M1 Garandokkal indulhattak a csatába, a tartalékosoknak azonban brit Enfield és német Mauser fegyverekkel kellett beérniük. Salvadorral szemben azonban a hondurasi haderő szinte egyáltalán nem rendelkezett nehézfegyverzettel, legfeljebb mutatóba fordult elő náluk egy-két páncélautó, vagy tüzérségi eszköz.
Ezzel szemben Honduras nem sokkal nagyobb, ám annál felkészültebb légierővel (FAH) büszkélkedhetett 12-14 Corsair mellett 5-6 C-47-es, egy négymotoros C-54-es, felfegyverzett kiképzőgépek – elsősorban T-6-osok és T-28-asok – valamint pár polgári kisgép képében. A repülőgépek a 750 fős kisegítő személyzettel és a több mint 20 pilótával együtt nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a két támaszpont, Toncontín és La Mesa között.
La guerra relámpago
Mint letűnt földtörténeti korok évezredes talajrétegei közt közös kincsünk, a buborékos csapvíz, úgy érlelődött a salvadori katonai vezetés fejében 1967 óta a „Gerardo Barrios Tábornok Hadműveleti Terv”. Maga az elképzelés a megmosolyogtató elnevezés ellenére nem is volt annyira irreális. A felvázolt haditerv értelmében a FAH támaszpontjaira és az ellenfél jelentősebb városaira mért megsemmisítő salvadori légicsapás alapozza meg a szárazföldi erők gyors előrenyomulását, akik határ menti városokat és területeket annektálnak, mielőtt az Amerikai Államok Szervezete közbeavatkozhatna. Honduras teljes megszállása nem szerepelt a tervekben.
Nem mindennapi stratégiai éleslátásról tanúbizonyságot tévő haditerv, mely azonban végzetes módon nem számolt sem a villámháborús műveleteknek nem igazán kedvező helyi földrajzi viszonyokkal, sem a salvadori haderő komoly képességbeli hiányosságaival. De ők ezt ekkor még nem tudták, így 14-én kora este a FAS átfogó támadást indított hondurasi célpontok ellen. A gépeknek 18:10-re kellett a célterület fölé érniük, s megkezdeniük a „bombázást”.
A főváros, Tegucigalpa és a hondurasi légierő közelben elhelyezkedő központja, Toncontín ellen egy-egy C-47-es indult. Ahogy később hondurasi kollégáik is, salvadori mérnökök síneket hegesztettek a szállítógépek padlójára, melyen a százfontos bombákat a raktér oldalsó ajtajához csúsztatták, hogy onnan egy őrmester minden célzóérzékét latba vetve lökdösse ki őket a célpontok fölé érve. A salvadori műszaki lelemény itt azonban korántsem ért még véget, több mint egy tucat polgári gépet láttak el különféle alkalmatosságokkal, melyek segítségével 60 és 81 mm-es aknavető-lőszert szórhattak gyanútlan áldozataik nyakába.
A háború első felvonása azonban dicstelen véget ért, melyet csak részben ment, hogy a salvadori támadók a hondurasi légvédelem tüzétől tartva (30 db Browning, vááá!!!) meglehetős magasságból igyekeztek megszabadulni bombaterhüktől, s az időközben beköszöntő esti sötétségben amúgy sem láttak jószerivel semmit sem. A kisgépek különösebb eredmény nélkül megszórtak pár hondurasi várost, majd Ilopango helyett a számos frontközeli leszállópályán tértek nyugovóra. A két C-47-esnek ezzel szemben sem Tegucigalpát, sem Toncontín repterét nem sikerült igazán eltalálniuk. Egy lakóház tetejét fel nem robbant bomba ütötte át, ezen túlmenően azonban a bombázásnak hondurasi oldalon csupán a Caterpillar traktorok helyi képviselője, bizonyos Charlie Mathews garázsajtajának üvege esett áldozatul. A hondurasi légierő gépeinek Toncontínban állomásozó több mint 50%-a szintén sértetlen maradt, s ami még kínosabb, a FAS meg sem próbált stratégiai célpontokat – pl. üzemanyagraktárakat, vagy a La Mesában található másik honduras-i légitámaszpontot – támadni. A célpontok nagy része mindennemű stratégiai értéket nélkülöző település – köztük három kifejezetten jelentéktelen falu – volt.
Mintha csak a légierő teljesítményét próbálnák ellensúlyozni, a salvadori szárazföldi csapatok jelentős sikereket értek el. A tervezés során négy hadszíntér került meghatározásra: az északi és az északkeleti, a kettő között elhelyezkedő chalatenangói, a keleti, és végül a nyugati. A háború első napján keleten, a fonseca-i öböl mentén megindult támadás az eltervezetteknek megfelelően haladt előre, a többi hadszíntéren ekkor még csak a felvonulás kezdődött meg. A háborút ezt követően egészen a hondurasi légifölény kivívásáig jellemezte, hogy az erőfölényben lévő salvadori haderő komolyabb nehézségek nélkül nyomult előre Honduras területén.
Hiába sikerült azonban mégoly szerencsétlenül is a FAS légicsapása, Honduras-t teljességgel váratlanul érte. Bár a hónapok óta feszült helyzetben rendszeresen járőröztek a két ország határán, Enrique Soto Cano ezredes, a hondurasi légierő parancsnoka 14-én este hazaküldte pilótáit, hisz oly rég találkozhattak családjukkal. Mire a pilótákat összeszedték és felszállhattak, a FAS gépei rég hazatértek. Mindeközben Tegucigalpát hiába nem érte gyakorlatilag semmiféle veszteség, a 250 ezres városon rövid időre úrrá lett a pánik, a lakosság búvóhely után kezdett nézni, s lövészárkok ásásába fogott. Éjszakára a kedélyek valamelyest lecsillapodtak, s a kocsmák, szórakozóhelyek is megnyitották kapuikat.
Hamarosan összeült a hondurasi vezérkar, ahol Soto Cano azonnal a salvadori stratégiai célpontokra mért ellencsapás szükségessége mellett kezdett érvelni. A vezérkar azonban Arellano elnökhöz hasonlóan régivágású gyalogsági tisztekből tevődött össze, akiket sem a légierő parancsnokának higgadt érvei, sem később fékevesztett üvöltözése nem látszott meghatni. Többségük úgy ítélte, hogy a salvadori légicsapás csupán jelentéktelen, egyszeri eset volt, és a légierő feladata egyébként is a szárazföldi csapatok támogatása kellene hogy legyen. A külügyminisztert mindeközben az aggasztotta a legjobban, hogy a salvadori területekre mért légicsapás meghiúsíthatja diplomáciai törekvéseit, vagyis El Salvador agresszorként való megbélyegzését és az Amerikai Államok Szövetsége elé való citálását. Soto Canónak végül magával az elnökkel is szembemenve sikerült kiharcolnia, hogy Arellano 14-én éjjel 11-kor kiadja a parancsot az ellentámadásra.
Az elnöki utasítás egyetlen C-47-es bevetését engedélyezte, mely végül július 15-ének hajnali óráiban 18 százfontos – a salvadoriakéval tökéletesen megegyező – bombát dobott Ilopango repterére. Azazhogy valami teljesen másra, amit pilótája a reptérrel azonosított. Szerencsére azonban Soto Cano – előrelátó ember lévén – 4 Corsairt is útnak indított, hogy eredeti elképzelései szerint a bombázás által megrongált reptérre még egyszer lecsapjanak. Ők végre elérték Ilopangót, s bár a légvédelmi tüzérség miatt 3000 méterről dobták le bombáikat, a leszállópályát és egy hangárt sikerült megrongálniuk. Ezt követően Cutuco ellen indultak, miközben négy másik honduras-i Corsair is felszállt La Mesából és Ajacutla irányába vette útját. A gépek mindkét salvadori kikötőben üzemanyagtárolókat borítottak lángba.
A FAH ráadásul bármiféle salvadori ellenállás teljes hiányában hajthatta végre ellencsapását, hisz a salvadori légierő gépei mindeközben éppen az előrenyomuló szárazföldi csapatokat támogató műveletekről tartottak hazafelé. Az FAS gépei ezúttal sem alkottak maradandót, hondurasi T-28-asok rövid úton el is zavarták őket, a támadás pszichológiai hatása azonban – a diplomáciai törekvések sikerébe vetett bizalommal karöltve – elegendő volt ahhoz, hogy Arellano elnök ettől fogva a hazai csapatok támogatására, fontosabb objektumok védelmére korlátozza az FAH tevékenységét, egyúttal nem csak a stratégiai célpontok ellen intézett támadásokat, de a határ bármely okból történő átlépését is szigorúan megtiltva a légierő számára.
Ezalatt salvadori csapatok tüzérségi támogatással mind a négy hadszíntéren támadásba lendültek, hogy az előre kijelölt határ menti településeket elfoglalva kiépítsék védelmi vonalaikat. Mindeközben legnagyobb meglepetésükre még a Tegucigalpát legközvetlenebbül fenyegető keleti fronton sem kellett komolyabb hondurasi ellenállással szembenézniük. Csakhogy a sikeres előrenyomulás folytán a salvadori csapatok hosszúra nyúlt utánpótlási vonalai egyre kevésbé tudtak megfelelni az igényeknek, így az FAS-nek rövid úton meg kellett szerveznie az újonnan elfoglalt települések és a hátország közti légi összeköttetést.
De háború harmadik napjának reggelétől a hosszúra nyúló küzdelem lassacskán egyre inkább kikezdte a szembenálló gigászok hadigépezetét. A salvadori csapatok ismét egy kevés területszerzéssel köszöntötték a hajnalt, s immár az FAS is stratégiai csapásra – kelet-hondurasi, az Atlanti óceán partján fekvő települések bombázására – készült. A nagyívű elképzelések végére azonban rövid úton pontot tett, hogy a magasztos feladattal megbízott két Mustang még felszállás közben egymásnak ütközött Ilopango repterén. Az FAS egy gépe napokkal azelőtt hajtott végre kényszerleszállást Guatemalában – ahol a nemzetközi jognak megfelelően később hasonló sorsra jutott hondurasi társával egyetemben a háború végéig marasztalták –, s ha ez nem lett volna elegendő a fennmaradó géppark annak idején meglehetősen sietve végrehajtott felfegyverzése során felmerült konstrukciós problémák is egyre égetőbbé váltak.
Utóbbiak kezeléséből komoly rész hárult egy Archie Baldocchi nevezetű kalandvágyó úrra, aki annak idején polgári Mustangjának államosítására azzal a feltétellel bólintott rá, hogy cserébe a légierő vezérkari főnökének különleges tanácsadójává nevezzék ki. Baldocchi az FAS mérnökeinek segítségével leszerelte a salvadori Mustangok mozgását jelentős mértékben korlátozó szárnyvégi üzemanyagtartályokat, új, javított célzóberendezésekkel, és katonai terepjárókból vételezett rádiókkal látta el azokat. Erőfeszítéseik azonban időbe kerültek, ami a fenti veszteségekkel kiegészülve a nap végéig gyakorlatilag földre kényszerítette Salvador légierejét.
Az FAS tétlenségét látva a hondurasi főparancsnokság merész lépésre szánta el magát. Az ország délnyugati részén (Salvador szemszögéből az északi hadszíntéren) Santa Rosa de Copan közelében az ellenséges előrenyomulás feltartóztatásával mindaddig hiába próbálkozó csapataik megsegítésére több mint ezer fős haderőt dobtak át Tegucigalpából négy C-47-es, valamint az őket kísérő Corsairek és T-28-asok segítségéve. Az újonnan érkezett csapatok rövidesen ellentámadásba lendültek, mígnem több órányi harc árán végül feltartóztatták a salvadori erőket.
Ettől fogva a háború hátralévő napjaiban a salvadori haderő tartózkodott a nagyívű támadó műveletektől, s csupán állásai megtartására szorítkozott. A salvadori haderőn eluralkodó passzivitásban nem kis szerepet játszott az FAS egyre romló helyzete. A 15-én felgyújtott üzemanyagtartalékok hiánya bár lassan éreztetni kezdte hatását, nem számított döntő tényezőnek. A pár nap alatt elszenvedett veszteségek és az amúgy kiváló stratégiai elkpzelések csúfos végrehajtása nem csak technikai, de pszichológiai szinten is egyre inkább kikezdte az FAS harckészségét. A légierő parancsnoka, Adalberto Henriquez őrnagy egyre kevésbé volt képes érvényesíteni nézőpontját kivétel nélkül jóval magasabb rangú vezérkari kollégáival kapcsolatban, így a légierő feladata rövidesen salvadori oldalon is a csapattámogatásra korlátozódott.
Csakhogy az elvesztett gépek és pilóták hiánya e téren is egyre inkább éreztette hatását. Hiába nézett a légierő már a háborút megelőző időkben magánkézben lévő eladó amerikai vadászgépek – és egy B-26-os – után, ezek csak a fegyverszünet életbe lépése után, július 19-étől kezdtek megérkezni, méghozzá a fegyverembargó kijátszása érdekében meglehetősen kalandos úton, Haiti, a Dominikai Köztársaság és rendszerint egy rakás más karibi megálló közbeiktatásával. Nem sokat dobott a helyzeten a hazai pilóták helyettesítésére felbérelt zsoldosok jelenléte sem. Megjelenésükkel párhuzamosan a hondurasi pilóták furcsamód egyre gyakrabban számoltak be a salvadori szállítógépeket kísérő, ám veszély esetén azokat habozás nélkül magukra hagyó és biztonságos magasságokba emelkedő salvadori vadászokról.
Július 17. hajnalán folytatódtak az összecsapások, a hondurasi légierő salvadori tüzérségi állásokat támadott, különösebb eredményeket azonban egyik félnek sem sikerült elérnie. A harcok során a salvadori légierő egy újabb Mustangját vesztette el. A győzedelmes hondurasi pilóta, Fernando Soto Henriquez őrnagy – a határ átlépésére vonatkozó elnöki tilalmat figyelmen kívül hagyva – a délutáni órákban megismételte a bravúrt, a változatosság kedvéért ezúttal két salvadori Corsairt is lelőve. A salvadori légierő gyakorlatilag összeomlott, egy harmadik Corsairt saját légvédelmük is kilőtt, s ezzel a légifölény végleg Honduras kezébe került.
Ebben az új helyzetben Soto Cano ezredes ismét elővette régi ötletét, a salvador elleni átfogó légicsapást, vezérkari kollégái azonban az elmúlt napokban sem váltak fogékonyabbá a gondolatra. A háború hátralévő órái így változó sikereket hozó hondurasi ellentámadási kísérletekkel teltek. A salvadori erőket légitámogatással minden fronton sikerült feltartóztatni, sőt, hondurasi csapatok 18-án pár órára átlépték a kelet-salvadori határt is. Délelőtt 10:00 órára azonban életbe lépett az Amerikai Államok Szervezete által közvetített tűzszüneti egyezmény, s bár a harcok elszórtan egészen július 29-éig folytatódtak, a háború ezzel lényegében véget is ért.
Következmények
A nemzetközi szervezet még valamikor július 16-án eszmélt a nemzetközi helyzet fokozódására, s a szemben álló feleket hamarosan közvetíteni vágyó diplomaták rohamozták meg. A 18-ára elkészült tűzszüneti megállapodást Honduras minden további nélkül aláírta, El Salvadorral azonban már nem volt ilyen könnyű dolguk. Salvadori erők a tűzszünet életbe lépéséig összesen mintegy 1600 négyzetkilométernyi hondurasi területet foglaltak el, melynek feladása nem szerepelt terveik között. Az FAS egészen a kivonulás megkezdéséig utánpótlással látta el az idegen területen állomásozó csapatokat, akik rendszeresen keveredtek összecsapásba hondurasi kollégáikkal.
Az Amerikai Államok Szervezete végül hivatalosan is agresszorrá nyilvánította Salvadort, s gazdasági szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem sikerülne elhagyniuk a szomszédos állam területét. Ez már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a bevándorlók biztonságára adott hondurasi garancia fejében – a feladott területekért követelt kárpótlásról végül sikerült lebeszélni őket – július 30-án a salvadori haderő végre megkezdje visszavonulását.
A pár napos háború során mindkét fél kimerítette hadianyagtartalékait, így az összecsapást követő évek már a kölcsönös fegyverkezési verseny jegyében teltek, a felek mindenfélét megvettek, amire más már aligha tartott igényt.
Augusztus 5-ére gyakorlatilag helyreállt a status quo ante, a háború következményei azonban hosszú évtizedekre meghatározták mindkét ország történelmét. Rövid távon mindkét politikai elit megtalálta számítását, a háborút mindkét oldalon a kommunistákra kenték, a nemzeti egység megerősödött, s egyúttal elterelte a figyelmet a mindennapi problémákról. Míg azonban ez a háborús összetartás Hondurasban többé-kevésbé maradandónak bizonyult, ugyanez El Salvadorban nem maradt sokáig életképes. A Közép-Amerikai Közös Piac jelentette előnyök megszűnését a salvadori vezetés még vállalható veszteségnek ítélte, a határok háború utáni lezárása azonban a migrációs feszültség levezetésének legfontosabb biztonsági szelepétől fosztotta meg az országot. S míg a hondurasi légierő fényes diadalként könyvelhette el a háborút, a salvadori haderő szereplésére odahaza korántsem tekintettek egyértelmű győzelemként. A '70-es évekre mindezek a problémák komoly tényezővé váltak a salvadori polgárháború kirobbanásához vezető folyamatokban.
A történelem viharai közt a háborút végleg lezáró békeszerződés megkötésére 1980. október 30-áig kellett várnunk. A Limában aláírt megállapodás a Nemzetközi Bíróságra bízta határkérdés rendezését. A Bíróság 1992-ben Hondurasnak ítélte a vitás területek kétharmadát, a felek 1998-ban megállapodást írtak alá a döntés végrehajtásáról, a földmérők pedig talán még ma is demarkálnak, ha meg nem haltak.
*
„The only chance small countries from the Third World have of evoking lively international interest is when they decide to shed blood. This is a sad truth but so it is.”
Hogy mi is lehet ennek a világvégén lezajlott aprócska háborúnak a tanulsága? Egyrészt, hogy minimális anyagi ráfordítással is komoly, tanulságos háborúk vívhatóak, s amiről ebben a mi elkényelmesedett világunkban egyre inkább hajlamosak vagyunk elfeledkezni: az emberi tényező bizony még mindig fontosabb, mint a csillogó-villogó high-tech fegyverarzenálok, vagy a haderőre fordított dollármilliárdok.
Másrészt, hogy sohasem szabad alábecsülni a fegyveres erők harcképességének megőrzésére fordított erőfeszítések fontosságát: a salvadori haderő hiába aratott sikereket szárazföldön egy egész jól kigondolt haditerv alapján, a légierő csúfos szereplése végül meghiúsította eredményeiket. Ugyanakkor Honduras is hiába vívta ki légifölényét a harctér felett, a szárazföldi csapatokat támogató műveleteknek aligha kedvező terep és a fegyvernemek közti összhang szinte teljes hiánya nem tette lehetővé, hogy a FAH győzelmeit döntő előnnyé kovácsolják.
És végül harmadrészt, Kapuscinski úr fentebb idézett, önmagában sem túl felvidító megállapítása talán még túl is becsülte a művelt világ figyelmét: 1968 bőven szolgált a két közép-amerikai ország civakodásánál érdekesebb eseményekkel, de még a háború napjait is háttérbe szorították az amerikai holdraszállás hírei. S ha nincs a futball-világbajnoksághoz kapcsolódó jópofa anekdota, mára aligha emlékezne bárki e háborúra.
*
Végezetül egy-két interneten is hozzáférhető forrás, amit lusta voltam beleszőni a fenti iromány testébe:
- Cooper - Coelich: El Salvador vs Honduras, 1969: The 100-Hour War (Air Combat Information Group)
- Caballero Jurado - Thomas - McCouaig: Central American Wars 1959-89
- Mallin: Salvador–Honduras War, 1969 The “Soccer War”
- Overall: The 100 Hour War (The Latin American Aviation Historical Society)
- Rouquié: Honduras -El Salvador. La guerre de cent heures : un cas de « désintégration » régionale
- Scheina: Latin America's Wars: The age of the professional soldier, 1900-2001
Utolsó kommentek