CN & NagyH & Rammjaeger83

Haiti

"Haiti is like the big slaughterhouse across the tracks: you kind of know what goes on in there, but you'd rather not think about it." /War Nerd/ 

Az előző részben Libériáról nem említettem meg, hogy a történelem második fekete köztársaságaként tartják számon. Ha a kedves olvasó most arra gyanakszik, hogy az első sem jutott valami messzire az államfejlődés rögös útján, akkor sajnos igen közel jár a kellemetlen igazsághoz. Ami azt illeti, Haiti abban az esetben is katasztrófa sújtotta területnek minősülne, ha soha nem érte volna egyetlen földrengés vagy más természeti csapás.

Az ok viszonylag egyszerű. Ha bármelyik európai diplomata kapna a keze alá mondjuk ötezer zsoldost és sok bőrönd pénzt azzal a feladattal, hogy hozza létre az elképzelhető legelcseszettebb, legtöbb belső feszültséggel megátkozott harmadik világbeli országocskát, még ő sem végezhetne alaposabb munkát, mint a franciák a karib-térségi Hispaniola szigetén.

Míg Libéria a fekete alattvalóiktól szabadulni kívánó amerikai politikusok szörnyszülötte, Haiti (akkori nevén Saint-Domingue) a maximális terméshozamot hajszoló francia ültetvényeseknek köszönheti viszontagságos létét. Miután a 17. század végén elhódították a spanyoloktól a sziget nyugati harmadát, röviden összefoglalva a következő logikát követték:

1. A megszerzett földek termékeny mivoltának felismerése után konstatáld szomorúan, hogy a potenciális munkaerőként szolgáló bennszülöttek a spanyol uralom alatt járványok, mészárlások és miegymás következtében kipusztultak. Vásárolj tehát több százezer rabszolgát Afrikából, mert ugye a virágzó kávé- és cukorüzletből azért nem akarsz kimaradni.

2. Csóró munkásaidat tartsd kivételesen rossz életkörülmények között. Ennek következtében legtöbbjük a nemzőképes kort sem éli meg, ezért pótold őket szinte teljes mértékben újabb szállítmányokból. A természetes kiválasztódás persze itt is érvényesül, így egyre nagyobb állóképességű feketék növekvő tömege felett uralkodsz, ami bizonyos szempontból persze előnyös számodra, más szempontból viszont nem az.

3. A birtokaidon gürcölő rabszolgasereg nyilván egyre erősebb ellenszenvet táplál irántad, de ez téged ne zavarjon. Hagyd, hogy megtartsák a szülőhazából magukkal hozott törzsi és vallási kötődéseiket, hogy a szökött rabszolgák falvakat hozzanak létre a dzsungel mélyén, ahol bozótvágó késeiket fenve barátságos terveket szövögetnek. Ugyan miféle problémák származhatnának mindebből?

4. Mindemellett fajgyűlölő azért ne legyél. A szebb rabszolganőket tedd meg ágyasokká, a született gyermekekkel pedig bánj jól. Amikor felnőnek, engedélyezd nekik a rabszolgatartást, a földtulajdont, a hitelezést, hadd váljon belőlük befolyásos érdekcsoport. De a politikai hatalomból azért zárd ki őket teljesen, és ne engedd őket a fehérekkel keveredni, mert ugye a te jóindulatod sem végtelen. Így aztán módfelett elégedetlenek lesznek a fennálló rendszerrel.

5. Szépen alakul tehát a társadalmi harmónia. Sok évtizedes ténykedésed nyomán két etnikumot is meghonosítottál a szigeten, akik egyre jobban gyűlölik egymást, meg téged is. Mindenesetre jobb ötlet híján próbáld meg kijátszani őket egymás ellen.

6. ????

7. PROFIT!!!

A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy tényleg lett profit, méghozzá nem is kevés. Saint-Domingue a 18. század közepére Franciaország és az egész nyugati félteke legértékesebb gyarmatának számított, a világ kávétermesztésének több mint felét adta és akkora gazdasági potenciállal bírt, mint az USA tizenhárom alapító állama. Aztán 1791-ben, egy szép nyári napon felrobbant az egész, mint egy puskaporos hordó.

Az ekkor megkezdődött többszereplős haddelhadd csak akkor ért véget, amikor a franciák 1803-ban minden érdeklődésüket elveszítették a nyugati félteke iránt. Az általuk magára hagyott fehéreket a rabszolgafelkelés vezetői egykettőre lemészárolták, ezzel lényegesen egyszerűsítve a képet, majd rövid uralmuk után a mulatt elit vette át a hatalmat. Ahogy sejteni lehetett, innentől kezdve nem volt visszaút a lejtőn. Megkezdődött a kétbalkezes gazdaságpolitika, a határtalan korrupció és elnyomás korszaka olyan emberek uralma alatt, akik a franciákkal ellentétben még saját pozíciójukat sem tudták hosszabb ideig konszolidálni. 1843 és 1915 között pl. 22 államfőből egy töltötte ki hivatali idejét, tizennégyet felkelés vagy puccs távolított el, kettőt megmerényeltek, egy lemondott, egyet pedig darabokra tépett a feldühödött tömeg. A viszonyok természetesen akkor sem változtak meg lényegesen, amikor a kis ország leghírhedtebb, ugyanakkor legagyafúrtabb diktátora a sok közül, François Duvalier felszámolta vagy kooptálta a régi elitet.

Jellemző módon a független Haiti kizárólag akkor produkált fejlődést, amikor amerikai megszállás alatt állt. De ez már régen volt. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyetlen ország sem piszkálná meg bottal sem ezt a minden elképzelhető problémától sújtott, teljesen értéktelen, reménytelen, gyomorforgató helyet. 

Észak-Korea

"Great ideology creates great times." - Kim Dzsong Il

Kell-e bemutatni bárkinek is korunk rettegett lator államát, az ötvenes évek egyik nagy túlélőjét (a másik természetesen Kuba - a bal oldali képen épp egymást tünteti ki a két nagy öreg), a hadikommunizmus megvalósult utópiáját? Lehet, hogy nem, de azért nem árt egy kis ismétlés. Bár a koreai nép hosszú és eseménydús történelemmel rendelkezik, mi most csak a japán gyarmatosításig, pontosabban annak végéig megyünk vissza az időben, minthogy cikkünk hatodik alanya ekkor jött létre. 

A második világháború Korea számára egyben az 50 évnyi japán gyarmati státusz végét is jelentette. Az 1943-as kairói konferencián a szövetségesek egyebek mellett Korea sorsát is rendezni kívánták: abban állapodtak meg, hogy a félsziget közös szovjet-amerikai megszállás alá kerül, majd „a kellő időben” szabad és független állammá válik. A későbbi nagy vezető, Kim Ir Szen (avagy Kim Il Szung) ekkor még egyike volt a számos, szovjetek által kiképzett, japánok ellen harcoló partizánnak. A megszállási övezetek határát az amerikaiak később (egyoldalúan) az északi szélesség 38. fokánál húzták meg. Amikor a szovjetek megszállták az ettől északra eső részt, jó szokásuk szerint azonnal nekiláttak kiépíteni a pártállamot és helyzetbe hozni a Moszkvához hű, de a helyi őslakosságból kikerült embereiket (már aki nem esett addigra egy tisztogatás áldozatává). Így jött létre 1948. szeptember 9-én a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, élén az (akkor még fiatal) öreg Kimmel, vezérideológiája pedig a dzsucse, a kommunizmus, nacionalizmus és konfucianizmus e sajátos keveréke lett. A hamarosan kitörő koreai háború a félsziget máig tartó megosztásához vezetett de magára a háborúra most nem térünk ki (itt egy elég részletes összefoglaló). A lényeg az, hogy a Észak-Korea tökéletesen kimeríti a Thomas Barnett által emlegetett hidegháborús fake state/kamu állam kategóriát, amit az előző bejegyzés elején idéztünk.

És hogy miért is lenne a világ, de legalábbis az észak-koreaiak boldogabbak Észak-Korea nélkül? Nos, nézzük meg az ország eddigi tevékenységét, csupán vázlatosan:

• több tucatnyi békés japán és dél-koreai állampolgár elrablása, tisztázatlan okokból 
• ipari méretű USA-dollár hamisítás
• drogkereskedelem diplomáciai csatornákon keresztül (is)
• ön- és közveszélyes, ósdi nukleáris és rakétatechnológia használata és terjesztése 
• spontán tüzérségi csapások Dél-Korea ellen 
• éhínségek, a kínai, orosz és dél-koreai segélyeken tengődő, krónikusan alultáplált lakosság permanens nyomorban tartása és elnyomása, stb. de ezeket úgyis mindenki ismeri. 

Nem tűnik túlzásnak, ha azt mondjuk, hogy a KNDK csupán azért létezik még mindig, mert eddig senki nem tudott helyette jobbat kitalálni. Legalábbis olyat, ami a hatoldalú tárgyalások másik öt résztvevőjének (USA, Kína, Japán, Oroszország, Dél-Korea) egyaránt megfelelne. Na és persze az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a a déli gazdaság és életszínvonal picit megsínylené a rázúduló szegény északi rokonok tömegeit, úgyhogy Szöulban sem eszik olyan forrón a kását. Gondoljunk csak a német újraegyesítésre, aminek költségeit még ma is bőven fizeti az ország. A huszonkét évvel ezelőtti NSZK és NDK közötti különbségek pedig elhanyagolhatóak a mai Észak- és Dél-Korea között tátongó szakadékhoz képest.

Az ország további létezése mellett nehéz bármilyen érvet felhozni, bár az biztos, hogy nélküle szegényebbek lennénk jó néhány vicces propaganda-rajzfilmmel és egy elrettentő példával arra nézve, hogy milyen lenne, ha az antiglobalista tüntetők álmai valóra válnak. Végül még említsük meg az észak-koreai diplomácia egyik legfrissebb eredményét: egy átlagos színvonalú fps, a Homefront (bár mintha a Crysisban is kavarnának valamit) főgonoszává bírtak válni. De a játékban legalább Délkelet-Ázsia teljhatalmú urai és még az USA-t is majdnem lezúzzák. És a fejlesztők képesek voltak erre egy vérkomoly sztorit építeni... de legalább kreatívak.

Pakisztán

Pakisztán, urduul és perzsául a "tiszták földje", egy sajátos ország India, Kína, Afganisztán és Irán szomszédságában. Hogyan lehet röviden összefoglalni az ország fennállásának sajátosságait? Pakisztán 1947-ben önállósodott Nagy-Britanniától és rövid történetének jellemzője, hogy a hadsereg dominálja a politikai életet, három háborút vívott Indiával és az átgondolatlan gyarmati határvonásoknak köszönhetően etnikai-felekezeti konfliktusok egy felettébb lobbanékony elegye, és 1998 óta nukleáris hatalom. A határok rendezetlenségének köszönhetően megalakulása óta szinte azonnal konfliktusban áll Indiával Kasmír miatt, emellett a pastu törzsek az afgán-pakisztáni határ két oldalán élnek, Beludzsisztánban is többé-kevésbé folyamatos a kormányerők és a felkelők harca (iráni és pakisztáni részen egyaránt).

Az ország lakói azonban felettébb barátságosak és találékonyak, mint azt az alábbi videó is igazolni fogja:

A hadsereg befolyása a politikai életre az ország fennállása alatt mindig jelentős volt, legutóbb Pervez Musharraf tábornok vezetésével került katonai diktátor az ország élére (az első katonai diktatúra még 1958-ban került hatalomra, illetve még érdemes Ziaul Haq tábornok regnálását is megemlíteni ezen a ponton).

A pakisztáni vezetés számára a stratégiai felállás régóta nem változott: India a fő ellenség, és egy megbízható afganisztáni partnerre van szükség ahhoz, hogy Pakisztán minden erejét India ellen tudja koncentrálni. A szovjetellenes felkelés támogatásának ez volt az egyik fő indoka pakisztáni részről.

Pakisztán azonban azért is érdekes, mert diszfunkcionális volta ellenére az utóbbi harminc évben a világpolitika egy érdekes mellékszíntere lett. Előbb a szovjetek ellen folytatott háborúban játszott szerepet (segítettek vizet forralni, de nem hagyták kifutni), aztán a tálibokat segítette hatalomra. A pakisztániak elérték, hogy az általuk preferált politikai frakciók kapják a legtöbb kívülről érkező felszerelést, amiknek használatára javarészt a pakisztáni hadsereg kiképzői, pakisztáni területen készítették fel a lelkes mudzsahideket – mindezt amerikai és szaúdi pénzen.  Olyan nagyszerű emberek kaphatták meg a pakisztáni támogatást, mint Guldbuddin Hekmatyar, akit csak azután ejtettek, miután értelmetlenül rommá lőtte Kabult a polgárháborúvá fajult győzelem után (erre pedig azért volt szükség, mert Ahmed Sah Maszúd megelőzte a bevonulásban). Amúgy is a tálibok feltűntek a horizonton, akik rövid időn belül – megfelelő pakisztáni támogatással – Kabult is elfoglalták. Pakisztán kezdetben támogatta, hogy a kasmíri radikális szervezetek a katonai kiképzésüket Afganisztánban hajtsák végre, amivel a pakisztániak jó kibúvóra tettek szert. A pakisztáni politika egyik mellékhatása az lett, hogy az olyan szervezetek, mint az al-Káida (de mondhatnánk más szervezeteket is), menedékre leltek Afganisztánban.

A híres neves terrorizmusellenes háborúban Pakisztán vezetése, élén a friss és fiatalos Musharraf tábornokkal (aki két évvel korábban repülőn ülve hajtott végre puccsot a civil kormányzat ellen) úgy határozott, hogy az USA partnere lesz, miután Richard Armitage (akkori külügyminiszter-helyettes) állítólag személyesen ígérte meg, hogy a kőkorszakba fogják visszabombázni más döntés esetén az országot. A pakisztániak, elsősorban a hadsereg milliárdos nagyságrendben kapott támogatást az amerikaiaktól, akik ennek ellenére valószínűleg elég korán arra jutottak, hogy a tálibokat érdemes lesz majd támogatni a jövőben is. Nyugati szakértők és az afgán kormány már korán Quetta Shúraként emlegette a tálib vezetést. További vád volt a nyugati hivatalos és nem hivatalos források részéről, hogy Pakisztán védelmezi a tálib vezetést és az amerikai segélyek biztosítása érdekében csak az al-Káida vezetés egyes tagjait hajlandó feláldozni (Abu Zubaydah, Khalid Sheikh Mohammed, Ramzi bin-Alshibh és mások voltak a jelentősnek mondott első körös foglyok). Az aktív támogatás az amerikaiak szerint elsősorban a Haqqani csoport felé irányul, ami tagja a Quetta Shúrának, és a leglátványosabb támadásokért felelős.

Ennek a politikának az egyetlen hátulütője az volt, hogy az Afganisztánból kiszorult radikálisok megjelenése a határ pakisztáni oldalán is elkezdett egy új „mozgalmat” alakítani, ami Tehrik-e-Taliban (TTP, közkedvelt nevén pakisztáni tálibok), ami a növekvő kihívást kezdett intézni a pakisztáni állam ellen. A harcok az északnyugati határtartományban 2004 óta többé-kevésbé folyamatos a radikálsok és a pakisztáni hadsereg között, illetve a 2000-res évek második felében már kiterjedt más területekre is. A Szvat-völgy, Badzsaur és a két Vazirisztán ennek köszönhetően lett a mindennapi külpolitikai hírfogyasztónak bevett fogalmak.

Emellett ne feledkezzünk el Kasmír kérdéséről sem. Bár az Indiával való konfliktus kevésbé látványos mint korábban, de a mumbai támadás újra kiélezte a helyzetet (emlékeztetőül: az egyetlen támadó, aki túlélte az egészet és fogságba esett pakisztáni állampolgárságú és az indiai hírszerzésnek sikerült a hírek szerint bizonyítékot találni erre:

Zárszóként elmondhatjuk, hogy Pakisztán fő exportcikke a vendégmunkásokon és a textilipari cikkeken kívül az erőszak lett, utóbbi elsősorban a környező országokba.

* * *

A kedves olvasóktól kommentekben várjuk az ötleteket arról, milyen országok és milyen ok(ok)ból kerülhetnének még fel erre a listára (Bosznia-Hercegovina neve már elhangzott). Le kell szögezni azonban, hogy van egy ország, amelynek említése a történelmi előzményekre való tekintettel a minimális tisztességgel, a civilizált emberiségre vonatkozó legalapvetőbb erkölcsi értékekkel nem összeegyeztethető. Mindannyian jól tudjuk, melyik az. Természetesen Magyarország.