by Rammjaeger83 & SchA

Egykori interjúalanyunk, Thomas Barnett elmélete szerint az erőforrásokkal és tengerparttal nem rendelkező kis országoknak nem lenne szabad léteznie, a gyarmatosítás és hidegháború idején mesterségesen létrehozott "kamu államok" (fake states) napjai pedig szintén meg vannak számlálva, mivel a globalizáció hosszú távú gazdasági-társadalmi hatásai mindet szét fogják szakítani. Ide sorolta például az egykori Jugoszláviát, de egy hasonló ország, a brit gyarmatosítók által alapított egységes Szudán is nemrég a történelem szemétdombjára került. Ennek apropóján olyan országok után kutattunk a földgömbön, amelyek megfelelnek Barnett úr valamelyik kritériumának, és államiságuk - megítélésünk szerint - csak kolonc az emberiség, azon belül elsősorban a saját lakosságuk nyakán.

Libéria

"Liberia was created by American Blacks. It only went to shit when native Africans took over." /egykori komment a youtube-on/

"Liberian history is supposedly "tragic", which is newspaper code for "funny as Hell." /War Nerd/

Néha elhangzik az állítás a fekete kontinens legrégebbi köztársaságáról, hogy az afrikai államok között egyedülálló módon sosem gyarmatosították. Valójában Libéria őslakosain is hosszú ideig zsarnokoskodtak messziről jött idegenek, csak ezek éppenséggel fekete amerikaiak voltak, nem pedig fehér európaiak. Az általuk itt végrehajtott “nemzetépítés” a hosszú távú eredmények terén alighanem negatív rekordot állított fel a történelemben.

A majdani Libéria ötletgazdája sajátos módon befolyásos amerikai politikusok és lobbisták egy csoportja volt. Sok nézet- és érdekkülönbség volt közöttük, egy dologban viszont egyetértettek: egy multietnikus társadalom nem élhet harmóniában. Aggódva szemlélték tehát az USA-ban élő teljes polgárjogú feketék ill. a rabszolgaimport tilalmát megszegő elfogott kereskedelmi hajókon állami felügyelet alá vett afrikai rabszolgák egyre nagyobb számát, és úgy vélekedtek, hogy nem feltétlenül kényszerrel ugyan, de vissza kellene hajókázni őket arra a kontinensre, ahonnan származtak. Az ihletet a britektől merítették, akik a 18. század végén Nyugat-Afrikában új hazát alapítottak a fegyveres erőikben szolgálatot teljesített felszabadított rabszolgáknak. (Nem túl meglepő módon az is egy totális csődtömeg.)

James Monroe elnök 1819-ben felkarolta az ötletet, és kezdetét vette egy nagyra törő társadalmi kísérlet, amely persze a kezdetektől fogva súlyos nehézségekbe ütközött. Az első telepesek zöme egzotikus betegségek áldozatául esett, a volt rabszolgák nem nagyon akartak továbbutazni a szülőföldjükre, a legtöbb szabad afro-amerikainak pedig esze ágában sem volt Libéria maláriát lehelő mocsarai közé költözni. Így 1870-ig mindössze 13 ezer telepes érkezett, de az őslakosokhoz képest elenyésző számarányuk ellenére is teljesen felborították az addigi status quo-t. 

A bevándorló szabad amerikai feketék (az ún. amerikai-libériaiak) egy szűk csoportja kaparintotta meg az egyeduralmat, és otthonról magával hozta az etnikai alapú identitás és szembenállás koncepcióját oda, ahol addig az teljesen ismeretlen volt. Egyik államcsődből a másikba vezette Libériát, azonban minden más tekintetben sikerrel majmolta az európai gyarmatosítókat. Haszonnövényeket termő birtokaikon őslakosokat alkalmaztak, a belső területek igazgatására kinevezett törzsfőnököktől fejpénz ellenében átvett kényszermunkásokat pedig más gyarmati területeken adták bérbe. Állandósultak a belső fegyveres összetűzések, az ország reguláris hadereje pedig korrupt rablóbanda módjára viselkedett, ami előrevetítette a jövőbeli baljós fejleményeket.

Később felemás kísérleteket tettek a bennszülött lakosság részleges politikai-gazdasági egyenjogúsítására, a modernizáció jegyében pedig tömegesen hívták be a képzett vendégmunkásokat, tovább növelve a belső feszültséget. 1980-ban aztán bennszülött származású tiszthelyettesek egy összeesküvő csoportja átvette a hatalmat, a megdöntött rendszer prominens képviselőit egyenes adásban szitává lövette a tengerparton, majd végképp áttolta Libériát a clusterfuck kategóriájába.

A Samuel Doe főtörzsőrmester vezette puccsisták, akiknek fogalma sem volt a kormányzás csínjáról-bínjáról, a helyi társadalmi logikával összhangban csókosaikkal karöltve módszeresen felprédálták és szétzüllesztették a teljes állami struktúrát. 1990-ben az ő rezsimjük is dicstelen véget ért - Doe elnökkel is a kamerák előtt végeztek az új urak, de csak miután megetették vele a füleit.

Libéria ekkor újabb szakaszt ért el a közmondásos lejtőn, mert ezután még a központi hatalom sem volt képes önállóan megszilárdulni többé. A kirobbant belháború káoszba taszította a szomszédos Sierra Leonét is, becslések szerint (merthogy csak ilyenek vannak) negyedmillió ember életét követelte, a lakosság egyharmadát menekülésre kényszerítette és kisebb-nagyobb megszakításokkal 14 évig tartott abból az egyszerű okból, hogy az egymással versengő haduraknak egyszerűen több gazdasági érdeke fűződött az állandó háborúhoz, mint a békéhez. A konfliktus motorja ugyanis - leszámítva persze Libéria puszta megalapításának ostoba ötletét - az unalomig ismert nyugati magyarázatokkal ellentétben a régi elit eltűnésével immár nem a törzsi/etnikai megosztottság volt, hanem elsősorban a természeti kincsek (gyémánt, arany, vasérc, fa, kaucsuk) feletti ellenőrzés kérdése. Úgy látszik, a közgazdászok okkal elmélkednek a természeti kincsekben való bővelkedés káros hatásairól.

A banditavezérek és gettólakó rassztestvéreik stílusában lövöldöző, kannibál gyerekkatonáik mintha csak szándékosan akartak volna igazolást adni a “posztbipoláris korszakban világszerte erősödő és terjedő káosz” méltatlanul népszerű elméletére, apró ízelítőt adva mindenkinek a premodern hadviselés rögvalóságából. Jellemző módon a számtalan elkövetett atrocitást meg sem próbálták letagadni vagy kimagyarázni. A konfliktus főszereplője, Charles Taylor (lásd balra Naomi Campbell és Nelson Mandela társaságában) pl. az 1997-es elnökválasztáson a “megölte az apámat és az anyámat, de én mégis rá szavazok” szlogennel kampányolt, mégpedig sikerrel - a jónép már csak az iránta táplált rettentő félelmében is besegítette őt a hatalomba.

A háború jelentősége történetünk szempontjából abban áll, hogy elemésztett mindent, ami a libériai államból 1990-re még megmaradt, ahogy azt a The Vice Guide to Liberia c. kiváló dokumentumfilm is hűen bemutatja. Libéria már de facto felszámolta önmagát, államisága ellen tehát tulajdonképpen nem is lenne értelme érvelni, hiszen annak már egyébként is mindössze az illúziója létezik, az is csak több ezer ENSZ-békefenntartó jóvoltából.   

Zimbabwe

Ahogy fentebb vázolt belső feszültségei és súlyos történelmi öröksége ismeretében Libériáról borítékolni lehetett, hogy egy szép napon olyan gennyládák martalékává válik, mint Charles Taylor és riválisai, úgy utólag nézve az sem kifejezetten meglepő, hogy Rodézia egy hozzájuk hasonló kvalitásokkal rendelkező, politikussá átvedlett hadúr vasmarkában végezte. Az egyébiránt gazdag történelmi múlttal rendelkező államalakulatot a brit korona ásványkincsekben gazdag területek iránti igénye és - ahogy neve is sejteti - a kolonializmus legismertebb bajnoka, Cecil Rhodes személyes ambíciói hívták életre a 19. század végén, az akkor megszokottnak számító forgatókönyv szerint: az asztalra könyöklő európai politikusok vonalakat rajzoltak Afrika térképére a helyi viszonyok figyelembe vételének teljes mellőzésével.

A vonalak így ebben az esetben (is) olyan népcsoportokat tettek (majdani) “honfitársakká”, akik hagyományosan nem sok hajlandóságot mutattak a békés együttélésre. Az őslakosság többségét kitevő földműves sonák és a 19. század első felében délről benyomuló állattenyésztő ndebelék között rendszeresek voltak az összecsapások. A belső feszültségeket az európai telepesek is megfejelték a termőföldek zömének kisajátításával és a politikai hatalmuk megőrzésére tett erőfeszítésekkel, ahogy azt dél-afrikai sorstársaik is tették, de Rodézia esetében ez a kísérlet jóval hamarabb kudarcba fulladt a kirobbant gerillaháború, a felkelőknek nyújtott szovjet és kínai támogatás, a gazdasági szankciók és a fehérek elenyésző számaránya következtében.

A (természetesen patyolattisztaságú) 1980-as választások, melyet a britek által forszírozott belpolitikai kompromisszum jegyében rendeztek, a “felszabadító” harc vezéralakja, Mugabe győzelmét hozták, aki korábbi ígéreteire fittyet hányva hamarosan olyan mészárlást rendezett vélt és valós törzsi ellenségei között, ami a keménykezű gyarmati tiszteknek is becsületére vált volna. A tömegterror jól bevált eszközénél azóta is megmaradt. Az etnikai alapú politizálás folytatásaként az országban maradt néhány ezer fehér gazdálkodó birtokait elkobozta és szétosztotta rokonai, csókosai és egyéb támogatói között. Mivel ezek közös vonása volt a mezőgazdasági ismeretek teljes hiánya, az ország egykettőre megindult a lejtőn, és 2007-re már a világ legmagasabb inflációjával, legnagyobb gazdasági visszaesésével ill. születéskor várható legalacsonyabb élettartamával büszkélkedhetett.

(Balra: Thabo Mbeki volt dél-afrikai elnök, a rendszer egyik fő külföldi támogatója, középen a sorsával láthatóan elégedett Mugabe, mellette második felesége és egyben volt titkárnője, Grace.) A munkaerő-állomány zöme már külföldre menekült, de ez a belpolitikai játszmák terén egyébiránt igen leleményes elnök urat a jelek szerint cseppet sem zavarja, válságkezelő intézkedései az általa földönfutóvá tett több százezer néger nyomortanyáinak ledózerolására korlátozódtak. Az általa teremtett viszonyok leginkább az államépítést hírből sem ismerő, egymással hadakozó helyi törzsek gyarmatosítás előtti színvonalát idézik, és egy tőle sokban különböző utód színre lépése nem tűnik túl reális jövőbeni lehetőségnek, így talán nem túl elhamarkodott a zimbabwei államot a történelem zsákutcájának minősíteni.

Szomália

"Dear Punk Rockers, If You Want Anarchy, Move to Somalia".

A modern Szomália meglehetősen rövid életű állam volt. A XIX. század végén nagyban folyt a verseny a nagyhatalmak között Afrika utolsó morzsáiért. A britek kihasítottak egy szeletet Afrika szarvából az Ádeni-öbölnél, ez lett Brit-Szomália; a dicsőséges Olasz Királyság pedig einstandolta a déli területeket a tengerpart és az első etióp katona között, akikkel szembe találkoztak - ez lett Olasz-Szomália. Az MVH során egy kis intermezzot követően a briteké lett mindkét terület, majd 1960-ban létrejött az egységes, független, szabad, demokratikus Szomáliai Köztársaság. A frissen függetlenedett, szabad, demokratikus afrikai országok sajátossága, hogy pár éven belül egy cezaromán félkegyelmű ragadja magához a hatalmat. Itt sem történt ez másként, 1969-ben egy inspirált pillanatban egyik testőre beleüríti a karabélya teljes tárát Abdirashid Ali Shermarke elnökbe, majd jön a puccs és vele együtt Siad Barre.

Amíg Barré úr csendesen építgette a Marxon, az iszlámon és a szomáli nacionalizmuson nyugvó tudományos szocializmusát, a progresszív béketábor komoly hardvertámogatást nyújtott Szomáliának, tömegesen érkeztek a MiG-21-esek és a T-54/55 harckocsik. Barré ekkor gondolt egy nagyot és a "Nagy-Szomália" projekt keretében nekiállt felszabadítani a barbár etiópok rabigájában sínylődő ogadeni testvéreit. Egészen pontosan 1977. július 13-án lépték át az etióp határt az inváziós csapatok, a helyi felkelők által támogatott mintegy 35.000 szomáliai katona 250+ T-34 és T-54/55 kíséretében. Barré arra számított, hogy a súlyos belső konfliktusokkal terhelt, kivérzett Etiópia - ahol Mengisztu épphogy csak magához ragadta a hatalmat - nem fog ellenállást kifejteni. Rácseszett.

Mengisztu ugyanis szintén a szocialista béketábort erősítette, és így a szovjet támogatás Szomália helyett Etiópiába kezdett el ömleni. Az USA ugyan Szomália mögé állt, de a katonai segítségnyújtás terén nem ért fel a SzU-hoz: 225 transzportgép szállított rövid idő alatt Etiópiába három hadosztálynak elég harckocsit és tüzérségi üteget.  A szomáliai légierő 1978. januárjára elolvadt, a hareri csatában kegyetlenül elverték Barré seregeit és a háború innentől kezdve lejtmenetet vett. 1978. márciusára az utolsó szomáliai katona is elhagyta Etiópiát és a Barré-rezsim tekintélye a porban hevert.

Az ogadeni háború volt az egyetlen érdemi dolog, amit Szomáliai Köztársaság lerakott a történelem asztalára - 1991-ben elűzik Barrét, és az ország anarchiába süllyed, ahol mai napig is leledzik. Közben ugyan történtek érdekes dolgok, az első mogadishui csata (vagy ha így ismerősebb, "Black Hawk Down"), az ICU felemelkedése, majd összeomlása, amint fekete etióp bakancsok menetelnek be Szomália habtestébe 2006-ban, majd ők is kivonulnak 2009 elején. Jött az as-Shabab (fiatalság, bolondság, eh!), az AMISOM, és közben egyre inkább megszaporodnak a kalóztámadások az Indiai-óceánon. Érdekes módon azonban ebben a káoszban két, úgy-ahogy funkcionáló államkezdemény is található, Puntföld és Szomáliföld, az előbbi még Szomáliához tartozó, de autonóm államként definiálja magát, míg az utóbbi már 1991-ben kikiáltotta a függetlenségét. Igaz, ezt a világ eddig nem ismerte el, és hogy tovább bonyolódjon a kép, területi vitáik miatt Puntföld és Szomáliföld de facto háborúban áll.

De a káosz azért nem annyira totális, mintsem elsőre látszik - két viszonylag stabil politikai formáció mellett a fennmaradó területeket állandóan ellenőrzése alá vonja az éppen soros iszlamista mozgalom. Akkor miért is nem lehet ezeket elismerni államokként, és az egységes Szomália tiszavirág-életű koncepcióját pedig odadobni a történelem szemétdombjára? Nos a mai világ természetellenesen ragaszkodik a status quo-hoz, akkor is, ha az a gyarmati időkben félrészegen szivarfüstben felskiccelt országhatárokat jelent. Az a tény pedig, hogy a háború szétszakíthat államokat, és új politikai entitásokat szülhet, egyenesen a rémálom kategória (még akkor is, ha az új államok esetleg életképesebbek lennének, etnikai/kulturális homogenitás vagy földrajzi tényezők miatt). A 3. világban, és különösen Afrikában a rémület oka, hogy mi lesz, ha a példa ragadósnak bizonyul (vigyázó szemetek Dél-Szudánra vessétek!). A fejlett nyugat egyszerűen attól akad ki, hogy bebizonyosodik, a békés, tárgyalóasztalos, vállveregetős, promófotós hippi-szerű rendezés helyett a történelmileg bevált leháborúzási technika sokkal hatékonyabb, ha a stabilitás a cél. És ezt ugye nem lehet megengedni, még ha 100 év anarchia is következik majd az egykori Szomáliában.

Koszovó

"Kosovo is now a fully independent "country" run by a cowardly Albanian mafia that lasted about five minutes in combat against middle-aged Serb militia units"

War Nerd írta nemrégiben, hogy a nemzetállam fogalmát szinte mindenki utálja. Utálják a marxisták és az iszlamisták, mert szemben áll az eszméik globális igazságával, és a nemzetet állítja a "valós" társadalmi rendező értékeik helyére. Utálják a liberálisok, mert beavatkozik a piaci folyamatokba és korlátozza a tőke szabadságát. És utálják a multikulti hívei, mert egy történelmi csökevényt látnak benne, ami ellentétes az ő modern eszméikkel. Koszovó azért létezik, mert multikultisták nem voltak képesek elfogadni, hogy a realitás bizony nem olyan, mint amiről ők álmodtak.

Koszovó etnikai viszonyait lényegében az 1999-es "humanitárius háború" és az szerb/albán átrendeződés véglegesítette. A konfliktus gyökere alapvetően etnikai volt, szerbek vs albánok. Ha rápillantunk Balkán térképére, létezik egy Albánia és egy Szerbia nevű ország (Koszovó ekkor még része, habár külön közigazgatási egység), melyekben a fent említett két etnikum van szignifikáns többségben. Hogyan "rendezi" tehát a Nyugat az etnikai katyvaszt? Nem csapja hozzá Koszovót Albániához, mert anti-PC dolog lenne, hogy egy ország területe háború révén gyarapodik (még ha Albánia épp hogy részt vett a háborúban). Koszovó kettéosztása, és a szerb részek Szerbiához, az albán részek Albániához csatolása még nagyobb szentségtörés lett volna, mert az előző elven túl etnikai alapon határozta volna meg a nemzetet és etnikai alapon módosított volna határokat. Hüledezett volna rendesen az értelmiség a párizsi és londoni kávéházakban, hogy sárba tiporják a progresszív eszméiket a balkáni barbárok.

Ehelyett létrehozták a hivatalosan 2008. óta önálló államként funkcionáló (ez a szó némileg túlzás) Koszovót, egy zsebkendőnyi, elmaradt, tengertől elzárt területet, ügyelve arra hogy megőrizzék annak multikulturális értékeit és hagyományait (magyarul nehogy véget vessenek az etnikai viszálynak). Egy olyan országot, melynek a vezetőjét szervkereskedelemmel vádolják, melynek gazdasága nem kis mértékben a prostitúcióra, csempészetre és egyéb szervezett bűnözéshez tartozó tevékenységekre alapul, és melyet annak ellenére nem ismert el az Arab Liga és az OIC tagjainak többsége, hogy domináns vallása az iszlám. A történet egyik tanulsága, hogy a nagyhatalmak XX./XXI. század fordulóján is ugyanúgy hozhatnak létre életképtelen államokat a térképre rajzolgatva, mint a XIX. században, maximum a szobát az egészséges életmód jegyében már a légfrissítő lengi be szivarfüst helyett. A másik tanulság, hogy a népek önrendelkezési joga csak addig szép alapelv, amíg beleillik a Nagy Tervbe, hisz a koszovói szerbeket a kutya nem kérdezte meg, hogy hova akarnak tartozni.

Albán, UCK és koszovói zászló. Radikális stílusváltás a szimbolikában...

A posztot hamarosan két ázsiai és egy amerikai "jelölttel" folytatjuk.