Május 25-én az észak-koreai állami (nem mintha volna másmilyen...) hírügynökség büszkén kürtölte világgá: az ország végrehajtotta második (szerintük az elsőhöz hasonlóan) sikeres kísérleti atomrobbantását.
Mit szóljon hát ilyenkor a higgadt elemző? "Fusson ki merre lát! A gonosz féltengelye atomot lóbál a világ feje fölött! Megdöglünk mind!"
Vagy talán mégsem? Az elmúlt hetekben lassacskán elkezdtek napvilágot látni az eseménnyel kapcsolatos mérések alapján készült első elemzések. Lássuk, mi is történhetett valójában, s mindezek fényében mire véljük az észak-koreai vezetés legújabb fenyegetéseit.
Ami az atomrobbantásokról szóló bejelentéseket illeti – hivatásos politikusok és a sajtó egyes képviselőinek kivételével –, az ilyesmit azért mégsem illik bemondásra elhinni. Éppen ezért az Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezetének (alias CTBTO) egyik fő feladata a szerződésben foglaltakba ütköző nukleáris robbantások azonosítása lesz. Szigorúan véve a szervezet maga még nem is létezik, csak annak Előkészítő Bizottsága (élén a több évtizedes nemzetközi nonproliferációs tapasztalattal rendelkező Tóth Tiborral). Az Átfogó Atomcsend Szerződés életbe lépéséhez a világ minden reaktorral, vagy legalábbis említésre méltó nukleáris iparral rendelkező államának ratifikációja szükséges, akik közül kilencen – na ki tudja a legtöbbet puskázás nélkül megtippelni? - a tudomány mai állása szerint a büdös életbe' nem tennék ezt meg.
Igen ám, de a CTBTO intézményrendszere ennek ellenére folyamatosan épül-szépül, különös tekintettel megfigyelőállomásainak majdan az egész világot lefedő hálózatára. Nos, e hálózat hadrendbe állt szeizmológiai mérőállomásai – ahogy a világ számos más hasonló intézménye – 2009. május 25-én egy észak-koreai területen végbement „eseményt” észleltek. A mérések alapján okos emberek megállapították, hogy a Richter-skála szerinti 4,5-ös erősségű földrengéssel egyenértékű jelenség mesterséges eredetű, s nagy valószínűséggel egy nukleáris robbanás válthatta ki. A robbanás nukleáris voltának végleges tisztázását az ilyenkor felszabaduló, a légkörbe kerülő anyagok (pl. radioaktív nemesgázok) kimutatása tenné lehetővé. A CTBTO globális megfigyelőrendszerének ezek vizsgálata is feladata, ahogy természetesen világszerte egy rakás más kutatóközpont is alkalmas erre.
Az illetékesek nem kis meglepetésére ezeket az anyagokat (mint pl. a radioaktív xenont) mindezidáig nem sikerült kimutatniuk, ami több érdekes lehetőséget is felvet. Elvileg Észak-Korea maga is megpróbálhatta korlátozni ezek légkörbe jutását - hogy ezzel is kevesebb információ jusson a gaz kapitalisták tudomására - tökéletes elszigetelésük azonban még a föld alatti robbantásokban jóval nagyobb jártasságot szerzett igazi atomhatalmaknak is gyakorlatilag megoldhatatlan feladatot jelent. Azóta számos elképzelés napvilágot látott a jelenség magyarázatára - pl. hogy egy sor véletlen folytán a robbanástól megolvadt kőzet is lezárhatta a felszabaduló gázok útját -, a CTBTO egy egész konferenciát szentelt a kérdésnek.
Bár a kérdést egyelőre nem sikerült véglegesen lezárni, mindenközben fizikusok, mérnökök, egyéb szakértők és műkedvelők sokasága vetette magát szinte azonnal a nyilvánosságra kerülő adatokra, hogy kiderítsék, mi is történhetett május 25-én az észak-koreai hegyekben.
Lehetőségek
A robbanás által keltett földrengés mért adataiból kiszámítható magának a robbanásnak az erőssége is. Minthogy azonban az alkalmazott módszerek, a helyszín geológiai tulajdonságairól alkotott modellek eltérőek lehetnek, számos különböző becslés is megjelent. Ezek többsége valahol 4 kilotonna körül helyezte el a robbanás erősségét (dél-koreai elemzők szerint 1 kt, a hamburgi egyetem munkatársai szerint 4 kt, a Nemzetközi Szeizmológiai Központ szerint pedig 2-6 kt lehetett). Ennek némileg ellentmondanak az orosz nyilatkozatok. A védelmi minisztérium képviselője röviddel az észak-koreai bejelentést követően 20 kt-s robbanásról beszélt, ezt vette át az ITAR-TASSZ is, a RIA Novosztyi pedig 10-20 kt-t említett. Bár a kettő nem feltétlen függ szorosan össze, azok után, hogy az áprilisi észak-koreai rakétakilövés után hivatalos orosz források megerősítették a műhold pályára állását is, lehet, nem ártana egy kicsit aggódni az orosz korai előrejelző rendszerek állapota miatt.
Akárhogy is, a robbanás erőssége többszörösen meghaladta 2006-os (mintegy 0,5-0,8 kt-s) társáét, így még ha ismét egy kudarcot vallott kísérletnek lehettünk is tanúi, akkor sem szabad könnyelműen elsiklanunk felette. De hogy valójában miféle eszköz felrobbantására került sor az észak-koreai hegyek gyomrában, arra a különféle elemzők többnyire az alábbi néhány modell segítségével próbáltak választ adni.
Először is meglehet, hogy a sikertelen 2006-os kísérlet és a számtalan kudarcot vallott rakétateszt után megtépázott hírnevét – vagyis fenyegetései megalapozottságának erodálódását, s ezzel alkupozíciójának romlását – egyre növekvő aggodalommal szemlélő phenjani vezetés egész egyszerűen egy nagy (értsd: nagyon nagy!) halom hagyományos robbanószer elásása és felrobbantása révén próbálta nukleáris robbantás látszatát kelteni. Bár a szeizmológiai adatok atomrobbantásra engednek következtetni, ezt a lehetőséget erősítheti a tény, hogy az ilyenkor felszabaduló radioaktív anyagokat máig nem sikerült kimutatni. Persze láthattunk már ilyen húzást, annak idején India és Pakisztán, sem óhajtotta a véletlenre bízni atomhatalom belépőjét, így föld alatti kísérleti atomrobbantásaikat egy-egy jó adag hagyományos robbanószerrel is megtámogatták.
Adott esetben azonban nem csak hogy 2006-ban már egyértelműen kimutatták a nukleáris robbantások során felszabaduló anyagok jelenlétét, de az ahhoz képest visszalépésnek tekinthető meghamisított kisérlethez szükséges irgalmatlan mennyiségű hagyományos robbanószer helyszínre talicskázása is olyan látványosság lett volna, mely aligha kerülte volna el az éber műholdak figyelmét. (Hacsak nem hosszú évek alatt, apránként szállították a kísérlet helyére, ami bár elég pihent ötlet, ám ha valakiből, hát egy XXI. századi sztálinista rezsimből éppenséggel ezt is kinézi az ember.) Végül pedig csalásra utaló vádakat mindeddig egyetlen hivatalos forrás vagy elemzés sem fogalmazott meg komolyan a májusi kísérlettel kapcsolatban. Így aligha valószínű, hogy csupán egy blöff áldozatai lettünk.
A legkézenfekvőbb – de nem feltétlen legvalószínűbb – lehetőség persze az volna, ha észak-korea mérnökei a lehető legegyszerűbb plutónium alapú implóziós bombát építették volna meg, valami olyasmit, mint ami anno Nagaszakira hullott alá. Plutónium felhasználásával messze ez volna az atomfegyverhez jutás legkönnyebb útja, s a legtöbb elemző feltételezi, hogy Észak-Korea sem ugraná át a fejlesztés egy ilyen alapvető lépcsőfokát, még ha kitűzött céljai jóval messzebbre mutatnak is. Az ismert (na jó: feltételezett) észak-koreai plutónium-tartalékokat is rendszerint az ehhez szükséges mennyiségek alapján szokás bombákra átszámolni, s az orosz források is rendre ezt az opciót látszanak alátámasztani.
Csakhogy az ilyen robbanószerkezetektől elvárható mintegy 20 kt-s hatóerőt mind a 2006-os, mind a májusi robbantás jócskán alulmúlta. S bár az előrelépés 2006-hoz képest nyilvánvaló, a tekintélyes eltérés mégiscsak magyarázatot követel. Egy fapados atombomba összetákolása manapság már korántsem annyira bonyolult feladat, hogy akár a napi egyszeri étkezés ígéretének és a tarkólövés rémének kettős motiváló erejétől hajtott észak-koreai tudósok számára leküzdhetetlen kihívást jelentsen. (Elég csak az „N-edik ország kísérletre” utalni, - melyet a nukleáris terrorizmus kapcsán már mi is megénekeltünk – ahol már a ’60-as évek végén két amerikai fizikus doktorandusz hallgató működőképes plutóniumbombát tervezett, csupán a kivitelezéshez szükséges minimális erőforrásokat feltételezve.)
Az első magyarázat tehát – miszerint Észak-Korea egy szerencsétlen, lepukkant ország minimális technikai és anyagi képességekkel, melynek szakemberei a diktatúrák közismerten inspiráló légkörében még egy faék megszerkesztését is elbaltáznák – eléggé gyenge lábakon áll. Eme ellentmondás feloldására több magyarázat is napvilágot látott. Elképzelhető például, hogy az észak-koreai mérnökök egész egyszerűen szabotálták saját kísérletüket. Ha minden az eredeti számításoknak megfelelően történt, az eszköz működőképességéről így is meggyőződhettek, egyfajta dezinformációként azonban a sikertelen teszt látszatát keltve egyúttal a kapitalisták eszén is túljárhattak. Egy másik felvetés szerint egy méretes barlangban nagyobb bombát robbanthattak, melynek erejét a barlang tompíthatta. Az effajta spekulációkat azonban rendszerint kétkedéssel szokás fogadni, hisz akad valószerűbb magyarázat is.
Pillanatnyilag a legvalószínűbbnek tűnő verzió, hogy Észak-Korea eleve kisebb hatóerejű atomfegyvert fejleszt. A 2006-os kísérleti robbantás előtti órákban Phenjan hivatalos úton értesítette Kínát, hogy egy 4 kt hatóerejű kísérleti atomrobbantást hajt végre, ne nézzenek a vakuba, vagy valami. (Rossz nyelvek szerint egyébként a föld alatti robbantás is csak azért volt föld alatti, mert Peking finoman jelezte, nem díjazná, ha a felszíni robbantás szennyezését nyugatra sodorná a szél.) Ennek végül csak a töredékét (mintegy 0,5 kt-t) sikerült elérni, feltehetően valamiféle tervezési hiba, szennyezett hasadóanyag, pontatlan megmunkálás, vagy a hagyományos robbanóanyaggal kapcsolatos problémák miatt. A 2006-hoz képest történt előrelépés hangsúlyozásával a május 25-i hivatalos közlemény is elismeri a korábbi kísérlet kudarcát. Ugyanakkor a puszta szavakon túl racionális megfontolások is alátámaszthatják az eleve kisebb atomfegyver kifejlesztésére irányuló észak-koreai törekvéseket.
Stratégiai megfontolások
Talán sokak számára a konfliktus kényelmes szemléléséhez szükségesnél jobban összezavarhatja a képletet, de Észak-Korea urai - legyenek bármilyen elvetemült figurák, mégoly elborult világképpel is – bizony se nem hülyék, se nem irracionálisak. Az atomfegyver megszerzése iránti törekvéseiket sem csupán a mérhetetlen gonoszságból fakadó dramaturgiai megfontolások hívták életre sátáni kacajtól övezve egy teliholdas éjjelen. Phenjan már a ’60-as évek óta szeretne atomfegyverhez jutni – ahhoz képest igencsak mérsékelt sikerrel. S ha azt vesszük, hogy a nukleáris fegyverkezés mindig is a hagyományos védelmi képességek növelésének olcsó és hatékony alternatívája volt, az ország fokozatos elszigetelődése, gazdasági és katonai hanyatlása különös aktualitást ad e törekvéseknek.
Yet, I would caution that history becomes an incomprehensible mishmash of nonsense when viewed thru the lens of propaganda and wishful thinking, but oddly enough it does seem to make significantly more sense when you accept that at the nation-state level there are no good guys just imperfect interested parties.
/Azr@el, kommentelő az ArmsControlWonk-on/
Kommunista – de úgy alapvetően semmilyen más – rezsimek gondolatvilágának feltérképezésekor a legritkább esetben érdemes hivatalos retorikájukra hagyatkozni. Márpedig – jusson ez a külső és belső kommunikációban mégoly hangsúlyos szerephez is – Észak-Korea meglehetősen régen elvesztette az ország fegyveres erővel való újraegyesítésének képességét, sőt, a Koreában szembenálló felek közt aligha képzelhető el bármilyen más fegyveres összecsapás, melyből Észak győztesen kerülhetne ki. És ezzel Phenjan is – minden bizonnyal fájdalmasan – tisztában van.
Márpedig e gondolatmenetbe kiválóan illeszkedik a nukleáris fegyverkezés koncepciója. Segítségével az elavult konvencionális erők versenyképessé tételének töredékéből olyan nukleáris elrettentő erő alakítható ki, mely hatékonyan tántoríthatja el a potenciális ellenfeleket a rezsim megdöntésére tett lépésektől, sőt, ügyesen lavírozva még egy kis mellékest is hozhat a konyhára segélyek, támogatások és egyéb „jutalmak” formájában. Mindehhez ráadásul egyáltalán nincs szükség működőképes, kiterjedt nukleáris arzenál fenntartására, csupán annak hihető demonstrálására, hogy a rezsim elleni fellépés olyan súlyos következményekkel járhat az „agresszorra” nézve, melyek felvállalására az nem feltétlen hajlandó. Márpedig egy olyan környezetben, ahol a mérsékelt közvetlen fenyegetést jelentő kommunista vezetést megbuktató fegyveres beavatkozás által elérhető legnagyobb nyereség csupán a kirobbanó regionális politikai és humanitárius válság minimalizálása lehet, mindez több mint elegendőnek bizonyulhat a rezsim külső biztonságának szavatolására.
És ezzel vissza is értünk az észak-koreai kísérleti atomrobbantások, a feltételezett robbanószerkezet kérdéséhez. Egy kis méretű, 4 kt körüli hatóerejű fegyver ugyanis számos tekintetben majdhogynem tökéletesen megfelelne az elvárásoknak. Phenjan politikája láthatóan nem csupán a pillanatnyi nemzetközi retorikára adott reakciókból áll, hosszú távú stratégiájuk a lehető legrosszabb eshetőségek kiküszöbölésére törekszik egy gyakorlatilag korlátlan hatalmú szuperhatalom által uralt egypólusú rendszerről alkotott világkép alapján.
Egy ilyen kis méretű atomfegyver mihamarabbi kifejlesztésére irányuló törekvések – akár a közbeeső lépcsőfokok átugrása árán is – azt sugallja, hogy az észak-koreai vezetés számára az atomfegyver puszta birtoklásánál fontosabb a bevethető nukleáris képesség kialakítása. Míg egy relatíve könnyen előállítható, ám rendkívül testes hagyományos bomba szállítása komoly kihívást jelentene, egy kisebb robbanószerkezet idővel a párhuzamosan fejlesztett ballisztikus rakétákkal is célbajuttatható volna. Persze ne legyenek illúzióink, Észak-Korea komolyabb hatótávra szánt rakétái – ahogy azt az áprilisi „műholdkilövés” is illusztrálta – máig nem küzdötték le gyermekbetegségeiket.
Az Egyesült Államok területének fenyegetése éppen ezért belátható időn belül nem opció Phenjan számára (az, hogy egyes rakétái előbb vagy utóbb, matematikailag esetleg talán és éppen hogy csak elérhetik Alaszka partjait, aligha számít). Ám ez nem is feltétlen szükséges. Ilyen aprócska – valamire való atomhatalmak arzenáljában a „taktikai” soron nyilvántartott - atombombákkal aligha okozható kiheverhetetlen veszteség. Egy-egy – legalább viszonylag – megbízható középhatótávolságú rakétával célbajuttatva azonban képesek lehetnek – pár százezer áldozattal járó – olyan pusztítás véghezvitelére Dél-Korea vagy Japán egyes városaiban, melynek rémképe elegendő lehet ezen országok – szövetségesein keresztül pedig az USA – vezetésének nyomás alatt tartására.
Ahogy azonban a hagyományos összecsapásból, Észak-Korea egy atomháborúból sem jöhetne ki győztesen (és akkor még finoman is fogalmaztunk), így az atomfegyvernek - a világ összes eddigi atomhatalmához hasonlóan - addig veheti csak hasznát, amíg nyomásgyakorló eszközként, s nem pedig bevetendő fegyverként tekinthet rá. Ennek ellenére nem volna célszerű különösebb gondolkodás nélkül elsiklani a taktikai atomfegyverek egy Korea-közi háború során való stratégiai célú bevetésének lehetősége felett. Geoffrey Forden az ArmsControlWonk-on e tekintetben azt vizsgálta meg, hogy pár 4 kt-s atombomba mennyiben járulhatna hozzá az északi seregek sikeréhez. Feltételezése szerint a szárazföldi erők inváziójának megindításával párhuzamosan a Dél főbb kikötőire mért atomcsapásokkal legalább az északi stratégiai fölény kivívásához szükséges ideig késleltethető volna az amerikai (és nemzetközi) csapatok Koreába juttatása. Csakhogy Forden – jó szokásához híven – számításokkal igazolta: ilyen kis hatóerejű atomfegyverekkel nem biztosítható a kikötői infrastruktúra hatékony megsemmisítése, és akkor a Dél segítségére siető erők célbajuttatásának egyéb – pl. légi úton történő – módozatai elleni intézkedésekről még nem is beszéltünk. Segítőkész olvasók persze rögvest felvetették, hogy a kikötői infrastruktúra helyett az azt működtető munkásoknak otthont adó lakónegyedekre mért csapás jóval nagyobb eséllyel hátráltatná az intervenciós erők partraszállását, hosszabb távon mindez azonban még mindig kevés volna a győzelemhez.
Végezetül még egy, talán minden eddiginél súlyosabb érv szól a kisméretű atomfegyver kifejlesztése mellett: a spórolásé. Mint az bizonyára olvasóink figyelmét sem kerülte el, Észak-Korea nem éppen a lehetőségek hazája. Márpedig az elmúlt egy-két év során a hatoldalú tárgyalásokkal párhuzamosan a fegyverprogramot megalapozó nukleáris infrastruktúra tekintélyes részét leszerelték, annak helyreállítása bizony jó ideig eltarthat, s komoly erőforrásokat követelne meg. Éppen ezért a jelenleg Phenjan rendelkezésére álló szűkös – mintegy 40-50 kg-ra becsült – plutóniumkészletekből egyáltalán nem mindegy, hogy a legegyszerűbb tervek által megkövetelt 6-8 kg, vagy csupán egy kisebb eszközhöz már bőven elegendő 1 kg körüli hasadóanyagot áldoznak egy-egy robbanószerkezetre.
Mi jöhet ezután?
Május 25-ének reggelén szerény blogunknál jóval fajsúlyosabb civil elemzőket is a meglepetés erejével értek az észak-koreai robbantásról érkező hírek. Na nem mintha a dolog nem lógott volna jó ideje a levegőben, de a májusi időzítés mégis sokakat meglepett.
Pedig jobban belegondolva egyáltalán nem volt váratlan fejlemény (pdf). David Albright például már a 2006-os kísérletet követően úgy fogalmazott: a robbantás részben sikeres volt, ezért logikus feltétezni, hogy a hibák kijavítására tett lépésekkel párhuzamosan hamarosan újabb kísérleti robbantás(ok) követi(k) majd. Egy dél-koreai politikus a hírszerzés jelentésére hivatkozva pedig már 2006 decemberében 2-3 újabb küszöbön álló robbantásról beszélt. Az esemény aligha érhette váratlanul az amerikai és japán kormányokat sem. Bár az erre utaló értesülésekből a máskor szokásosnál jóval kevesebb információ szivárgott kit, egyes források szerint pár amerikai és japán meteorológiai műhold nem éppen véletlenül járt a robbantás idején pont arra.
Még az ilyen apró információmorzsák felett elsikló megfigyelő számára is árulkodó jel lehetett, hogy e fejlemény remekül illeszkedett az észak-koreai atomprogram körüli felfordulás önmagát oly régóta ismétlő „tárgyalások -> némi kölcsönös engedmények -> zsarolás -> erődemonstráció -> mosolyszünet -> tárgyalások” ciklusába. 2006-ban már-már kísértetiesen hasonló módon követte a sikertelen rakétatesztet pár hónap elhidegülés, majd Észak-Korea első kísérleti atomrobbantása. Bár Phenjan ezúttal jópár rakéta kilövésével is igyekezett fokozni a hangulatot, a reakciók nagyjából ezúttal is a jól kiszámítható forgatókönyvet követték, melyet John Derbyshire – némi alig észrevehető cinizmussal – az alábbiak szerint foglal össze:
Kim Jong Il's been kicking over the traces again. He popped off a nuke, and launched two more missiles over Japan. The Japanese said if he did it again they'd be angry. Our Secretary of State said she is already angry, and showed how angry she was by pursing her lips. She said she is so angry she's going to have the U.N. write an angry letter. The South Koreans said it's really important to try to understand Kim, and not do anything to make him more upset. The Russians said they were taking precautions because the whole thing could get out of hand and go nuclear. The Chinese said it was nothing to do with them, they didn't know anything about it, and everybody should stop bothering them with this North Korea stuff and just buy more T-shirts and Elmo dolls.
Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a világ – ki-ki vérmérséklete szerint – elítélte Észak-Koreát, Észak-Korea elítélte, hogy elítélik, s a minap, június 12-én megérkezett a legújabb ENSZ BT határozat, ahogy azt kell, szigorított szankciókkal , de a katonai beavatkozás kategorikus kizárása révén a „tárgyalásos rendezés” előtti út nyitva tartásával.
Phenjan erre menetrendszerint katonai célú nukleáris tevékenységeinek felújításával, s valamiféle katonai retorziókkal fenyegette bírálóit arra az esetre, ha megpróbálnák elszigetelni. Attól tartunk, ezzel egy cseppet már elkéstek, a katonai atomprogram újraindításával kapcsolatos fenyegetések valóságalapját azonban ennek ellenére sem árthat szemügyre vennünk.
Az elmúlt évek tárgyalásai során Phenjan által a leszerelés terén tett engedmények egytől-egyig viszafordítható lépések voltak, melyek legdrasztikusabbja minden bizonnyal a jongbjoni reaktor hűtőtornyának felrobbantása volt. Bumm:
Észak-Korea plutóniumkészleteit korábban a már említett 40-50 kg-os mennyiségre becsülték (ők maguk ebből 26 kg-t vallottak be, és egy – állítólag nonproliferációs körökben terjedő – poén szerint nem is baj, ha robbantgatnak, legalább hamarabb elhasználják). Ehhez jön még a jongbjoni reaktor nyolcezer-valahányszáz fűtőeleméből fennmaradt mintegy 1900 még fel nem dolgozott példány. Phenjan ezekből különösebb gond nélkül elkezdheti a fegyverminőségű plutónium kinyerését, mintegy hat hónap alatt a végére érve ezáltal újabb 8-12 kg plutóniumhoz jutva. Eztán viszont már rendbe kell tenniük fűtőanyag-gyártásukat is, hogy – legkorábban három év múlva – ismét egy adag feldolgozható plutóniumhoz jussanak. Csakhogy a reaktor beindításáoz már ama bizonyos hűtőtoronyra is szükség lesz, melynek helyreállítása legalább újabb hat hónappal dobja meg a képletet.
Okos emberek mindezek alapján kiszámolták: Phenjan elviekben 2009 októberéig mintegy 8 kg, ezt követően négy éven át évente úgy 6 kg fegyverminőségű plutóniumhoz juthat, s addigra a jongbjoni reaktor tevékenysége is felfuttatható. Aligha bír már különösebb jelentőséggel, mégis érdekes mellékszál lehet a 2007-ben izraeli gépek által lebombázott szír reaktor esete. Ez ugyanis – fénykorában - nem csak, hogy már-már kísérteties hasonlóságot mutatott holmi észak-koreai létesítményekhez, de furcsamód nélkülözte a termelt plutónium kinyerését, feldolgozását szolgáló kiegészítő épületeket, ezáltal sokakat arra engedve következtetni, hogy csupán megrendelésre termelt volna hasadóanyagot a világnak egy a megrendelő háza tájánál csendesebb szegletében.
*
Észak-Korea tehát minden további nélkül tettekre válthatja katonai célú nukleáris tevékenységeinek folytatására vonatkozó legutóbbi fenyegetéseit. Hogy erre végül sor kerül-e, mielőtt a tárgyalások ismét felívelnek, nehéz volna megmondani. Egyes dél-koreai források már a közeljövőben számítanak egy harmadik kísérleti robbantásra, orosz források újabb rakétatesztekre számítanak.
Jómagam lusta vagyok megszámolni, hányadszor lehetünk tanúi az észak-koreai atomprogram körüli események efféle ciklikus ismétlődésének, de egy biztos: az ember lassan már elkezd gyanakodni. Méghozzá valami olyasmire, amit Jacques E. C. Hymans röviden és velősen az alábbiak szerint fogalmaz meg. Az észak-koreai atomprogram megítélését a legtöbben két hibás elgondolás egyikére alapozzák. Az egyik szerint Phenjan megfelelő engedményekért cserébe hajlandó feladni atomprogramját, míg a másik szerint kellően szigorú szankciókkal rászorítható arra.
Csakhogy mindkét elgondolás mögött ugyanazok a téves feltevések húzódnak meg, miszerint Phenjan alapvetően a külvilág viselkedésére reagálva alakítja politikáját, és már rendelkezik "a bombával". Ezzel szemben hiába tűnhet úgy, hogy csak az utóbbi egy-két évben sikerült említésre méltó eredményeket felmutatni, Észak-Korea évtizedek óta következetesen dolgozik atomfegyver (és célba juttatására alkalmas hordozóeszközök) megszerzésén. Így az atomprogram időről-időre való felújítása nem feltétlenül kizárólag újabb és újabb engedmények kicsikarását célozza, de egy hosszú távú biztonsági stratégia fejlesztéseinek ellenőrzését, a megszerzett tudás szinten tartását éppannyira szolgálja, mint akár belpolitikai célokat (pl. az öreg Kim utódlásának kérdésében).
Természetesen egy-két kísérleti eszköz előállításából korántsem szabadna rögtön a működőképes és hadrendbe állítható atomfegyverek sorozatgyártásának képességére következtetnünk. Különösen nem egy Észak-Koreához hasonló, rendkívül elmaradott, elszigetelt, ugyanakkor merev, diktatórikus rendszer esetében. Ám erre Phenjannak nem is feltétlenül volna szüksége. Céljai elérése szempontjából valós képességei mellékesek, ha képes a hatékony elrettentő erő birtoklásának hiteles látszatát fenntartani. A fenti közkeletű elgondolásokkal szemben azonban aligha elképzelhető olyan helyzet, melyben Észak-Korea önként feladná kivívott atomhatalmi státuszát. Számára az „abszolút fegyver” biztonsága záloga, kiszolgáltatottságának gyakorlatilag egyetlen ellensúlya. Annak birtokában ügyesen lavírozva időről-időre megerősítheti alkupozícióját a külvilággal szemben, míg az arról való lemondás szemében nem hogy csökkentené a rezsim megdöntésére irányuló külső törekvéseket, de egyenesen felhívná arra ellenfeleit.
Plus, a country doesn't even need a military useful device to do so. With cable news, the ability to detonate something fissionable does the trick--at least in a political sense.
Van tehát egyrészt egy az atomhatalmiság küszöbén egyensúlyozó, majdhogynem működésképtelen államunk, akinek a világon semmilyen érdeke nem fűződik az atomfegyverről való lemondáshoz, ám még kevesebb annak bevetéséhez, vagy bármilyen más fegyveres konfliktus kirobbanásához. Másrészt adva van a környező országok és nagyhatalmak egy csoportja, akik aggodalommal figyelik nukleáris fegyverkezését, ugyanakkor sem az annak meghiúsításához szükséges eszközökkel nem rendelkeznek, sem a probléma drasztikus feloldásának bonyodalmait nem óhajtják magukra vállalni mindaddig, amíg ez elkerülhetőnek látszik.
The fact is that we've tolerated it for some time now, and since we don't have good options for dealing with it, that's precisely what we will continue to do.
Ez a törékeny egyensúly azonban csak addig állhat fenn, amíg Észak-Korea nem számítja el, nem "vállalja túl" magát a külvilág - s különösen Kína - számára már tolerálhatatlan kockázattá válva, vagy pont fordítva, nemzetközi környezete nem szorítja végleg sarokba Phenjant, a túlélésért ezáltal minden opcióra nyitottá téve őket. Ám mindaddig ismét csak a jó öreg kölcsönös elrettentés egy igencsak sajátos formájához van szerencsénk.
*
Ráadás: Hans Blix mesél az Al Jazeerának (néha Irán felé is el-elkalandozva):
Utolsó kommentek