Hatvanhat éve, Khisas egy csendes falu volt a Hula-völgyben, Nyugat-Galileában. Lakosait pár száz muszlim, és körülbelül száz keresztény adta. 1947. december 18-án éjjel egy Palmach különítmény tört rá a mit sem sejtő lakosokra Yigal Allon vezetésével, és válogatás nélkül lövöldözni kezdett. Ez még nem jelentett különösebb újdonságot az évtizedek óta tartó összecsapásokban a palesztinok és a zsidó telepesek között, azonban a támadás egy új elemet is tartalmazott: a palesztinok házainak lerombolását. Számos felrobbantott ház, 15 halott, köztük 5 gyerek jelzi, hogy megkezdődött a palesztin lakosság szisztematikus elűzésének első szakasza. Ismertebb nevén megkezdődött a Nakba. 

Az 1948-49-es arab-izraeli háborúról és a palesztinok kiűzéséről számos mítosz és tévhit kering. Ez lényegében szinte minden háborúval így van, hiszen elcsépelt közhely, hogy  a történelmet a győztesek írják. Ami talán mégis meglepő ebben az esetben, hogy annak ellenére, milyen rengeteg forrás cáfolja meg a mítoszokat, és mennyire nincs semmilyen kézzelfogható bizonyíték rájuk, sokan szinte vallásos fanatizmussal ragaszkodnak hozzájuk. A cikksorozat az első világháború előtti előzményektől az 1949-es tűzszünetig öleli fel az eseményeket, és az események kapcsán született legendákat, mint például:

• a cionisták elfogadtak volna egy felosztott Brit Palesztin Mandátumterületet, egy-egy arab és zsidó állammal (a valóságban a cionista mozgalom a kezdetektől fogva a teljes mandátum, de általánosságban minél több terület megszerzésére törekedett)
  
  
• a britek nem nézték jó szemmel a cionista mozgalom függetlenségi törekvéseit, és harcoltak ellenük is, csakúgy mint az arabok függetlensége ellen (a brit mandátum elképesztő hátszelet biztosított a cionistáknak, a radikális frakcióktól eltekintve a tényleges szembefordulás csak 1945. után következett be)
  
  
• az arab országok összefogtak, hogy elpusztítsák a újdonsült zsidó államot (az arab reakció kiváltója az évtizedes brit/nyugati gyarmati hozzáállás, és a Mandátum területén egyre hevesebben tomboló etnikai konfliktus volt, összefogásról pedig gyakorlatilag nem lehet beszélni) 
  
  
• a háború a "zsidó Dávid" és az "arab Góliát" harca volt (katonai erő szempontjából az arabok esélytelenül gyengék voltak)
  
  
• a palesztinok az arab vezetők utasítására, önként hagyták el otthonaikat (erőszakos, szervezett etnikai tisztogatás folyt a palesztinok ellen, ami semmiben nem különbözött attól, mint ami például Koszovóban vagy Boszniában történt a '90 években)
  
  
• a frissen megalakított Izrael a békére törekedett (Izraelnek messze nem a béke volt az érdeke az 1949-es tűzszünet után)
  
  

A fenti mítoszok a "hivatalos" izraeli  történetírásból és propagandából (hasbara) származnak, a cáfolatok pedig részben az úgynevezett új történészektől - izraeli történészek, akik nem fogadták el a országuk keletkezésének heroikus ősmítoszát - részben a nyugati világban kevésbé ismert arab történészek műveiből származnak. A források jegyzékénél található nevek útbaigazítást adnak, ha valaki saját maga is szeretne utánaolvasni ezeknek a szerzőknek. A magyar köznyelvben meghonosodott szavak kivételével az arab és héber nevek angol átírásban szerepelnek.

Figyelmeztetés - a "cionista" és "zsidó" szavak szigorúan történelmi kontextusban, a szövegkörnyezettel együtt értelmezendőek. Mindenféle antiszemita anyázást, trollkodási kísérletet, aktuális magyar belpolitikával való áthallást azonnal moderálunk. Let's be civil, shall we?

ELSŐ RÉSZ - ELŐZMÉNYEK 1882 - 1945.

"Melyik arab nem tudja elvégezni a számolást és megérteni, hogy az évi 60.000-es emigrációs ráta egy zsidó államot jelent egész Palesztinában?"

David Ben-Gurion, Moshe Shertoknak írt levelében, 1937.

A kezdetek

Theodor Herzl Der Judenstaat c. 1896-os műve már az ébredező zsidó nacionalizmus közben született, és nem annak elindítója volt. Maga a cionizmus kifejezés Nathan Birnbaumtól származik 1890-ből, azonban az elképzelés, hogy a világ zsidóságának vissza kell térnie Jeruzsálembe és az ókori zsidó állam(ok) területére, először 1882-ben ment át a gyakorlatba. II. Sándor orosz cár meggyilkolása után pogromok kezdődtek szerte Oroszországban. Ez váltotta ki az első bevándorlási hullámot, mellyel 1882. és 1903. között összesen 25-30.000 zsidó érkezik az akkor még az Oszmán Birodalom részét képező területre. Ez ekkor még Jeruzsálemi Mutaszarrifátus (Mutasarrifate of Jerusalem - nem találtam rá magyar fordítást) néven létezett a későbbi Palesztina britek által meghúzott határaitól eltérő formában, magában foglalva Beersheba [Bir as-Sab], Gáza, Jaffa, Hebron [Khalil] és Jeruzsálem körzeteit, időnként megváltoztatott közigazgatási határokkal. A második bevándorlási hullámot az 1903-as kisinyovi pogrom indítja el, ez lényegében az első világháború kitöréséig tartott.

A bevándorlás kezdete előtt körülbelül 450.000 arab, keresztények és muszlimok vegyesen, és 25.000 zsidó élt a területen. A betelepülők lassú, fokozatos földvásárlásba kezdtek, a céljuk a terület megszerzése volt anélkül, hogy magukra haragítanák a lakosságot, mielőtt még elég erősek lennének a nyílt konfliktushoz. Ennek ellenére sem volt jó a viszony a telepesek és az arabok között, mint ahogy a harmadik világban sehol nem volt barátságban gyarmatosított és gyarmatosító. Márpedig a helyiek ennek látták az újonnan érkezett zsidókat - 1891-ben már palesztin küldöttség tiltakozott a szultánnál, hogy azonnali hatállyal állítsa le a zsidók bevándorlását. Az oszmán időkben, ha egy földesúr eladta a földjét, az nem jelentette, hogy a lakóinak is távoznia kellett. A földet művelni kellett a parasztoknak, ez volt az új földesúr érdeke is. A cionisták viszont zsidó telepeseket hoztak földet művelni, és kiutasították az addig ott lakó arab családokat, gyakran magukat az új telepeseket bátorítva az erőszakos kilakoltatásra. Palesztinok tízezreit üldözték el otthonaikból még a brit uralom előtt. Ennek ellenére a szórványos erőszakos cselekedetek a zsidók és arabok között ekkor még inkább "köztörvényes" jellegűek voltak, mintsem vallási vagy nacionalista ellentétből táplálkozóak.

A XIX. század végén az arab területeken is kialakult az oszmánoktól elkülönülő arab kulturális önállóság gondolata, és ez fokozatosan ment át a politikai függetlenség vágyába. Az önálló palesztin arab identitás gyökerei az egyiptomi Muhammad Ali elleni 1834-es felkelésig vezethetőek vissza, a Jeruzsálem, Nablusz és Hebron körzetében élő arab klánok ekkor képeztek először önálló politikai entitást az Oszmán Birodalomban, függetlenül a térség másik két politikai központjától, Bejrúttól és Damaszkusztól. Az új közös ellenség, az európai telepes pedig a XX. század hajnalán ismét egyesítő erőként hatott. 1908-ban Najib Nassar, egy palesztin gyógyszerész az Al-Karmel c. lapban már arra figyelmeztette a palesztinokat, hogy a cionista mozgalom célja az ő elűzésük, és földjeik elrablása. 1911. május 6-án az oszmán parlament palesztin képviselője pedig már az egész birodalomnak címezte figyelmeztetését, miszerint "a zsidók egy államot akarnak létrehozni azon a területen, mely magában foglalja Palesztinát, Szíriát és Irakot".

A politikai helyzet az első világháborúval gyökeresen felfordult. 1917. december 11-én Jeruzsálem elesik. A bevonuló britek között ott van az úgynevezett Zsidó Légió, egy 500 fős egység, akik a Királyi Lövészek (Royal Fusiliers) 38. és 39. zászlóalját adták, és tagjai főleg az USA-ból, Nagy-Britanniából, Kanadából és Oroszországból toborzott askenázi zsidók voltak. A Légió felállítását a Cionista Világszervezet és vezetője, Chaim Weizman szorgalmazta, hogy ezzel is megnyerje a cionizmus ügyének a brit vezetést. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat bizonyította, hogy nem fáradtak hiába - Őfelsége kormánya ígéretet tett egy zsidó haza megalapítására Palesztinában.

Dear Lord Rothschild,

I have much pleasure in conveying to you, on behalf of His Majesty's Government, the following declaration of sympathy with Jewish Zionist aspirations which has been submitted to, and approved by, the Cabinet.

"His Majesty's Government view with favour the establishment in Palestine of a national home for the Jewish people, and will use their best endeavours to facilitate the achievement of the object, it being clearly understood that nothing shall be done which may prejudice the civil and religious' rights of existing non-Jewish communities in Palestine, or the rights and political status enjoyed by Jews in any other country".

I should be grateful if you would bring this declaration to the knowledge of the Zionist Federation

A kiemelt szakaszt ma már nem sűrűn szokták emlegetni, pedig a későbbi, Izrael állam jogalapját képező dokumentumokban is megismétlődik. (kiemelés a szerkesztőtől).

A brit uralom kiépülése

Őfelsége kormánya ezzel együtt sajnos már az araboknak is odaígérte pontosan ugyanazt a területet a McMahon levélben 1915-ben. Az ellentmondást az 1919. január 3-án megkötött Feisal-Weizman egyezség hivatott áthidalni: ebben britek által megígért egységes arab állam jövendő királya, Feisal bin Hussein nagylelkűen lemondott  területekről (lásd térkép), hogy ott brit uralom alatt, de a Balfour-nyilatkozat szellemében építhessék projektjüket a cionisták. Kis szépséghiba, hogy Feisal király maga nem Palesztinából származott, sem köze, sem fennhatósága nem volt a területhez, melyet elosztogatott, csak túl komolyan vette a brit ígéreteket a saját birodalmához. Amikor a Szaúd-klán ellen elveszti Hejaz térségét és minden befolyását az Arab-félszigeten, a franciák pedig 1920-ban, az 1916. májusában megkötött brit-francia Sykes-Picot egyezmény szellemében erőszakkal veszik el tőle Nagy-Szíriát, akkor döbben rá, hogy a hála szép szó, de nem politikai kategória.

A felső képen a Feisal-Weizman egyezséghez tartozó térkép a mai viszonyokra vetítve, az alsó képen a már merészebb javaslat, amit a Cionista Világszervezet az 1919-es párizsi békekonferencián mutatott be.

1919. júniusában kezdte meg munkáját az amerikai King-Crane bizottság, melynek célja az Oszmán Birodalom nem török részeinek felmérése volt a területek jövőjének meghatározásához. A bizottság 1919 augusztusában már elkészült jelentésével, azonban azt csak 1922-ben hozták nyilvánosságra. Mivel Egyesült Államok kivonult az európai diplomáciai színtérről a wilsoni elvekhez hasonlóan a bizottság javaslatait sem vették különösebben számba a lényegében brit-francia osztozkodásnak nevezhető rendezésnél. A némileg idealista, morális alapú jelentés Palesztinával kapcsolatban azt állította, hogy a palesztin lakosság ellenzi a cionista tervet, mely csak komoly fegyveres erővel, legalább 50.000 katonával fenntartható, valamint teljességgel szembe megy az önrendelkezés elvével. Mivel bizottság ezt komoly közvélemény-kutatás alapján állította, később meglepő módon igazuk lett. (Az egyszerű nép véleményének kikéréséről a többi antanthatalom valahogy megfeledkezett, amikor szivarfüstös szobákban határokat rajzolgattak a térképre.)

A palesztin arab lakosság már a legelső pillanatban ízelítőt kap a britek pártatlanságából, amikor Mandátumterület Főbiztosának egy zsidót és elkötelezett cionistát, Herbert Samuelt nevezik ki 1920. július elsején. Samuel ott segítette a cionista mozgalmat, ahol csak tudta: hivatalos nyelvvé emeli a hébert az arab mellett (ekkor Palesztina lakosságának alig 10%-a volt zsidó), a brit megszállást követően gazdátlanná vált földeket a zsidóknak adja, engedte, hogy a Zsidó Ügynökség kvázi-kormányként működjön, és érezhetően megugrik a bevándorló zsidók száma. Kormányzása nem egészen egy év alatt általános sztrájkhoz és tömegtüntetésekhez vezet.

Kis kitérő a mandátum jogi hátterére, ugyanis tapasztalataim szerint ebben a témában is komoly fogalomzavar van a fejekben. Az első világháború 1918-as lezárásától 1920-ig az Oszmán Birodalom levanti területei megszállt területek voltak, francia és brit adminisztráció alatt, de iure határok nélkül. Az 1920. április 19-26. között tartott San Remoi-i konferencia (ahol négy állam képviseltette csupán magát, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán) hozta létre a mandátumot és jelölte ki a határokat. Ez azonban jogilag még nem volt elégséges, mert kellett hozzá A) a Népszövetség jóváhagyása B) egy békeszerződés, melyben a legyőzött fél, az Oszmán Birodalom hivatalosan is átadja ezeket a területeket. A Népszövetség formálisan 1922. július 24-én hagyta jóvá a brit és francia mandátumokat, csak hogy időközben egy bizonyos Musztafa Kemal Atatürk bekavart a történetbe. A Birodalom ugyan 1920. augusztus 10-én aláírta a sevres-i békét (viszont soha nem ratifikálta), a "török Trianont", de az Atatürk vezette nemzeti mozgalom, ami 1922-ben már de facto kormánya volt Törökországnak, érvénytelennek tekintette a békét, a szultán hatalmát és az Oszmán Birodalmat úgy általában.

A közel-keleti hatalmi viszonyok átrendeződése miatt (lásd fentebb Feisal király bukását) Nagy-Britannia úgy döntött, hogy kárpótlásként leválaszt egy részt a Brit Mandátum területéből, és azt Feisal testvérének, Abdullahnak adja, aki I. Abdullahként így lett Transzjordánia első királya. Transzjordánia britek által meghúzott határai ugyanolyan önkényesen, a történelmi viszonyokra való tekintet nélkül meghúzott határok, mint magának a Brit Mandátumnak a két évvel korábban megrajzolt határai. Sem az 1920-as Brit Mandátum, sem a Transzjordánia 1922-es leválasztása utáni Brit Palesztin Mandátumterület nem fedi és nem is volt cél, hogy fedje az ókori zsidó állam(ok) területét.

Transzjordánia létrehozása a Transzjordánia memorandummal történt, melyet Nagy-Britannia nyújtott be, és a Népszövetség 1922. szeptember 16-án fogadott el. Nemzetközi jogi szempontból a területi rendezés formálisan és hivatalosan csak 1923. szeptember 29-én, a törökökkel kötött lausenne-i békeszerződés ratifikálása után jött létre. Az egy-egy arab és zsidó állam párhuzamos kialakításának gondolata, csak 13 évvel később fog először felmerülni.

Tanulmányozandó szövegrészletek:

San Remo

"The Mandatory will be responsible for putting into effect the declaration originally made on November 8, 1917, by the British Government, and adopted by the other Allied Powers, in favour of the establishment in Palestine of a national home for the Jewish people, it being clearly understood that nothing shall be done which may prejudice the civil and religious rights of existing non-Jewish communities in Palestine, or the rights and political status enjoyed by Jews in any other country."

Népszövetség, 1922

"Whereas the Principal Allied Powers have also agreed that the Mandatory should be responsible for putting into effect the declaration originally made on November 2nd, 1917, by the Government of His Britannic Majesty, and adopted by the said Powers, in favour of the establishment in Palestine of a national home for the Jewish people, it being clearly understood that nothing should be done which might prejudice the civil and religious rights of existing non-Jewish communities in Palestine, or the rights and political status enjoyed by Jews in any other country; and" (2. preambulum)

"Whereas recognition has thereby been given to the historical connection of the Jewish people with Palestine and to the grounds for reconstituting their national home in that country; and" (3. preambulum)

Transzjordánia memorandum

The following provisions of the Mandate for Palestine are not applicable to the territory known as Transjordan, which comprises all territory lying to the east of a line drawn from a point two miles west of the town of Akaba on the Gulf of that name up the centre of the Wady Araba, Dead Sea and River Jordan to its junction with the River Yarmuk: thence up the centre of that river to the Syrian frontier. Preamble. — Recitals 2 and 3. (...)" 

A teljes szöveg elérhető innen.

Az 1920-21-es fellángolások kivételével (1920. Jeruzsálem, 1921. Jaffa) a palesztin tüntetések többnyire békésnek mondhatóak. A palesztin politikai vezetés kezdetekben a passzív ellenállás politikáját választotta, és úgy akart konfrontálódni a cionistákkal, hogy közben jó viszonyban marad britekkel. Ez utóbbi egy rendkívül naiv és kivitelezhetetlen gondolatnak bizonyult. A cionisták viszont belátták, hogy szükségük van egy saját milíciára: így jött létre a Hagana (védelem), mely a zsidó települések védelmét ellátó fegyveresekből és zsidó veteránokból szerveződött 1920-ban, és feladata a '20 években még elsősorban az önvédelem maradt.

1929. jelentette a fordulópontot: a Betar, a Jabotinsky-féle revizionista cionista ifjúsági mozgalom tagjai tüntetést szerveztek a Siratófalhoz, mondván az a zsidókat illeti. A bevándorlás és a cionista hatalomátvétel gondolata miatt aggódó arabok úgy érezték, hogy ez igazolja a keringő pletykákat, miszerint a zsidók át akarják venni a Templom Hegy feletti ellenőrzést, le akarják rombolni a Szikla Dómot és az al-Aksza mecsetet és újraépíteni a templomukat. (Megj: ilyen tartalmú beszédek valóban elhangzottak zsidó oldalról, még ha azok nem is a Yeshuv, a zsidó közösség hivatalos álláspontját tükrözték. Hozzátéve, hogy jelenleg a Templom Hegy ténylegesen izraeli kézen van, ezeket a pletykákat nem lehet alaptalannak minősíteni.) Augusztus 23-án palesztin tömegtüntetések kezdődtek, melyek hamar erőszakba torkolltak. Egy hét alatt 133 zsidó és 110 arab veszti életét az összecsapásokban, melyekből kiemelendő a Hebronban elkövetett mészárlás. A hebroni zsidó közösség tagjai nem a cionisták új bevándorló hullámához tartoztak, és régóta éltek békében a környékbeli arabokkal. Pont emiatt Hagana védelmi egységek sem voltak a településen, mert a helyi zsidó vezetők nem érezték őket szükségesnek. Augusztus 24-én 66-68 zsidót mészárolt le a ledühödött arab tömeg. A felkelés arab áldozatai elsősorban a brit megtorlás következtében vesztették életüket. 1929. után mind a cionista, mind a palesztin politika militáns irányt vett.

Az Arab felkelés

Egy 1922-es felmérés szerint a Brit Palesztin Mandátumterület zsidó lakossága 84.000 fő volt. 1924 és 1929. között közel 70.000 zsidó bevándorló érkezett Palesztinába, és a bevándorlók száma évről évre növekvő tendenciát mutatott. 1934-ben egyetlen év alatt már 34.700 zsidó érkezett csak Európából. A lakosság etnikai összetételének drasztikus, mesterséges megváltoztatása elkerülhetetlenül is nyílt konfliktus vont maga után. Ez volt az 1936-ban kirobbant Arab felkelés. 1936. április 19-én általános sztrájk és tüntetések kezdődnek az egész országban, melyre britek eltúlzott erővel reagálnak és egy nap alatt több, mint 100 arab áldozata lesz a megtorlásnak. Lassan az egész országra kiterjedő fegyveres harc bontakozik ki az a palesztinok és a britek között, és a Yeshuv a briteket segíti. A felkelés leverése egyáltalán nem bizonyul könnyű falatnak - a britek a Mandátumterületre rendelik több, első világháborúban hírnevet szerzett tábornokukat és nehézfegyverzetű egységeket csoportosítanak át. Az Arab felkelés miatt 1936-ban több brit katona állomásozott Palesztinában, mint egész Indiában. A britek nem válogatnak a módszerekben: tömegesen börtönözik be, illetve végzik ki a felkelőket, a palesztin politikai vezetés tagjait pedig okkal vagy ok nélkül letartóztatják és száműzik. A hírhedt jeruzsálemi főmufti, a felkelés egyik szellemi vezetője, Hajj Amin al-Husseini is menekülni kényszerül 1937-ben, és soha többé nem tér vissza Palesztina területére. (Az úrról a későbbiekben még esik szó. Érdekesség, hogy 1921-ben a britek nevezték ki főmuftinak, a vallási közösség tiltakozása ellenére. Klasszikus brit "oszd meg és uralkodj" politika.)

A britek mindig is tehetségesek voltak a COIN művészetében (lásd később Kenyát vagy Malajziát), ezért a gyengén felszerelt palesztin milíciáknak nem sok esélye maradt Őfelsége hadereje ellen. Brit katonák és rendőrök módszeresen átkutattak minden házat, minden járókelőt, és elkoboztak minden fegyvert és lőszert, amit találtak; aki ellenállt, azzal végeztek. Két nemes szokásukat is átveszik később a cionista fegyveres erők 1947-től: a házrombolást (a felkelők házait kollektív büntetésként aláaknázták és felrobbantották) és az éjszakai rajtaütéseket. Ez utóbbit Orde Wingate százados szervezte vegyes brit-zsidó Különleges Éjjeli Alakulatok (Special Night Squads) hajtották végre. Wingate fanatikusan rajongott a zsidókért, és ugyanennyire gyűlölte az arabokat. A meglepetésszerű rajtaütéseit az arab településeken olyan kegyetlenséggel hajtotta végre, hogy még brit oldalról is panaszt tettek rá, egységei a civilekre való tekintett nélkül lőttek mindenkire, Wingate maga is gyakran személyesen kínvallatott vagy ad hoc módon kivégeztetett elfogott arabokat.

A harcokkal egy időben, 1936-ban a brit miniszterelnök, Stanley Baldwin felállította a Peel-bizottságot, melynek feladatául a felkelés okainak kivizsgálását és egy megoldási terv felvázolását tűzte ki. A Peel-bizottság két elsődleges és hat másodlagos okot tárt fel, melyek gondolom a katartikus meglepetés erejével hatottak Londonban:

Elsődleges okok:

• az arabok függetlenedési vágya
• a zsidó nemzeti haza létrehozása miatti gyűlölet és félelem

Másodlagos okok:

• a nacionalizmus előretörése az arab világban Palesztinán kívül
• az 1933. óta megnövekedett ütemű zsidó bevándorlás
• a zsidók képessége a brit közvélemény befolyásolására (szemben az arabokéval)
• az arabok nem bíztak a brit kormány szándékainak őszinteségében
• a folyamatos zsidó földvásárlás miatti arab nyugtalanság
• általános bizonytalanság a Mandátum végső céljainak tekintetében

Ki hitte volna... A bizottság ezzel együtt egy merőben új megoldási javaslattal állt elő - osszák ketté a Mandátumterületet egy zsidó és egy arab részre (illetve maradjon brit kézen Jeruzsálem és egy tengerpartig, Jaffáig vezető korridor), és hajtsanak végre egy átfogó népességcserét a két rész között, hogy a két új formáció etnikailag homogén legyen. A csere némileg eufémisztikus kifejezés, mivel a zsidó részről 225.000 (más forrás szerint közel 300.000) palesztint telepítettek volna ki, míg az arab részről 1.250 zsidó kényszerült volna távozni. A Peel-bizottság javaslatát mind az arab vezetés, mind a Yeshuv elutasította. A cionisták a nyilvánosság előtt üdvözölték a bizottság jelentését és támogatták a felosztás elvét, valamint az arab lakosság tömeges elűzését, azonban kevésnek tartották a nekik juttatott területek nagyságát, így végül elutasították a javaslatot. A palesztinok természetesen hallani sem akartak arról, hogy hazájuk egyharmadát egy megszálló hatalom idegen telepeseknek juttatja, és a terület eredeti lakosait egész egyszerűen kitelepíti.

A Peel-bizottság eredeti térképe. A felosztási tervnek további verziói is születtek, melyek a határok finomításával jobban illeszkedtek az etnikai eloszláshoz, ezzel együtt jóval nagyobb területet tartottak volna meg brit kézen.

A Yeshuv a Hagana által együttműködött a britekkel a felkelés leverésében, de egyesek ezt túl kevésnek találták. A Haganából kivált szélsőséges milícia, az Irgun (Irgun Tzvai Leumi be-Eretz Yisrael - Nemzeti Katonai Szervezet Izrael Földjén) tagjai 1938-tól terrorcselekmények sorát követik el. Robbantásos merényleteikben csak ebben az évben 68 palesztin vesztette életét. A teljes felkelés alatt az Irgun több, mint 60 terrortámadást hajtott végre, elsősorban arabok, de egyes esetekben britek ellen. Érdekességként megjegyzendő, hogy gépkocsiba rejtett pokolgépet az Irgun terroristái használtak először a Közel-keleten. (Az Irgunról bővebben a következő részben lesz szó).

1939-re leverik az arab felkelést. Ekkorra körülbelül 5.000 palesztin veszti életét és további 14.000 sebesül meg. A felkelés brit részről hozzávetőlegesen 100, zsidó részről 400 áldozatot követelt. A harcokban részt vett forradalmárokat megölték, bebörtönözték, vagy szimplán külföldre menekültek. A palesztin politikai vezetés hasonló módon megszűnt létezni. A palesztinok túl korán választották a fegyveres harcot, és ráadásul a rossz ellenséggel szemben, emiatt katonai erejük és szervezettségük elpárolgott. Ennek igen súlyos következményei lettek az 1947-48-as harcokban.

Sikeres COIN ide vagy oda, a közelgő világháború miatt a briteknek nyugalomra volt szükségük Palesztinában, ezért 1939. májusában az elkövetkezendő öt évre 75.000-ben korlátozták le a Mandátum területére befogadható zsidó bevándorlók számát, évi 10.000 fős kvóta kiegészítve egy 25.000-es kerettel a rendkívüli szükség esetére (White Paper of 1939). Ezt Ben-Gurion és a mainstream cionista vezetés hivatalosan kénytelen-kelletlen elfogadta (de természetesen próbálta elszabotálni), az Irgun azonban hallani sem akart róla. A világháború kitörésével Nagy-Britannia megengedi, hogy palesztinai zsidók, elsősorban a Hagana soraiból  csatlakozhassanak a brit hadsereghez. Ők képezték később az izraeli hadsereg magját. A brit hadseregben formális kiképzést kaptak, megtanulták kezelni a nehézfegyvereket, a tüzérséget, a rádiózást, képességeket, melyek mind hiányoztak később a palesztin oldalon. A háború alatt összesen 26.000 zsidó szolgált a brit hadseregben, míg arabokból csupán ezzel szemben csupán pár ezer.

Az MVH kapcsán szokták felemlegetni, hogy Hajj Amin al-Husseini a németekhez menekült, nekik próbált segíteni és Hitlerrel is lefotózták, meg még csúnyákat is mondott a náciknak a zsidókról, ejnye, hogy ez milyen dolog. Nos pár dolgot azért nem árt helyén kezelni. Egyrészről logikus volt, hogy a németek segítségét keresse, hiszen ők voltak ekkor Nagy-Britannia legnagyobb ellensége, akik leverték a palesztin felkelést, és akik miatt al-Husseininek menekülnie kellett. "Ellenségem ellensége a barátom" - ez elcsépelt közhely, de ez járt a fejében a cionista mozgalomnak, amikor a '30 években a zsidók palesztinai bevándorlásának segítéséért összejátszottak a német hatóságokkal a Németországra kivetett kereskedelmi korlátozások kijátszása érdekében, és ez járt a fejében a Lehi, más néven a Stern-csoport vezetőinek is, amikor felajánlották támogatásukat a náciknak a britek elleni harcban.

Másrészről belátható, hogy ő egy szem palesztinként nem sokat tudott hozzátenni a Birodalom háborús erőfeszítéseihez. 1939-re ő csak egy volt a száműzetésben lévő palesztin vezetők közül, akinek a tényleges ráhatása a Palesztinában vagy az arab világban történő eseményekre csekély volt - meg tudta mozgatni a kapcsolatait, és tudott egy-két jó szót szólni a németek érdekében, de a történelem a bizonyíték rá, hogy Németország ezzel nem sokra ment.

A háború előrehaladtával, és az európai zsidók sorsáról érkező hírekkel együtt az Irgun és a náluk is radikálisabb Lehi (Lohamei Herut Israel - Izrael Szabadságharcosai) egyre nagyszabásúbb akciókat hajt végre a britek ellen. 1945-ig a Hagana a britekkel közösen harcol a terroristák ellen, hozzásegítve a brit hatóságokat számos szélsőséges zsidó aktivista letartóztatásához és bebörtönzéséhez. Ez a "cionista belháború" azonban csak rövid életű. 1945-ben minden megváltozik.

Folyt. köv.

Források (a teljes cikksorozathoz):

Ilan Pappe - The Ethnic Cleansing of Palestine

Benny Morris - The Birth of the Palestinian Refugee Problem Revisited

Benny Morris - 1948 A History of the First Arab Israeli War

Nur Masalha - Catastrophe Remembered, Palestine, Israel and the Internal Refugees

Eugene Rogan, Avi Shlaim - The War for Palestine: Rewriting the History of 1948

Avi Shlaim - Britain and the Arab-Israeli war of 1948 (Megjelent: Journal of Palestine Studies, Vol. 16, No. 4)

Walid Khalidi - Plan Dalet: Master Plan for the Conquest of Palestine (Megjelent: Journal of Palestine Studies, Vol. 18, No. 1)

Norman Finkelstein - Myths, Old and New (Megjelent: Journal of Palestine Studies, Vol. 21, No. 1)

Benny Morris - Falsifying the record: A fresh look at zionist documentation of 1948 (Megjelent: Journal of Palestine Studies, Vol. 24, No. 3)

Mustafa Al Wali - The Tantura Massacre 22-23 May 1948 (Megjelent: Journal of Palestine Studies, Vol. 30, No. 3)

Matthew Hughes - Lebanon's armed forces and the Arab-Israeli war of 1948-49 (Megjelent: Journal of Palestine Studies, Vol. 34, No. 2)

Avi Shlaim - The debate about 1948 (Megjelent: Int. J. Middle East Stud. 27 (1995)

Az Al Jazeera az évfordulóra készített 4 részes dokumentum-sorozata.

Egyéb internetes források (szövegben linkelve).