A török függetlenségi háborúról szóló cikksorozat harmadik, befejező része. Az első rész itt, a második rész itt olvasható.

1921-ben már folyamatos tárgyalások folytak a sevres-i béke módosításáról, Ankara küldöttei és az elhúzódó háborút egyre kényelmetlenebbül viselő antanthatalmak között. Az olaszok és a franciák ekkor már hajlottak volna a területi követeléseik feladására, de a görög terjeszkedési tervek éles ellentétben álltak a Nemzeti Paktumban lefektetett határokkal, ezért nem születik megegyezés. Ez arra sarkallt egyes államokat, hogy külön megállapodásokban egyezzenek ki Atatürkkel: az olaszok és a franciák beleegyeztek, hogy átadják az általuk ellenőrzött területeket Ankarának kereskedelmi és bányászati koncessziós jogokért cserébe. Az olaszok diplomáciai segítséget is felajánlottak, mivel aggodalommal szemlélték a görög terjeszkedést a befolyási övezetükben. A franciáknak egészen más, prózai okuk volt az egyezkedésre: a veszteségeik.

Népi ellenállás

A francia megszállási zónával Párizsnak ambiciózus tervei voltak: a szíriaihoz hasonló (ekkor a mai Szíria még 4 különböző "államból" állt), keresztény vezetésű bábállamot akartak kialakítani mandátumterületként. Ennek érdekében több, mint 120.000 örményt repatriáltak a francia megszállási zónába, időnként egyenesen sürgetve őket. Nem számoltak azonban azzal az elképesztő hevességű népi ellenállással, ami kialakult, és ami miatt végül is távozni kényszerültek a régióból.

A britek 1919 márciusában kezdték átadni a területeket a franciáknak, 1919 novemberére került át Kilikia és Délkelet-Törökország teljesen a franciákhoz. Ezzel együtt a megszerveződő török szabadcsapatok is egyre hevesebben támadták a francai egységeket, csekély mértékű, de folytonos veszteségeket okozva. Három város harca emelkedett ki a küzdelmekből, melyek ma ezért megkülönböztető nevet viselnek: (Gazi - veterán)Antep/Ayntab, (Kahraman - hős)Maraş és (Şanlı - dicsőséges)Urfa .

Kelepelő, mellyel a felkelők - fegyver híján - géppuska hangját utánozták, és serpenyőből barkácsolt korabeli IED. /Gaziantepi Háborús Múzeum/

Maraş ostroma: 1920. január 20 - február 10. A szórványos támadásokat követően, mikorra a szabadcsapatok elég erőt gyűjtöttek és elég fegyvert zsákmányoltak (a rossz minőségű, elavult fegyverzet és a lőszerhiány általános jellemzői voltak az egész térségben tevékenykedő török ellenállóknak), januárban Arslan bey vezetésével kitör az általános felkelés. A városban tartózkodó, összesen 2000 fős francia egységet bekerítik és elszigetelt részekre szakítják a felkelők, akik maguk sem voltak többen, mint 2500-an. Francia erősítés csak február 7-én ér a városhoz, és nehéztüzérséggel áttöri a török ostromgyűrűt, de ezzel együtt a francia parancsnok, Robert Normand altábornagy kiadja a parancsot a város kiürítésére. Máig vita tárgya, hogy az elfuserált parancs kitől jött, felsőbb utasítás, vagy az altábornagy helyben meghozott döntése (később mindenki a másikra mutogatott). Az örmény civilek számára igen rosszul végződött a küzdelem: ezrek ragadnak bent, akiket végül a várost átvevő török szabadcsapatok lemészárolnak, további ezrek pusztulnak el a sebtében megszervezett visszavonulásban a hideg télben.

Urfa ostroma: 1920. február 9 - 1920. április 11. A csekély, mindössze 473 fős francia helyőrséget túlerőben lévő török és kurd felkelők kerítik be. Két hónapos harc után a franciák kifogynak a lőszerből és a szabad elvonulásért cserébe feladják a várost. Egy kurd különítmény azonban csapdát állít a visszavonuló, mintegy 300 megmaradt franciának, és néhányuk kivételével a teljes csapatot megsemmisítik.

Antep ostroma: a francia elnyomás ellen több tiltakozó megmozdulást követően 1920. április 1-én tört ki az általános felkelés. A török ellenállók átveszik az irányítást a város nagy része felett, de a franciák szinte azonnal ostrom alá veszik Antepet, és nehéztüzérséggel lövetni kezdik. Urfaval és Maraşsal ellentétben itt nem csak a szabadcsapatok, de gyakorlatilag az egész lakosság kivette a részét a felkelésből, az emberek a házaikból földalatti bunkerrendszerekbe költöztek az ágyúzás elől, és ott éltek, főztek, gyártottak lőszert a harcoló férfiaknak. A felkelők egészen 1921. február 9-ig kitartottak, és végül az éhezés miatt adták fel a harcot. Az eredmény 6317 török halott, nagy részük civil, a város túlnyomó része pedig romokban hevert. 1921. február 6-án  a város a  megkapja a veterán (Gazi) jelzőt a Nemzeti Nagygyűléstől. Ironikus módon 1921. március 15-én a török és francia küldöttek megállapodtak, hogy a franciák visszaadják a Antepet, ami végül is 1921 decemberében, az ankarai egyezmény aláírását követően be is következik.

A város védőinek emlékműve Antep várának bejáratánál

A franciák előszeretettel alkalmazták az "oszd meg és uralkodj" ősi elvét, ezért mindenféle kisebbséget igyekeztek maguk mellé állítani a törökökkel szemben, cserkeszeket, kurdokat, örményeket. Az utóbbiak esetében érték el a legnagyobb sikereket (volt külön Francia Örmény Légió, és a kaukázusitól különálló örmény államot is kikiáltottak Kilikiában), és pont emiatt volt igen kegyetlen a megtorlás az örményekkel szemben. A pacifikálás a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve: a népirtást túlélő, és a francia fegyverek védelmében visszatérő örményekben ott éget a bosszúvágy - visszavágni a törököknek, eltörölni az identitást, a népet. Sok történet kering a részeg francia és örmény katonákról, ahogy a népet zaklatják, és a török nemzeti szimbólumokat gyalázzák. Antepben is egy ilyen incidens volt a felkelést kirobbantó egyik szikra - Mehmet Kamilt, a 14 éves török fiút szuronyaikkal halálra döfték a francia katonák, miután kővel dobálta meg őket, mert azok zaklatták anyját és le akarták tépni a ruháit.

A döntő csata

A görög király, Alexander 1920. október 25-én egy elfertőződött majomharapás (arisztokraták és az ő egzotikus háziállataik...) következtében, mindössze 27 évesen életét veszti. A trónra az Antant által 1917-ben már elűzött apja, Konstantin kerül, aki – habár megszállottja a Megali Idea-nak - tisztogatásokba kezd a vezérkarban. Ennek oka a hosszú évekre visszanyúló, elmérgesedett politikai viszály a görög miniszterelnök, Eleftherios Venizelos és Konstantin között. Venizelos a háborús kimerültség, és a görög kudarcok következtében 1920 novemberében megsemmisítő vereséget szenved a választásokon, Konstantint viszont röviddel később népszavazás erősíti meg trónján és bővített jogkörökkel ruházza fel. A vezérkar és az államapparátus személyéhez hű emberekkel való feltöltésén túl a király második nagy hibája az volt, hogy a török fronton elszenvedett kudarcokról is úgy gondolta, azok csak a korábbi miniszterelnök és köreinek kétbalkezességének eredményei és nem a magára találó török ellenállás jelei. Csak egy kemény kezű vezető kell, aki rendet rak - 1921 márciusában a görögök minden eddiginél hatalmasabb támadást indítanak Ankara ellen. A nemzeti ellenállás fővárosát személyesen Konstantin király jelölte ki a hadjárat fő céljának.

Inönünél a védők kudarcot vallanak és Eskişehir ezúttal elesik az előretörő görög gőzhengerrel szemben. A törökök terve a visszavonulás volt az ország belsejébe, hogy elnyújtsák és sebezhetővé tegyék a görög utánpótlási vonalakat, de a végtelenségig nem lehetett visszavonulni. Júniusban már tervek készülnek Ankara kiürítésére, mikor is Atatürk a rendkívüli helyzetre való tekintettel egyszemélyes hatalmat vindikál magának, és a politikai vezető mellett a hadsereg főparancsnoka is ő lesz. A felhatalmazás először 3 hónapra szól, ezt háromszor meghosszabbítják neki, majd 1922 júliusában élete végéig megkapja. Atatürk gyakorlatilag az egész környékbeli lakosságot a háborús erőfeszítések szolgálatába állította: a földműveseknek, kereskedőknek be kellett szolgáltatniuk készleteik, teherhordó állataik egy részét a seregnek, és minden háztartásnak össze kellett állítania egy csomagot a katonáknak (ruha, pokróc, ellátmány, ha volt a háznál, akkor lőszer és fegyver). Nem csak kézművesek, de öregek, nők és gyerekek egész nap lőszert és fegyvereket gyártottak az összes elérhető eszközzel, vagy éppen ellátmányt hordtak a frontra.

A seregek helyzete a csata kezdetén...

A mindent eldöntő csata 1921. augusztus 23-án kezdődött a Sakarya folyó mentén és 21 napig tartott (hadrend itt). A görögök számára modernebb fegyverzetüknek és tűzerőfölényüknek köszönhetően biztatóan indult a csata, és már az első nap kivetették a törököket egy fontosabb magaslatról, Mangal Dağı-ról. A teljes frontvonal körülbelül több, mint száz kilométer hosszan kanyargott, a görögök nyugatról és délről Polatlı (görög nevén Gordium) irányában támadva próbálták összeroppantani, a hegyről hegyre, magaslatról magaslatra védekező törököket. A török arcvonal és a város között lévő 8 kilométerből hatot nyomultak előre öt nap alatt. Szeptember 4-ére azonban a görög lendület kifulladt. A kegyetlen harcok a törökök és a görögök soraiból is egyaránt súlyos áldozatokat követeltek, és az elhúzódó harcban előjött a logisztika problémája. A görögök utánpótlási vonalai Izmir kikötőjéig nyúltak vissza, mintegy 500 kilométerre, míg a törököké csak a 60 kilométerre lévő Ankaráig. A görögök hátországában lévő török szabadcsapatok folyamatosan zaklatták és tizedelték a szállítmányokat, míg a törökök lakosság egy emberként hordott élelmet, lőszert, kötszert a frontra.

A görögök végül a balszárnyon átkerítéssel próbálkoztak, de a törökök jó ütemben tudták átcsoportosítani az egységeiket, így áttörés helyett az arcvonal elnyúlt, és a keletkező réseket a török lovasság - gyakorlatilag az egyetlen fegyvernem, amiben a törökök fölényben voltak a görögökkel szemben - kihasználta, rajtaütésekkel zilálva szét a görög csapatok rendjét. Szeptember 10-én Atatürk ellentámadásra ad parancsot, és északon, a görögök balszárnyán visszavették Dua Tepet (domb), majd a többi elveszített magaslatot is, sorban. Szeptember 12-én, látván, hogy nincs remény a győzelemre, a görög parancsnokság kiadta az utasítást a visszavonulásra. Egy török megfigyelő, Şerafettin Turan később megjegyezte: „A visszavonulás, ami Bécsnél kezdődött 1683. szeptember 13-án, 238 évvel később megállt." A törökök 3700+ halottat vesztettek, óriási arányban tiszteket (70-80%-os halálozási arány!). A görög veszteségek hasonlóak voltak. A csata érdekessége, hogy mind a  görög király, Konstantin, mind Atatürk személyesen is részt vettek a csapataik irányításában a fronton - a görög királyt majdnem elfogta egy portyázó török lovasjárőr, csak testőrsége gyűrűjében sikerült kimenekülnie. Szeptemberben az elveszített csata után a görögök visszahúzódtak a Márvány-tenger - Eskişehir - Afyon vonalon kiépített védelmi állásaikba.

...és végén.

1921 végére a politikai széljárás is megfordult, és immár a törököket favorizálta. 1921 júliusában az olaszok kiürítik Antalyát, és fokozatosan kivonulnak Anatóliából. 1921. október 13-án a karsi szerződés megerősíti a bolsevikok és Atatürk megállapodását a szovjet-török határvonalról. Október 20-án a franciák aláírják az ankarai egyezményt: gazdasági koncessziókért és szíriai mandátumterületeik elismerésért cserébe véget vetnek a kilikiai háborúnak és kivonulnak a mai Törökország területéről. Alexandretta tartomány ugyan az övék marad, de ez a terület később népszavazással a törökökhöz kerül 1937-ben. A britek már csak távolról szemlélik a harcokat, a görögök voltak a proxy hadseregük, és a görög vereség miatt nem akartak újra belefolyni a harcokba a világháború lezárulta után 3 és fél évvel. A görög hódítók magukra maradtak.

Endsieg

Miután a keleti határok stabilizálódtak Moszul kérdésének kivételével (1926-ban a Népszövetség majd Nagy-Britanniának ítéli Moszult az Iraki Brit Mandátumterület részeként) és belső hatalma is megszilárdult, Atatürk a végső támadást tervezte a görögök ellen. Franciaország és Nagy-Britannia 1922 márciusában békeajánlattal fordult Ankarához, de ezt Atatürk nem fogadta el, mivel továbbra is török területeket adott volna át a megszállóknak. A sakaryai csata óta hasonlóan telt el az év mindkét oldalon, mindenki készült a végső összecsapásra, a görögök a védelmi vonalaikat erősítették, a törökök a hadseregüket. A korábbi évek blokádja már eltűnt és a török hadsereg végre megfelelő minőségű fegyverzethez, elsősorban nehéztüzérséghez juthatott, nem csak a szovjetektől, de a franciáktól és az olaszoktól is, többek között 50 francia repülőgépet és 1500 olasz tehergépjárművet is kaptak, a tucatnyi nehéz (105mm vagy afölötti) üteg mellett. Mindemellett az antant megvonta a kegyeit a görögöktől - az elhúzódó háborút Görögország francia és brit forrásokból finanszírozta, azonban 1922-ben már nem kaptak több pénzt, így a görög katonáknak egyes esetekben már hónapok óta nem fizettek zsoldot.

A török támadás a 1922. augusztus 25-ről 26-ra virradó hajnalban indult. A görög vonalak védelme távolról sem volt ideális, mert a több száz kilométer hosszan kanyargó frontot (az ekkor görög kézen lévő kis-ázsiai terület teljes határának hossza cc. 700+ km volt) mindössze 12 hadosztály őrizte, és az egységek között nem ritkán több kilométer széles rések tátongtak. Mivel az 1921-es harcokban Atatürk bizalma megingott Iszmet pasában, főparancsnoknak Fevzi pasát nevezte ki. Iszmet pasa 1921-ben a kezdetektől felvállalta a harcot a görög támadó sereggel szemben, ami bátor de értelmetlen lépés volt, és csak Atatürk parancsára volt hajlandó elszakadni és taktikai visszavonulásba kezdeni. A török haditerv a következő volt: a II. Hadsereg az Eskişehir-Afyon vonalat támadva próbálja kettészakítani a görög vonalakat és az ezen a részen futó, kulcsfontosságú vasútvonalat. Az I. Hadsereg Afyontól délre indítja meg észak felé a támadását, mindeközben az V. lovassági hadtest az ellenség hátába kerülve elvágja a kommunikációs és utánpótlási vonalakat. A három irányból érkező csapás célja összezavarni a görögöket, hogy ne tudják eldönteni, melyik a támadás fő iránya. A hadművelet célja a görög sereg teljes felmorzsolása volt. 26-án reggel Atatürk egy közeli dombról figyelte az eseményeket.

A görög (vörös) és török (kék) erők elhelyezkedése a támadás előtti napon. A görög erők zöme Afyon térségében volt összevonva, de a védelmi vonaluk északon a Márvány-tengerig, nyugaton a Földközi-tengerig ért.

A szembenálló felek erői kiegyenlítettnek mondhatóak, még ha tüzérség és géppuskák terén a görögök továbbra is megőrizték az előnyüket (hadrend itt). A görög felderítés jelezte a török csapatösszevonásokat, a számukat azonban az éjjeli vonulás miatt jelentősen alulbecsülték, csak egy kb. 30.000-es török támadó egységgel számoltak (a tényleges török erő közel 100.000 főből állt). Amikor kora hajnalban a török ütegek tüzet nyitottak, a hatás elsöprő volt. A görög egységek a folyamatos gránáttűzben próbálták rendezni soraikat, ám reggel 6-kor az I. Hadsereg megindította gyalogsági támadást. A koncerthez hamarosan csatlakozott a többi török egység is, délutánra pedig megszűnt a távíró-összeköttetés az izmiri görög főparancsnokság és a fronton állomásozó egységek között, köszönhetően az V. lovassági hadtestnek. Egészen 27-ig a görög katonák úgy-ahogy tartották az állásaikat, illetve szórványos ellentámadásokat is indítottak. Ez azonban csak csalóka illúzió volt, Afyont aznap már elvesztették és az I. és II. hadsereg harapófogója szépen lassan bezárult mögöttük.

Az éhezés és a bekerítés félelme miatt a görög egységek szétesnek és menekülőre fogják, amit a portyázó török lovasság ki is használ, további veszteségeket és pánikot okozva. Hogy a zűrzavar teljes legyen, örmény és görög civilek is csatlakoznak a menekülő katonákhoz a közelegő török győzelem láttán. A csata dumlupınari része augusztus 29-én, délután 2-kor indult. Fevzi és Iszmet pasa közös erővel próbáltak bekeríteni és felmorzsolni egy viszonylag egyben maradt görög egységet, mely 5 hadosztályból, kb. 25-30.000 katonából állt Nikolaos Trikoupis dandártábornok vezénylete alatt. A bekerítés nem sikerült teljesen: az előrenyomulásban kifáradtak a török ékek, és az V. lovassági hadtest katlant bezárni szándékozó egységei komoly ellenállásba ütköztek a görögök részéről, ezért súlyos veszteségeket szenvedve visszavonulni kényszerültek. A nyitva maradt 3 kilométeres résen így is csak legfeljebb 8.000 görög katona jutott ki élve. Trikoupis nem sokáig élvezhette a szabadságot: szeptember másodikán a II. görög hadtest parancsnokával, Digenis dandártábornokkal együtt foglyul ejtették.

Megjegyzés: Mint ahogy a kurszki csata sem csak Kurszk mellett folyt, a görög-török háború döntő csatája is egy 5 napos, (kezdetben) 250 kilométeres arcvonalon dúló ütközet volt, ami a legfontosabb részéről, a Dumlupınar közelében vívott harcokról kapta nevét.

A görög vezetés próbálta ugyan összeszedni az expedíciós hadsereg maradékát, hogy védelmi vonalat vonjon Izmir és környéke köré, de hiába, a szétesett alakulatokat többé nem lehetett rendezni a csata forgatagában. Augusztus 30-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a törökök elsöprő győzelmet arattak, de Atatürk nem volt elégedett - a görög III. hadtest közel 50.000 katonája északon, Eskişehir közelében még harcképes állapotban volt, és dél-délnyugatról is mintegy 35-40.000 görög katona fenyegette a török vonalakat. Atatürk ezért nem akart a babérokon ülni, hanem a tengerig kívánta üldözni a görögöket, mielőtt azok rendezik soraikat. Szeptember elsején kiadta híres támadási parancsát, mely a következő  módon végződött: "Seregek! A célotok a Földközi-tenger. Előre!"

További komoly ütközet nélkül, szeptember 9-én érik el a török csapatok Izmirt, vagyis 15 nap alatt sikerült a  görögök által 1919. május 19. óta elfoglalt teljes területet felszabadítani. Izmir hamarosan porig ég, a görögök és a törökök kölcsönösen egymást vádolják a pusztításért, és ami az amatőr történész számára főleg kibogozhatatlanná teszi a történetet, mindkét fél hiteles, független (amerikai, francia, brit, etc.) tanúkat tudott idézni, hogy igazából a másik fél gyújtogatott, csak hogy megvádolhassa őt. Ezzel együtt a keresztény lakosság és menekültek, görögök és örmények vegyesen, több, mint százezren próbálnak kijutni városból a görög és antant hajókon. A tűzben, valamint az éhezésben és megtorlásokban elhunytak száma meghaladhatta a tízezret is.

Cui prodest - a törökök számára kevés értelme lett volna felgyújtani egy várost, ami szinte sértetlenül a kezükre került, míg a görögökben ott munkálkodhatott a bosszú, hogy ha Izmir/Szmirna, a kis-ázsiai hadjárat első célja, és az elfoglalt kis-ázsiai területeik központja már soha nem lehet az övék, akkor másé se legyen. De ez csak az én eszmefuttatásom, nem bizonyít semmit.

Amikor Konstantin görög király először Izmirbe látogatott, jelképesen megtaposta a török zászlót. Mikor a várost visszafoglalták a törökök, Atatürköt már várta a hasonló módon előkészített görög zászló, de ő visszautasította a gesztust, mondván "egy ország becsületébe nem szabadna beletiporni", ezért ő nem követi Konstatin példáját. Atatürk ezután az európai területek felszabadítását tűzte ki célul, de a britek nem voltak hajlandóak a török erőket átengedni az általuk ellenőrzött Dardanellákon Európába, a törököknek viszont nem volt hadiflottája. A Çanakkale-krízisnek elnevezett konfliktus végére a britek tettek pontot - 1921. szeptember 11-én Mudanyaba ültek le a törökök és az antant hatalmak felülvizsgálni a sévres-i békét. Ennek keretében görög-török fegyverszünet köttetett, és a görögök brit nyomásra a Marica folyóig visszavonták erőiket Trákiából, cserébe Atatürk vállalta, hogy nem telepít török csapatokat a török oldalon lévő demilitarizált zónába, valamint elfogadja Isztambul további megszállását a békeszerződés megkötéséig.

1922. november 22-én a Nemzeti Nagygyűlés a szultán és a kalifa címeket elszeparálja, valamint a szultanátust, és ezzel az Oszmán Birodalmat 1921. január 20-tól visszamenőlegesen eltörli. A szultán, VI. Mehmed egy brit hadihajón Máltára menekül, majd onnan továbbáll az olasz Riviérára, ahol 1926-ban éri a halál. Belső viták és feszültségek után a törökök 1923. július 24-én aláírták a lausanne-i békeszerződést, mely az Égei-tenger szigeteinek túlnyomó többségét a görögöknek, a Dodekannészosz-szigetcsoportot az olaszoknak adta, a Balkánon pedig szentesítette a fegyverszüneti határokat, de a törököknél maradt Anatólia, és mindazon területek, melyet annak idején Atatürk a török nemzet hazájának nyilvánított. 

Nem mellékesen a sevres-i békeszerződés megalázó pontjait is eltörölték vagy enyhítették az új szerződésben.

1914 és 1922 között túl sok rossz vér született görögök és törökök, keresztények és muszlimok között, és a korábbi békés együttélést nem lehetett többé visszaállítani. A görög és török fél masszív népességcserében állapodott meg: 500.000 muszlim török kényszerül elhagyni Görögországot, ezzel együtt közel másfél millió ortodox keresztény görögnek és örmények kell távoznia Anatóliából. Ezzel gyakorlatilag megszűnt a görög jelenlét Kis-Ázsiában.

A kezdődő kemali reformok jegyében 1923. október 29-én kikiáltják a Török Köztársaságot,1924. március 1-én pedig eltörlik a kalifátust, minden vallási iskolával és a vallási minisztériummal együtt. Törökország, ha rögös úton is, de elindult azon az úton, ami mára ismét regionális hatalommá tette.

Források: lásd előzők, plusz George Gawrych - The Young Atatürk: From Ottoman Soldier to Statesman of Turkey