Az elmúlt hetek afrikai eseményei fényt vetettek arra az érdekességre, hogy igen hasonló adottságokkal rendelkező országok is egészen eltérő történelmi utakat járhatnak be. A hajdanvolt szuverén, egységes Szudán kb. 55 éves fennállásának zömét öldöklő polgárháborúzással töltötte, a két országrész pedig képtelen megegyezni olyan sarkalatos kérdésekben, mint a közös államhatár, az örökölt államadósság felosztása vagy az olajmezőiket a Vörös-tengerrel összekötő vezeték használata. Így aztán aligha lepődtek meg sokan, amikor a markáns nézeteltérések nemrég légierőt és tüzérséget is felvonultató összecsapásokba torkolltak. Egy nagyjából funkcionáló államot nehéz összerakni, de úgy tűnik, bizony kulturáltan szétszedni sem gyerekjáték.
Ehhez képest a Szahel-övezet egy másik állama, Mali összességében még a hónapok óta folyó tuareg felkelés, a március végi puccs és a korábbi hasonló események dacára is valósággal a béke szigete. Pedig a meghatározó tényezők itt is ugyanazok: elsivatagosodás, mesterséges határok, néhány természeti kincs exportjára épülő nemzetgazdaság, a népesség bármiféle közös identitásának teljes hiánya. Az egyik lehetséges magyarázatot az ország viszonylagos etnikai-vallási homogenitása szolgáltatja, bár ilyen alapon Szomáliának a kontinens legszilárdabb államának kellene - pontosabban kellett volna - lennie. Másrészt az okok mélyebben gyökerezhetnek, hiszen a Niger folyó mentén már a középkorban nagy, gazdag birodalmak terpeszkedtek, míg a mai Szudánok területén az államszervezés nem ért el ilyen színvonalat.
Épül a szaharai emirátus?
Akármi is a nagy történelmi igazság, annyi biztos, hogy környékbeli viszonylatban Mali igen messzire jutott a nyugati demokratikus normák átvételében, és már két tuareg felkelést (1990, 2007) zárt le aránylag gyorsan, békés úton a szembenálló felek józan kompromisszumkészsége. Túlzás tehát azt vizionálni, hogy itt formálódik a "második Szomália". Már csak azért is az, mert Szomália 1991-es széthullását kíméletlen belharcok, az egyszemélyes diktatúra acsargó terrorja és a hagyományos hatalmi struktúrák módszeres szétverése előzték meg, Maliban pedig sosem került sor ilyesmire, hogy a szudánihoz hasonló végtelen polgárháborúról ne is beszéljünk. Még most, az állam de facto szétszakadásának idején is visszafogottság jellemzi a szereplők viselkedését.
Az év elején kezdődött felkelés után a katonai erőviszonyokkal számolva mind Touré elnök, mind az őt megpuccsoló junta visszavonulást rendelt el. Az egyszerű katonai zendülésből spontán kifejlődött államcsíny vezérei azóta ígéretükhöz híven a választásokig átadták a hatalmat az ideiglenes kormánynak, mely hozzájuk hasonlóan béketárgyalásokat kezdeményezett a felkelőkkel. Azok fő szervezete, az MNLA már korábban egyoldalú tűzszünetet jelentett be, mivel elérte katonai célját, az északi országrész ellenőrzését, és ott kikiáltotta Azavad független államot. Ezt sokan elhamarkodott lépésnek tartják, ám cinikus vélemények szerint az MNLA mindössze arra törekszik, hogy a tárgyalások idejére legyenek túlzó követelései, melyekből a konstruktív középútkeresők szerepében tetszelegve visszavehetnek majd. De kilátásaik akkor sem reménytelenek, ha a deklarációt történetesen komolyan gondolják.
Az erőszakos államalapításra adott hivatalos külföldi reakciók persze egyöntetűen elutasítóak voltak, ezen pedig az MNLA nyilatkozata sem változtatott, mely szerint tiszteletben tartja a szomszédos államok határait és demokratikus kormányzást vezet majd be. Ám Szomáliföld, Puntföld és Iraki Kurdisztán példái bizonyítják, hogy egy általánosan el nem ismert államalakulat vagy -kezdemény még akkor is fennmaradhat, ha Észak-Ciprussal, Dél-Oszétiával vagy Abháziával ellentétben egy nagy hatalmú mecénás nyílt támogatására sem számíthat.
Azavad földje nem kifejezetten zsíros, ám mélye egyes értesülések szerint ásványkincseket rejt, védelmét pedig egyelőre az MNLA marcona fegyveresei megfelelően ellátják. Elég valószínűtlen tehát, hogy a katonailag nem kifejezetten penge Csonka-Mali egyedül kísérletet tesz a szakadár terület fegyveres "reintegrációjára". Az már érdekesebb kérdés, hogy segítséget nyújtana-e egy ilyen kockázatos vállalkozáshoz a többi nyugat-afrikai állam, melyek nyilvánvaló fenyegetésnek tekintik a fegyveres felkelés, a szeparatizmus ragadós példáját (Nigernek pl. ugyanannyi problémája volt már a rakoncátlan tuareg kisebbséggel, mint Malinak). Ami azt illeti, az ő hadseregeik sem sokkal kompetensebbek, és egyébként sem ismérvük az ennyire aktív, költséges külpolitika. Külföldi támogatásra sem számíthatnak, mivel egyelőre egyetlen nagyhatalom sem jelezte, hogy asszisztálna egy MNLA elleni hadművelethez. Akadnak azonban még kijátszható kártyák.
Az igaz hit fekete lobogója alatt
Az MNLA ugyan a legnagyobb fegyveres csoport azon a területen, de messze nem az egyetlen, ahogy az egyébként is megosztott tuaregek sem az egyetlen ottani népcsoport. A néha felszínre törő etnikai megosztottságot generáló hatalmi harcok fő tétje arrafelé hagyományosan a különböző kereskedelmi (többnyire: csempészeti) útvonalak ellenőrzése. Nem csoda, hogy a timbuktui arab milíciák saját szervezetet gründoltak Azavadi Nemzeti Felszabadítási Front néven (FLNA), amely nem túl eredeti nevének némileg ellentmondva elítéli a szeparatista törekvéseket. Ugyanez jellemző más helyi harci szervezetekre is azzal a különbséggel, hogy ők az iszlám fundamentalizmust tűzték zászlajukra, bár a teológiai megfontolások helyett inkább mozgatják őket vezetőik ilyen-olyan személyes ambíciói - és akkor még nem említettük a nem kevésbé prózai, ám összeesküvés-elméletekre okot adó megfontolásokat.
Többen hangot adtak már annak a meglátásnak, hogy az algériai katonai titkosszolgálat, a DRS már a '80-as évektől nagy mértékben beépült az ott formálódó iszlamista szervezetekbe. Ebből pedig könnyedén tőkét kovácsolt azzal, hogy konfliktust szított az általa manipulált keményvonalasok és a féktelen terrort elutasító mérsékeltebb, valóban meggyőződésből tevékenykedő iszlamisták között (lásd bővebben itt ill. az alábbi videot), 9/11 után pedig Malival és Mauritániával együtt a terrorfenyegetést alaposan eltúlozva amerikai jóindulatot és katonai támogatást sírtak ki maguknak.
A hivatkozási alapot a csekély erejű maghrebi al-Kaida (AQIM) szolgáltatja, amely a szaharai rablóbandák régi hagyományait követve inkább a busás hasznot hajtó emberrablásokra, cigaretta- és kokaincsempészetre, mintsem a terrorakciókra szakosodott. Tovább színesíti a palettát a főleg mali és mauritániai arabokból összeverődött MUJWA, azaz Mozgalom a Nyugat-afrikai Egységért és Dzsihádért (most őszintén: LOL), amely az AQIM soraiból lépett ki azzal a nyilvános indokkal, hogy az nem elég elkötelezett a szent háború ügye iránt. Egy valószínűbb magyarázat lehet a "mozgalom" kizárólag algériai vezetőivel való elégedetlenség, de mind a szakadás, mind az AQIM elődszervezete, a GSPC több akciója mögött sokan a DRS kezét vélik felfedezni.
Gyanús szálak fűzik az algériai titkosszolgálathoz az események egy további főszereplőjét, Ijad ag-Galit is. Az 1990-es tuareg felkelés egyik vezéralakja volt, majd lepaktált a bamakoi kormánnyal, méghozzá olyan sikeresen, hogy kinevezték Mali szaúd-arábiai főkonzulának. A diplomáciai szolgálat után megpróbálta bedolgozni magát az MNLA vezetésébe, majd otthon törzsfőnöki babérokra tört, de onnan is elküldték melegebb éghajlatra, úgyhogy híveivel fegyveres csoportot alapított a dagályos Anszar al-Dín néven ("A hit védelmezői"). Érdekes adalék, hogy az AQIM-mal is együttműködik, bár ebben az is szerepet játszhat, hogy el akarja nyerni az azavadi arab vezetők bizalmát, akik minden tuareget gyanakodva szemlélnek. Fegyveresei több városban felbukkantak az előretörő felkelők nyomában, fekete zászlókkal és a saría saját értelmezésük szerinti bevezetésével borzolva a helyi kedélyeket, összetűzéseket provokálva az MNLA-val.
A fegyveres harc Azavad ellenőrzéséért tehát lényegében csak most kezdődik, az új állam szuverenitására pedig sajátos - vagy nem is annyira sajátos - módon az önjelölt iszlamisták jelentik a legnagyobb veszélyt. Annyi biztos, hogy Algéria és a vele érdekszövetségre lépő országok könnyen felhasználhatják őket a szeparatizmus erőinek sakkban tartására, esetleg letörésére - nem beszélve arról, hogy a dzsihádista-terrorista métely jelenléte a korlátozott francia és/vagy amerikai beavatkozásra is hivatkozási alapot szolgáltathat - akár légi/UAV-csapások, akár "puszta" logisztikai segítség formájában -, természetesen "Mali demokratikus baráti kormányának megsegítésére" és "az ország területi épségének helyreállítása" érdekében. Egyes megmondóemberek máris ezt forszírozzák.
Utolsó kommentek