...avagy a háború önmagát táplálja. A római államférfi, Marcus Portius Cato foglalta így össze a hadseregek ama hagyományát, hogy az előnyomulás során készleteiket lehetőleg a megszerzett területek felprédálásával töltötték fel. A fejlett világban az újkor idejére ez nagyrészt háttérbe szorult ugyan, de ha az ókori bölcs szavait másként értelmezzük, azok a hadviselés egy másik régi törvényszerűségét is kifejezik.

Egy háború ugyanis - a szó átvitt értelmében - könnyedén táplálhat egy másik háborút (vagy akár háborúkat) azáltal, hogy tömegeknek nyújt alkalmat a fegyverforgatás, a politikai célú erőszak művészetének elsajátítására, akik aztán a lezárult harcok helyszínét káoszba taszítják, sőt más országokban is felborítják a hatalmi viszonyokat. Csak hogy ne menjünk vissza túl messzire a történelemben, a szovjetek elleni afganisztáni küzdelemhez csatlakozó arab önkéntesek, az ún. afgán-arabok pl. a harcok után hazatérve magukkal vitték a "szent háború" lángját is. Sokkal frissebb példát szolgáltat viszont az épp a "demokratikus átalakulás" örömeit ízlelgető Líbia.

Utánuk a vízözön

Azt már bizonyára sok évvel ezelőtt sejteni lehetett, hogy akár ágyban és párnák közt távozik a hatalomból, akár dicstelen és erőszakos véget ér, Kadhafi ezredes súlyos örökséget fog hazájára hagyni. Szándékosan szított törzsi ellentétek, masszívan felborított etnikai összetétel, putri hadsereg és teljesen elsorvasztott állami intézmények ugyanis ritkán eredményeznek tartós társadalmi békét. Pláne akkor nem, ha a diktatúra idején felhalmozott jelentős arzenált széthordják.

Mao elnök találó megállapításával összhangban, mely szerint a politikai erő a puskacsőből sarjad ki, a 6 milliós országot jelenleg kb. 200 ezer fegyveres - zömében volt felkelő - uralja, akik saját befolyási övezeteik kialakításával vannak elfoglalva. Egyharmaduk a fővárosban van, de Miszratában is 250 milícia tevékenykedik. A "kormányzó" Átmeneti Nemzeti Tanács semmiféle irányítással nem bír felettük - már csak azért sem, mert nagyrészt az ő kegyükből került egyáltalán hatalomra -, az pedig mélyreható politikatudományi ismeretek nélkül is könnyen belátható, hogy a milíciáknak egyáltalán nem érdeke a leszerelés. 

Különösen akkor nem, ha azt követően közülük 50 ezret integrálnának az új hadseregbe, így még a júniusban esedékes választások előtt elveszítenék a szavazati jogukat. Az ezt nemrég kimondó törvény, mellyel az ÁNT nyilván nyugati mecénásai kedvében akart járni, magától értetődő egy liberális demokráciában, csak oda el is kellene jutni a fejlődésben valahogy. Már ha ezt bárki komolyan gondolja. Egyelőre ott tartanak, hogy a milicisták pénzjutalom vagy munkahely fejében sem hajlandóak beszolgáltatni a fegyvereiket.

Líbia fragmentációjának vannak ám markánsabb jelei is. Különböző fegyveres csoportok, törzsek és mozgalmak több ezer képviselője gyűlt össze Bengáziban, hogy kikiáltsák - pontosabban helyreállítsák - a történelmi Kirenaika autonómiáját. Az ÁNT nem mást, mint egyes arab államok aknamunkáját véli felfedezni a történet mögött (nem nevezték meg ezeket, de aligha Katarra és az Egyesült Arab Emírségekre gondolnak). Azóta a Tripolitól való függetlenedés vágya a déli országrészben is felütötte a fejét.

Az ország belső ellentétei - egyelőre - nem törtek a felszínre olyan intenzitással, mint a Vezető Testvér uralmának utolsó hónapjaiban, de bizony recseg-ropog egy újabb, a gyarmati időszakból megmaradt, az asztalra könyöklő európai diplomaták által a térképen körberajzolt államképződmény. És nemcsak ott. A líbiai háború eddigi leglátványosabb utóhatásai ugyanis külföldön jelentkeztek, ahol szintén szeparatista törekvéseket generáltak. A harcok után Kadhafi több ezer tuareg katonája tért haza Maliba, ahol a líbiai hadsereg egy volt ezredesének vezetésével a kormány ellen fordultak. Ez önmagában nem kirívó fejlemény, mivel efféle felkelésekre már három alkalommal került sor az ország megalapítása óta, sőt az egyik kifejezetten hasonló fejlemények miatt robbant ki.

Dominóhatás a gyakorlatban

A berberekkel rokon tuareg nomádok valaha fontos szerepet játszottak Nyugat-Afrika kereskedelmében, ám a francia gyarmatok függetlenedése, a tengerhajózás fejlődése, az egyre nagyobb területekre kiterjesztett mezőgazdasági termelés, a Szahel-övezetben a hetvenes-nyolcvanas években pusztító szárazságok következtében gazdaságilag és politikailag teljesen perifériára szorultak, hagyományos társadalmi struktúrájuk szétzilálódott. Más megélhetést keresve a csempészetet, a banditizmust és az elvándorlást választották. Líbiában sokukat vendégmunkásként alkalmazták, másokat viszont Kadhafi ezredes szerződtetett (vagy besorozott) az Iszlám Pánafrikai Légióba, melyet főleg Csádban vetett be, de pl. a nyugat-szaharai POLISARIO megsegítésére is küldött tuareg zsoldosokat.

Az 1987-es csádi vereség után a légió létszámát jelentősen csökkentették (más források szerint feloszlatták az egészet), tuareg származású tagjait pedig részben integrálták a hadseregbe. Szélnek eresztett társaik otthon csatlakoztak az afgán háborúból hazatért mali tuareg és arab mudzsahedekhez, és 1990-ben líbiai támogatással a kormány ellen fordultak. A kivándorlás később is folytatódott, így tavaly már kb. 10 ezer tuareg szolgált a líbiai hadseregben, ráadásul Kadhafi a polgárháború alatt ismét zsoldosokat toborzott. Támogatta a 2007-es tuareg felkelést is, ám később közvetítőként lépett fel a felek között, sőt anyagi támogatást nyújtott Malinak.       

A bamakoi kormánynak a jelenlegi helyzet azért okoz minden korábbinál nagyobb fejfájást, mivel a felkelők (MNLA) jelentős mennyiségű modern fegyverzettel, pl. rakétatüzérséggel, sőt páncéltörő és légelhárító rakétákkal batyuztak haza - a végtelen Szaharában nem jellemző a szigorú határőrizet -, ráadásul más téren is haladtak a korral, műholdas telefont használnak és kisteherautókkal közlekednek tevék helyett. Gyorsan verik vissza tehát a nagyon nudli kormánycsapatokat, és százszámra csatlakoznak hozzájuk egyéb lázadó elemek, dezertőrök és nigeri tuaregek. Nemcsak átlagpolgárok tömegei elégelték meg a kormány tehetetlenségét, hanem alacsonyabb beosztású tisztek is, mivel múlt héten államcsínyt hajtottak végre, kiváltva ezzel a "nemzetközi közösség" - ki tudja, mennyire őszinte - felháborodását. A puccsisták a köztársaság minden intézményét meghatározatlan időre feloszlatták, de (természetesen) ígéretet tettek arra, hogy a "területi integritás és nemzeti egység" helyreállítása után restaurálják a demokratikus rendet, ők maguk pedig nem indulnak a következő választásokon. Amadou Touré elnök életben van, de (állítólag) senki nem tudja, hol lelt menedékre.     

Lesz még tuareg feltámadás?

Amikor a művelt közönség a várható fejleményeket latolgatja, érdemes észben tartani, hogy csóró létére Mali afrikai mércével jelentős mértékben alkalmazkodott a nyugati viselkedési normákhoz. Déli szomszédjával megvívott határháborúja pl. a maga relatív tisztaságával és gyors lezárásával kifejezetten üdítő színfoltja volt a fekete kontinens 20. századi hadtörténetének, az 1990-es és 2007-es felkelésekre tett kormányzati válaszlépéseket pedig szintén a kompromisszumkészség, a tárgyalásos rendezésre való törekvés jellemezte (más kérdés, hogy a vállalt engedményeket - részben a szűkös pénzügyi lehetőségek miatt - lényegében sosem hajtották végre). A szovjetbarát egypártrendszert 1991-ben katonai puccs távolította el, melyet paradox módon a most megdöntött elnök vezetett még ezredesi rendfokozatban, ám hamarosan lemondott és engedélyezte a választásokat; csak 2002-ben tért vissza a hatalomba, demokratikus úton.

Az MNLA a korábbiaknál vérmesebb követelést, az északi országrész elszakadását tűzte zászlajára, de a jelenlegi helyzetben ezt aligha fogja egy ország is tolerálni, elvégre az erőszakos határmódosítás általános vélemények szerint nem tartozik a legitim politikai célok közé. Cinikusabb olvasók most bizonyára a dél-szudáni és koszovói ellenpéldákat emlegetik. Ám Mali szétszaggatása mögött még az északi országrészben sincs túlnyomó lakossági támogatás - a déli fekete földműves népcsoportok a lakosság négyötödét teszik ki, a számukra nem túl szimpatikus tuaregek nem egészen az egytizedét, és ők sem mind az MNLA szimpatizánsai. A fontosabb tényező pedig az, hogy az USA (és mellesleg Franciaország is) már régebben elkötelezte magát a bamakoi kormány mellett, így évente 70 millió dollár értékű (pillanatnyilag felfüggesztett) katonai támogatásban részesíti.

A hivatkozási alapot nem a szeparatizmus veszélye jelenti, hanem a maghrebi al-Kaida (AQIM), amely (a MILF után) a világ egyik legmulatságosabb nevű fegyveres csoportja, az iszlamista GSPC (Szalafista Csoport az Imáért és Harcért) utódszervezete. Az algériai polgárháború idején ők folytatták legtovább az egyre reménytelenebb harcot a kormányerők ellen, míg aztán lényegében teljesen ki nem szorították az országból. Már egy ideje lényegében nem más, mint egy cigaretta- és kokaincsempészetből, nyugati turisták túszul ejtéséből éldegélő sivatagi rablóbanda, ami persze eddig sem tartotta vissza a nyugat-afrikai kormányokat attól, hogy az iszlamista veszélyt eltúlozva sikeresen kilincseljenek az amerikai segítségért.

Bamako a jelek szerint most is ezt a jól bevált módszertant követi, mivel Mauritánia és Franciaország kormányával egyetértésben azzal vádolta meg az AQIM tagjait, hogy az MNLA oldalán részt vesznek a felkelésben és tömegmészárlást hajtottak végre. A "bizonyítékot" néhány gyanús eredetű fénykép szolgáltatja. A felkelők azzal vágtak vissza, hogy az AQIM valójában egy fedőszervezet, amely a mali és algériai vezetés által fenntartott szaharai drogcsempészhálózat leplezésére szolgál. Annak fényében, hogy az algériai katonai titkosszolgálat, a DRS hagyományosan nagy sikerrel épült be az iszlamista terrorszervezetekbe, ez nem tűnik annyira irreálisnak.

Megjelentek tehát a háborúkat menetrendszerűen kísérő összeesküvés-elméletek. Nem mintha el akarnám venni a konteóblog kenyerét, de az amerikaiak szerepe sem teljesen egyértelmű az ügyben. A jóformán vértelen és olajozottan levezényelt puccs vezére, Amadou Sanogo százados azon kevés mali tisztek közé tartozik, akik az USA-ban jártak továbbképzésre. Az Obama-kormány egy ideig habozott a katonai támogatás (hivatalos) felfüggesztésével, és nem katonai hatalomátvételt, hanem egyszerű zendülést emleget. Talán ők sem voltak teljesen megelégedve Touré politikájával? Az elkövetkező hetek során talán ezzel kapcsolatban is több minden kiderül.