A darfúri konfliktus lecsengése után az év elején ismét megnőtt a médiaérdeklődés Szudán iránt a déli országrészben megrendezett népszavazás következtében, melyre a 22 évig tartó polgárháborút - legalábbis hivatalosan - lezáró átfogó békemegállapodásnak megfelelően került sor. A résztvevők meggyőző többsége a függetlenség mellett tette le a voksát, ami a történelmi tapasztalatok ismeretében valószínűleg nem hat a meglepetés erejével.

Ezt voltaképpen már csak azért is tekinthetjük pozitív történelmi fejleménynek, mivel demokratikus "jóváhagyással" szűnik meg egy mesterségesen - ráadásul idegen gyarmatosítók által - létrehozott ország, melynek lakóit nem kötötte össze a közös történelmi múlt, származás, kultúra, vallás, de még puszta gazdasági érdek sem. Nem szabad azonban szem elől téveszteni azt sem, hogy Dél-Szudánnak ettől még a jelek szerint nincs nagyobb esélye a stabil államiság kiépítésére, mint mondjuk az ötvenes-hatvanas években függetlenedett afrikai országoknak.

A terület lakóiban ugyanis nem teng túl az együvé tartozás tudata. Egy felületes szemlélő szemében életmódjukban, megjelenésükben talán hasonlónak tűnnek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy régi sérelmeket, érdekellentéteket dédelgessenek egymással szemben. A szeparatista harc élcsapata, az SPLM - és a bázisát adó dinka népcsoport - nem örvend osztatlan népszerűségnek, és messze nem egységes. Hadseregébe "integrálták" az egykor az északiak oldalán harcoló csoportokat, katonáinak pedig kevesebb mint harmada követi a déli kormány utasításait, mivel elsősorban saját törzsi vezetőiknek vagy renegát parancsnokaiknak engedelmeskednek. Mindez kiváló táptalajt biztosít a felkeléseknek és törzsi összecsapásoknak, melyekre a természeti erőforrások feletti ellenőrzés kérdése is könnyen okot ad.

Az egységes Szudán 6,3 milliárd hordóra becsült ismert olajtartalékának háromnegyede délen található, ahol a kormánybevételek 98(!) százaléka kőolajexportból származik. A napi 480 ezer hordónyi kitermelést ebben az évben 35 százalékkal kívánják emelni, de előrejelzések szerint 2013-tól az már csökkenni fog, ami a jövőre nézve természetesen nemcsak nekik, de a "csonka Szudánnak" sem sok jót ígér, ahol al-Basír elnöknek minden bizonnyal az ellenzék megerősödésével kell számolnia.

Mindkét országrész küzd a belső megosztottsággal - ami kevés kétséget hagy pl. afelől, hogy az Ukrajnától vásárolt harckocsiknak mi lesz az egyik valószínű jövőbeni funkciója -, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a békemegállapodás következtében elsimították volna az egymás közötti ellentéteket. A sikeres népszavazás kapcsán nem mindig említette meg a média, hogy még nem történt megegyezés a szétválás nem elhanyagolható részletkérdéseiről, pedig annak július 9-én hivatalosan is meg kellene történnie. Nincs véglegesítve az államhatár, és nem világos, hogyan fognak megosztozni a 38 milliárd dolláros államadósságon és az olajbevételeken - ezen a téren az egyetlen fontos "motiváló tényező" az, hogy az olajexporthoz szükséges infrastruktúra északon van. Könnyen lehet, hogy a majdani Dél-szudáni Köztársaság az olajban gazdag, belharcok szaggatta Nigéria sorsára jut, esetleg valamelyik nagyhatalom kliensállama lesz.

A térség viszonyai között is puskaporos hordónak számít Abjei területe, ahol a tervek szerint népszavazás dönt arról, hogy az melyik országhoz fog tartozni, de ezt még mindig nem írták ki abból az egyszerű okból, hogy a szavazásra jogosultak köréről nincs megegyezés. Ami azt illeti, valószínűleg a végeredményt sem kell majd megvárni ahhoz, hogy teljes legyen a felfordulás, mivel ha a területen időszakosan tartózkodó misszirija nomádok voksolhatnak, akkor azért lesznek törzsi összecsapások, ha meg nem, akkor meg azért. A szudáni kormánypárt, az Afrikai Unió és az USA jelenleg azon a véleményen vannak, hogy a terület kettéosztása lenne a legpraktikusabb megoldás.

Összességében tehát igen prózai okokkal magyarázható, hogy a béke továbbra is elkerüli ezt a szerencsétlen sorsú vidéket, de ugyanez volt a helyzet a kilencvenes években is, amikor a polgárháború igazán eldurvult. Erről az időszakról és annak örökségéről beszélgettünk Dr. Bíró Gáspárral, a politikatudományok kandidátusával, aki 1993 és 1998 között különleges megbízottként (Special Rapporteur) az ENSZ Közgyűlésének, valamint Emberi Jogok Bizottságának készített évente egy-egy összefoglaló jelentést az emberi jogok helyzetéről Szudánban. 

[KatPol]: A nyugati sajtó a dél-szudáni konfliktust rendszerint az „északi muzulmán arabok” és „déli keresztény feketék” közötti, állítólag meghatározó jellegű antagonizmussal magyarázta. A vallási különbségek azonban mégis mekkora mértékben írták felül hagyományos társadalmi identitást, amely ha nem tévedünk, sok szudáni ember esetében – különösen a déli területeken – még csak nem is törzsi, hanem alapvetően faluközösségi? Ön mit tapasztalt ezzel kapcsolatban?

[B. G.]: Ezt a polgárháborút, melynek első szakasza 1956 és 1972 között zajlott, nem lehet egyértelműen törzsinek, vallásinak vagy etnikainak minősíteni. Mindegyik szerepet játszott változó mértékben attól függően, hogy a harcok mely szakaszát vesszük. Az tény, hogy 1983 szeptemberében azért robbant ki délen a felkelés, mert Nimeiri elnök az egész országban bevezette az iszlám törvénykezést. Ekkor John Garang és több más déli származású tiszt a katonáival együtt fellázadt, és megalapította a Szudáni Népi Felszabadító Hadsereget (SPLA). A szórványos összecsapások időszaka eltartott 1985-ig, amikor Szadik al-Mahdi demokratikusan megválasztott, ugyanakkor a szudáni történelemben is egyedülállóan korrupt és tehetetlen kormánya felfegyverezte a Nubah-hegység térségében élő arab parasztokat azzal az indoklással, hogy képesnek kell lenniük az önvédelemre. A döntés mögött valójában semmiféle katonai koncepció nem állt, al-Mahdi egyszerűen így akart támogatókat szerezni.

Ezzel elszabadult a pokol, mert ha bárhol Afrikában a civilek kezébe fegyvert adnak, abból mindig nagy a baj, különösen akkor, ha nem ellenőrzik őket. Az al-Basír puccsával hatalomra került Nemzeti Iszlám Front 1989-ben két párhuzamos testületet hozott létre: a Népi Védelmi Erőket (PDF) a hadsereg kiegészítésére, ill. a népi milíciákat. Ezt részben az magyarázta, hogy a hadsereg sosem lelkesedett különösebben ezért a polgárháborúért. Ezután már végképp nem lehetett megmondani, hogy a harcokban ki kicsoda. Tapasztalataim szerint az 1989 utáni atrocitások zömét a PDF fegyveresei követték el, de érkezett oda mindenféle külföldi is harcolni, főleg természetesen a zsákmányért, másrészt pedig zsoldért, földért.

[KatPol]: Kik voltak ezek a külföldiek?

[B. G.]: Az afganisztáni harcokat megjárt, ill. más országokban terrorizmus vádjával körözött arabok, 1992-től kb. 10-15 ezren, pl. bin Laden is az embereivel, bár őt akkor még nem körözték. De itt tartózkodott Carlos, a „Sakál” is. Bármilyen arab országban kiállított útlevéllel, vízum nélkül be lehetett utazni Szudánba. Egy részük elment a déli területekre harcolni mudzsahedként, de nem azért, mert vízforrásokra vagy legelőkre vágytak. Érdekes módon az ő oldalukon harcolt az ugandai LRA is, amely kereszténynek vallja magát, de ettől függetlenül atrocitások sorozatát követte el Dél-Szudánban is, Kartúm mégis eltűrte őket, mert velük is sakkban lehetett tartani a lázadókat.

A déli fegyveres ellenállás sem volt egységes és átlátható, mert 1991 után az SPLA egymással vetélkedő csoportokra esett szét. Ezek egy része törzsi alapon szerveződött, de a szétválás oka nem törzsi megosztottság, hanem a vezetők közötti hatalmi harc és nézeteltérés volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy Etiópiában megbukott legfőbb támogatójuk, Mengisztu rendszere, ami nehéz helyzetbe hozta őket. Riek Machar, aki Garang helyettese volt – jelenleg Dél-Szudán alelnöke – és a nuer népcsoport tagja, hazament és lázadást szított, ráküldte az embereit az SPLA zömét adó dinka népcsoport falvaira. [Itt olvasható róla egy nem túl hízelgő jellemrajz - a szerk.] A többi szakadár is főleg a nuerek közül került ki. Volt egy másik csoport Nyuon Bany ezredessel az élen, de őt nem sokkal a szakadás után rejtélyes módon megölték.

Rajtuk kívül több, erőszakosabbnál erőszakosabb hadúr önállósította magát. Amikor én 1998-ban lemondtam, már a déli szervezetek esetében sem lehetett világosan megmondani, hogy tulajdonképpen kik és mit akarnak. Garang, Salva Kiir és Machar – az utóbbi kettővel én is többször találkoztam – nagyjából egyetértettek abban, hogy valamilyen formában el kell szakadni az északi országrésztől, volt meghatározó politikai álláspontjuk, a többieknek viszont egyáltalán nem. Egyszerűen csak meg akartak gazdagodni, sőt olyan szakadár felkelők is voltak, akik átálltak a kormány oldalára, és saját törzsük tagjait kezdték el öldösni. Szóval teljes volt a zűrzavar. Végül Garang és hívei békét kötöttek Kartúmmal, de ő nem sokkal később helikopterbalesetben meghalt. Ezután a helyettese, Salva Kiir vette át a hatalmat, jelenleg ő a dél-szudáni elnök.

[KatPol]: Számunkra is feltűnt, hogy félrevezető lenne ezt a konfliktust polgárháborúnak nevezni, mert a kifejezés Európában más jelentéstartalommal bír. Az utóbbi években például több felkelés, fegyveres összecsapás volt Dél-Szudánban és Abjei területén, és ezek kiváltó okai a jelek szerint igen prózaiak: politikusok, katonai vezetők személyes ambíciói és a legelőkért, vízforrásokért folytatott harc. Úgy tűnik, mintha a konfliktusért felelős legfőbb ellentét nem is a muzulmánok és keresztények, vagy politikai szervezetek, hanem a marhatenyésztő nomádok és a földműves törzsek között állna fenn.

[B. G.]: Ez Darfúrra érvényes, Dél-Szudánra már jóval kevésbé. Ott alapvetően letelepedett törzsek élnek. Az állattenyésztésből élő nomád arab törzsek, pl. a rizejgát, hagyományosan Darfúr és Kordofán területén élnek, és az elsivatagosodás miatt egyre délebbre szorultak, mert egyre gyorsabban fogyott – és fogy – a víz és a legelő a csordáiknak. Ez volt a fő kiváltó oka a darfúri konfliktusnak, amely nem 2003-ban kezdődött, hanem sokkal régebben, csak akkor még nem mutatták a TV-ben.

A legelők és vízforrások miatti törzsi összezördüléseknek pedig Kordofánban is évszázados hagyományai vannak, csak ezek a ’80-as évektől jóval több halálos áldozattal jártak, mivel, mint említettem, a törzsek lőfegyvereket kaptak.

[KatPol]: Mindemellett a Human Rights Watch elemzése arra utal, hogy az akkoriban elkezdődött dél-szudáni konfliktus egyik fő tétje, legalábbis a kormány szempontjából, az olajmezők feletti ellenőrzés volt.

[B. G.]: Az olajkitermelés jóval később, a ’90-es évek végén kezdődött. Azt persze korábban is tudták, hogy Dél-Szudánban olajlelőhelyek vannak.

[KatPol]: A kormány által támogatott milíciák módszeresen űzték el a törzseket az olajmezők területéről, hogy megkezdődhessen a fúrás. Az elemzések arra utalnak, hogy 1983 óta a harcok főleg ezért eredményeztek nemcsak legalább 2,2 millió halottat, de 4,4 millió menekültet is.

[B. G.]: A 2,2 milliós becslés valószínűleg túloz, akkor kapnánk ekkora számot, ha számításba vennénk az éhínségek és járványok összes áldozatát is, de a szám így is megdöbbentő. Az olajmezők megtisztítása pedig jóval későbbi fejlemény, a nagy volumenű kitermelést csak az 1990-es évek vége felé kezdték meg kínai és maláj vállalatok. A kitermelési jogok kisebbik részét a kanadai Talisman már korábban megvásárolta, de a nyolcvanas években jelen volt az országban a Chevron, és 1992-ig az Arakis nevű vállalat is, de azok nem fogtak hozzá semmihez, mert a felkelők az olajipari munkások és létesítmények elleni támadásokkal fenyegetőztek. Ezeket könnyen indíthatták volna közeli falvakból éjszaka, így ezek lakóit a kormánypárti milíciák elüldözték, hogy az SPLA ne tudjon elvegyülni közöttük.

[KatPol]: Általánosan elterjedt nézet, hogy a konfliktus egyik fő kiváltó oka az iszlamista kormánypolitika volt. Mennyire volt ez fontos tényező? Nem földhözragadt célok igazolására, esetleg elleplezésére szolgált?

[B. G.]: Először is érdemes felhívni a figyelmet a gyarmati időszak történelmi örökségére. Az északi országrész az egyiptomiak, míg a déli a britek fennhatósága alatt állt, akik általában békén hagyták a törzseket. A Nubah-hegységet pl. teljesen elszigetelték a külvilágtól azzal az indokkal, hogy a terület ősi kultúrájára káros lenne minden külső hatás, pl. az Európából behurcolt betegségek. Ennek köszönhetően a déli lakosság – melynek jelentős részét megtérítették a katolikus, protestáns, anglikán missziók – hozzászoktak egy bizonyos fokú autonómiához. A függetlenség után viszont egy olyan országban találták magukat, melynek arab többségéhez sem vallásilag, sem nyelvileg nem volt közük, ráadásul arabokkal addig csak akkor találkoztak, ha azok délre lementek rabszolgákért.

Az ellentét eleinte nem volt annyira kiélezett, de nem csoda, hogy fellázadtak, amikor az északiak saját szájízük szerint akartak uralkodni rajtuk. A kormánnyal 1972-ben kötött megállapodás létrehozott ugyan egy hatalommegosztási sémát, de ezt Nimeiri felrúgta többek között azzal, hogy délen is bevezette a saríát. Félreértés ne essék, nem meggyőződésből tette, hanem mert addigra elveszítette a belpolitikai támogatást, ezért gesztust akart tenni a Nemzeti Iszlám Frontnak.

[KatPol]: Egyáltalán mennyire vették és veszik komolyan az iszlám törvénykezést? Számunkra úgy tűnik, hogy a törzsi szokásjog Szudánban is rendszerint felülírja a vallási előírásokat.

[B. G.]: Az bizonyos, hogy délen a saríát lényegében sem Nimeiri, sem al-Mahdi nem alkalmazta. Az 1989-es puccs után al-Basír azt ígérte, és nekem is azt mondták, hogy a saría bevezetéséről délen majd népszavazás dönt. Csakhogy 1991-ben kiadtak egy büntető törvénykönyvet, amely világi nyelvezetű volt ugyan, de ugyanazokat a büntetési tételeket írta elő, mint az iszlám jog. Azzal indokolták, hogy ez a szudáni kultúra része, de majd nem alkalmazzák a gyakorlatban.

Délen egyébként érvényt sem tudtak szerezni a törvényeknek, mert a kormány fennhatósága a nagyobb városokra korlátozódott, de még ott is az volt a bevett gyakorlat, hogy a nép pénteken mecsetbe járt, ahol megkapta a segélyt – ami a térítés fő eszköze volt –, vasárnap pedig templomba. Voltak esetek, amikor embereket öltek meg, mert nem voltak hajlandóak áttérni, de nem tömegesen.

Északon a ’90-es években már jellemző volt a nőknek előírt viselet, és bevett büntetés volt a botozás. Láttam fényképeket kéz- és lábcsonkolásokról, de ezek mind réginek tűntek. A keresztre feszítésekről szóló hírekre pedig nem találtam bizonyítékot. A női nemi szerv csonkítás (FGM) szokása viszont már évezredekkel az iszlám előtt elterjedt – noha a becslések szerint nem olyan mértékben, mint Egyiptomban –, és al-Basír katonai diktatúrája határozottan ellenezte, sőt kampányokat indított a felszámolására, ami viszont kétségkívül egy haladó álláspont volt az adott helyzetben.

[KatPol]: Cinikus vélemények szerint az SPLA is politikai célokra használta fel a vallási megosztottságot, és 1991 után azért állította be a konfliktust egy ellenük vívott vallásháborúnak, hogy amerikai támogatáshoz jusson. Arról viszont nem sok szót ejt, hogy Szudán lakosságának csak kb. 5 százaléka keresztény, akik valószínűleg a déli országrészben sincsenek többségben.

[B. G.]: A harcokat kísérő menekülthullámok kétségtelenül a keresztények rovására változtatták meg a déli lakosság összetételét. Sok civil északra vándorolt a nagyobb városokba, pl. Kartúmban és környékén 2 millió déli menekült él. Ami az SPLA külföldi támogatását illeti, az 1991 után nem az USA-tól, hanem Kenyától és Ugandától érkezett, de nem pénz vagy fegyverek formájában, hanem a hátország biztosításában, pl. John Garang és más déli vezetők főhadiszállása is Nairobiban volt. Állítólag John Garang, az ugandai elnök, Yoweri Museveni és a későbbi kongói államfő, Laurent Kabila már a hatvanas években jól ismerték egymást, sőt barátok voltak. Amerikából a kilencvenes évek végétől kapott az SPLA felszerelést, sátrakat, ruházatot, de nem fegyvert. Ez utóbbit a feketepiacról simán be lehetett szerezni, én halottam olyat, hogy egy AK-47-et diszkont áron is odaadtak, 30 USA dollárért. A politikai támogatás persze más kérdés, de ez akkoriban nem rám tartozott.

[KatPol]: Kenyában kötötték meg az átfogó békemegállapodást is. Az annak jegyében megszervezett januári népszavazás elvonta a figyelmet arról, hogy a szétválás részleteiben még egyáltalán nem egyeztek meg a felek. Hogyan fogják megoldani például az olajbevételek elosztását?

[B. G.]: Erre ma még egyáltalán nincs működőképes koncepció. Nehéz lenne megmondani, hogy mi fog történni, mert Szudánban minden teljesen bizonytalan.