A nyolcvanas évek csodálatos évtized volt a hadiipari cégek, fegyverkereskedők, zsoldosok és a konfliktuszónákra szakosodott tudósítók ill. szakértők számára, hiszen elhúzódó harcok tomboltak szerte a földgolyón az iraki sivatagtól kezdve az angolai szavannákon át az afganisztáni hegyekig és a bejrúti utcákig. A Közép-Amerikában párhuzamosan zajló polgárháborúk közül a tengerentúlon főleg az el salvadori keltette fel az érdeklődést - elsősorban nem az áldozatok száma vagy a hely stratégiai jelentősége miatt, hanem mert az USA kormánya Saigon eleste óta itt nyújtott először katonai támogatást egy baráti rendszernek a kommunista gerillák elleni harchoz.

Végrehajtói ízléséhez képest igen hosszú idő után és nagy áldozatok árán ugyan, de a meglehetősen ellentmondásos megítélésű beavatkozás az ismert vietnami fiaskóval ellentétben végülis elérte politikai célját. A felkelők elleni sikeres műveleteket (COIN) bemutató sorozatunkat már csak azért is érdemes ezzel az egzotikus históriával folytatnunk, mert épp ideje, hogy más vizekre evezzünk. Eddig ugyanis csak olyan COIN-műveletekkel foglalkoztunk, melyeket különböző államok a saját fennhatóságuk alatti - vagy legalábbis (a Fülöp-szigetek és Omán esetében) épp a független státuszt ízlelgető - területeken folytattak.

Ilyen esetben a kormányerők számukra többé-kevésbé ismert terepen és viszonyok között tevékenykednek, és jó eséllyel egy működőképes polgári közigazgatás segíti erőfeszítéseiket, melyeket ráadásul relatíve könnyű indokolni otthon és külföldön egyaránt. Ma már azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy a COIN eme formája vesztett jelentőségéből, hiszen a gyarmatbirodalmak szétestek, a közelmúlt gazdasági-politikai folyamatai pedig az állami szuverenitás intézményét is világszerte erősen aláásták. Ennek nyilvánvaló jeleként a belügyekbe való be nem avatkozás - egyébként is általánosan semmibe vett - elvét, amely bármiféle belső rendcsinálás nélkülözhetetlen jogi alapja, ma már (szelektíven ugyan, de) hivatalosan is nyíltan megkérdőjelezik, sőt elutasítják, ahogy azt pl. legutóbb a líbiai repüléstilalmi zóna története is mutatta.

Ezzel szemben a hidegháború évtizedeiben nagyobb szerepet kapott - főleg az Egyesült Államok részéről - a COIN egy másik, mondhatni "közvetett" formája, az első bekezdésben említett baráti segítségnyújtás, mely lehet katonai, gazdasági, politikai stb. jellegű, vagy akár ezek tetszőleges keveréke. Alighanem felesleges - különösen az utóbbi évek afganisztáni tapasztalatai után - részletesen kifejteni, hogy ebben az esetben jóval összetettebb politikai környezettel kell számolni, elvégre többszereplős játszmáról van szó.

A külső hatalomnak (esetleg hatalmaknak) és a támogatásukat fogadó államnak (host nation) akkor van esélye a győzelemre, ha közös, átfogó és helyes stratégiát választanak és hajtanak végre, ez pedig csak akkor lehetséges, ha figyelembe veszik egymás érdekeit, képességeit, reálisan felmérik saját lehetőségeiket a másik fél magatartásának befolyásolására, majd kölcsönösen előnyös együttműködésbe fognak. Igazság szerint az lenne a furcsa, ha egy ilyen út nem lenne tele buktatókkal és nehézségekkel. A jenkik ebből Dél-Vietnam mellett El Salvadorban is ízelítőt kaptak.

A vérben úszó kávéköztársaság

A Jézus Krisztusról elnevezett, kb. Tiszántúl méretű állam egykor maja, később három évszázadig spanyol fennhatóság alatt állt, de teljesen periferiális, mellőzött szerepe változatlan maradt, valószínűleg azért, mert a földrész egyik legelszigeteltebb, geopolitikai szempontból legjelentéktelenebb területéről van szó. A 19. század folyamán az Egyesült Államok terjesztette ki gazdasági-katonai hegemóniáját Közép-Amerikára és a Karib-térségre, melyeket - mint azt már dióhéjban ismertettük - később is saját "hátsó udvarának", modern orosz kifejezéssel élve "közelkülföldnek" tekintett.

El Salvadornak azonban nincs kijárata a fontos kereskedelmi csomópontnak számító Karib-tengerre, így Washington számára is csak másodlagos fontossággal bírt. Ez azzal is magyarázható, hogy Dominikával, Haitivel, Hondurasszal vagy Nicaraguával ellentétben a helyzet ott sosem fajult el annyira, hogy a Wall Street érdekeltségeinek védelmében a tengerészgyalogság vendégszereplésére lett volna szükség.

Az ország sajátos földrajzi-gazdasági adottságaiból fakadóan ugyanis meglehetősen stabil politikai struktúra jött létre. El Salvadort a Sierra Madre két hegylánca szeli át; a közöttük elterülő fennsík ásványkincsekben szegény, ám a vulkanikus talaj kifejezetten termékeny. Így a nagybirtok vált a hatalom és gazdagság egyetlen helyi zálogává, különösen miután kiderült, hogy a meghonosított kávé exportjával nagyot lehet szakítani.

A függetlenedés után (1841) az egykori spanyol koronabirtokok használatára jogot szerzett nagykutyák, a letelepedett konkvisztádorok és a Nyugat-Európából a magas profit reményében érkezett tőkések leszármazottaiból maroknyi, zárt ültetvényes oligarchia formálódott, amely a teljes politikai-gazdasági hatalmat kisajátította. Tisztában voltak vele, hogy a kávétermesztés roppant munkaerőigényes, és csak nagy, összefüggő parcellákon kifizetődő, ezért felszámolták a közösségi földtulajdont, és módszeresen terjesztették ki birtokaikat a bennszülöttek és a parasztság rovására. Uralmuk alapját a nyílt, tömeges erőszak képezte - persze ez regionális viszonylatban nem volt kirívó. Nyomorba döntött, ültetvényeken robotoló alattvalóik fegyelmezésére zsoldosokból álló fegyveres bandákat szerveztek, 1912-ben ezek egységesítésével jött létre az állami csendőrség szerepét betöltő Nemzeti Gárda (Guardia Nacional de El Salvador).

Ám a közgazdászok okkal beszélnek lesajnáló hangnemben a monokultúrákról. Amikor az 1929-es világválság következtében szabadesésbe kezdett a kávé világpiaci ára, az általános elégedetlenség hatására az oligarchia példátlan módon kénytelen volt engedélyezni a szabad választásokat, ám az új, reformista kormány intézkedései csak megrémítették őket, ráadásul a népharag leszerelését sem érték el. A bizonytalanság végére 1931-ben egy műkedvelő okkultista, Maximiliano Hernández Martínez tábornok-alelnök-miniszter puccsa tett pontot, akit aztán egy kétes tisztaságú választás az államfői posztra emelt.

A csekély létszámú helyi kommunisták erre meghirdettek egy előkészítetlen népfelkelést, mire válaszul Martínez becslések szerint - pontos statisztikát senki nem készített - 30 ezer főt, többnyire a politikáról mit sem sejtő szegényparasztokat és indiánokat öletett meg. (Nem tartozik a témánkhoz, de egy alkalommal kijelentette, hogy egy hangya eltaposása is nagyobb bűn a gyilkosságnál, mivel az ember lelke halhatatlan, a hangyáé viszont nem - ezt tulajdonképpen indoklásnak is tekinthetjük.)

A helyi történetírás minden kertelés nélkül "Mészárlás" (La matanza) névvel illette az eseményt, amely évtizedekre meghatározta (megmérgezte) a kis ország politikai légkörét. A megmaradt köznépet halálra rémítő rendcsinálás a katonatisztek "érdeme" volt, akik ezért politikai hatalmat követeltek, a megkönnyebbülten sóhajtó ültetvényesek pedig levonták a konzekvenciát, hogy a monokultúra túlságosan instabil, a meggondolatlan reformpolitika pedig rémálomba illő parasztfelkelést eredményez. A hadsereg és az oligarchia felismerte, hogy vagy egymással együttműködve őrzik meg hatalmi pozícióikat, vagy sehogy. A kompromisszumot egy amerikai szerző így foglalta össze:

Az állam feletti katonai uralom alapvetően a hadsereg azon képességén és akaratán alapult, hogy szélsőséges és teljesen gátlástalan erőszakot alkalmazzon a civil lakosság ellen…a hadsereg az államapparátus nagy részét uralhatta annak fejében, hogy rendszeresen erővel védte meg az oligarchia érdekeit.*

[Persze egészen más lett volna a helyzet, ha az oligarchia kezdettől fogva szépen kisajátítja magának a fegyveres erők vezetését is - már ha lett volna ehhez gyomra, hajlandósága. Lásd pl. a nagy sikerű Egyesült Királyságot, ahol a szárazföldi hadsereg parancsnoki posztjai csak a birtokos arisztokráciának voltak fenntartva. Ez persze gyakran a katonai hatékonyság rovására ment, de sokkal nagyobb súllyal esett latba az, hogy így meg lehetett előzni bármiféle katonai hatalomátvételt. Mert ugye miért is gondolkodna puccson egy olyan ember, aki a születés "jogán" az országot teljesen uraló társadalmi osztályhoz tartozik? No de mint tudjuk, a "mi lett volna, ha..." jellegű kérdéseknek értelme nincs.]

Martínez tábornok kis híján elődje sorsára jutott - 1944-ben levert egy puccskísérletet, de a kirobbant tüntetések és általános sztrájk közepette az USA nyomására lemondott és külföldre távozott. A katonai uralom persze továbbra is fennmaradt, ám egyre kifinomultabb, intézményesült formát öltött. Megkezdődött a "konzervatív modernizáció" korszaka.

Akikből nem lett Latin-Amerika Tajvanja

A gazdasági diverzifikáció jegyében az oligarchák nagy összegeket fordítottak az importhelyettesítő iparosítás beindítására és más haszonnövények: a gyapot és a cukornád meghonosítására, ám gondjuk volt a korábbi termelési módok fejlesztésére is. Az ötvenes évekre már El Salvador volt a világ 3. legnagyobb kávéexportőre, a helyi ültetvényeken egyedülállóan magas terméshozamokat produkáltak. A rezsim pénzügyi alapjai tehát biztosítva voltak, ami jó időre elvonta a figyelmet a földjeikről kiebrudalt kisbirtokosok ellehetetlenüléséről.

Az "egyenruhás maffiának" gúnyolt hadsereg továbbra is gondoskodott róla, hogy a fennálló gazdasági struktúrát senki ne merje veszélyeztetni, és még latin-amerikai viszonylatban is hosszú ideig, fél évszázadon át nem engedte ki a kezéből a politikai egyeduralmat. A közkatonák is jobb körülmények között éltek, mint az átlagember (mondjuk ezt nem volt túl nehéz biztosítani), így a 7 ezer fős állomány önkéntesekből állt.

A tisztek közé alsó középosztálybeliek és kisbirtokosok is bekerülhettek, így lényegében a katonai pálya kínálta a felemelkedés egyetlen lehetőségét ebben az erősen kasztosodott társadalomban. A hadsereg kivételezett, megkerülhetetlen helyzetét az is megerősítette, hogy a további fegyveres erők - a Nemzeti Gárda, a városokban működő Nemzeti Rendőrség és az indiánok illegális szeszfőzdéit, csempészútvonalait felszámolni hívatott Pénzügyőrség - a Honvédelmi Minisztérium alá tartoztak, vezetésüket szintén katonatisztek látták el. Ez a hatalomkoncentráció később megkönnyítette a felkelők elleni harc megszervezését.

Ez természetesen a tisztikar berkein belül nem akadályozta meg a torzsalkodást - sőt, tulajdonképpen kiélezte azt, hiszen nem létezett más intézményi keret v. "terep", ahol az ellentétes politikai érdekeket érvényre lehetett volna juttatni. Érdekellentétek, klikkek persze minden hadseregben voltak és vannak, de ezek rendszerint fegyver- vagy haderőnemek szerint szerveződnek, erre pedig El Salvadorban már csak a fegyveres erők apró mérete miatt sem nyílt lehetőség.

Ehelyett az ország egyetlen katonai akadémiájának egy-egy évfolyamához (tanda) tartozó növendékek szövetkeztek egymással hosszú távra a hatalomért folytatott küzdelemben, melynek erősen elvtelen jellegét csak az ellensúlyozta, hogy a magasabb rendfokozatú parancsnokok egy jelentős hányadát az Egyesült Államokba, Tajvanra, Argentínába és Chilébe küldték továbbképzésre, ahol az idegen környezet hatására sokuknak "bomlasztó" gondolataik támadtak a társadalmi átalakulás és a gazdasági reform szükségességéről.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy rendszeresen erőszakos hatalomátvételre került sor. Több alkalommal is idealista beállítottságú, fiatal reformista tisztek kerültek az ország élére, őket azonban hamar újabb államcsíny távolította el. (Ahogy a világ más pontjain is, a puccsisták - és nagyrészt ebből kifolyólag az elnökök - szinte mindig ezredesek voltak, kézenfekvő okokból.) Ember legyen a talpán az a külső szemlélő, ha a katonai együttműködés reményében ki akarja ismerni magát egy ilyen viperafészekben. A COIN egy újabb lehetséges buktatója.

A rezsim alapvető természete változatlan marad, a külvilágnak mutatott arca azonban nem. A hadsereg vezetői egy általuk szervezett kvázi állampárt, a Demokratikus Egyesülés Forradalmi Pártja (PRUD) álarca mögé bújtak, amely később felvette a kevésbé idétlen Nemzeti Kiegyezés Pártja nevet (PCN). Engedélyezték a többpártrendszert, sőt még a demokratikus választásokat is, de a tömeges csalás, a korrupció és a megfélemlítés természetesen mindig garantálta a kívánt eredményt. A kormányzó katonai juntákba néha polgári tagokat is bevettek, de csak afféle "díszcivilnek".

A konszolidációra külpolitikai fejlemények is okot adtak. Az 1959-es kubai forradalom és annak következményei az USA stratégiájának látványos kudarcát jelentették, és a washingtoni kormány attól rettegett, hogy a vörös métely továbbterjed szerte Latin-Amerikában - El Salvadorban és a többi diktatúrában ehhez kiváló táptalajt nyújtottak a hatalmas vagyoni különbségek, a bárgyú elnyomás és a katonai dilettantizmus. Elhatározta: megelőzi a bajt, mégpedig úgy, hogy ezeknek a rendszereknek katonai és egyéb támogatást nyújt, és ennek fejében saját atyáskodása mellett ráveszi őket a földreformra, a fokozatos demokratizációra, a haladó társadalompolitikára meg efféle szép dolgokra. Ez volt a Szövetség a Haladásért program (Alliance for Progress).

Az el salvadori vezetők nem különösebben kedvelték az okoskodó jenkiket (meg úgy nagyon másokat sem), és eszük ágában sem volt mélyreható reformokkal megbolygatni saját kényelmes életüket, de a támogatást azért boldogan elfogadták. El Salvador ezentúl katonai segélyben részesült, bár nem olyan mértékben, mint a régió többi országa. A hatvanas években amerikai tanácsadók és kiképzők közreműködésével létrejött a fegyveres erők titkosszolgálata, az ANSESAL (Salvadori Nemzetbiztonsági Ügynökség), továbbá a leszerelt katonákból és különféle juttatásokkal lekenyerezett, lojális szegényparasztokból toborzott több tízezres kisegítő félkatonai erő, az ORDEN (Nemzeti Demokratikus Szervezet - a névadás során valakinek bizonyára kreatívkodni támadt kedve, mert az "orden" szó spanyolul azt jelenti: rend).        

Mindkét szervezet fontos szerepet játszott a polgárháború során, elvégre fő feladatuk a rendszer belső ellenségeinek azonosítása, felkutatása és likvidálása volt. Már a hetvenes években egyre több dolguk akadt, mivel az oligarchák gazdaságpolitikája súlyos belső feszültségekhez vezetett. A katonatisztek a GDP folyamatos emelkedésére hivatkozva azzal dicsekedtek, hogy El Salvador lesz az "új Tajvan", ám ehelyett Latin-Amerika élő karikatúrájává vált, mintegy rájátszva a népszerű sztereotípiákra a térség egymással marakodó diktátor-aspiránsairól és népnyúzó ültetvényeseiről.

A nagy összegeket felemésztő importhelyettesítő iparosítás itt is befuccsolt, az ipari szektor nemzetgazdasági részesedése egyenesen csökkent ahelyett, hogy nőtt volna. A nagybirtokrendszer kiterjesztése lassan a földrajzi korlátait is elérte, 1973-ban már az összes termőföld négyötöde a birtokosok egytizedéhez tartozott, a vidéki lakosság kétharmada földnélkülivé vált. És mivel a művelhető területek majdnem egészén haszonnövényeket termesztettek exportra, a népszaporulat pedig töretlenül magas volt, az ország jelentős élelmiszerimportra kényszerült. Ám a többség nem tudta megfizetni a behozott árukat, így El Salvador a nyugati félteke egy főre jutó legalacsonyabb napi kalóriafogyasztásával "büszkélkedhetett", és az 5 éven aluli gyerekek 70 százaléka alultápláltnak számított.

Az USA diplomatái többször figyelmeztették az el salvadori oligarchákat és tiszteket, hogy strukturális változások nélkül a túlnépesedés, az adósságspirál és a tömegnyomor együttes erővel fogják katasztrófába taszítani az országot, de süket fülekre találtak. Akkor már bizonyára bánták, hogy az elmúlt évtizedek alatt ott nem építettek ki nagyobb befolyást. Még a katonai segélyt sem lehetett ütőkártyának használni, mert azt felfüggesztették, miután kiderült, hogy a vezérkari főnök több ezer kapott gépfegyvert kéz alatt el akart adni az amerikai maffiának.

Ellenkező esetben a sürgetett demokratizálódás, a mérsékelt ellenzékkel való hatalommegosztás kiránthatta volna a szőnyeget a tömeges elégedetlenség alól, de az 1972-es elnökválasztás elcsalása, a rendszer bírálóival szembeni egyre gyakoribb erőszakos fellépés kevés illúziót hagyott a vezető csoportok kompromisszumkészsége felől. Erre válaszul megerősödtek a szakszervezetek, diák- és parasztmozgalmak egyesüléséből létrejött baloldali tömegmozgalmak, fegyveres szervezetek, mint pl. a Népi Felszabadító Erők (FPL) vagy a Népi Forradalmi Hadsereg (ERP), melyek később a gerillaháború fontos szervezőivé váltak. Ellenségeik hajthatatlan, militáns hozzáállása hamar átragadt rájuk is.

Azonban nemhogy kívülről vagy "alulról", hanem a hatalom legfelső szintjéről érkező kezdeményezéseknek sem volt esélye a változtatásra. 1976-ban Arturo Molina ezredes-elnök korlátozott földreformot hirdetett meg, de a kijelölt utódja, Carlos Romero tábornok-hadügyminiszter - az oligarchák biztatására - puccsal fenyegette meg, ha bele mer fogni annak végrehajtásába. Egy évvel később Romero a korábbiaknál is kirívóbb választási visszaélések után került az elnöki bársonyszékbe. Egy helyi jómódú ügyvéd ekkoriban így jellemezte a belpolitikai légkört:

Akárhányszor a parasztok akár a legcsekélyebb követeléssel előállnak, az emberek megint 1932-t emlegetik. A reakció ennek megfelelően az, hogy a parasztokat le kell verni, mielőtt még kezelhetetlenné válnak. A gazdag családok között jelenleg arról folyik a vita, hogy 20 ezer, 50 ezer vagy 100 ezer parasztot kell megölni ahhoz, hogy helyreálljon a béke.**

Az állami terror fokozódásával egyre többen következtettek joggal arra, hogy immár békés politikai változásokra belátható időn belül nincs reális lehetőség. A "Szövetség a Haladásért" máshol is teljes csődöt mondott, mivel az Egyesült Államok politikusai nem fogták fel a COIN egyik alapvető törvényszerűségét: hiába próbálják egy "szövetséges" országban reformokkal megelőzni/leverni a felkelést, ha az ország vezetői a felkínált gyógykezelést nagyobb biztonsági fenyegetésnek tekintik, mint magát a betegséget.

Menekülés előre

A közép-amerikai állóvízben Romero még így is hosszú ideig fenntarthatta volna a rezsimet, ha a külpolitikai környezet továbbra is előnyösen stabil marad. Csakhogy 1979-ben néhány hónap különbséggel Iránban, aztán Nicaraguában is spontán népfelkelés buktatta meg az USA-barát diktatúrát. A mozgolódó el salvadori ellenzék esélyei hirtelen fontos (vagy annak nevezett) biztonságpolitikai kérdéssé váltak, az ország neve a futballháború óta először a külföldi médiában is többször felbukkant.

Az USA művelt közönsége, melyet évtizedek óta a világszerte terjedő vörös veszéllyel riogattak, aggodalmaskodva olvasta a híreket a tömegtüntetésekről, a sortüzekről és az engedetlenséget szító aktivisták likvidálásáról. A rezsim a papokat is módszeresen üldözte (mivel azok nyíltan kifogásolták a szegényparasztság elleni atrocitásokat és a politikai célú gyilkosságokat), így maga ellen fordította a katolikus egyházat - az egyetlen szervezetet a világon, amelynek oka volt ráirányítani a Nyugat figyelmét az ottani eseményekre, és ehhez meg is voltak az eszközei. (Fent: "semlegesített" felforgató elemek a gárdisták lábai előtt.)

[Íme, a COIN - tágabb értelemben a belpolitika - két újabb tanulsága: 1. Olyan események következtében is rád irányulhat a külföld figyelme, melyekhez semmi közöd, s melyeket befolyásolni sem tudsz 2. Rendcsinálás közben kerüld az összeütközést olyanokkal, akik külföldön nagy hírverést tudnak csinálni a visszaéléseid körül.]

Természetesen a Carter-kormánynak hiányzott a legkevésbé, hogy abban a lehangoló évben egy harmadik "dominó" is eldőljön. A "ne maradjon a status quo, de a baloldal se jusson hatalomra" c. forgatókönyv Nicaraguában kudarcot vallott, de a jelek szerint nem jutott jobb az eszükbe. Romerot arra biztatták, minél hamarabb egyezzen ki a centrista pártokkal, de ő csak arra tett ígéretet, hogy az 1980-ban, ill. 1982-ben esedékes parlamenti és elnökválasztásokra már nemzetközi ellenőrzés mellett kerítenek sort. A helyzet azonban nem úgy festett, hogy ezt ráérősen ki lehet majd várni.

Így aztán 1979. október 15-én sor került a független El Salvador történelmének ötvenkettedik sikeres katonai puccsára; világosan látszott, hogy a Fehér Ház minimum az előzetes beleegyezését adta hozzá. A kis híján vértelen akciót az USA-ban végzett ezredesek hajtották végre, Romero pedig a családjával, a hozzá hű parancsnokokkal és a teljes kabinettel együtt szabadon elhagyhatta az országot. Az amerikai külügyminisztérium "biztatónak" nevezte a fejleményeket, ismét folyósította a katonai segélyt és azonnal elismerte az öttagú juntát, melyben három prominens civil, köztük a mérsékelt ellenzék egyik vezéralakja is helyet kapott.

Az elég semmitmondó "Október 15. Mozgalom" nevet viselő új urak természetesen azzal indokolták a történteket, hogy a Romero-kormány korrupt, megsértette az emberi jogokat, választási csalást követett el és saját talpnyalóival rakta tele a Törvényhozó Gyűlést meg a Legfelső Bíróságot (ez persze jó ürügy volt a két testület feloszlatására). A junta ígéretet tett minden elképzelhető szép és jó dologra a földreformtól kezdve a gyűlölt-rettegett ORDEN feloszlatásán és a politikai foglyok szabadon bocsátásán át a törvénytelenségek kivizsgálásáig és a szabad választásokig, továbbá a fegyveres erőszak beszüntetésére szólította fel a bal- és a jobboldali szélsőségeseket (talán az ENSZ Biztonsági Tanácsát akarta majmolni?).

Ha valakinek esetleg nem szúrt szemet a hirtelen jött reformhullám és ígérgetés gyanúsan mesterkélt mivolta, a későbbi események hamar kijózanították. A vérontással és teljes belső felfordulással kapcsolatos külföldi félelmek a "reformjunta" hírére alábbhagytak, noha egykettőre a drasztikus módszerek hívei ragadták magukhoz a teljes irányítást. A hadsereg energikusabb tisztjei immár az USA szilárd támogatásával a hátuk mögött készülhettek a formálódó gerillamozgalom elfojtására, az ellenzékiek minden fajtájával való véres leszámolás pedig a "Mészárlás" óta nem látott méreteket öltött. A rendkívüli állapot kihirdetése már a polgárháborús évek előszele volt.

folyt. köv.   

*Cynthia McClintock: Revolutionary movements in Latin America: El Salvador’s FMLN and Peru’s Shining Path. 103. old.

**Robert Armstrong – Janet Shenk: El Salvador: The Face of Revolution. 96. old.