COIN a Fülöp-szigeteken: Többet ésszel, mint erővel

A szokástól eltérően a Gerillaháborúk cikksorozat ezúttal nem Rammjaeger kollega tolla/klaviatúrája által fog újabb résszel gazdagodni, de ettől függetlenül remélem megüti az eddigi írások színvonalát. Történetünk a Fülöp-szigeteken játszódik, ahol a Huk kommunista felkelők próbálták megdönteni a kormányt röviddel a Második Világháború után, és egy ponton már úgy tűnt, hogy sikerrel is járnak. Számításaikat azonban két igen tehetséges ember, Ramon Magsaysay és Edward G. Lansdale keresztülhúzta, és a gerillamozgalmat néhány év alatt jelentéktelenné zsugorították.

A Huk szó a Hukbalahap kifejezés rövidítése, ami érdekes módon szintén egy rövidítés, mégpedig a "Hukbong Bayan Laban sa mga Hapon" elnevezésé, ami kb. annyit tesz, hogy "Japánellenes  Néphadsereg". Az  egykori csendes-óceáni hadszíntér számos pontján, lásd Vietnam, Malajzia és a szóban forgó Fülöp-szigetek, megtörtént, hogy a korábban a japán megszállással szemben létrejött ellenállási mozgalmak egyik-másik csoportja nem szándékozott abbahagyni a harcot a világháború végével, mert előbb még győzelemre akarta vinni a marxizmus-leninizmus forradalmi eszméit. Ez természetesen nem tetszett az Egyesült Államoknak, ahol Truman éppen hogy csak megfogalmazta a feltartóztatás doktrínáját. Amerika egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott számottevő katonai erőt küldeni a manilai kormány megsegítésére, de pénzt és tanácsadókat szívesen adott, és ez később hatákonyabbnak bizonyult, mint ha Vietnamhoz hasonlóan avatkozott volna be a harcokba.

A világháború után frissen - hivatalosan 1946. július 4-én - függetlenedett Fülöp-szigetek korántsem volt az a kimondott földi paradicsom. A háború letarolta az országot, és hiába volt az államforma köztársaság, attól még joggal érdemelte volna ki a "banán-" előtagot. A korrupció és a hivatali visszaélések óriási méreteket öltöttek - például egy amerikai tiszt vizsgálata szerint egy alkalommal csak úgy eltűnt 6000(!) dzsip -, a társadalmi szakadék úgyszintén hatalmas volt, a népesség nagy része nyomorgott, miközben a pár tízezres elit kezében voltak a földek, a hadsereg és a politikai irányítás. Hozzávéve az ország földrajzi jellegét - eléggé fragmantált szigetvilág, sűrű erdőkkel borított hagyláncok - nem csoda, hogy baloldali felkelések törtek ki mindenhol.  A Hukbalahap is egy ilyen mozgalom volt, akik Luzon szigetén szereztek meg maguknak egy magterületet 1946-ra, és két évvel később már gyakorlatilag ellenőrzésük alatt tartották a sziget teljes déli felét, beleértve a főváros, Manila környékét is. Mivel kizárólag Luzonon és a környező kisebb szigeteken tevékenykedtek, nem okozott nekik logisztikai gondokat az ország fragmentált jellege. Létszámuk becslések szerint 12-15.000 fő körül mozgott, továbbá körülbelül 100.000 civil támogatójuk volt. Ez első látásra nem tűnhet olyan soknak, de a Fülöp-szigetek hadseregének a '40 években nem volt 40.000-nél több bevethető katonája. A Huk gerillák sosem kaptak számottevő külföldi támogatást (valami minimálisat Kínától és annyi), a fegyverzetüket a világháború után ott hagyott japán és amerikai készletekből, illetve korrupt tisztek megvesztegetésével szerezték. A propagandájuk viszont kitűnő volt, az egyszerű, populáris jelszavak, mint "Földet a földnélkülieknek" meg "Ballots not Bullets" (golyók helyett szavazólapokat)  sok elszegényedett parasztot csábítottak a mozgalomba és megszerezték a vidéki lakosság szimpátiáját.  

A Huk sikerek másik kulcsa a kormány hozzáállása volt: nem igazán törődtek a felkelőkkel, amíg nyugodtan szétlophatták magukat, a hadseregenek meg szabad kezet adtak, ami itt nem volt egy nagy ötlet, mert inkább csak visszaéltek vele. A vezérkar - ahogy azt Amerikában tanulta - hozzálátott a nagy átkaroló műveletekhez, tüzérségi előkészítéssel és légicsapásokkal (azért nem egy Kurszkot kell elképzelni, a légierő főként P-51 Mustangokat és L-5-ket használt). Gerillaháborúkban ez azonban nem hatékony módszer és leginkább csak a dzsungel növényzete látta kárát. Próbálkozott a hadsereg tisztogató akciókkal, áttelepítésekkel, free-fire zónákkal is, amivel duplán is maga ellen haragította a vidéki lakosságot - egyrészről pár évvel korábban a japán megszállók csináltak hasonlókat, másrészről az egyszerű katonák se túlfizetve nem voltak, sem morál szempontjából nem álltak a csúcson és az ilyen akciókat sűrűn használták szabadrablásra és a parasztok gyilkolászására.

Mindezek következtében 1950-re a Huk felkelők már Luzon tekintélyes részét ellenőrizték és rendszeresen betörtek a fővárosba is, amikor jött két ember, akik fordítottak a helyzeten. Az egyik Ramon Magsaysay filippínó tábornok volt, akit Quirino elnök 1950. szeptemberében felkért a védelmi miniszteri posztra, amit ő csak azzal a feltétellel fogadott el, hogy szabad kezet kap. Magsaysay még a világháború alatt szintén gerillavezérként tevékenykedett, és korábbi tapasztalatait bőven tudta kamatoztatni. Ezen kívül eltökélt reformer is volt, aki nem csak a hadsereget, de magát az államot is helyre akarta pofozni. Pozícióra kerülése után kirúgta a korrupt és tehetségtelen vezérkari tiszteket, az íróasztalbajnokokat pedig kiküldte a frontra (már amennyire egy gerillaháborúban van front), ahol naponta random ellenőrizte a parancsnokokat. Amerikai forrásokból - az USA pénzt szívesen adott, addig se kértek tőle embert - megháromszorozta a katonák zsoldját, a járőröknek meg adott 1-1 kamerát, hogy a megölt gerillákat ne csak bemondásos alapon tartsák számon. Magát a járőrözést is átalakította, az addig óraműpontossságú, állandó útvonalak helyett, véletlenszerű időben és helyeken bukkantak fel a könnyűfegyverzetű alakulatok gerillák után kutatva.

Magsaysay személyes tanácsadója,  Edward G. Lansdale ezredes volt a háború másik kiemelkedő alakja. Őt katonai tanácsadóként küldték a Fülöp-szigetekre, és a helyi állapotok, valamint a Pentagon érdektelensége miatt ő is elég szabadon tevékenykedhetett. Az ő alapvető meglátása volt, hogy politikai alapot kell adni a kormány harcának is, mert a politikai szint a COIN-ban fontosabb, mint a katonai. Elveit röviden az "Outrevolutionize the revolutionaries" - azaz "túlforradalmizálni a forradalmárokat" kifejezéssel foglalta össze. Landsdale gyakorlatilag lekoppintotta a Huk propagandát a hadsereg részére: létrehozta a Civil Affairs Office-t, ahol gyakorlatilag politikai tiszteket képeztek ki, hogy a hadsereg és a nép közötti kapcsolatokat a helyes mederbe tereljék. Minden szakaszhoz beosztottak egy ilyen tisztet, akik utasították a katonákat, hogy segítsenek a parasztnak a földeken, biztosítsanak orvosi ellátást, haverkodjanak, járjanak el a helyi ünnepségekre - ugyanis ha a nép fogadja ezeket a gesztusokat, akkor megvonja a passzív támogatást a gerilláktól, és akár információkat is szolgáltathat a hadseregnek. Itt vált előnnyé, hogy a Fülöp-szigeteken nem harcoltak amerikai katonák: az idegenekkel szemben nehezen alakul ki ilyen bizalom, és a nép inkább segíti a honfitársait függetlenül az eszméktől, mint a külföldieket, akiket betolakodóknak tekint. A kormány a vidéki lakosság megnyerése érdekében szokásosan ifnrastruktúra-fejlesztésbe és pénzosztásba kezdett, de itt masszív propaganda-kampányt is építettek az egészre. A falvakat állami tisztviselők járták be hangosbeszélőkkel felszerelt kocsikon és magyarázták a parasztoknak, hogy új idők jönnek. Országszerte rádióállomásokat építettek, hogy a kormány üzenete mindig eljusson mindenhova, és a levegőből szórólapokkal terítették be a dzsungelt.

A PSYOPS másik oldalát, az ún. piszkos trükköket is előszeretettel alkalmazták. A Fülöp-szigetek lakossága döntően katolikus, ezt kitűnően használták fel a kommunistaellenes érzelemek kiváltására, hiszen az utóbbikak ateisták. (És még mondja valaki, hogy rossz dolog belekeverni a vallást a háborúba.) Magsaysay kiderítette, hogy kik azok a korrupt tisztek, akik fegyvert adnak el a gerilláknak - és beszervezte őket, hogy "megbuherált" cuccot adjanak el, vagy jön a kivégzőosztag. Az utóbbit persze kevesen választották, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy a lelkes Huk harcos kezében a kibiztosítás pillanatában robbant fel a gránát.

Újra elővették az egyetlen módszert, ami már 1950. előtt is sikereket tudott felmutatni, az ún. "Force-X"-et. Maga az ötlet egy Napoleon Valeriano nevezetű filippínó ezredestől származik, aki még 1948-ban gondolt egyet, és néhány tucat emberével gerillának álcázta magát, hátha ki tud valamit deríteni az igazi felkelőkről. Néhány zseniális húzásnak köszönhetően (látszat-tűzpárbaj rendőrökkel, ami után sebesülteket hozatott magának a dzsungel közepére egy közeli tábori kórházból) a helyi Huk parancsok baráti alakulatnak nézte őket, és egyenesen meginvitálta a táborába. A Force-X emberei pár napig ismerkedtek a Hukokkal, hogy minél több nevet, infót tudjanak meg, majd egy szép reggelen előhúzták a fegyvereiket és lekaszáltak 82 gerillát + foglyul ejtették a Huk parancsnokokat. Egyszer-kétszer még eljátszották a fenti forgatókönyvet és a különböző gerillaegységek közötti bizalom a mélypontra zuhant.

Egy másik alkalommal a felkelők megöltek pár rendőrt egy falu közelében. A hadsereg kiterelte a falu teljes lakosságát a közeli folyó partjára, és végignézette velük, amint a túlparton 20 csuklyás, megkötözött gerillát kivégeznek. Ez önmagában is kitűnő PSYOPS húzás volna, de a "kivégzett" foglyok valójában szintén katonák voltak, és  miután a falusiakat hazazavarták, "feléledtek" és lemosták magukról az állati vért. Így kell fenyíteni az engedetlen lakosságot, anélkül, hogy megsértenék a genfi egyezményt. De véleményem szerint a legjobb akciójuk a következő volt: egy hegyen igen jól beásták magukat a gerillák, és a hadsereg több heti harc után sem tudta őket kipaterolni. PSYOPS tisztek gondoltak egyet, és elterjesztették a környéken, hogy egy vámpír (valami helyi verziója ott is van) él a hegyen, majd elkaptak egy gerillát, megölték, a nyakán szúrtak két sebet és fellógatták egy fára egy napig. Amikor a holttest teljesen kivérzett, ledobták egy olyan út mentén, ahol a gerillák szoktak őrjáratozni. Pár nap múlva nem maradt egyetlen Huk sem az egész környéken. 

1951-re a felkelők helyzete megingott a kormány új stratégiája nyomán, és amint gondjaik akadtak az utánpótlással, egy rakat ügynököt építettek be közéjük, akik kiadták a gerillák és civil segítőik neveit, valamint a poén kedvéért bemártottak más gerillákat, mint "informátorokat". Az árulók utáni hajsza keretében a belső perekben - hát igen, a kommunizmus egyik elbűvölő vonása - jó pár Hukot itéltek halálra. Nem mintha megengedhették volna a pazarlást, a fegyverbeszolgáltatás + amnesztia programoknak köszönhetően a kiábrándult gerillák tömegesen dezertáltak, 1953-ra már alig pár ezren maradtak. Szintén ebben az évben választásokat tartottak, ahol Magsaysay - aki ekkor már összerúgta a port az elnökkel - maga is indult. Lansdale ezredes némi Huk propagandaanyagot hamisítot az alkalomra, ami a választások bojkottjára szólított fel, viszont behívja a világsajtót megfigyelőnek. Az eredmény: Magsaysay óriási fölénnyel nyer (nem csoda, a koma irányítása alatt volt az állami propaganda), szintén óriási a részvételi arány, de a kommunisták sehol nincsenek. Elegáns húzás, nesztek "Ballots not Bullets", most sírjatok. Hónapokon belül a Huk ellenállás összeomlott, 1954/55-re  már csak egy maroknyian maradtak, és nem jelentettek többé komoly fenyegetést. A nép körében egykor oly népszerű, "haladó szellemiségű" mozgalom legyőzetett.

Érdekességképpen Lansdale később Vietnamban is szolgált, de ott már nem tudott sikereket felmutatni, noha ez nem az ő hibája volt. Vietnamban már a teljes amerikai hadigépezet dolgozott,  és így neki nem volt sok beleszólása a dolgokba. Próbálta keresztülvinni az "unorthodox" nézeteit, de a Pentagon fejesei egy udvarias mosollyal félretolták, mondván nyugodjon meg, tudják ők, hogy mit és hogyan kell csinálni. "Szép dolog a PSYOPS, majd kicsit szórólapozunk a szőnyegbombázás mellett, hogy örüljél, habár a nyomdalobby eddig nem keresett meg minket, a fegyverlobby viszont keményen fizet". Biztosan nehezebb dolga lett volna, a Vietkong méretei és a masszív északi és szovjet támogatás miatt, de esélye sem volt kivitelezni az elképzeléseit. Mint tudjuk, a történelem nem Lansdale főnökeit igazolta.

Az eset tanulságai a jelenkornak: COIN esetében a politikai szint és a PSYOPS gyakran fontosabbak, mint a katonai műveletek. Mégis, az afganisztáni vagy az iraki háborúkban nincsenek speciálisan erre a célra képzett "PR-tisztek". Egy amerikai katonát Irakban sosem fogadnának el a helyiek barátként, és ő sosem segítene az arab parasztoknak földet túrni - ha idegen katonákkal kell dolgozni, akkor jobb a régi brit modell, mint sem a "hearts and minds" erőltetése nem megfelelő erőkkel és módszerekkel. Egy kínai szerző írta, hogy az amerikaiak úgy háborúznak, ahogyan a filmjeiket csinálják: rendkívül látványos, de nincs mögötte fantázia, logika, csak valami homályos és primitív elképzelés. A Huk lázadás leverése pont azt mutatja, hogy egy népszerű gerillamozgalom is legyőzhető, ha a forrásokat a megfelelő helyre fordítják, ha rugalmasan és kreatív módon harcolnak ellenük, és nem pedig a nagykönyvből (és a nagypolitika szája íze szerint), kizárólag a technikai fölényre támaszkodva.