Sorozatunk előző részében már szót ejtettünk a COIN-gépek dél-amerikai alkalmazásáról, hosszú szünet után a szálat ismét felvéve a mai és a következő részben pedig mélyebbre ássuk magunkat a földrész múltjában az onnan származó ilyesfajta típusok bemutatásával.
Az iparilag nem valami fejlett Latin-Amerikában az argentinok foglalkoztak először repülőgépek előállításával. 1927-ben itt alakult meg a Katonai Repülőgépgyár (Fábrica Militar de Aviones = FMA). A vállalat eddigi legsikeresebb, leghíresebb terméke, az IA-58 Pucará volt az egyetlen argentin gyártmányú harci repülőgép, amelyet be is vetettek, méghozzá két földrész négy fegyveres konfliktusában.
Története a ‘60-as évekre nyúlik vissza, amikor a kubai forradalom győzelmét követően Latin-Amerikában elszaporodtak a baloldali gerillamozgalmak, ugyanakkor az államközi háborúk kockázata továbbra is jelen volt. Ezért az argentin katonai vezetés - részben az Algériában és Vietnamban a COIN terén szerzett francia ill. amerikai tapasztalatok alapján - 1968-ban egy olyan olcsó, gazdaságosan fenntartható harci repülőgépet rendelt az FMA-tól, amely alkalmas a COIN-ra és közvetlen légi támogatásra, felderítésre, kiképzésre és a lassabb ellenséges gépek elfogására is.
A hosszadalmas fejlesztési projekt végeredménye az elvárásoknak megfelelően egy kétmotoros, turbólégcsavaros gép lett, amelyet mindkét pilótaülésből lehetett irányítani, még bombákkal felszerelve is kiváló manőverező képességgel rendelkezett, és képes volt rövid távon - 420, a törzs alá szerelt három startrakéta alkalmazása esetén 80 méteren - végrehajtott felszállásra.
Úgy tervezték, hogy tábori repülőtereken, mostoha körülmények között is lehessen üzemeltetni, karbantartani. Csak a feltétlenül szükséges repülőelektronikával volt felszerelve, és csak a réselt féklapjait és a futóműveit mozgatta hidraulika. Némileg furcsán hat tehát, hogy ezt az alsó szárnyas, keskeny keresztmetszetű, karcsú, alapjában véve fogyóeszköznek szánt gépet az Andok csúcsain épített indián kőerődítmények után keresztelték el.
Az első prototípus (AX-01) Garrett TPE331/U-303 hajtóművekkel repült 1969-ben, amelyeket hamarosan francia gyártmányú Turbomeca Astazou XVI-G turbómotorokra cseréltek - ez bölcs döntésnek bizonyult, mivel 1977 májusában az USA törvényhozása fegyverembargót rendelt el Argentína ellen az emberi jogok meglehetősen siralmas ottani helyzete miatt. A Pucará más téren is az európai mérnökök keze munkáját dícsérte, mivel Martin-Baker Mk. 6AP06A katapultülésekkel, a pilótafülke alatt két db db 20 mm-es Hispano-Suiza HS.804 típusú gépágyúval (270 lőszer/cső) és a fülke két oldalán elhelyezett, elsősorban az ellenséges gyalogság ellen rendszeresített két-két belga 7,62 mm-es FN M2-30 géppuskával (900 lőszer/cső) volt felszerelve. (A lőszer és a fegyverzet többi része hazai gyártmány volt.)
Pucarák alakzatban a pampák felett. A konstrukción én felfedezni vélek német hatást, ami az argentin repülőgépipar múltjának ismeretében nem lenne meglepő. Az biztos, hogy a Luftwaffe nagyon örült volna egy ilyen gépnek 1944-ben.
Tűzerejének zömét természetesen nem ezek adták, hanem a három külső felfüggesztési ponton tetszőleges kombinációkban hordozható max. 1500 kg fegyverzet. Bevett függesztési variáció volt a 12 x 125 kg repeszbomba, 12 x 100 kg napalmbomba, 3 x 500 kg rombolóbomba, 6 db bombakonténer 40 db résztöltettel, 7 db LAU-61 indítóberendezés egyenként 19 db 70 mm-es Mk. 4 Mighty Mouse irányítatlan levegő-föld rakétával. De a gépet fel lehetett szerelni hazai fejlesztésű CBAS-1 Albatros rakétákkal, iker 7,62 mm-es vagy szimpla 12,7 mm-es géppuskakonténerekkel, Vinten felderítőkonténerrel, tesztelési céllal pedig az Mk. 13 torpedóval és az Mk. 12 mélyvízi aknával. Mindezek helyett azonban vihetett három ledobható póttartályban összesen 1418 l üzemanyagot, jelentősen megnövelve a gép (teljes fegyverzettel) 350 km-es hatósugarát.
Illusztrációk a Pucará sokoldalúságára:
A gép egyik prototípusa az Mk. 13 torpedóval felszerelve, amelyet az amerikai haditengerészet használt először a 2. világháborúban. Az argentin mérnökök a Pucará relatíve nagy sebességének megfelelően átalakították, de a tesztelést - ahogy az Mk. 12 mélyvízi akna esetében is - a falklandi háború végén befejezték, mielőtt az sikert hozhatott volna.
Ez a Pucará 1-1 felderítőkonténert hordoz, a törzse alatt pedig az olasz Galileo Mirach 100 alapján kifejlesztett MQ-2 Bigua látható. Engedtessék meg, hogy repülő haditechnikai eszköznek nevezzem, mert erről a soha nem rendszeresített fegyverről az égvilágon semmilyen megbízható információt nem találtam.
Pucará iker FN géppuskakonténerrel...
...és tesztelési céllal Martin Pescador MP-1000 hajó elleni rakétával felszerelve.
Összességében tehát mint többfunkciós harcászati gépet lehet talán a legpontosabban kategorizálni. Ennek megfelelően változatos jellegű konfliktusokban bukkant fel a történelem során.
A definíciókról Hajdu Péter, akinek a Haditechnika folyóirat 2007./2-4. számaiban Az IA-58 Pucará repülőgép harci alkalmazása címmel megjelent cikksorozatára nagy mértékben hagyatkoztam, "könnyű harcászati csatarepülőgépnek" nevezi. Ez véleményem szerint több okból is problematikus. Egyrészt a csatarepülőgép legjobb tudomásom szerint a szovjet-orosz katonai terminológia és doktrína részét képező, a feladatköréből adódóan kizárólag harcászati repülőgép-kategória, ezért dél-amerikai típusokra használni legalábbis félreértésekre adhat okot. Másrészt a Pucarát nemcsak földi csapásmérésre tervezték. A COIN-gép és csatarepülőgép közötti markáns fogalmi különbségekről sorozatunk egy későbbi részében lesz szó. |
Az alapváltozat (IA-58A) 1974 novemberében repült először, és alig fejezték be az első hadrendbe állított példányok berepülését, máris bevetették azokat a Függetlenség-hadműveletben, amelyet az ideiglenes államfő, Italo Luder rendelt el a kommunista Népi Forradalmi Hadsereg (ERP) Tucumán tartomány hegyeiben elrejtőzött gerilláinak kifüstölésére. Az 5. hegyidandár támadását a légierő 1975 novemberétől támogatta erőteljesebben, pl. A-4B Skyhawk vadászbombázók mértek csapásokat a gerillabázisokra. A műveletben összesen 4 db Pucará vett részt, elsősorban felderítést, esetenként pedig bomba- és rakétatámadásokat végeztek, hogy végre élesben is tesztelni lehessen a fegyverzetet. 1976 közepére az életben maradt gerillák disszidáltak vagy a városokba menekültek, amelyeket viszont már szorgosan tisztogattak a "nemzetietlen elemektől" a hadsereg halálosztagai.
Az ország vezetői ezekben az években nemcsak a határokon belül keresték az ellenséget. A 3. légidandár Pucarákkal felszerelt 3. és 4. könnyűbombázó századát 1978 decemberében Argentína déli és nyugati légitámaszpontjaira telepítették át, mivel a tűzföldi Beagle-csatorna három stratégiai fontosságú, chilei fennhatóság alatti szigetére az argentinok is igényt tartottak, és az elhúzódó határvita kis híján nyílt összecsapásba torkollott. A két USA-barát latin-amerikai katonai diktatúra közötti háború kétségtelenül érdekes színfoltja lett volna a 20. századi hadtörténelemnek, de szerencsére a Vatikán diplomáciai közvetítésének köszönhetően jó katolikusokhoz méltóan sikerült békésen rendezniük a nézeteltéréseket, így 1980 januárjában a Pucará-századokat is visszarendelték córdobai bázisukra. (Egyébként az FMA ottani gyárában készültek a gépeik is, havonta kettő.)
Egy Pucará 1100 literes póttartállyal Tűzföld egén
A patagóniai bevetés során értékes tapasztalatokat szereztek arról, hogyan kell nagyobb kötelékeket szeles, viharos időjárási körülmények között átcsoportosítani és üzemeltetni. Nagy hasznát vették ennek parancsnokaik utolsó külpolitikai kalandja, a falklandi háború során, ahol a Pucará végre nemzetközi hírnévre tett szert, bár nem egészen úgy, ahogy azt a külföldi megrendelésekre áhítozó gyártó szerette volna.
Mivel a konvencionális háborúknak nincs köze sorozatunk témájához, a Pucarák falklandi szereplésének részletes ismertetésétől most eltekintek. Különösebb hadtudományi ismeretek nélkül is belátható, hogy hogy aki 1982-ben Nagy-Britannia elleni államközi háborúban tömegesen bevet egy ilyen paraméterekkel rendelkező harci repülőgépet, az vagy teljesen közömbös a várható veszteségek iránt, vagy nagyon ostoba (vagy mindkettő). Az argentin hadvezetés döntésére ugyanakkor részben indoklást adhatott két körülmény: arzenáljában a Pucará volt az egyetlen típus, amit a szegényes katonai infrastruktúrával rendelkező Falkland/Malvinas-szigetekre nagy számban át lehetett csoportosítani, másrészt ekkorra Nagy-Britannia haditengerészete az ország világhatalmi státuszának tovatűntével már csak árnyéka volt egykori önmagának, és ez a konfliktus már a roppant távolság miatt is nagy próbatétel elé állította.
Az ide küldött flottaegység csekély vadászlégierejének legfontosabb feladata a saját hadihajók védelme volt az argentin bombázóktól, ami csak korlátozott számú bevetést tett lehetővé a partraszálló csapatok légitámogatására és oltalmazására. A britek ezért nagyon is tisztában voltak vele, mekkora fenyegetést jelenthetnek a Pucarák, így kezdettől fogva bombázták azok bázisait, sőt az egyik ellen a 22. SAS-ezred D századát is kommandós rajtaütésre küldték.
A szigetekre átküldött 24 db Pucará összesen 103 bevetést repült a háború alatt, ezek zöme felderítő repülés volt. Egy sem tért vissza az anyaországba. Hármat bevetés közben ért végzetes találat: brit katonák egyet kézifegyverekkel, egy másikat légelhárító rakétával lőttek le - ez volt a FIM-92 Stinger első harci alkalmazása -, egy pedig rendhagyó módon légiharcban lett egy Sea Harrier gépágyúsorozatának áldozata. (A gyors manőverezésre képes Pucarák nem kínáltak könnyű célpontot.) 10 db a földön semmisült vagy rongálódott meg, 11 pedig - zömében üzemanyag és/vagy pótalkatrész híján, 4 viszont röpképes állapotban - a britek hadizsákmányát gazdagította. Ezekből hatot különböző hadimúzeumokban állítottak ki, így állítva emléket az argentin tábornokok külpolitikai zsenialitásának. Sovány vigasznak számított, hogy egy Pucará-pilóta érte el a háború egyetlen argentin légigyőzelmét - egy Westland Scout helikopter ellen.
"A mi Malvinasunk dicsőséges védelmezője" - történelemhű ismertető egy argentin Pucará-modell dobozán
Festmények a Pucará falklandi szerepléséről
A csúfos falklandi vereség természetesen negatívan befolyásolta az IA-58A nemzetközi megítélését (is). Ez részben magyarázatot ad arra, hogy a több földrészen folytatott intenzív marketingkampány ellenére a típus nem hozta meg a várt üzleti sikert az FMA számára - noha a konkurenciához képest kiváló paraméterekkel rendelkezett. 1980-ban a szintén baloldali gerillák által szorongatott baráti Uruguay 6 darabot vásárolt. Messzire jutottak a tárgyalások Mauritániával is, ahol a hadseregnek modernebb eszközökre volt szüksége a Polisario elleni harcra, de a 6 gépre szóló rendelést leadó kormányt 1978 júliusában katonai puccs döntötte meg, az új vezetés pedig kivonult Nyugat-Szahara területéről és már nem érdeklődött az üzlet iránt. Az ügy elévült, a sivatagi álcázófestéssel és mauritániai felségjellel ellátott gépeket végül az argentin légierő vette át.
Egyiptom, Irak, a Közép-Afrikai Köztársaság, Marokkó és Venezuela is komolyan fontolóra vette a beszerzést, Dél-Afrika pedig érdeklődött iránta, de végül Venezuela az EMB-312 Tucano, Marokkó az OV-10 Bronco mellett döntött, a többi esetben pedig vagy a megrendelők léptek vissza, vagy az argentin kormány vétózta meg a tranzakciót.
A Pucará exportjának elmaradása a '80-as években megítélésem szerint három tényezőre vezethető vissza:
1. Az argentin hadsereg 50 darabot rendelt a falklandi veszteségek pótlására, ami egy időre lekötötte az FMA gyártókapacitását.
2. A hidegháború utolsó fellángolásának éveiben az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Franciaország és Kína két kézzel szórták a különféle fegyvereket harmadik világbeli kliensállamaik közé, ezzel telítve a világpiacot; különösen a szovjet harci helikopterek számítottak komoly "konkurenciának" minden COIN-géppel szemben.
3. Két turbólégcsavaros motorja miatt a Pucará drágábbnak számított, mint a hasonló feladatkörre készült más típusok, márpedig az ilyeneket rendszerint csóró, belső konfliktusoktól marcangolt országok vásárolják.
Az exportbevételek kiesése leszűkítette a típus modernizációjának lehetőségeit is. Az FMA két verziót kínált a már legyártott gépek átalakítására:
IA-58B Pucará Bravo - a Hispano-Suiza gépágyúk lecserélése 2 db 30 mm-es DEFA-553 gépágyúra; modernebb repülőelektronika. 1979-ben repült először. (Megjegyzés: egy COIN-gép kétfajta légi célponttal találkozhat: szállító repülőgép, vagy ugyanilyen célú helikopter. 30 mm-es gépágyúk ilyen esetben többet érnek - hogy a földi csapásmérésről ne is beszéljünk -, különösen akkor, ha a pilóta nem tud jól célozni.)
IA-58C Pucará Charlie - A falklandi tapasztalatok alapján helikopterek és kisebb hajók ellen 1985-re kifejlesztett együléses verzió. Az alapfegyverzetet kiegészítették 2 db DEFA-553 gépágyúval, új repülőelektronikát, navigációs ill. tűzvezető rendszert kapott, és fel lehetett szerelni Matra Magic 2 levegő-levegő ill. Martin Pescador MP-1000 hajó elleni rakétákkal.
Egyik projekt sem lépett túl a prototípus tesztelésén, mivel a nehéz gazdasági helyzetben lévő politikai vezetés sem rendelt belőlük, így 1986-ban az alapváltozat sorozatgyártását is leállították. Az utolsó gépeket 1990-ben vette át a légierő.
A sors iróniája, hogy a Pucarát ekkor küldték először harcba idegen zászló alatt. 1989 végén az argentin kormány katonai segély gyanánt három gépet küldött az évtizedek óta polgárháborúban fetrengő Kolumbiának, ahol az USA-barát államhatalom ellen nemcsak a hírhedt drogkartellek intéztek komoly kihívást, de a velük gyakran érdekszövetségre lépő baloldali felkelők is. A FAC (a kolumbiai légierő) elsődleges feladata ennek megfelelően a drogkereskedelem elleni harc volt: a hajó- és repülőgépforgalom ellenőrzése, az Andokban lévő koka- és mákültetvények, droglaboratóriumok elpusztítása. Mivel az erre bevetett gépeknek és helikoptereknek megfelelő légi oltalmazásra volt szüksége, a '80-as évek végén a légierő egy új COIN-repülőegységet szervezett, amelyben a Pucarák fontos szerepet játszottak. A hegyek között kis magasságban, éjjellátó szemüvegben repülő pilótáik kísérték a kokacserjéket éjjel gyomírtó szerekkel permetező repülőgépeket, nappal pedig felkutatták a gerillák és kartellek hegyi bázisait, laboratóriumait és titkos reptereit. Az ezek felszámolására indított műveletek során tűztámogatást adtak a helikoptereken szállított kommandósoknak, az ellenséges infrastruktúrát pedig foszforos rakétákkal, bombákkal pusztították. Egyetlen Pucará sem veszett oda, de az intenzív használat megtette hatását a gépek műszaki állapotára, és 1999 szeptemberében mindet tartalékba helyezték.
A kolumbiai pilóták még csak ismerkedtek a típussal, amikor onnan több ezer km-re az események (argentin szempontból) szerencsés összejátszása végre meghozta az újabb üzleti sikert az FMA számára. Srí Lanka hadserege - amely azóta sikeresen kioktatta a világot a COIN-ról - egyre kíméletlenebb harcot vívott a történelem egyik legfelkészültebb gerillamozgalmával, a Tamil Tigrisekkel (LTTE). 1990-ben az indiai békefenntartók távozásával megváltozott a status quo, és ahogy közeledett a konfliktus újabb szakasza, a politikai vezetés úgy döntött, hogy az ország légiereje (SLAF) modernizációra szorul. A meglévő könnyű helikopterekkel és SF.260TP típusú gépekkel nem lehetett megfelelő légitámogatást nyújtani a szárazföldi erőknek, de a nyugati demokráciák a szigetország meglehetősen "laza" emberi jogi politikája és balos politikai berendezkedése következtében vonakodtak annak bármilyen katonai segítséget nyújtani. (Pl. ekkoriban az Egyesült Államok sem volt hajlandó exportálni nekik az A-10 Thunderbolt II típusból.) Srí Lanka kormánya ezért más fegyverexportőrök után nézett, mint pl. Kína, Ukrajna, Izrael - és Argentína. A COIN-gépek közül ugyanis a Tucanot és a Pucarát vették fontolóra, végül a magasabb vételár (2,8 millió USD) dacára az utóbbi mellett döntöttek, és 1993 elején négy darabot vásároltak. A Pucará lett a SLAF legnagyobb teherbírású bombázógépe.
A kemény harcok közepette a körülmények itt még nehezebbek voltak, mint Kolumbiában. A pilóták rövid idő alatt is sok tapasztalatot szerezhettek, és a képzetlen műszaki személyzet is nagy nyomás alatt állt. A helyi történetírás kifejezésével élve 1995 áprilisában vette kezdetét a harmadik elámi háború, amikor a kormányerők hosszú szünet után ismét támadásba lendültek. Az offenzíva elsődleges célja a sziget északi csücskén lévő, a felkelők által elszigetelt (ezért főleg légi úton ellátott) támaszpont, Palay felmentése és megerősítése volt, hogy innen kiindulva megtisztítsák az ellenállás egyik gócpontját, Jaffna városát és annak környékét, majd a támadást kifejlesszék déli-délkeleti irányban.
A Pucarák és a többi harci gép feladata az előnyomuló csapatoknak nyújtott tűztámogatás, a felderítés ill. az ellenséges csapatösszevonások támadása volt. Sok bevetést repültek, gyakran vegyes kötelékekben. 1996 elejére súlyos harcok után sikerült visszafoglalni a Jaffna-félszigetet, de a sziget belseje felé indított további támadásokat az LTTE visszaverte. Sok év után a típus ismét felkeltette a nyugati média érdeklődését, de az FMA számára megint csak kényelmetlen okokból. 1995 júliusában a SLAF Pucará-pilótái - a hivatalos álláspont szerint véletlenül - kazettás bombákkal támadtak a harcok elől egy templomba menekült civileket Navaly mellett, 65 ember halálát okozva, két hónappal később onnan nem messze pedig egy iskolát vettek célba. A későbbiekben a Pucarákkal főleg az ellenséges gyorsnaszádokat rakétázták ill. az LTTE által fegyvercsempészetre használt teherhajókról partra tett eszközöket pusztították. A Tigrisek SA-7 légelhárító rakétákkal kettőt lelőttek, egy pedig lezuhant. Ezeket a veszteségeket az argentinok részben pótolták, de a megmaradt gépeket a műszaki problémák és alkatrészhiány 1998 végére a földre kényszerítették.
Közben az USA feloldotta az Argentína elleni fegyverembargót, az FMA-t pedig privatizálták - a Lockheed Martin bérelte 25 évre (de tavaly visszakerült állami tulajdonba) -, ami új lehetőségeket teremtett a Pucará modernizációja számára. A Lockheed Martin közreműködésével készült el az IA-58D Delta, amelyet GPS-szel, új rádióberendezéssel és repülőelektronikával láttak el, képes volt az elektronikus ellentevékenységre, ill. Sidewinder rakéták és GPS-vezérlésű bombák hordozására. Az argentin légierőnél még hadrendben lévő kb. 30 Pucarán már elvégezték ezt az átalakítást, de 2012-ben ezek kivonása is megkezdődik. Kérdéses, hogy exportjukra később sor kerül-e majd. Összességében elmondható, hogy a Pucará a haditechnikai paletta egyik érdekes színfoltja volt egy olyan korban, amikor a legnagyobb hadiipari cégek a harmadik világháborúra felkészülő stratégiai koncepciókat szolgáltak ki.
Sorozatunk következő részében a típus legfőbb piaci riválisáról, a brazil Tucanoról lesz szó.
Utolsó kommentek