Nonproliferációs téren igencsak mozgalmasra sikeredett ez az utóbbi két-három hét. Irán hat hónap után nemrég jelezte, hajlandó visszatérni a tárgyalóasztalhoz, Barack Obama egy huszáros mozdulattal felfüggesztette a hírhedtté vált rakétavédelmi rendszer európai komponensét, mostanság Oroszország is mintha a szokásosnál egy árnyalattal több ejnyebejnyét engedne meg magának Irán kapcsán, végezetül pedig a múlt héten napfényre került egy második - mindezidáig titokban tartott - urándúsításra szolgáló iráni létesítmény építése is.

Mintegy az elmúlt hetek eseményeinek megkoronázásaképpen pár órán belül - ezek a diplomaták nem egy korán kelős fajta - Genfben ülnek össze Irán és a P5+1 (az ENSZ BT állandó tagjai és Németország) képviselői. Ha abban a szerencsében(?) lesz részünk, hogy a megbeszéléseknek a hírekbe is sikerül magukat beküzdeniük, akkor bizony nem árt egy-két dolgot jó előre tisztáznunk, mielőtt megindul a bullshit árja.

Az utóbbi egy-két évben igazából nem sok említésre méltó esemény történt az iráni atomprogram háza táján. Néha-néha felröppen a – korábban főleg amerikai, mostanság inkább izraeli – légicsapás lehetősége, mire válaszul rendszerint Irán is anyázik egy sort, miközben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség óramű pontossággal készíti menetrend szerint érkező jelentéseit. Ez utóbbi dokumentumok egyébként meglepően jól megragadják a nézeteltérések lényegét, így hát nem is csoda, hogy jószerivel senki sem olvassa őket.

Márpedig a dolog dióhéjban a következő: az Atomsorompó egyezmény részes államaként Irán biztosítéki szerződést kötött a NAÜ-vel. Ha az ember állama ilyet tesz, ellepi egy fészekaljnyi NAÜ-s szaki, s jó alaposan leplombálja, bekamerázza, ésatöbbi, ésatöbbi az összes keze ügyébe eső nukleáris létesítményt, majd időről-időre visszajönnek, méricskélnek, mintákat gyűjtögetnek, hazaviszik, kiértékelik és megmondják, hogy az embernek van-é avagy nincs fegyverprogramja.

A közmondásos eb ott van azonban elhantolva, hogy ezek a klasszikus biztosítéki szerződések csupán a részes államok által bejelentett létesítmények ellenőrzésére, e célból pedig az eszközök viszonylag szűk körének bevetésére adnak lehetőséget. Élelmes emberek persze fáradhatatlanul munkálkodnak a fegyverzetellenőrzés tökéletesítésén, áldásos tevékenységüknek köszönhető a biztosítéki szerződésekben foglalt előírások folyamatos csiszolgatása is. Az e téren mindezidáig kitalált legnagyobb okosság azonban mégiscsak az ún. Kiegészítő jegyzőkönyvek intézménye. Egy ilyen jegyzőkönyv aláírásával az egyszeri részes állam biztosítéki szerződésén túlmenő ellenőrzési hatáskört biztosít területén a NAÜ szakembereinek. A különféle eszközök széles köre mellett a legfontosabb elem, hogy az ellenőrök a kiegészítő jegyzőkönyv aláírását követően az illető állam bármely létesítményében kvázi előzetes bejelentés nélkül szabadon vizsgálódhatnak.

Irán kapcsán márpedig itt kezdődnek a problémák. Az ország rendelkezik érvényes biztosítéki szerződéssel, s az abban foglalt kötelezettségeknek eleget is tesz (bár az ügy ennél azért kicsit bonyolultabb). Irán ambiciózus nukleáris programja és a nyugati államokkal fennálló – mostanság cseppet sem harmonikus – kapcsolatai fényében ez azonban korántsem bizonyul elegendőnek. A kölcsönös bizalmatlanság légkörében a nyugat átfogó biztosítékokat vár el Irántól, míg Teherán úgyszintén érthető módon érzi magát fenyegetve, mégpedig nem csak a túlzott kíváncsiság által.

Lényeg a lényeg, a NAÜ főigazgatója újra és újra helyesen fogalmazza meg jelentéseiben a probléma lényegét: a NAÜ ellenőrzése alatt álló iráni nukleáris létesítmények vizsgálata során nem állapítható meg sem az ott előforduló hasadóanyaggal kapcsolatos visszaélés, sem az ott folytatott tevékenységek katonai jellege. Ugyanakkor Irán nem fogadta el a kiegészítő jegyzőkönyv rendelkezéseit, a NAÜ részére nem biztosít lehetőséget bizonyos létesítmények vizsgálatára, és nem hajlandó információt szolgáltatni bizonyos, az atomfegyverkezéshez kötődő, nem nukleáris kutatások esetleges meglétéről. Vagyis röviden: bár a NAÜ rendelkezésére álló információkból semmi nem utal katonai célú iráni atomprogram meglétére, a fent vázolt információs hiányosságokat figyelembe véve annak hiánya sem igazolható teljes biztonsággal. Az érintett felek közti meglehetősen bizalmatlan hangulatban márpedig ez több mint probléma.

Mióta a NAÜ 2006-ban az ENSZ BT elé utalta az ügyet, s Irán egy rakás szankcióval is gazdagabb lett, a kérdésben aligha került sor érdemi előrelépésre. A néha-néha elhintett kölcsönös fenyegetések mellett a csendet csak az EU törte meg, aki jó szokása szerint időről-időre egy kalap pénz (támogatások, nemzetközi politikai, gazdasági és főleg nukleáris együttműködés, a szankciók feloldása) felajánlásával igyekezett fogást találni a kialakult helyzeten. Legutóbb úgy hat hónappal ezelőtt a P5+1 tagjai dobtak be egy ilyen javaslatot. Szeptember 9-én Teherán erre reagálva mutatta be saját megállapodási csomagját, egyúttal jelezve hajlandóságát az érdemi tárgyalások fonalának felvételére. Némi egyeztetést követően szeptember 14-én már Javier Solana szóvivője jelenthette be, hogy a tervezett megbeszélésnek október 1-jén Genf adhat otthont.

Ezzel pedig mindahány fél részéről kezdetét vette a felkészülés. Szeptember 17-én került sor a rakétavédelemmel kapcsolatos amerikai bejelentésre (melyről célszerű lesz a következő részben részletesen is megemlékezni), 24-én pedig Obama – oldalán a csúnyán nézni igyekvő Sarkozy-vel és Gordon Brownnal – sajtótájékoztatón jelent meg, hogy bejelentse: még 21-én Irán egy évek óta épülőfélben lévő, eltitkolt második urándúsító létesítményének létét fedte fel egy a NAÜ-höz írott levelében. Talán a "jó cár – gonosz miniszterek" pszichológiai játék jegyében, Obama meglepően békülékeny hangot ütött meg, az ellenőrzés fontossága mellett Irán jogait is elismerve, Sarkozy és Brown pedig egy újabb vödör szankciót lengettek be Irán feje fölé arra az esetre, ha nem sikerülne maradéktalanul együttműködnie mindenkivel, akivel csak kell. Irán persze napokon belül közhírré tette: e létesítményt is a NAÜ ellenőrzése alá kívánják bocsátani. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra, a bullshit-hullám ugyanis e felfedezés kapcsán egyszer már tetőzött.

Maga az iráni források által Fordu néven emlegetett létesítmény Teherántól mintegy 100 km-re délkeletre található, a méltán ismert Kom városának közelében, egy katonai bázis rejtekén. Az eddig nyilvánosságra került források alapján, elkészülte után mintegy 3000 centrifugának adhat majd otthont, ami bizony meglehetősen kevés. A Natanz-ban épülő dúsítómű felszerelése a tervek szerint mintegy 54.000 centrifuga lesz, ami nagyjából képes ellátni az Irán által üzemeltetni tervezett reaktorok üzemanyagigényeit. A Kom közelében elhelyezkedő titkos objektum létének elsődleges célja nyilván egy esetleges külső csapás esetén a kiépített nukleáris ipari képességek megóvása.

Egy alig tizedakkora létesítmény azonban semmiképpen sem szolgálhat az alkalomadtán megsemmisíthető natanz-i telep feladatainak kiváltására. Egyéb feladatokra azonban kiválóan alkalmasnak bizonyulhat. Olyan viszonylag egyszerűbb elképzelések, mint a Natanz-ban dolgozó szakemberek kiképzése, vagy a centrifuga-sorok tesztelése mellett két rendkívül érdekes potenciális magyarázat is napvilágot látott. Okos emberek kiszámolták, hogy a titkos dúsítóüzem, ha ipari mértékben jelentéktelen is, évente mintegy 1,5 egyszerűbb bombára elegendő magas dúsítottságú urán előállításával azért minden bizonnyal megbirkózna.

A másik, látszólag ártalmatlanabb feltételezés szerint a létesítmény a teheráni kutatóreaktor szerény igényeit hivatott kielégíteni. Történt ugyanis, hogy az Irán által szeptember 9-én benyújtott tárgyalási javaslatcsomagban helyett kapott egy felvetés, miszerint Irán örömmel vásárolna nyugatról – akár az Egyesült Államoktól – is mennyiségben magasabb, mintegy 20%-os dúsítottságú uránt egészségügyben használatos radioaktív izotópok gyártása céljából. Most biztos sokan rávágták, hogy de hát azt rögvest elsíbolnák azok a sunyi perzsák, a dolog azonban ennél trükkösebb. Az említett izotópok gyártása a teheráni reaktorban zajlana, s ha a nyugat jó pénzért megadja a szükséges hasadóanyagot, az csak jó lehet: épül a bizalom, gyógyulnak a betegek, mi kell még? De ha Irán történetesen nem kapná meg a kért anyagot, az talán még ennél is jobb volna, hisz ezt követően a lehető legártatlanabb képpel állíthatná: mivel külföldről képtelen beszerezni, pusztán egészségügyi okból kénytelen saját maga az eddig előállított 3-5%-osnál jóval magasabb dúsítottságú uránt termelni. Elsőrangú blöff, kéremalássan.

Ennek ellenére azonban a tárgyalások előtt Iránnak mégsem áll olyan nagyon jól a szénája. Hogy az eltitkolt létesítménnyel most akkor tulajdonképpen megsértette-e nemzetközi jogi kötelezettségeit, arról hozzávetőleg az idők végezetéig eldiskurálhatnánk. Dióhéjban annyiról van szó, hogy a NAÜ biztosítéki szerződések egy bizonyos 3.1-es kiegészítése kimondja: új nukleáris létesítmény építésének megkezdése előtt a részes állam köteles azt bejelenteni a NAÜ-nél (meg terveket beszolgáltatni, stb, stb). Márpedig nyugati hírszerző források szerint a komi munkálatok évek óta zajlanak. Csakhogy midőn 2006-7-ben a hangulat a tetőfokára hágott, Teherán az Irántól kapott információk kiszivárogtatásával, a nyugati érdekek kiszolgálásával vádolta a NAÜ-t, majd 2007-ben levélben egyoldalúan módosította biztosítéki szerződését (többek között az említett 3.1-es kiegészítés felmondásával). Ezáltal elvileg a szerződés egy korábbi változata lépne ismét hatályba, mely immár csupán 18 hónappal azelőtt követeli meg az új létesítmény bejelentését, hogy abban hasadóanyaggal végzett munka kezdődne meg.

Teherán gyanakvása egyébként nem nélkülöz minden alapot. A NAÜ vizsgálataihoz rendszeresen kér többek között rakétatechnológiára, akár az újonnan kifejlesztett visszatérő hordozóeszközök konkrét tervrajzaira, vagy más bizalmas és komoly biztonsági kockázatot képviselő információkat, miközben Bécs - s különösen a NAÜ titkársága - hosszú ideje a nyugati hírszerző szolgálatok egyik kincsesbányája. Csak az összehasonlítás végett: a '90-es években az ENSZ bécsi központja mellett szolgálatot teljesítő 35 amerikai diplomatából 10 dolgozott a CIA kötelékében.

Ami a biztosítéki szerződést illeti, Irán értelmezésében a fenti feltételek Fordu 2009. szeptember 21-i bejelentésével maradéktalanul teljesülnek, csakhogy a NAÜ a 2007-es iráni levél kézhezvétele óta tiltakozik – a nemzetközi jogban sem éppen bevettnek mondható – egyoldalú szerződésmódosítás érvényessége ellen. Nyugati források rendszerint azt is hozzáteszik, hogy még ha a trükk működne is, Irán elkövette azt a hibát, hogy 2007-ben pár hónappal a 3.1-es kiegészítés felmondása előtt, tehát még annak hatálya alatt, kezdte meg a munkát a komi létesítményen. Rossz nyelvek szerint ráadásul Teherán csupán a kínos lelepleződés elkerülése végett döntött a dúsítómű létének felfedése mellett, mikor tudomására jutott, hogy az erre vonatkozó információ ellenérdekelt titkosszolgálatok kezébe jutott. A jelek szerint ráadásul sietős bejelentésükkel Obama és társai épp azt akarták megelőzni, hogy Irán adatszolgáltatását a NAÜ hozza nyilvánosságra, ezáltal valamiféle erkölcsi felmentést adva a titkolózás alól.

Érdekes lenne megtudni, hogy – a dúsítómű építéséről saját bevallásuk szerint évek óta tudó – nyugati hírszerző szolgálatok miért vártak ezidáig a leleplezéssel, s hasonlóképp, a nagy valószínűséggel kiszivárgott bizalmas információk körével – többek között egy magas rangú katonatiszt, volt védelmi miniszter 2007-es dezertálása okán – minden bizonnyal tisztában lévő Teherán miért halogatta vallomását. Azonban a jogi bűvészkedés végső soron mégiscsak mellékes. Hogy Irán rendelkezik nukleáris tevékenységéhez kapcsolódó, be nem jelentett létesítményekkel, az eddig is nyilvánvaló volt jószerivel minden érintett számára. Ugyebár épp ezért szorgalmazzák a P5+1 tagjai a program ellenőrzésének kiterjesztését. A komi dúsítómű felfedezése igazából az Irán képességeire és szándékaira vonatkozó reális elemzéseket sem borítja fel (az e témában nem kevés pánikkeltést célzó írást pedig úgysem érdemes figyelembe venni). Legjelentősebb következménye ellenben talán épp a mai megbeszéléseken jelentkezik először: ez a kis incidens komoly presztízsveszteség Teheránnak a jövőre vonatkozó kötelezettségvállalásainak súlyát illetően, s egyben egyfajta erkölcsi-retorikai előnyhöz juttatja tárgyalópartnereit.

A P5+1 nyugati tagjai egyértelműen azzal a céllal ülnek a tárgyalóasztalhoz, hogy akár engedmények, akár súlyosabb szankciók árán Iránt – egy név nélkül nyilatkozó nyugati diplomata szavaival élve – „a végbéltükrözés biztosítéki megfelelőjének elfogadására" kényszerítsék. Oroszország újabban mintha egyre óvatosabb volna Iránnal kapcsolatban, gondoljunk akár az ígért S-300 rakétarendszerek húzott-halogatott szállítására, akár a további szankcióktól immár kevésbé mereven elzárkózó orosz megnyilatkozásokra. A végeredmény szempontjából nem lesz mindegy, hogy az Iránnal kapcsolatos orosz álláspont átalakulásában – mintegy cserealapként – milyen szerepet játszhatott az Európába tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer létesítésének felfüggesztése, s hogy a nyugati feleknek Kínával is sikerült-e valamiféle megállapodásra jutniuk.

A mai genfi megbeszélés kimenetelét nagyban fogja befolyásolni, mennyire lesznek képesek a P5+1 – különösen amerikai, brit és francia – tagjai megállni, hogy látszólag kedvező pillanatnyi tárgyalási pozícióikat túlbecsüljék (vagy hogy épp eleve teljesíthetetlen követelésekkel az azokat elutasítani kénytelen Iránt újabb szankciókba kényszerítsék). Teherán ugyanis a – szinte kötelező, egyébként saját bevallásuk szerint évente megrendezett, és rakétatesztekkel alaposan megtűzdelt – hadgyakorlatok mellett az elmúlt napokban szinte minden lehetséges csatornát igénybe véve – megszólalt ezügyben parlamenti képviselő, , az egész parlament testületileg, az iráni atomenergia hivatal vezetője, de maga Ahmedinezsád is – igyekezett tárgyalópartnerei tudtára hozni: a legkülönfélébb kompromisszumos megoldásokra nyitottak, két dolog – az urándúsítás, és a nukleáris technológiához való jog – feladásáról azonban nem hajlandóak tárgyalni. Egyúttal óva intették a P5+1 tagjait a múlt hibáinak megismétlésétől.

*

Nos, dióhéjban ennyit a mai genfi megbeszélések hátteréről. A cikk hamarosan érkező második része az európai telepítésű rakétavédelmi program felfüggesztésének hátterével foglalkozva az iráni atomprogram jelentette potenciális fenyegetés reálisabb felmérésére, a két témakör kapcsolódási pontjaira tér majd ki. Addig is ajándék, interjú N. Rózsa Erzsébettel, aki egy interjú erejéig a KatPol vendége is volt már.