"Once you have got the shield, others will develop a spear strong enough to penetrate it...."

/Sa Cukang, kínai diplomata/

Lassan már a porszívók is nyugovóra térnek az olimpiai csarnokokban, ideje hát, hogy mi is pontot tegyünk a kínai fegyveres erők helyzetét - a katonai szuperhatalommá válás esélyeit - taglaló sorozatunk végére. Márpedig mi sem alkalmasabb erre, mint a stratégiai erők témaköre. Hiszen az atomfegyver nem csak hogy immár évtizedek óta a nagyhatalmiság egyik legfontosabb státuszszimbóluma, de Kína stratégiai képességei ugyanakkor remekül példázzák a kínai haderő ellentmondásos természetét és a nyugati világ hozzá való viszonyulásának problémáit is. Lássuk tehát mik is ezek az eszközök, hol a helyük a kínai stratégiai gondolkodásban, és mire is számíthatunk velük kapcsolatban a közeljövőben. 

Kínai nukleáris stratégia

Talán a többség számára nem hat az újdonság erejével, de a hatalom természetéről, a nemzetközi biztonsági rendszerről bizony a világ nem minden táján gondolkodnak úgy, mint szűkebb környezetünkben (értve ezalatt most az Európa és Észak-Amerika alkotta "fejlett nyugati világot"). Mifelénk az utóbbi időben feltalált spanyolviasznak számít az ún. "tágan értelmezett biztonságfogalom" és hasonlóan magvas társai. Ami persze nem jelenti, hogy a történelem során valamire való katonai-politikai gondolkodóink ne lettek volna egytől-egyig tökéletesen tisztában e koncepciókkal, csupán hogy a téma elmúlt évszázadban elkényelmesedett nyugati szakmunkásai most igyekeznek újra felvenni a ritmust.

Mit is szokás nagy általánosságban Kína feltörekvő hatalmi volta alatt érteni? Hogy hatalom - csúnya szó - vagyis itt valaki meg lesz fenyítve. És feltörekvő, vagyis - lévén mi volnánk a "fejlett világ" - minket akar majd megfenyíteni. A klasszikus hatalmi politika reflexei annak lényege, gondolkodásmódja és eszközeinek megvetése mellett. Mert hát nem célszerűbb lenne először felmérni Kína stratégiai helyzetét, világképét, s csak aztán fenyegetésnek minősíteni, nem pediglen fordítva? Ezúttal szigorúan csakis a stratégiai fegyverkezés témakörére korlátozva figyelmünket.

Ami azt a bizonyos összetett hatalomértelmezést illeti, bizony évezredek óta az - elnézést a kifejezésért - "mainstream" kínai politikai gondolkodás sajátja. Remélhetőleg említeni is fölösleges Szun-ce alkotását, A háború művészetét. Alapvetően katonai stratégiai mű, egyik legfőbb üzenete mégis az, hogy a fegyveres erő a győzelem szükséges, de korántsem elégséges feltétele, s a jó hadvezérnek összetett megközelítésével a csatát azelőtt kell megnyernie, hogy a harcmezőre lépne.

Egy 1997-ben, a US Army War College meghívására Amerikában járt kínai küldöttség tagjaként  Li Csicsün tábornok, a kínai Hadtudományi Akadémia alelnöke a hagyományos kínai stratégia történeti alapjairól tartott előadást. A kínai stratégiai gondolkodás három alapvető jellegzetességét határozta meg, úgy is mint: (1) a fejlődésnek kedvező békés, biztonságos környezet megteremtése, (2) a nemzeti egység elsőbbsége, és (3) a védelmi jelleg hangsúlyossága. Álláspontját olyan példákkal támasztotta alá, mint Cseng-ho admirális felfedezőútjai (ellentétben az európai gyarmatosítással), vagy a több ezer éves kínai hadtörténet külső agresszió ellen vívott, és a népesség egyesítését célzó háborúinak tömkelege. A tábornok előadásából persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni, de a kínai stratégiai szemléletbe mindenképpen nyerhetünk némi betekintést általa.

S ha most egy nagy ugrással - szóvicc, elnézést - a jelenben termünk, eme összetett szemléletmód két jellegzetes példáját mindenképpen meg kell említenünk. Első a '90-es évek elejének Kínájában napvilágot látott - s azóta lényegében változatlan -, Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő "24 írásjel stratégiája" ("24 Character Strategy", aki tudja a pontos magyar fordítást, jelentkezzen!). Egy barokkos körmondat keretében a következő alapelveket fekteti le:

"Observe calmly; secure our position; cope with affairs calmly; hide our capacities and bide our time; be good at maintaining a low profile; and never claim leadership."

/Teng Hsziao-ping/

Ez már kevésbé hangzik rózsásan, jobbára mégis ellentmond a "feltörekvő hatalomból szuperhatalom lesz, aztán majd jól világuralomra törnek" típusú felfogásnak. A titokzatosságra pedig történetünk végén még visszatérünk.

A kínai stratégiai gondolkodás természetére jellemző példa ugyanakkor az összetett nemzeti hatalom (a CNP: Comprehensive National Power - szabatos magyar fordítás itt is jöhet!) koncepciója. Lényege, hogy az egyes államok hatalmi képességeit egyetlen mérőszámban fejezzék ki. Meghatározásához a hatalom legkülönfélébb összetevőit veszik figyelembe a katonai képességektől a gazdasági és kulturális erőn át a potenciális szövetségesekig. S bár a dolog gyakorlati értéke minimum kérdéses - lévén az egyes szempontokat minden kutató lényegében saját belátása szerint súlyozza - mégis fontos adalék a kínai stratégiai szemléletmódhoz.

Napjaink biztonsági rendszere tehát a kínai stratégiai gondolkodásban olyan multipoláris világ, melyet összetett hatalmi viszonyok szőnek át. A rohamosan fejlődő Kína pedig e keretek közt igyekszik minden lehetséges eszközzel maximalizálni érdekeit és biztonságát. Eme összetett megközelítésnek csupán egyetlen eleme a nukleáris fegyverkezés, mely azonban tökéletesen illeszkedik az általános koncepcióba. Ahogy Mao 1956-ban oly találóan megfogalmazta:

"We also need the atom bomb. If our nation does not want to be intimidated, we have to have this thing."

/Mao Ce-tung/

A kínai nukleáris stratégia alapja máig ez a fajta nukleáris elrettentés. Kínának azért van szüksége egy minimális atomütőerőre, nehogy valamely hegemón hatalom nukleáris zsarolásának áldozatául essen. Ennek megfelelően Kína arzenálja az Atomsorompó-egyezmény által elismert atomhatalmak közül máig a legkisebb, valamelyest Izrael mögött is elmarad, s Indiát sem sokkal előzi meg.

A minimális elrettentés alapvetését egészíti ki - a világ atomhatalmai közt egyedülálló módon - hogy Kína deklaráltan semmilyen körülmények köztöt sem alkalmaz elsőként nukleáris fegyvert. Ezt legutóbb egy a kínai külügyminisztérium fegyverzetkorlátozási politikáját taglaló dokumentumban erősítették meg, kiegészítve azzal a tétellel, hogy Kína nem atomhatalom államokkal szemben a nukleáris nyomásgyakorlás eszközét sem alkalmazza.

Kína földrajzi és hatalmi pozíciója egyaránt számos szereplővel szemben megköveteli az elrettentés képességét. Peking a hivatalos álláspont szerint egyértelműen elismeri az USA és Oroszország túlnyomó nukleáris fölényét, velük szemben a már említett nukleáris zsarolás kiküszöbölése érdekében tartja szükségesnek minimális atomütőerő fenntartását. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak azonban regionális szerepének. E tekintetben a két legfőbb tényező Japán és India. A kínai álláspont szerint Japán rendelkezik mindazon képességekkel, melyek révén rövid úton atomhatalommá válhatna, kihívást intézve ezáltal Kína pozíciói ellen. Indiával kapcsolatban pedig - nem megfeledkezve területi és egyéb nézeteltéréseikről - a stratégiai fölény fenntartásának fontosságát szokás leszögezni.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy a kínai nukleáris arzenálban a minimális interkontinentális képességek mellett a fő hangsúly a regionális, közép- és rövid hatótávolságú eszközökön van. Kínai vezetők többször kifejtették, hogy ezek bevetése tekintetében egy nukleáris középhatalom - mint amilyen Kína is - számára a francia stratégiai modell tökéletesen megfelel. Ez az érték elleni (countervalue) csapás elvén alapul, gyakorlatilag az erősebb ellenfél lakosságának atomfegyverek általi túszul ejtését jelenti. Ebben persze Kína esetében a kisméretű arzenál mellett bizonyos technikai okok is közrejátszanak.

Ami a fejlesztéspolitikát illeti, a kínai fegyveres erők egészére jellemző, a high-tech szempontok elsőbbsége. Az egész haderőfejlesztési koncepción belül azonban még ehhez képest is központi szerep jut a stratégiai erőknek. Az ok prózai. Mint az bizonyára nem kerülte el figyelmünket, Kína nagyon nagy, a kínaiak pedig baromi sokan vannak, Valami hasonló áll a fegyveres erőkre is. Hiába folynak irgalmatlan összegek a hadseregbe, túlnyomó részét szinte "felszívja" s belátható időn belül ugyanaz a szűkösen felszerelt és kiképzett tömeghadsereg marad. A stratégiai erők fejlesztése révén ezzel szemben kisebb befektetéssel, rövidebb idő alatt is lehetséges a védelmi képességek hathatós növelése. A helyzet iróniája, hogy a realitások még így is csupán a minimális ütőerő koncepciójának modern körülményekhez való igazítását teszik lehetővé.

Mielőtt azonban szemügyre vennénk az ezen elvek alapján felépülő kínai nukleáris képességeket, érdemes pár szót ejtenünk Peking nonproliferációs politikájáról is. Kína a kezdetektől a legnagyobb fejlődő országnak, a fejlődő világ (egyik) vezéralakjának tekinti magát. E gondolatkör szerves részét képezi a gyakran ismételt kritikai észrevétel, miszerint a fennálló nemzetközi nonproliferációs intézményrendszer a szuperhatalmak érdekeit szolgálva szorítja háttérbe a fejlődő világ országait. Ennek ellenére Kína tagja az összes nagyobb egyezménynek, az Atomsorompó- és Atomcsend-, a Vegyi- és Biológiai fegyver tilalmi egyezményeknek. Más a helyzet a főbb nemzetközi exportellenőrzési rezsimekkel, melyeknek Kína többnyire nem tagja, ugyanakkor nagy részükkel az utóbbi két évtizedben együttműködési egyezményt kötött és/vagy exportellenőrzési politikáját önként igazítja azok előírásaihoz.

Emellett a kínai diplomácia egyik legkedvesebb időtöltése az atomfegyverek teljes betiltásának és megsemmisítésének, a világűr teljes fegyvermentességének követelése, ezzel kapcsolatos kezdeményezések felkarolása. Ez persze rendszerint a többi nagyhatalom elutasításába ütközik, így jórészt megmarad a propaganda szintjén.

Eszközök

Témánk szempontjából teljesen fölösleges a kezdetektől átrágni magunkat a kínai atom-, rakéta-, tengeralattjáró meg mindenféle más programok történetén. E helyütt elegendő lesz csupán számba venni a kínai stratégiai erők jelenlegi helyzetét, fejlesztésének főbb irányait. Nem mintha ez különösebben könnyű feladat volna, tekintve az egész kínai haderőt övező - mellesleg némileg érthető - titkolózást.

A nyugati elemzők legalább 80%-a ezért az amerikai Védelmi Minisztérium által évente kiadott jelentés adatait veszi alapul. Ezzel kapcsolatban azonban - mint arról később bővebben is szó esik majd -  komoly fenntartásokkal kell lennünk. A most következő áttekintés ezért elsősorban két dokumentum, a The Bulletin of the Atomic Scientist, valamint a Federation of American Scientists és a Natural Resources Defence Council közös - nagyrészt még így is a DoD jelentésen alapuló, ám valamivel megbízhatóbb - elemzéseire épül, egy-két indiai és dél-koreai forrással megspékelve.

Ami Kína nukleáris robbanószerkezeteit illeti, a különböző források a legvadabb becslésekkel állnak elő alig 100-tól az NTI által megemlített 400-ig. A legtöbb komolyan is vehető elemző olyan 150-200-as számnál megállapodnak. Ez jórészt megfelel a célbajuttató rendszerek száma által indokoltnak, az igen magas becslések jelentős többletét pedig rendszerint a taktikai atomfegyverekkel kapcsolatos információk - szokásosnál is nagyobb - hiányával, a PLA egyes nukleáris csapás által sújtott környezetben való harcra felkészítő gyakorlataival és némi pesszimizmussal szokás magyarázni. Mindazonáltal Kína saját bevallása szerint az Atomsorompó-egyezmény értelmében vett atomhatalmak sorában - Nagy-Britannia mintegy 200 robbanófejét követve - az utolsó helyen áll. A 150 körüli hadrendben álló és mintegy feleannyi hadrendből kivont, raktárban tárolt robbanófejek száma pillanatnyilag nagyjából reálisnak is tűnik. Új rendszerek hadrendben állítása várhatóan az elkövetkező években is folyamatosan zajlik majd, ezzel párhuzamos azonban az elavult eszközök leszerelése. A kínai nukleáris arzenál növelése így alapvetően csak abban az esetben várható, ha Peking stratégiai környezete átértékelésére kényszerülne.

Kína bár messze nem a szektor éllovasa, rendelkezik a nukleáris fegyverkezés főbb technológiáival - atombomba, hidrogénbomba, stb - s a teljes nukleáris triász is rendelkezésére áll. Ez utóbbi megintcsak hangzatosabb, mint amit valójában takar. A hagyományos célbajuttatásra hivatott pár tíz bombát a valóságban mintegy 120 H-6-os (a.k.a. Tu-16) és 80 JH-7-es képes hordozni. Emellett elvileg a nemrég vásárolt Szu-30-asok is alkalmasak taktikai robbanófejek célbajuttatására, mint ahogy azonban arról sorozatunk egy korábbi cikkében is szó esett, pusztán a nagy számok alapján nem szabad túlbecsülnünk a kínai légierő képességeit.

Rakétaerők

A legkülönfélébb atomhatalmak stratégiai erőinek központi elemét rendszerint a rakétaerők képezik. Nincs ez másképp Kína esetében sem. Ezek 1966 óta a Kínai Népi Felszabadítási Hadsereg Második Tüzérségi Hadosztályának kötelékébe tartoznak, melynek fő feladata a stratégiai elrettentő képesség biztosításával kapcsolatos teendők ellátása, de a kiképzés, az oktatás, vagy a nukleáris balesetek elhárítása terén is fontos szerepet játszik.

Fegyverzetének megújulása a '80-as évek végén indult, az elavult, folyékony üzemanyagú, földi - értsd: siló - telepítésű, meglehetősen pontatlan rakéták leváltása azonban máig nem fejeződött be. Legöregebb képviselőjük a majd' negyven éves, egyfokozatú, mintegy 3000 km hatótávolságú DF-3A (DF = Dong-Feng = "keleti szél"), melynek még meglévő kevesebb mint 20 darabját legkésőbb 2010-ig leszerelik. Hasonló sors vár kb tizenvalahány 5500 km-es hatótávú, kétlépcsős DF-4-esre is. Valamelyest más a helyzet azonban a kínai haderő első - és mostanáig egyetlen - interkontinentális ballisztikus rakétájával, a DF-5-össel. 13000 km-es hatótávolságával és akár több megatonnás robbanófejével ez szolgál az Egyesült Államok és Oroszország sakkban tartására. Bár a DF-5-ös büszkén viseli a folyékony üzemanyagú, elavult rakéták minden gyengeségét - pontatlanság, lassú feltöltés, stb - kisebb testvéreivel ellentétben leszerelése még nem eldöntött. Bizonyos fejlesztések eredményeként meglehet, hogy az időközben hadrendbe álló új interkontinentális rakéták mellett három robbanófejjel, egyéb kiegészítőkkel és megnövelt hatótávval az egyelőre fejlesztés alatt álló DF-5A lesz ugyanis az amerikai rakétavédelmi törekvésekre adott kínai válasz. De az is lehet, hogy végleg kivonják a forgalomból.

Az új generáció már szilárd üzemanyagú, mobil indítóállású rakétákból áll, melyek első képviselője a '80-as évek végétől hadrendbe álló DF-21-es volt. Mintegy 2000 km-es hatótávolságával a DF-3A leváltására született, máig közel 70 darabja van rendszerben, ebből 50 körüli számban nukleáris robbanófejjel, regionális célpontok ellen, de emellett hagyományos fegyverzettel hajó- és egy speciális kivitelben műholdelhárító változata is létezik.

Az utóbbi két év legnagyobb fejleménye a DF-31 és DF-31A rakéták bevezetése volt. Előbbi 7000 km körüli hatótávolságával a DF-4-esek leváltását szolgálja, utóbbi pedig az új kínai interkontinentális rakéta. Azonban a DF-31A bár mobil, megbízhatóbb és hatékonyabb is annál, 11200 km-es hatótávolságával és teherbírásával is valamelyest elmarad a DF-5-ös mögött. Mind a DF-31-ből, mind a DF-31A-ból kevesebb mint 10 állt eddig hadrendbe, ennél nagyságrendekkel több azonban egyelőre nem is várható.

Említést érdemel még a nukleáris robbanófej hordozására is alkalmas DH-10 (DH = Dong-Hai = "keleti tenger") cirkálórakéta is. Hatótávolsága 2000 km körül van, fejlesztése befejeződött, a jövőben - nem túl pontos becslések szerint - 50-250 áll majd hadrendbe belőle.

E felsorolás első olvasatra talán impozánsan hathat, más atomhatalmak képességeivel összevetve azonban a "minimális elrettentés" mégiscsak tetten érhető. Mindennél jobban illusztrálja ugyanakkor a kínai haderő - és különösen a stratégiai erők - kettős természetét  stratégiai rakétahordozó atomtengeralattjáróinak helyzete.

Tengeralattjárók

Az első atommeghajtású, nukleáris rakétával felszerelhető kínai tengeralattjáró az 1981-ben megjelent Xia (Type 092) volt. Ebből máig egy van rendszerben - egy másikat a beszámolók szerint 1985-ben balesetben vesztettek el. Fegyverzete 12 darab, a DF-21-esen alapuló, 2150-2500 km hatótávolságú JL-1-es (JL = Ju-Lang = "nagy hullám") rakétából áll, melynek apróbb szépséghibája, hogy máig nem készült el. Az újabb tengeralattjárók érkezésével a Xia nagy valószínűséggel nyugdíjba vonul, esetleg a kiképzés szogálatába áll majd.

A rettegés közkedvelt tárgyai ellenben a Xia utódai, az elmúlt egy-két évben vízre bocsátott Jin-osztályú (Type-094) tengeralattjárók. Ezekből mindezidáig 2-3 darab állhatott hadrendbe, fegyverzetét pedig az immár több mint 7000 km-es hatótávú - egyébiránt elődjéhez hasonlóan el nem készült - JL-2-es 12 példánya alkotja. Az első ránézésre megintcsak tekintélyesnek tűnő fejlesztések gyakorlati értékére azonban sötét fellegek vetülnek.

Bármily meglepő ugyanis, de a Xia majd' harminc éves pályafutása során egyszer sem ment stratégiai elrettentő őrjáratra (értsd: nem hagyta el Kína parti vizeit). Nincs ez másképp az új Jin egységekkel, sőt mi több, az egész kínai tengeralattjáróflotta az elmúlt 25 év során mindösszesen 49 alkalommal hajtott végre nyílt tengeri őrjáratot. Összehasonlításképpen a brit és a francia haditengerészet egyaránt 4-4 - egyenként 16 nukleáris rakétát hordozó - tengeralattjáróval rendelkezik (4 Vanguard, illetve 3 Le Triomphant és 1 Le Redoutable), melyek közül 1-1 állandóan őrjáraton van.

Biztosan sokan emlékeznek a 2006-os incidensre is, mikor egy Song-osztályú kínai tengeralattjáró tévedt a gyakorlatozó Kitty Hawk kötelékébe. Akkoriban a fél világ jajveszékelt hónapokig, hogy a hét tenger uralma hullik Kína ölébe, azt azonban egytől-egyig elfelejtették hozzátenni, hogy abban az évben kínai tengeralattjáró - a szóban forgó esetet beleértve - csupán két alkalommal vett részt a parti vizeken kívül őrjáraton. Márpedig az ilyenfajta műveletek hiánya hosszabb távon a képzett, gyakorlott legénység hiányában is meg fog mutatkozni.

Világűr

Végezetül meg kell említenünk a kínai katonai fenyegetés másik közkedvelt jelképét, az űrbéli fegyverkezést. Tény, hogy Kína meglehetősen ambíciózus űrprogrammal rendelkezik. Igaz ez mind tudományos, mind kereskedelmi tevékenységére. Léteznek különféle programok űrsétára, a Hold, a Mars vizsgálatára, de Hajnan szigetén épül Kína negyedik űrrakéták indítására szolgáló központja is. Ez utóbbi meglehetősen praktikus megfontolásokból, az egyenlítőhöz közelebb elhelyezkedő kilövőállás ugyanis változatlan eszközök mellett plusz 300 kg hasznos terhet (mintegy 6 millió dollár megtakarítást) eredményez, javítva Kína stratégiai és üzleti pozícióit is. A különböző műholdak űrbe juttatása egyébként is virágzó üzlet, az érdeklődők kedvéért álljon itt a Hosszú Menetelés 2 űrrakéta használati utasítása.

Ami azonban igazán felkavarta a világűr ügyes-bajos dolgainak állóvizét, az a 2007 januárjában végrehajtott kísérlet, melynek során egy a már említett DF-21-es alapjain kifejlesztett rakétával semmisítettek meg egy használaton kívüli meteorológiai műholdat. Az eredmény ezúttal is sírás-rívás, a világvége jövendölése voltak. Holott évek - talán évtizedek - óta tudni lehetett, hogy Kína képes ilyesmire, maga a művelet pedig semmilyen hatályban lévő nemzetközi normát sem sértett (habár Kínát elvileg bárki perelhette volna, ha műholdjában a keletkező törmelék kárt okoz). Egy Geoffry Forden nevű úriember az esetet fizikai-matematikai módszerekkel rekonstruálta, politikai szempontból azonban az eset minden valószínűség szerint csupán egy jól irányzott blöff volt. E témával azonban már a következtetések tájaira evezünk.

A jövő

Mint az már fentebb is említésre került, aktuális stratégiai megközelítése értelmében Kína egy multipoláris nemzetközi rendszer keretei közt törekszik érdekeinek érvényesülését elősegíteni. Ilyen körülmények között Peking - gyarapodó hatalma, s még annál is jobban gyarapodó szükségletei fényében - rendszerint különösen nehezményezni szokta a hegemón törekvéseket, nem is beszélve a cselekvési terének szűkítésére irányuló lépésekről. Márpedig - különösen a stratégiai fegyverkezés témakörében - e téren rendre az Amerikai Egyesült Államokkal keresztezik egymás útjait. Kiváló példa a fent említett műholdelhárító kísérlet. Azt már tudjuk, hogy Kínának régóta szívügye - propagandaszinten mindenképpen - a fegyvermentes világűr. Ezzel szemben Amerika álláspontja a legutóbbi időkig egy washingtoni tisztviselő szavaival élve lényegileg az alábbiakban volt megragadható:

"With regard to space dominance, we have it, we like it, and we're going to keep it."

Vagyis a tárgyalás teljes elutasítása. Márpedig ha a kínai műholdelhárító akciónak egyetlen említésre méltó következménye volt, hát az, hogy mihelyst kissé elült a jajveszékelés, a kínai előretörés feltartóztatásának önzetlen céljától vezérelve Bush elnök mégiscsak egy a világűr demilitarizálásáról rendelkező megállapodással kapcsolatos egyeztetésre hívta fel a világ országait.

És mindez még csak kedélyes délutáni matiné volt ahhoz képest, ami az amerikai rakétavédelmi rendszer kapcsán következik. A kínai megközelítés a hatékony - és békés - nemzetközi együttműködés biztosítása kapcsán különös figyelmet szentel a nemzetközi stratégiai egyensúly szerepének. Márpedig az amerikai rakétavédelmi törekvésekben eleve ennek otromba felborítását - a kínai elrettentőerő potenciális lenullázását - látják, azt pedig tán ecsetelni sem kell, miképp vélekednek arról, hogy alkalomadtán Tajvan is amerikai rakétavédelmi ernyő alá kerüljön.

Az amerikai hozzáállás ezúttal is a fent leírtakhoz hasonlatos. Miközben (relatíve) több figyelmet fordítanak Oroszország meggyőzésére, Kína hasonló természetű aggályaival az utóbbi időkik nem is igazán foglalkoztak érdemben:

"It's not for us to convince them of that proposition ... I have said in the past that we believe that our system is designed with respect to rogue states. That is the concern. It is not aimed at China or Russia or any other country, other than the rogue states."

/Slocombe DoD miniszterhelyettes/

Persze a szóban forgó rakétavédelmi program még mindig nem működőképes, s belátható időn belül nem is lesz az. Szükség esetén még egy Kína-kaliberű atomhatalom is viszonylag könnyedén kijátszhatja. Kína rendelkezik a több robbanófejes rakéták rendszerbe állításához szükséges technológiai alapokkal, ennek megvalósításával azonban anyagi és technikai okokból - pl. kisebb robbanófejeket kell kifejleszteni, melyek kisebb hatóerőt eredményeznek, így a rakéták célzásán is fejleszteni kell, stb, stb - nem igazán sietnek.

Még Kína számára is könnyen megoldható ezzel szemben a rendszer túlterhelése csalikkal és több rakétával. Ez utóbbiakból az elfogórakétákhoz képest mintegy tizedakkora ráfordítással biztosítható a szükséges mennyiség. (Csak az érdekesség kedvéért, az MDA pár éve még két elhárítási taktikával dolgozott. Az egyik szerint egyszerre két elfogót indítanak miden bejövő rakéta ellen, a másik szerint egyet késedelem nélkül az észleléskor, egyet pedig valamivel később, pontosított adatok alapján.)

Ha tehát nem sikerül a rakétavédelmi rendszer kérdését politikai úton rendezni, megeshet, hogy a közeljövőben a minimális helyett egy közepes - mondjuk 5-800 robbanófejjel gazdálkodó - elrettentésre építő Kínával ismerkedhetünk meg. Ez így most talán nem is hangzik olyan vészesen, ám ekkor jön segítségünkre egy kedves, nyugállományú indiai tábornok okfejtése:

Mert az addig rendben van hogy Amerika a legrosszabb esetben is durván az eredeti helyzetben találja magát - nevezetesen egy kicsiny kínai ütőerő potenciális fenyegetésében. Igen ám, de a megváltozott helyzetben Japánnak és Indiának már egy megkétszereződött kínai arzenállal kell szembenézniük. S minthogy India fel kényszerülne venni a kesztyűt - gondoljunk csak a már említett területi vitákra, vagy bármely a levegőben lógó regionális hatalmi ellentétre -, ezzel már Pakisztánnak is kezdenie kellene valamit (hacsak ideális esetben fel nem számolják és hintik be sóval addig azt az egész országnak nevezett viccet). Akárhogy is, ezek után mit tenne ön az adott szituációban Irán, Indonézia helyében?

S ezzel lassan el is érünk a végkövetkeztetésig. Kína összetett stratégiájában a nukleáris erők csupán egyetlen - igaz hangsúlyos - szeletet jelentenek. Stratégiai helyzete és érdekei alapján pillanatnyilag egy alapvetően regionális irányultságú, minimális globális képességekkel rendelkező atomütőerő fenntartása tökéletesen megfelel szükségleteinek. Ez a világ atomhatalmaihoz viszonyítva közel sem kirívó, nagyarányú fejlesztését pedig - hacsak Kína biztonsági környezetének átalakulása meg nem követeli - a közeljövőben sem érdekei, sem erőforrásai nem teszik indokolttá.

Végül a kínai stratégiai erők jövőbeni szerepe kapcsán talán leggyakrabban felmerülő aggály, hogy a stratégiaalkotók visszavonhatják az első csapástól való tartózkodásra tett vállalásukat. Bár ez természetesen nem lehetetlen, fenyegetésértéke minimum kérdéses egy olyan világban ahol egyetlen más atomhatalom sem tett soha ilyen irányú nyilatkozatot. Különösen vicces egy másik széles körben elterjedt váddal együtt alkalmazva, miszerint Kína a stabil második csapás képességének kiépítésére készül. Ha egy pillanatra belegondolunk ugyanis, ez utóbbi nélkül az első csapásról való lemondás egyben az elrettentés képességéről való lemondás is.

Mindezek fényében némileg talán túlértékeltnek tűnhet a feltörekvő kínai katonai hatalom jelentette fenyegetés. Ez persze nem jelenti, hogy a kínai haderő fejlődését ne kellene némi szkeptikus figyelemmel kísérnünk, vagy hogy ne jelentene alkalomadtán kihívást mások érdekeivel szemben. A higgadt elemzés azonban sokkal gyümölcsözőbb lehet a pánikszerű kapkodásnál:

"The signs of a Chinese threat are all there: An increasing defense budget that may equal half of ours in 20 years, new long-range mobile nuclear missiles that will be harder for us to destroy, an increase in the number of nuclear warheads that can hit the United States to perhaps as much as two percent of the warheads we can hit them with, new cruise missiles similar to the hundreds of cruise missile we have deployed in the region for decades, warships that may be able to disturb the unhindered operations of our carrier battle groups and surface action groups, a handful of nuclear-powered attack submarines that our 30 nuclear-powered attack submarines in the Pacific will have to sink too, more fighters and bombers that will be harder for the hundreds of advanced fighters we have deployed in the region for decades to shoot down."

/Hans Kristensen, az amerikai hozzáállásról (ironikusan!)/

Ráadás

Kína stratégiai erőiről - s tán valamivel kevésbé, de egész haderejéről is - meglehetősen nehéz megbízható adatokra lelni. A kis hazánkban hozzáférhető források túlnyomó része ráadásul az amerikai Védelmi Minisztérium sokat emlegetett éves jelentésén alapul. Ezek közül aztán nem egyszerű kibányászni azokat a szakértőket, akik nem csak átveszik, de lehetőségeikhez mérten ellenőrzik is annak adatait.

Merthogy a szóban forgó jelentés finoman szólva is hagy maga után kívánnivalókat. És még csak nem is arról van szó, hogy egy propagandakiadvánnyal van dolgunk. Nem, ez nemes egyszerűséggel megbízhatatlan. Reagan idején kétévente jelent meg a szovjet haderőt bemutató vaskos, színes és szagos összefoglaló, mely valóban a Pentagon és a CIA közös presztízskiadványa, a védelmi kiadásokat népszerűsítő reklámanyag volt. Minden propagandajellege mellett azonban haszonnal forgathatta az érdeklődő. Ezzel szemben a kínai fegyeres erők helyzetét taglaló éves jelentés csupán egy a Kongresszus kérésére kelletlenül összedobott kötelező gyakorlat, melynek állításai mögött az egyszerű földi halandó szinte képtelen elválasztan a valós hírszerzési információkat az alaptalan kitalációktól.

Jutalmul olvasóinknak, akik végigküzdötték a kínai haderő ügyes-bajos dolgait áttekintő sorozatunkat, végezetül álljon hát itt két érdekesebb példa a DoD jelentés kínai űrprogrammal kapcsolatos botlásaiból:

Nos, az egyik ilyen klasszikus a műholdak megsemmisítésére szolgáló parazita-műholdak esete. Ezek elviekben kicsiny (akár 1-2 kilós) műholdak, melyek a célpontra akaszkodnak s ha eljön az idő, megsemmisítik azt. Nem egy hülye gondolat, valahol biztos utána is számoltak. A probléma az, hogy a 2003-as jelentésben tényként szerepelnek az ennek kifejlesztésére irányuló kínai törekvések. 2004-ben ezt megtoldották egy diszkrét "This claim is being evaluated" címkével, két ráérős amerikai kutató azonban még abban az évben vette a fáradságot, és utánanézett a dolognak. Kiderült, hogy a Minisztérium az adatot nyílt forrásból - egy hong-kongi bulvárlapból - vette, s a hír felbukkanásai egytől-egyik visszavezethetőek egy hazafias kínai blogger 1999-es bejegyzésére, melyben azzal dicsekedett, hogy szóban forgó zseniális ötletét elküldte a Kínai Védelmi Minisztériumnak (bár választ soha nem kapott). A dolog fajsúlyát minden bizonnyal Dwayne A. Day ragadja meg a legjobban azzal, hogy a Pentagon is gyakran kap ilyen hasznos ötleteket, rendszerint zsírkrétával írva.

A Pentagon jelentésében évről-évre szinte minden alapot nélkülöző véletlenszerűséggel, bárminemű indoklásnak még a látszatát is kínosan kerülve tűnnek fel és el a legkülönfélébb fenyegetések. Az egyik legelgondolkodtatóbb példa mégis a kinetikus energia (magyarul: ütközés) elvén működő kínai műholdelhárító rendszer története. A 2003-as jelentés 2005 és '10 közé ígérték ennek megvalósulását, 2004-től kezdve azonban egy árva szó sem esett róla. Ami azért is furcsa, mert ezzel lőtte le Kína 2007 januárjában azt a bizonyos kiérdemesült meteorológiai műholdat. A hálás olvasótábor pedig azóta találgatja, hogy csak a CIA fogta óvatosabbra a dolgot, avagy tényleg ennyire elbaltáztak valami.