Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából.

Az előző rész tartalmából: egy zendülést követően Nanking helyett Peking lesz a köztársaság fővárosa – Jüan Si-kaj leteszi az elnök esküt – A Nemzeti Párt (Kuomintang, KMT) nyeri a decemberi választásokat – A KMT miniszterelnök-jelöltje merénylet áldozata lesz – A merénylet szálai egészen Jüanig futnak – A KMT kirobbantja a második forradalmat – Jüan csapatai elfojtják a felkelést, elesik Nanking – Az elnök Kína teljhatalmú katonai diktátorává válik 

A neveket, akárcsak korábban, a népszerű magyar átírásban használom elsődlegesen, míg a pinyin alak az első említésnél zárójelben szerepel. A tájékozódást segítő térképek itt érhetők el. 

A „mindenekfeletti törvény” rövid korszaka (1914-1916)

Hatalmon a hadurak atyja

Miután Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) legyőzte legfontosabb ellenfeleit, és 1913 novemberében megsemmisíttette a Kuomintang (Guomindang) képviselők mandátumait, a parlament mindkét háza döntésképtelenné vált, így azok meghatározatlan időre elhalasztották üléseiket. Jüan 1914 januárjában erre hivatkozva feloszlatta a parlamentet, majd februárban a tartományi gyűlések következtek, így sikerült visszaállítani a centralizált hatalmat az országban.

Kormányából és más bizalmasaiból 66 fős tanácsot szervezett, mellyel közösen május 1-jén elfogadott egy „alkotmányos megállapodást”, ami teljhatalmat adott az elnöknek szinte minden területen. Ezt követően szigorú cenzúra vonatkozott minden sajtócikkre, az elnök hivatali ideje tíz évre emelkedett és akárhányszor újraválasztható volt. Ráadásul lehetőséget kapott rá, hogy maga jelölje ki utódját; a három jelölt nevét egy dobozban elzárták halála esetére (ez megegyezik a császári öröklési renddel!). Az eset kapcsán Jüan azt nyilatkozta: „A parlament működésképtelen szerv volt, 800 ember! 200 jó, 200 passzív, 400 pedig egyenesen haszontalan volt. Mit csináltak? Még az eljárásrendet sem tudták elfogadni!”

Ugyan a pénzhiány állandó probléma volt, Jüan ebben az időszakban külföldi tanácsadók nagy csapatával dolgozott együtt új reformok bevezetésén, nemcsak gazdasági, de jogi területen is. A modern, független bírósági rendszer kialakításában nem az igazságszolgáltatás iránti mély elköteleződés vezette, hanem az, hogy ebben látta az eszközt, amivel a külföldiek területenkívülisége megszüntethető. (Ez azt jelenti, hogy a nyugati államok polgárait nem lehetett kínai bíróság elé állítani, csak saját bíróságaik ítélkezhettek felettük). Új, modern börtönök építését rendelte el, és emberségesebb bánásmódot vezetett be a rabokkal szemben. Támogatta az ingyenes elemi oktatás bevezetését az országban, még ha felemás módon is, hiszen amellett kardoskodott, hogy továbbra is Konfuciusz tanításait kell elsősorban oktatni. 

Az elnök portréja a "nagyfejű Jüan", illetve "Dagadt" dollárnak gúnyolt pénzen - az érme évtizedekkel később is nagy értéket képvisel 97%-os ezüst tartalma miatt

Jüan gazdasági reformokhoz is hozzálátott, így például támogatta a mezőgazdaságot, folyószabályozások és öntözések kivitelezését kezdte el, és hozzáláttak a kínai ásványkincsek felkutatásához. Megszüntette a tartományok elértéktelenedett saját fizetőeszközeit és központi pénznemet vezetett be, a pénzverés állami monopólium lett. A még a britek hatására elterjedt ópiumfogyasztás ellen határozottan fellépett, visszaszorítva a kereskedelmet a külföldi koncessziók területére. 

Ebben az időszakban mind a központi kormány, mind a tartományok saját hadsereggel rendelkeztek, összesen mintegy félmilliós létszámmal. Ezen erők felszereltsége és képzettsége igen széles skálán mozgott, de elmondható, hogy nagy részük harcértékkel nem bíró nincstelen volt csupán, aki csak a katonai élet kiszámíthatóságát és biztonságát kereste. A fegyveresek nagy száma miatt a banditizmus is egyre erősebben elharapózott vidéken, és a katonák keresetük kiegészítése gyanánt a helyi lakosságot fosztogatták. Mivel Jüan egyre kevésbé bízhatott a Pejjang (Beiyang) Hadsereg tábornokainak támogatásában, saját, csak hozzá hű fegyveres erő felállításába fogott, amely uralmának végére négy gyalogos és egy tüzérségi ezredből állt.

A huszonegy követelés

Az első világháború kitörése némileg kedvezőbb helyzetbe juttatta Kínát, ami erősíteni tudta saját iparát a megnövekedett háborús kereslet és a csökkenő európai export miatt. Kína kezdetben semleges maradt a konfliktusban, szemben Japánnal, amely 1914. augusztus 23-án hadat üzent Németországnak és hamarosan ostrom alá vette a csingtaói (Qingdao) német koncessziót a Santung-félszigeten (Shandong). 24 ezer japán támadó állt szemben 3650 német és pár osztrák-magyar védővel, így az ostrom kimenetele nem lehetett kérdéses. A németek kéthónapos harc után megadták magukat, így a kikötőváros japán kézre került.

Az ostrom korabeli japán ábrázolása

Kína magának követelte a területet, ám nem számolt azzal, hogy a nyugati hatalmak lekötött erőforrásai Japánnak kedveztek. A japánok kezdettől fogva jobban szimpatizáltak Szun Jat-szennel (Sun Yat-sen), a Kuomintang alapítójával, aki a másfél évvel korábbi második forradalom idején gyakorlatilag japán protektorátussá tette volna Kínát, ha a japán haderő beavatkozik az oldalán. Az ekkoriban Japánban száműzetését töltő doktor nyíltan japánbarát volt, míg Jüan nyíltan japánellenes, így nem csoda, hogy Szun újabb ajánlattal kereste meg a japán kormányt, akik azonban a felajánlott feltételeket inkább diplomáciai nyomásra használták fel. 1915. január 18-án a pekingi japán nagykövet öt csoportba sorolt huszonegy követelést adott át Jüan elnöknek, aki egészen elhűlt a jegyzék kézbevételekor. 

Az első csoport Csingtao japán annektálásának elismerését és további területek japán befolyás alá helyezését irányozta elő, a második csoport pedig a dél-mandzsúriai vasútvonal mentén fekvő területeket japán kézbe adását újabb 99 évre, továbbá a területenkívüliséget és a letelepedés jogát a japánok számára. A harmadik csoport bányák japán tulajdonba helyezéséről szólt, a negyedik pedig kötelezte Kínát, hogy partmenti területein egyetlen harmadik hatalomnak sem ad koncessziókat. A legnagyobb felháborodást azonban az ötödik csoport követelései váltották ki, így például kikötötték, hogy csak japán tanácsadók közreműködését lehet kérni, a rendőrséget és a gazdaság irányítását teljesen japán kézbe játszotta volna át, és a Tajvani-szoros partján lévő Fucsien (Fujian) tartományát gyakorlatilag japán fennhatóság alá helyezte volna. (Tajvan ekkoriban japán gyarmat volt.)

A japán kormány a karikaturistákat is megihlette

Jüan kormánya elutasította a jegyzék elfogadását és tárgyalásokba kezdett a japánokkal, a felháborodott közvélemény pedig teljes egészében mögé állt. Szun, akinek zilált magánélete és korábbi kudarcai miatt mostanra nagyon kevés híve maradt, azonban még további ígéreteket tett a japánoknak, ha hatalomba segítik, így például japán fegyverekkel látta volna el a hadsereget és a japán tőke számára számos stratégiai ágazatban elsőbbséget biztosított volna. Szun mellett csak legelkötelezettebb hívei tartottak ki, köztük Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi), aki Sanghajban meggyilkolta a város élére Jüan által kinevezett admirálist, majd követte Szunt Japánba. 

Jüan megfélemlítése érdekében Japán mintegy 30 ezer katonát küldött Mandzsúriába, mire az elnök kiszivárogtatta a huszonegy követelést. A Kínában a „nyitott kapuk politikáját” (értsd: amely kedvezményt megad Kína egy külső hatalomnak, azt minden más hatalomnak is meg kell adnia) hirdető Egyesült Államok tiltakozott, és mérsékeltebben, de ellenzését fejezte ki a japánokkal szövetséges Nagy-Britannia is, így végül a követelések közül kikerült az ötödik csoportba tartozó nyolc pont. Május 7-én japán kétnapos ultimátumot adott át a maradék négy csoport 13 követelésének elfogadására. Jüan felismerte, hogy diplomáciailag nem tehet többet, az első kínai-japán háború (1894-95) egyik kulcsfigurájaként pedig a katonai megoldás kimenetelét illetően se lehettek kétségei. Május 9-én így elfogadta a követeléseket.

A monarchista kísérlet

A követelések elfogadását a közvélemény árulásként fogta fel, és sovány vigaszt jelentett számukra az, hogy a legdurvább követeléseket sikerült visszautasítani, mint ahogy az is, hogy az elfogadott pontok a gyakorlatban kevés új előnyt biztosítottak Japán számára. Pekingben 200 ezer tüntető vonult az utcákra, és az ország számos részén is megmozdulásokra került sor, Jüan azonban mindezek ellenére még mindig stabilan kezében tartotta a hatalmat. 

1914 végén kezdtek el először pletykák terjedni arról, hogy Jüan a monarchia visszaállítására készül. Már korábban is tett gesztusokat a császári udvar irányába, így például levélben köszöntötte születésnapja alkalmából a fiatal Pu Jit (Puyi), az anyacsászárné halálakor gyászt rendelt el, majd személyesen mutatott be áldozatot Konfuciusznak, a közigazgatásban pedig visszahozta a régi mandzsu titulusokat. 1914 decemberében aztán személyesen mutatott be áldozatot a pekingi Ég Templomában, amely azelőtt a császárok feladata volt.

1915 februárjában amerikai tanácsadója, Frank J. Goodnow egy cikket tett közzé, amelyben úgy érvelt, a köztársaság nem ideális államforma Kína számára, amely hozzászokott az autokratikus uralomhoz és a forradalom után a köztársasági átmenet a lehető legrosszabb körülmények között ment végbe. Írása szerint a monarchia visszaállításának sikerének három záloga: 1.) az átmenet nem ütközik ellenzésbe 2.) egyértelművé válik az örökös személye és 3.) alkotmányos hatalomgyakorlás folyik tovább. 

Októberben újra összehívták a tartományi gyűléseket, amelyeknek a monarchia kérdésében kellett dönteniük. Az ilyen konzultációk eredményét már ott sem bízták a véletlenre, Jüan katonái egyesével leszavaztatták a fővárosba érkező tartományi delegációk képviselőit, így az eredmények decemberi összeszámlálásakor kiderült, hogy az ország egyhangúan kéri fel Jüan Si-kajt a trón elfoglalására. Ő a „népakaratnak engedve” december 11-én kikiáltotta az ismételt császárságot.

A monarchista tradícióknak megfelelően új korszaknevet is választott, a Hunghszient (Hongxian), vagyis a „mindent felölelő törvény korát”. Drága császári köntösöket és egy négyezer darabos porcelán étkészletet rendeltetett a beiktatási ceremóniájára (lásd a lenti gúnyrajzot). Titokban a megbukott Csing-dinasztia is támogatásáról biztosította Jüant, és még az egyik lánya és Pu Ji közötti eljegyzés ötlete is felmerült, ugyanakkor sokan tartottak tőle, hogy az új császár nem tűri meg a régit és megöleti az ifjút.

Jüan Si-kaj a császári köntöst próbálgatja rosszalló tekintetek össztüzében - karikatúra

A nemzetvédő háború

Ugyan Jüan a központi hatalom erősödését várta a lépéstől, a problémák csak egyre sokasodtak. Harminckét gyereke (17 fiú és 15 lány) és kilenc ágyasa folyamatosan vitatkozott egymással a címeiket és az öröklést illetően, tábornokait pedig hiába tüntette ki mind nemesi címekkel, ők – néhány kivételtől eltekintve – kevés lelkesedést mutattak a monarchiát illetően. Prominens tábornokai, így Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui) és Feng Kuo-csang (Feng Guozhang, lásd jobbra) nyíltan ellenezték a lépést. Tuan esetén erre a személyes sértettség is rájátszott, ugyanis a tábornok már régóta magát tekintette Jüan utódjának az elnöki székben. A hadsereg nagy részének ellenállását az a felismerés gerjesztette, hogy a kormányzati befolyásuk csökkent volna, és innentől kezdve Jüan családját kellett volna szolgálniuk. 

Ekkoriban Jüan politikai ellenségei, a hatalomból kiszorított tartományi vezetők is szervezkedni kezdtek, és elsőként Jünnan (Yunnan) tartomány házi őrizetben tartott korábbi vezetője, Caj O (Cai E) szökött meg Pekingből saját ágyasának öltözve. December 25-én kikiáltotta a tartománya függetlenségét és csapatokat küldött a szomszédos Szecsuan (Sichuan) tartományba, s ezzel kezdetét vette a nemzetvédő háború néven ismertté vált konfliktus. Jüan 80 ezer katonát küldött Cao Kun tábornok vezetése alatt a felkelés leverésére, de – szemben a második forradalommal – most az ország elmaradott vidékein kellett megütközniük, ahol a viszonyok a helyieknek kedveztek.

A nemzetvédő háború a The Great Revival c. filmben (angol felirattal)

A harc többnyire patthelyzetben folyt, de az idő nem Jüannak kedvezett. Ekkoriban tüntette ki magát először a jünnani hadsereg egyik fiatal tisztje, Caj protezsáltja, Csu Te (Zhu De), a későbbi Kínai Népi Felszabadító Hadsereg leendő marsallja. Ellenfelei között pedig ott volt az a Vu Pej-fu (Wu Peifu), akit egy időben Jáde Marsallként, Kína legerősebb haduraként emlegettek. A kormánycsapatok egy jelentős vereséget is elszenvedtek a hadjárat során, ez pedig újabb tartományokat sarkalt a Jüannal való szembenállásra. Ahogy a külföldi hatalmak is sorban megvonták a támogatásukat tőle, az elnök-császár rendszere az összeomlás szélére került.

Felismerve a lépése elhibázottságát, március 21-én a láthatóan megöregedett és megtört Jüan bejelentette a monarchista törekvések beszüntetését és császársága március 27-én hivatalosan is véget ért. Jüan mindössze 83 napig lehetett császár, és nagy árat fizetett érte. Április 22-én Tuan Csi-zsujt nevezte ki az új kormány miniszterelnökének, aki alatta már korábban is betöltötte ezt a tisztséget. A felkelőket ezek az engedmények már nem hatották meg, és Jüan távozását követelték, a polgárháborút pedig csak az előzte meg, hogy a megromlott egészségű elnök június 6-án, 56 éves korában meghalt. Egyes források szerint agyvérzés, mások szerint vérmérgezés végzett vele. Az ellene indult felkelés kirobbantója, a súlyosan beteg Caj E alig egy éven belül követte.

Kína erős emberének bukásával és halálával végképp elszállt annak a lehetősége, hogy visszaállítsák a központi kormányzat befolyását az országban. A történészek az ő halálától kezdve számítják a hadurak korát, hiszen a hatalom már Tuan és Feng tábornokok kezébe került át. Jüan helyét hivatalosan a vucsangi felkelővezér, Li Jüan-hung (Li Yuanhong) alelnök vette át, és aligha volt irigylésre méltó helyzetben. Li már Jüan mellett is passzív szerepet töltött be, sosem tiltakozva az elnök autoriter hatalomgyakorlása ellen és a két tábornok mellett is csak névleges vezetőként funkcionálhatott. Ugyan még a déli felkelők megbékítése hátravolt, a hadurak kora már elkezdődött.

Jüan Si-kaj értékelése, helye a kínai történelemben

Jüan Si-kaj megítélése igencsak ellentmondásos a történetírásban. A kínai történelmi emlékezet egyértelműen negatív figuraként látja, aki bármit feláldozott volna hatalmi ambíciói érdekében. Az udvari intrikák veteránjaként többször árulta el azokat, akik megbíztak benne, így gyakran Cao Caoként tekintenek rá. (Ő a Három Királyság korának legendás hadvezére volt; a tőle származó mondás szerint: „Inkább elárulom a világot, semmint a világ áruljon el engem”.) Halálát követően a monarchia visszaállításának egyedüli kitervelőjeként ítélte el mindenki, nagyvonalúan megfeledkezve azon tanácsadóiról és támogatóiról, akik ebben tevékenyen segítették. Mivel később az északi hadurak mind az ő hadseregéből kerültek ki, a „hadurak atyjának” is nevezik. 

Pozitív tetteit, az udvarral vállalt szolidaritását is egyszerű cinizmusként fogadják el, és negatív megítélésének kialakításában a kommunista történetírás is aktívan részt vett. Az ebben az időszakban játszódó történelmi filmek (1911, The Great Revival) mind önző, hataloméhes alakként ábrázolják, aki mindenkin átgázol ambíciói érdekében. Szun, mint a „haza atyja” szerepét a lehető legjobban minimalizálják ebben az időszakban, akit, mint az elvekhez végig ragaszkodó, azokért a szenvedést végig vállaló, őszinte embert állítanak Jüannal szembe.

A sors furcsa fintoraként egyeduralmi törekvéseit tekintve igencsak hasonlít a mostani kommunista vezetőhöz, Hszi Csin-pinghez (Xi Jinping), ami azt eredményezte, hogy az elnöki terminusok korlátlan számának elfogadásakor a kínai mikroblogokon egyszerűen betiltották a neve leírását, illetve a párhuzamra rájátszó humor megnyilvánulásait is (lásd pl. lent). Kínában egyébként is nagy hagyománya van annak, hogy kortársakat történelmi személyek kritikájával támadnak (és ez hazánkban sem ismeretlen, gondoljunk csak a walesi bárdokra). 

Hszi elnök mint Jüan Si-kaj

A nyugati történészek ezzel szemben megengedőbbek vele, ahogy a nyugati kortársak is azok voltak. Szerintük a köztársaság gyengeségét, a központi kormány csökkenő befolyását ellensúlyozandó logikus lépés volt részéről a monarchiához való visszatérés. Hiszen még hatalma csúcsán se tudott ellenállni a japánoknak, akik a bukását követő évtizedekben gondtalanul halászhattak a zavarosban. Jüan mérsékelt reformer volt, ám mint a mandzsu dinasztia önerősítő mozgalma is mutatta, ez az út már nem volt ekkoriban járható. Jüan megkerülhetetlen volt a mandzsuk leváltását követő időszakban, de korántsem ideális vezető, akárcsak ellenfele, Szun Jat-szen, az állandó idealista. Az 1911-es forradalom utáni időszak legnagyobb tragédiája egy kompetens vezető hiánya volt, amely sok évtizednyi szenvedést, nyomort és sok milliónyi halottat eredményezett Kínában. 

folyt. köv.

Felhasznált irodalom:

·         https://chinadigitaltimes.net/2018/02/sensitive-words-emperor-xi-jinping-ascend-throne/

·         https://www.globalsecurity.org/military/world/war/china-third-revolution.htm

·        http://theconversation.com/why-china-wont-let-people-compare-xi-jinping-with-an-imperial-predecessor-92617

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         James E. Sheridan: China in Disintegration. The Republican Era in Chinese History 1912-1949. The Free Press, New York, 1975.

·         Jay Taylor: The Generalissimo – Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Harvard University Press, 2009.

·         Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.

·         Jonathan D. Spence: The Search for Modern China. W. W. Norton & Company, New York, 1990.

·         Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Napvilág, Budapest, 2005.

·         Mao Min: The Revival of China. 2017.

·         Pu Ji: Az ​utolsó kínai császár voltam. Láng, Budapest, 1989.