A 2. világháború keleti frontján bevetett magyar megszálló alakulatok tevékenységéről nemrég nyilvánosságra hozott szovjet levéltári anyagok kapcsán lényegében egyetlen tudományos igényű kritika fogalmazódott meg, mely szerint vagy naivitás, vagy elfogultság kell ahhoz, hogy valaki hitelt adjon az NKVD és más szovjet állami szervek által készített dokumentumoknak, legyenek azok tanúvallomások, kihallgatási jegyzőkönyvek vagy hírszerzési jelentések. Arra valóban sok példa akadt a szovjetek esetében is, hogy politikai megfontolásoknak rendelték alá a történelmi igazságot (elég a németekre kent katyni mészárlásra gondolni). A kritika élét viszont némileg csorbítja, hogy a korabeli német és magyar dokumentumok semmivel sem festenek hízelgőbb képet a magyar megszállókról, mint a szovjetek.

A nyers valóságot ha a magyar köznép nem is, de egyes kívülállók már évtizedekkel ezelőtt megismerhették ezekből. 1956-ban pl. tanulmány készült az amerikai szárazföldi hadsereg számára a 2. világháború szovjet partizánmozgalmáról, főleg a Wehrmacht hivatalos jelentéseit alapul véve. Lássuk, mit lehetett ebből megtudni a magyar megszálló seregtestekről (a biztonság kedvéért mellékeltem fordítást is). Egy mozzanat 1942 tavaszán:

Thus frustrated in its attempt to solve the manpower problem locally, OKH transferred two Hungarian security brigades from the southern sector to Army Group Center Rear Area. This move did little to restore matters, however, for some 30 percent of the personnel were untrained Carpatho-Ukrainians and the remainder second-rate reserves, the units were poorly equipped, and their indiscriminate looting and sharp repressive measures quickly turned the natives against them.

Mivel az élőerőhiány pótlására tett kísérletei akadályokba ütköztek, a német szárazföldi hadsereg főparancsnoksága a déli szektorból átcsoportosított két magyar megszálló dandárt a Középső Hadseregcsoport mögöttes területére. Ez a döntés azonban nem sokat javított a helyzeten, mivel az állományuk kb. 30 százaléka kiképzetlen kárpát-ukránokból, a maradék pedig másodrangú tartalékosokból állt, az alakulatok gyengén voltak felszerelve, és általános fosztogatásaik, kemény elnyomó intézkedéseik miatt hamar szembefordult velük a helyi lakosság.

Egy másik megállapításuk szerint:

...the Hungarian and indigenous units were of such poor quality that their combat effectiveness was considered to be less than one-half that of their German counterparts.

...a magyar, ill. a helyiekből szervezett egységek olyan gyenge minőségűek voltak, hogy harcértékük a hasonló német egységekének felét sem érte el.

1943/44 telére a megszálló seregtestek állapota tovább romlott:

Behind the left flank of Army Group South and the extreme southern wing of Army Group Center there were elements of nine Hungarian security divisions in two corps. The morale and combat efficiency of these units was low and the Germans consistently felt that they could be counted on for little effective action, even against the partisans. Perhaps knowing this and hoping to even further lower their fighting spirit and induce them to defect as units, the Soviet high command sometime after the first of the year issued a directive to both the Red Army and those partisan organizations currently in the area that the Hungarian units were not to be attacked...As far as is known, no such order regarding the Romanian units with the Wehrmacht was ever issued.

A Déli Hadseregcsoport balszárnya és a Középső Hadseregcsoport legdélebbre lévő alakulatai mögött kilenc magyar biztonsági hadosztály alakulatai állomásoztak két hadtestbe szervezve. Az egységek morálja és harcértéke alacsony volt, így a németek megítélése szerint még partizánok ellen sem voltak hatékonyan bevethetők. Lehet, hogy a szovjet főparancsnokság ezt szintén tudta, és még jobban alá akarta ásni a harci szellemüket, továbbá bátorítani akarta őket az átállásra, mivel nem sokkal az év eleje után a Vörös Hadsereget és a területen működő partizán szervezeteket arra utasította, hogy a magyar egységeket ne támadják többé...A Wehrmacht oldalán harcoló román egységekre vonatkozó efféle parancsról nincs tudomásunk.    

Elmondható tehát, hogy a németek és a szovjetek kb. egyformán kevésre becsülték a honvédségi megszálló csapatokat. Mielőtt ezt még figyelmen kívül hagynánk azon az alapon, hogy csak a jellegzetes nagyhatalmi gőg újabb bizonyítéka, érdemes megnézni, mennyire hasonló értékelést ad a témáról a Magyarország a XX. században c. könyvsorozat:

A magyar hadvezetésnek rövid idő állt rendelkezésére, hogy csökkentett harcértékű alakulatait felállítsa. Hadrendjük kialakításakor arra törekedtek, hogy ennek munkálatai egyenletesen érintsék valamennyi hadtestet, de az otthon maradó seregtestek ne veszítsenek lényegesen ütőképességükből. A dandárok ennélfogva az ország különböző területeiről származó ezredekből és zászlóaljakból alakultak meg. Személyi állományuk nagyobb részben idősebb korosztálybeli vagy nemzetiségi, hiányosan kiképzett legénységből állt.

Ungváry Krisztián pedig további magyarázatot adott a magyar keleti megszálló csapatok viselkedésére:

A magyar honvédség kevésbé viselkedett fegyelmezetten, mint a Wehrmacht. A két szervezetet összehasonlítva, az elsőnél gyakoribban voltak az önkényeskedések, kevésbé voltak tekintettel a helyi lakosság érdekeire. Ez nem meglepő, hiszen szemben a Wehrmachttal, amely messzemenőkig rá volt utalva a helyi lakosság együttműködésére, a magyar csapatok abból indulhattak ki, hogy szovjetunióbeli tartózkodásuk ideiglenes vendégszereplés csupán.

Ahogy a nemrég megjelent dokumentumkötetből kiderül, a honvédségi megszálló erők által a civil lakosság rovására elkövetett tömeges megtorló akciók és fosztogatások nemcsak a főparancsnokság által érvényesített megszállási politika jellegéből fakadtak, hanem a csapatok felkészületlenségéből és alacsony harci moráljából is. És természetesen nem ez volt az egyetlen eset a történelemben, amikor a magyar vezetés politikai opportunizmusból idegen földön folyó katonai műveletek támogatására küldött csapatokat anélkül, hogy megfelelő felszerelésükről, kiképzésükről gondoskodott volna. Ha ezt figyelembe vesszük, az említett dokumentumgyűjtemény "leleplező" jellege, amit szerkesztői annak tulajdonítanak, mindjárt nem tűnik olyan jelentősnek. Elvégre ha ezeket a többnyire hallgatás leple alatt tartott tényeket mondjuk az átlagos Blikk-olvasók elé tárnák, mégis hány százalékuk lepődne meg rajtuk? Három?

Utószó helyett zenével búcsúzom: