Az Írországban régóta népszerű viccek közül az egyik egy angol megszálló katonáról szól, aki szuronyával keresztüldöfi az idegen uralom ellen tiltakozó ír prolit, aztán a forma kedvéért hangosan összeszidja és jól bele is rúg néhányat, miközben a szerencsétlen kivérzik az árokban. Utolsó erejével a haldokló pápista még megkérdezi: "miért haragudtok ránk ennyire?", mire az angol lehajol és a fülébe súgja: "te disznó, sosem fogjuk megbocsátani nektek, amit veletek tettünk".

Kb. erre a kedélyes párbeszédre emlékeztettek a többségében ingerült és utálkozó internetes reakciók, amelyek az átlagemberek részéről az elmúlt héten itthon érkeztek A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-1947 című (itt is megrendelhető) kiadvány megjelenésére. A címet nagy rosszindulattal sem nevezhetjük szenzációhajhásznak, és a rövid kommentártól eltekintve a mű lényegében nem más, mint összesen négy orosz archívumból származó, a közönség elől eddig elzárt 185 hivatalos dokumentum gyűjteménye, márpedig az efféle csontszáraz nyelvezetű anyagok közös ismertetőjele, hogy tartalmuktól függetlenül az utca emberét legfeljebb ásításra ingerlik. Főleg akkor, ha kb. 70 évvel ezelőtt gépelték papírra azokat.

A hazai figyelem felkeltésének tehát más okai voltak. Egyrészt részletesebb magyarázatra aligha szorul, hogy aki megkérdőjelezi egy nép saját magáról kialakított képét, az nem nagyon fog a körükben pozitív fogadtatásra lelni - és a különféle sérelmeiket szívesen felhánytorgató, legyőzött népekre ez fokozottan érvényes. Márpedig az erkölcsi fölényben lévő permanens áldozat szerepével, amelyet a magyarság már réges-régen magára öltött, nem igazán lehet összeegyeztetni azt a kellemetlen tényt, hogy fegyverforgató fiainak tevékenysége nem mindig korlátozódott az anyaföld hősies, tiszta kézzel folytatott védelmére.

1941 végén öt, 1943 közepére már kilenc honvédségi megszálló seregtest állomásozott a keleti területeken német parancsokság alatt. Az ukrán, belorusz és orosz szovjetköztársaságok területén a nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint összesen 100 ezer polgári lakos és 24 ezer hadifogoly likvidálásában vettek részt, főleg a különböző partizánvadász műveletek során, továbbá...

a szovjet hatóságok kimutatása szerint a magyarok összesen 378 ezer építményt, közöttük mintegy 141 ezer lakóházat, csaknem 10 ezer kulturális és szociális létesítményt romboltak le vagy rongáltak meg. Százezrével rekviráltak állatokat, mezőgazdasági és egyéb berendezéseket, több millió hektárnyi vetést pusztítottak el. 

A hazai viszonyokat ismerve a másik ok is elég kézenfekvő: a kötet főszerkesztője, a több olvasó számára bizonyára ismerős Krausz Tamás és a dokumentumokat nyilvánosságra hozó orosz levéltárak vezetői nem is csináltak titkot a megjelentetés mögötti, tisztán belpolitikai jellegű szándékokból:

A rendszerváltást követően a hazai történészek körében az a felfogás kezdett uralkodni, hogy – Stark Tamást idézve 1991-ből – „a németekkel ellentétben a magyar tisztikar és legénység nagy része, mint számos visszaemlékezésből kiderül, sajnálatot és együtt érző rokonszenvet érzett a nincstelen ukrán és orosz parasztság iránt". Az ehhez hasonló vélekedések elterjedéséhez hozzájárult az a nemcsak nálunk, hanem a térség más országaiban is alkalmazott taktika, amely minden felelősséget igyekezett a németekre hárítani. Magyarország esetében a törekvés újabban összekapcsolódik a Horthy-korszak politikai rehabilitációjának kísérletével.

   Az egyik közreműködő orosz levéltáros/történész nyilatkozata szerint:

Az utóbbi években megfigyelhető, hogy a náci Németország korábbi csatlósai próbálnak kifarolni a felelősség alól, azt állítva, hogy ha harcoltak is, függetlenül háborúztak. Magyarország is igyekszik valamilyen módon azt erősíteni, hogy igazából nem volt szövetséges, és erőszakkal lett berántva a háborúba.

Amikor a nálunk uralkodó felfogásról meg vélekedésekről beszélünk, érdemes felidézni, hogyan is magyarázták az egyszerű népnek a haza 2. világháborús szerepét a történtek óta. A létező szocializmus idején ugyebár kb. így nézett ki a hivatalos verzió:

A Horthy-diktatúra vitte bele könnyelmű módon az országot egy vesztes háborúba és szolgáltatta ki a fasisztáknak a zsidó kisebbséget. Széles körű népi elégedetlenség formálódott velük meg német szövetségeseikkel szemben, ezért a rendszer egyre szélsőségesebb hatalmi eszközöket alkalmazott. Amikor Horthy nem akart több áldozatot hozni és rezsimje megmentése érdekében megpróbált kiugrani a háborúból, a németek háttérbe szorították és az egyébként is hozzájuk húzó magyar katonai-karhatalmi vezetésre hagyatkozva gondoskodtak arról, hogy Magyarország utolsó csatlósuk maradjon.

1989 után pedig kb. így változott meg:

A magyar politikai vezetés a románokkal és szlovákokkal szembeni politikai előnyszerzés reményében a németek kedvében akart járni a SzU elleni háborúba való belépéssel, ám amikor a várt gyors győzelem lehetősége elillant, már csak kelletlenül folytatta a háborús erőfeszítéseket, ezek alól igyekezett kivonni magát. A németek kényszerítették a nyilvánvalóan vesztes háború folytatására, a vidéki zsidóság deportálására. 

Láthatjuk, hogy a kettő között valójában nincs lényeges különbség. Végső soron mindegy, hogy az országra zúdult háborús katasztrófáért Hitlert vagy Horthyt tesszük felelőssé, ha kiindulópontunk szerint a passzív, tehetetlen magyar nép egyiküket sem hatalmazta fel semmire, egyikhez sem volt köze és úgy fogadta mindkettőt, mint az istencsapást. Ezt a tabut Krausz úr elvtárs sem akarja megpiszkálni, másképp nem mondta volna a magyar hadsereg keleti hadszíntéren elkövetett rémtetteiről, hogy azokért a magyar népet semmilyen felelősség nem terheli.

Könnyen belátható, hogy eme tézis továbbgondolása minimum érdekes kérdéseket vet fel. Ha a magyar nép semmiért nem felelős, amit urai elkövettek, elrendeltek az általános és titkos választójog bevezetése előtt, akkor tulajdonképpen miért lenne szükség az úgynevezett "múlttal való szembenézésre", amit Krausz és más értelmiségiek előszeretettel sürgetnek, amelynek elmaradását valamiféle társadalmi betegségnek tekintik?  Miért kellene szembenézni pl. azzal, hogy Olaszországgal, Romániával vagy Szlovákiával ellentétben Magyarországon a társadalom semmilyen szintjén nem alakult ki érdemleges ellenállás a németekkel kötött háborús szövetséggel szemben? Vagy azzal, hogy - Ungváry Krisztián nyers megállapítása szerint - a magyar törvényhozók, ha csak rajtuk múlt volna, már 1941-ben megszavazzák a magyarországi zsidóság deportálását?

Ami pedig a háborúba való belépés mellett a háborúban elkövetett bűnökért való felelősséget illeti, annak a németekre hárítása szintén nem a horthysta szerecsenmosdatók ötlete volt, ahogy arra Krausz is alig burkoltan utal:

A szovjetek a béke érdekében nem akarták nemzeti érzésükben megsérteni a befolyási övezetükhöz tartozó népeket. Érdekes módon Rákosi és Kádár szintén össznemzeti érzésekre igyekezett apellálni, ezért ők is jegelték a háborús bűncselekmények nyilvánosságra hozatalát.

Aki olvasta a szovjet tömbépítő külpolitikát is elemző írásunkat, az tudhatja, hogy ebben azért más tényezők is szerepet játszottak. Miután a Szovjetunió saját hatalmi tömbjébe vonta Magyarországot (is), magától értetődően tabutémává vált minden gusztustalanság, amit hadseregeik 1941-45 folyamán egymás területén elkövettek, elvégre ezek emlegetése óhatatlanul aláásta volna a papírforma szerint virágzó barátságot és internacionalizmust. Ebből fakadóan a keleti hadszíntér efféle eseményei akkor kerülhettek csak be a szocialista történelmi kánonba, ha németek voltak az elkövetők. Az persze nem vitás, hogy a felelősség németekre való áthárítása 1989 után is vígan folytatódott, igaz teljesen más - mondhatni prózaibb - megfontolásokból, de ez a kényelmes szokás jóval korábban alakult ki.

A hivatalos hozzáállás más tekintetben is többé-kevésbé változatlan maradt a szovjet tömb szétesése dacára is. Immár nyíltabban lehetett itthon beszélni arról, hogyan fosztogatta-alkoholizálta-erőszakolta végig a Vörös Hadsereg a Battonyából Nemesmedvesbe vezető utat, de ezzel kapcsolatban nem történt bármiféle politikai gesztus, mivel a jelek szerint a hivatalos szervek mindkét országban jobbnak látták, ha nem bolygatják ezt a témát. Oroszországban a jelcini és putyini garnitúra pedig a birtokában lévő bizonyítékok dacára a magyar megszálló csapatok tetteit sem hánytorgatta fel, részben nyilván azért, mert csak arra a reakcióra számíthattak volna, mint amire a vértócsában fekvő ír. A magyar hadtörténet eme fejezete pedig nemcsak a magyar önképbe nem fért bele, hanem abba a képbe sem, amit a magyar politikai "elit" a Horthy-rendszerről a rendszerváltás után ki akart alakítani. Erdélyi Péter Doni tükör c. alkotását, melyet 2003-ban készített a Don-kanyarban a 2. honvédsereg sorsáról és a megszállási politika rögvalóságáról, pl. ilyen megfontolásból nem adta le a magyar állami televízió.

A történelmi emlékezet felejtés/maszatolás szokása tehát nem változik, csak a politikai megfontolások, melyeket kiszolgál. A kötet szerzői szemmel láthatóan nem szívesen hangsúlyozzák ki, hogy a jelképes gazt, melynek kigyomlálását meghirdették, bizony még az elvtársak ültették el és öntözték négy évtizeden át.

De Magyarország esete természetesen nem egyedi - a németek kivételével tulajdonképpen az összes volt hadviselő fél lakosságáról nyugodtan kijelenthetjük, hogy makacsul ragaszkodik a képhez, amit hazája 2. világháborús szerepléséről még a harcok idején meg az azt követő évtizedekben kialakított magának.

persze teljes társadalmi konszenzus a témáról azért még az idősebb német generáció körében sem tapasztalható

Az persze más kérdés, hogy ezt a hozzáállást mennyire kezdi ki az úgynevezett történelmi revizionizmus meg a tabudöntögetés. Az Egyesült Államokban például az efféle mítoszok lényegében sértetlenül vészelték át az elmúlt hét évtizedet. Az oroszok pedig más tekintetben jelentenek kivételt, ők ugyanis nemcsak a 2. világháborús tevékenységüket igyekeznek a lehető legkedvezőbb színben feltüntetni, hanem a háborút megvívó politikai rendszerük többi tettét is. A végrehajtók zöme a magas beosztású parancsnoktól a közkatonákig bezárólag ennek megfelelően a mai napig nem értékelt át vagy bánt meg semmit sem (lásd pl. itt és itt).

Így aztán marad a maszatolás, egymásra mutogatás és fogak csikorgatása. Így belegondolva lehet, hogy ezen a téren is a - szintén kivételt, csak másfélét jelentő - britekről kellene példát venni. A megbánás meg a történtek átértékelése persze nekik sem az erősségük, de azt felismerték, hogy ha újra meg újra igazolást adnának a háborús döntésekre és a tovatűnt világbirodalom tetteire, azzal akaratlanul is emlékeztetnének mindenkit arra, ami történt. És mivel a régi dicsfény visszaszerzésére egyébként sem lehetett számítani, a haza régi kultúráját és módszereit hagyták szép csendben elenyészni, és eladhatóbb arculatot fordítottak a világ felé. És mivel "Cool Britannia" lett a szlogen a "Rule, Britannia!" helyett, az ország neve hallatán ilyesmi jut az átlagember eszébe:

Nem pedig ez: