Kevés olyan ország van Közép-Európában, amely ne mondhatná el magáról valamilyen formában, hogy évszázadokig a függetlenség és megszűnés különböző fázisai között ugrándozott, ahogyan azt szomszédai aktuális nagyhatalmi érdeke éppen megkívánta. Lengyelország azonban, amely stratégiai fekvése miatt már évszázadok óta éket képez az orosz és német nagyhatalmak között, talán még az átlagosnál is színesebb hadtörténelmet mondhat magáénak.

Lengyelország sorozatunk következő tagjaként több szempontból is egyedi. Egyrészt nem szomszédos hazánkkal, sőt a legendás lengyel-magyar barátság okán haderejének vizsgálatakor nem is lényeges kitérnünk arra, hogyan is teljesítenénk a varsói sólymok és társaik ellenében. Mérete és jelentősége miatt mégis megérdemli, hogy az eddigi országoknál nagyobb teret szenteljünk neki.

Mielőtt korábbi sorozatunkat folytatva górcső alá vennénk a kelet-európai NATO-bővítés eddig legnagyobb és legpotensebb tagját, emlékeztetőül idézzük fel a XX. század második felének multilaterális, európai szövetségi rendszerei kapcsán korábban felsorolt funkciókat:

1. Extra biztonsági garanciák a szomszédokkal szemben (különösen ugyanazon szövetséghez való tartozás esetén)

2. Európa önálló „tömbösödésének” akadályozása

...és „mellékhatásokat”:

3. A fennálló politikai rendszer és ideológia védelme (akár a szövetség határain túl is)

4. Lehetőség a potyautas magatartásra és költségminimalizálásra (elsősorban kisebb tagok számára)

Történelmi háttér

A lengyelek tehát sokszor tapasztalták saját bőrükön, hogy mi történik, ha az ember Közép-Európában önállóan, vagy pusztán távoli szövetségesekre hagyatkozva akar megállni a saját lábán. A hajdani dicső középkor után országuk feldarabolása a XVIII. században a három szomszédos nagyhatalom által volt az első, majd 150 éves pofon. A XX. század tapasztalatai aztán alaposan megtanították a lengyeleket arra, hogy nemcsak közvetlen szomszédaikban, de sokszor még saját szövetségeseik adott szavában sem bízhatnak meg maradéktalanul. De legalább arra bizonyosan, hogy a kezdettől fogva irreális segítségnyújtási ígéreteknek nem ülünk fel.

A frissen újjászületett Lengyelország a szövetségi rendszerekkel kapcsolatban először is megtapasztalhatta, hogy francia és brit „barátai” vidáman végignézik, ahogy Hitler és Sztálin csapatai baráti alapon megosztoznak területein a második világháború nyitányaként. Másodszor pedig megtapasztalhatta azt is, amikor ugyanezek az államok ugyanígy kvázi végigülik mind a varsói felkelést, mind a szovjetek térnyerését, melynek révén végül Lengyelország nem csak a „keleti” befolyási zónába került, de jelentős határátrajzolásokat és népességtranszfert is el kellett szenvednie. (Gondoljunk csak a teheráni és jaltai konferenciák döntéseire.)

Ezt követően pedig a Varsói Szerződés keretein belül megtapasztalhatta azt is, hogy milyen érzés, amikor egyik legnagyobb történelmi ellenségünkből egy csapásra a legfontosabb, domináns szövetséges válik. A dilemma adott volt: bár a tömb kettes számú tagjaként Lengyelország méreténél és elhelyezkedésénél fogva igen fontos volt a szovjetek számára, a lakosság nagy része továbbra is jelentős ellenérzésekkel figyelte a szovjet befolyást és az ezzel járó ideológiát. Szerencséjükre rendelkezésre állt a Lengyel Néphadsereg elitjének azon része, amelyik a szovjetek oldalán harcolta végig a világháborút, így az egyenruhások a lakossághoz képest pozitívabban viszonyultak Moszkvához. Ennek köszönhetően a szovjet katonai jelenlét is arányaiban kisebb volt Lengyelországban, ám cserébe az irányvonal megtartását természetesen elvárták tőlük is. Így a lengyel haderő egységei két alkalommal is bizonyíthatták, hogy hűek a testvéri segítségnyújtás eszméjéhez: először '68-ban Csehszlovákiában, majd - a VSz történetében példa nélküli módon - házon belül is segítséget nyújthattak saját népüknek a szocializmus megmentésében. (Az 1981-es hadiállapotról lásd korábbi cikkünket.)

Mindez aztán nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mára a lengyel népi – és biztonságpolitikai – gondolkodást áthassa egy-egy jó adag orosz- és német-fóbia, továbbá a szövetségi rendszerekkel szembeni relatív bizalmatlanság. Utóbbit valahogy így fogalmazhatnánk meg „lengyelül”: amíg nem teszünk le eleget az asztalra, addig a szövetségeseink sem fognak keresztbe tenni egy szalmaszálnál többet az érdekünkben, amikor itt van az ideje. (A semlegesség, vagy a „körkörös védelem” tarthatatlansága pedig ugye az ország földrajzát és történelmét elnézve bármely hétköznapi lengyel szántóvető számára is belátható.)

Nem csoda hát, hogy a VSz felbomlását követően Lengyelország az első volt azok között, akik aktívan közeledtek a NATO, és azon belül is egyetlen külpolitikai partnerük, akiben a történelem folyamán nem csalódtak annyit és akkorát: az Egyesült Államok felé. A lengyel biztonságpolitikai gondolkodást tehát első körben a szóba jöhető partnerek mentén elemezzük:

A lengyel kül- és biztonságpolitikai stratégiai prioritásai partnerenként

Egyesült Államok: a lengyel-amerikai összefonódásnak több történelmi vonatkozása is van, amelyek megkönnyítették a lengyelek közeledését a '90-évek kezdetétől a tengeren túl felé. Ide tartozik az emigráns lengyel katonatisztek szerepvállalása az amerikai függetlenségi háborúban, csakúgy, mint a több millió lengyel bevándorló szerepvállalása az Újvilág építésében, amely így a mai napig milliós lengyel hátterű népességgel is rendelkezik.

Mint már említettük azonban, az USA-t a fentiek mellett elsősorban két tény teszi a lengyelek számára különösen vonzó partnerré: egyrészt a vezető világpolitikai státusz, amelyre a lengyelek a mai napig egyfajta ellensúlyként tekint a közeli Oroszországgal szemben, másrészt az USA-val, mint szövetségessel kapcsolatos negatív történelmi tapasztalatok hiánya. (Bár a 2. vh. utáni rendezésből ők is bőven kivették a részüket.)

Varsó prioritásai tehát gyakorlatilag a VSz-ből való kiszakadástól kezdve igen egyértelműek voltak: minél erősebb transzatlanti kapcsolatokra törekedni annak érdekében, hogy az Egyesült Államoktól garanciákat kaphassanak bármely vélt, vagy való orosz fenyegetéssel szemben – akár a NATO keretein belül, akár azon kívül is. Az USA számára azonban Lengyelország csak egy volt a számos posztszovjet/posztszocialista térségbeli kisállam közül, amelyeket természetesem szerettek volna a demokrácia és kapitalizmus táborában látni – de azért az ezzel járó költségek reális szinten tartása mellett.

A lengyelek is tisztában voltak vele, hogy nincs ingyenebéd. Így a két évvel az 1999-es NATO csatlakozásukat követően megérkező globális terrorellenes háborút jó lehetőségnek tekintették, hogy bizonyítsák szövetségesi lojalitásukat a szövetség vezető hatalma felé. Lengyelország, bár hadereje szomszédaihoz hasonlóan leépítésekkel, az elavult haditechnika jelentette kihívásokkal és csökkenő költségvetéssel kellett szembenézzen, igyekezett kivenni a részét az afganisztáni és iraki missziókból, például különleges erők küldésével.

Különösen Irakban jutott nagy szerep a lengyeleknek, ahol a Bush-kormány igyekezett minél jobban kiemelni a NATO-n belül is vita tárgyává váló beavatkozás „többnemzeti” jellegét. Így fordulhatott elő, hogy Lengyelország 2003-ra a „nyolcak levelének” legfontosabb közép-európai aláírójaként egy egész iraki megszállási övezet boldog tulajdonosa lehetett, egy tucatnál is több nemzet alkotta igencsak vegyes kontingens élén. A lengyelek felkészültségét bizonyítja, hogy ezt a feladatot – több-kevesebb sikerrel – teljesítették is. Lengyelország tehát 2008-as kivonulásáig jelentős katonai és pénzügyi erőforrásokat, valamint 25 katonája életét áldozta fel Irakban annak érdekében, hogy bizonyítsa Washington számára lojalitását. Kézenfekvő volt, hogy ezek után valamiféle ellentételezés sem maradhat el, különösen annak fényében, hogy az iraki kalandot – sok más résztvevő országhoz hasonlóan – a lengyelek sem tudták gazdasági előnyökre (például iraki megrendelésekre, vagy az amerikai vízumrezsim lazítására) váltani.

Az USA számára azonban Varsó inkább mint a legnagyobb regionális hadiipari felvevőpiac volt vonzó. Ennek köszönhetően ütötték nyélbe a térség utóbbi évtizedekben legjelentősebb vadászgép-üzletét. Kiöregedő MiG-jeik pótlására Varsó 48 vadonatúj F-16-ost vásárolhatott 2002-ben, tehát a terror elleni háború csúcspontján, még az iraki beavatkozás megkezdése előtt. Méghozzá tehette ezt egy jelentős összegű, nagyon kedvező kamatozású, hosszú távú amerikai védelmi célú kölcsön keretére, majdnem 4 milliárd USD értékben. Források kiemelik, hogy a kölcsön nagysága addig példa nélküli volt az amerikai védelmi fejlesztési segélyezés történetében. Végeredményben mindenki boldog volt: a lengyelek is, hiszen kedvező finanszírozással jutottak modern haditechnikához, és az USA is, hiszen lekötelezett egy közepes szövetségest, mindezt a hazai hadiipar örömére.

Azonban lengyel barátaink számára még modernizált légierő mellett is nagy falatot jelentene az orosz medve, különös tekintettel a nukleáris arzenáljukra. Több garanciára vágytak tehát néhány tucat vadászgépnél. Ezért is karolta fel a lengyel katonai és politikai elit többsége olyan nagy örömmel a Bush-kormány ballisztikus rakétavédelemmel kapcsolatos terveit a 2000-es évek közepétől. A papíron Irán és társai ellen szánt projekt, ha csak szimbolikusan is, de az új generációs rakétavédelem egyik közép-európai bázisává tette volna Lengyelországot, ami igencsak imponáló perspektívának tűnt Varsó számára. Annál nagyobb volt a csalódásuk, amikor megválasztása után nem sokkal (2009-ben) Obama lényegében visszatáncolt a program eredeti formájától, részben a nagy mértékű orosz felháborodás és az ellenlépésként kilátásba helyezett kalinyingrádi rakétatelepítés hatására is.

A lengyelek számára ismét sürgőssé vált, hogy az USA immár kézzel fogható tanújelét is adja annak, hajlandó akár csapatok állomásoztatásával is növelni szövetségese biztonságérzetét. Végül azt elvárt gesztus tényleg kifejezetten jelképesre sikeredett: tavaly felállt az "első állandó USA katonai alakulat" lengyel területen – a kontingens kőkemény 10 főt számlál, tagjai pedig kizárólag repülőműszakiak. Feladatuk - az „elrettentésen túl” – a lengyel légibázisokra közös gyakorlatok céljából érkező amerikai gépek felkészítése.

Ez nem jelenti azonban azt, hogy a rakétavédelmi program teljesen lekerült volna a napirendről. Új formában és szigorúan NATO-keretek között Lengyelország a következő években valószínűleg mégis boldog házigazdája lehet egy kis- és közepes hatótávolságú rakéták ellen telepített rendszernek az USA arzenáljából. Innentől aztán csak csomagolás kérdése, hogy a rendszer lengyel, vagy amerikai jelvény alatt áll majd fel.

Oroszország: Курица - не птица, Польша - не заграница – tartja az orosz mondás Lengyelországgal (és mellékesen a VSz összes korábbi tagjával) kapcsolatban. A hosszú múltra visszatekintő oroszfóbiának lengyel körökben már talán valamivel kisebb divatja van, mint közvetlenül a Varsói Szerződés felbomlása után, de a mai napig a lengyel biztonsági gondolkodás legmeghatározóbb sarokköve. Különösen igaz ez a német-lengyel kapcsolatok rendeződése utáni időszakra, hiszen azt megelőzően Lengyelország az ellenérzések dacára alapvetően örömmel vette a területén állomásozó szovjet erők jelenlétét. Ennek (is) köszönhető például, hogy az utolsó orosz katona csak relatíve későn, 1993-ban hagyta el Lengyelországot, jóval a VSz felbomlása után.

Később, ahogyan Varsó számára nyilvánvalóvá vált, hogy az újraegyesült Németország irányából az euroatlanti integrációnak hála már nem számíthat fenyegetésre, figyelme egyre inkább keleti szomszédja felé fordult. Ezzel párhuzamosan Moszkva is ellenérzéseket fogalmazott meg mind a NATO, mind az EU-integráció kapcsán, példának okáért a kalinyingrádi exklávé elérhetőségének biztosítása miatt.

A lengyelek szemében emellett fontos tanulsággal szolgált a 2008-as orosz-grúz háború is, melynek során Moszkva tanújelét adta annak, hogy az orosz szempontból közelkülföldnek számító területeken a továbbiakban is hajlandó a hagyományos fegyverekkel végrehajtott beavatkozás eszközéhez nyúlni, ha érdekei úgy kívánják. Különösen akkor, ha távoli szövetségeseikben túlzottan is megbízó regionális „ellenlábasai” kellően szemtelenül viselkednek vele szemben.  

Ez már csak azért is hasznos konklúzió Lengyelország számára, mivel Varsó elkötelezett támogatója a NATO és az EU további keleti irányú bővítésének – nem titkoltan azzal a céllal, hogy tovább szélesedjen a közte és Oroszország között elhelyezkedő baráti „pufferzóna”. Így aztán élénk külpolitikát folytat olyan államokban, amelyeket az oroszok a mai napig saját befolyási övezetük részének tekintenek – például Ukrajnában. Moszkvai elvtársaink szerencséjére azonban a túláradó lelkesedést olykor a NATO-n belül sem nézik jó szemmel, így ma már Lengyelország is kevésbé nagy hangerővel áll ki a mihamarabbi ukrán NATO-csatlakozás kieszközölése mellett, mint mondjuk a narancsos forradalom idején.

 A lengyel-orosz barátság elmélyülését nem segítette különösebben a 2010-es szmolenszki katasztrófa sem, melynek során a Katyn-i mészárlás emlékére rendezett megemlékezésre igyekvő köztársasági elnök és egyebek mellett a lengyel hadsereg teljes akkori vezérkara életét veszítette az elnöki Tu-154-es lezuhanásakor. Bár voltak olyan elemzők, akik rögtön igyekeztek kihangsúlyozni az orosz hatóságok segítőkészségét és az esetből adódó „történelmi megbékélés” lehetőségét, a mai napig bőven vannak olyan lengyel hangok, amelyek szerint messze nem egyszerű balesetről volt szó azon az áprilisi napon.

Látni kell azt is, hogy a lengyelek részéről érzett oroszfóbia korántsem annyira kölcsönös. Moszkva számára Varsó egyike a közepes méretű, de alapvetően mégis kisebb jelentőségi „új nyugati szomszédoknak”, akik olykor okozhatnak nehéz perceket például a keleti szomszédsági politikájukkal, de ezzel együtt nem bírnak különös jelentőséggel. Így aztán csak néha foglalhatják el megtisztelő külön helyüket a moszkvai közbeszéd "oroszellenes amerikai-lengyel összeesküvés" frázisának közepe táján.

Európai Unió: A lengyel biztonságpolitikai gondolkodás EU-val kapcsolatos vetületére legalább annyira rányomták a bélyeget a fenti történelmi tapasztalatok, mint a két nagyhatalommal folytatott politikájukra. Egyrészt mind az EU-t (és még hangsúlyosabban a NATO-t) fontos garanciának vélik a németek féken tartása és a nyugati határaik garantálása terén, másrészt számukra a szorosabban vett európai biztonsági együttműködés, részben a korábban megtapasztalt francia-angol passzivitás miatt is kevésbé vonzó perspektíva.

Ezt a mérsékelt lelkesedést tovább csökkenti az a frusztráció, amit Lengyelország az EU-n belüli nagyhatalmi döntések kapcsán nap mint nap átél: hiába szeretne ötödik (vagy a spanyolok után hatodik) meghatározó tagként felzárkózni a „négy nagy” mellé, csekélyebb gazdasági ereje révén a német-francia tengely a szimbólumokon túl kevésbé tekinti őket egyenrangú partnernek. Különösen kiviláglott ez akkor, amikor – válaszul az Obama-kormány rakétavédelemmel kapcsolatos mérséklődő terveire – Varsó új garanciák után nézve 2009 után mégiscsak megpróbálkozott a szorosabb európai védelmi együttműködés propagálásával, remélve, hogy ezzel pótolhatja az átmenetileg kevésbé együttműködő partnernek tűnő USA hiánya révén keletkező űrt. Azonban szembesülnie kellett a védelmi kérdésekben sokkal garasosabbnak mutatkozó nagyok ellenállásával. Így aztán – jelzendő frusztrációjukat – Lengyelország látványosan távol maradt például a líbiai missziótól. Nem túl meglepő módon az elhangzott érvelés kísértetiesen hasonló volt ahhoz, amellyel Németország és Franciaország bírálta az iraki missziót, melyben ugyebár a lengyelek is aktívan részt vettek: nevezetesen, hogy az egész akció célja a gazdasági befolyásszerzés a területen, olaj és társai.

Stratégiai dokumentumok

A fellelhető lengyel biztonsági és katonai stratégiai dokumentumok relatíve kevés újdonsággal szolgálnak az eddig bemutatott anyagokhoz képest, bár az erőteljes atlanti orientáció mindegyikben megfigyelhető, hiszen sokszor első helyen, kiemelten foglalkoznak az Egyesült Államokhoz fűződő bilaterális viszonnyal.

Az aktuális, egymással is átfedést mutató Nemzeti Biztonsági (2007), valamint Nemzeti Védelmi (2009) Stratégiákból azért érdemes kiemelni néhány pontot. Főképp például azt a bekezdést, amely egyértelműen az iraki tapasztalatok okán továbbra is fejlesztendő képességként emeli ki a többnemzeti missziók vezetésére való képességet („leading state”). Ez azért olyan ambíció, amit nem sok környező NATO-tag mondhat el magáról. Ezen túlmenően talán két területet hangsúlyoznak a többi kelet-európai szövetségi taghoz képest valamivel jobban: nem meglepő módon az önálló képességekre alapuló területvédelmet - és ezzel összhangban a hazánkban is nemrég bevezetett önkéntes tartalékos rendszer fejlesztésének szükségességét -, valamint tágabb értelemben az intenzív kifelé irányuló migrációból adódó hosszú távú kihívásokat. Megjelenik még az energiaszektor függetlenségének biztosítása, valamint a külpolitikai orientációnak megfelelően a terrorizmus elleni küzdelemmel kapcsolatos kötelező lózungok.

Szó van még a hazai hadiipar kiemelt szerepéről – ezt sem mondhatja el magáról mindegyik szomszéd, ugyebár, még a stratégia szintjén sem -, valamint néhány alapvető fejlesztési irányról, a teljesség igénye nélkül: stratégiai szállító kapacitás (ami rájuk is férne, hiszen például a már említett 2003-as iraki misszió csapatait jórészt amerikai segítséggel juttatták el a Közel-Keletre), UAV-fejlesztés, stb.

Ha van olyan terület, ahol a lengyel stratégiai dokumentumok szomszédainknál jóval bővebben fogalmaznak, az a középtávú tervezés és koncepcióalkotás. A megszokott, jellemzően 4-5 évente (elsősorban kormányváltás után) frissülő NBS-ek és NKS-ek csoportján túl a lengyeleknél említésre méltó az a hosszú távú dokumentum, ami egészen 2030-ig vázolja a lengyel haderő fejlesztésével és elvárt képességeivel kapcsolatos irányelveket, ötleteket. Teszi mindezt az ottani honvédelmi minisztérium haderő-átalakításért felelős osztályának („Department of Transformation”) jóvoltából.

Terjedelmétől és a kitekintés távjától eltekintve azonban nem szolgál sok újdonsággal, a már-már unalomig emlegetett „új biztonsági kihívások” és „cyber-hadviselés” mellett lényegében azt tudjuk meg, hogy húsz év múlva a jövő lengyel hadereje minden tekintetben a már ma is meglévő új irányelvek alapján szerveződik: kisebb, mozgékonyabb, missziósabb, terrorelhárítósabb, aszimmetrikusabb, városiasabb és így tovább.

Érdekesség, hogy ugyanez a dokumentum a mélyebb európai védelmi integrációt és az „eurohaderő” felállítását a NATO szervezetei keretei alá rendelve képzeli el.

Még néhány érdekes momentum ugyanebből a dokumentumból:
- „Információs csapatok” – azaz a cyber-hadviselésre és a PR-tevékenységre egyaránt szakosodott egységek. Tehát a jövőben ugyanazok fogják meghekkelni a tálibok számítógépes rendszerét, mint akik propaganda-videót csinálnak arról, hogy milyen gonoszak.
- A páncélozott és önjáró tüzércsapatok megtartása a fent említett aszimmetrikus tendenciák kihangsúlyozása mellett is szerepel a dokumentumban ugyanúgy, mint a missziós feladatokra is bevetendő tábori rendőrséggel, mint elkülönülő haderőnemmel.

Látható tehát, hogy a lengyel dokumentumokban is visszaköszön az erőteljes USA-orientáció (illetve az ebből eredő prioritásoknak való megfelelés igénye), valamint a területvédelem folytatólagos hangsúlyozásán keresztül az oroszfóbia is.

Védelmi költségvetés

Lássuk most röviden, elég vastag-e Varsó pénztárcája jelentős szövetségesi ambícióihoz, illetve a Moszkvával kapcsolatos félelmeihez képest?

NATO-összehasonlításban az arányokat figyelve azt kell mondanunk: relatív mértékben mindenképp. A lengyel honvédelmi költségvetés jelenleg GDP minimum 1,95%-ában van rögzítve, méghozzá törvényi szinten. Ettől az értéktől a jelenlegi trendek alapján nem is terveznek jelentősen eltérni. Megjegyzendő, hogy ez az érték a 2000-es évek fordulóján még ennél is magasabb, 2,2 % volt. Ezzel a NATO-n belül az egyik legjobb arányt tudhatják maguknak.

Azonban a lengyel gazdaság erejét figyelembe véve az abszolút honvédelmi költségvetés természetesen már nem emlegethető egy szinten Németországgal vagy Franciaországgal. Még így is tekintélyes, az európai NATO-tagok között a nyolcadik helyet foglalja el, az újonnan csatlakozottak között pedig egyértelműen az elsőt. Kis mértékben tovább növeli a lengyelek mozgásterét az a tény is, hogy kelet-európai szomszédaikhoz képest jóval kevésbé érintette őket a gazdasági válság, így nem szorultak pótlólagos megszorításokra egyebek mellett honvédelmi téren sem. Ennek köszönhetik azt a kiemelt pozíciót is, miszerint 2001 és 2011 között ők voltak a NATO tizenkét legnagyobb védelmi költségvetésű tagállama közül az egyetlenek, amelyik képes volt a honvédelmi költségvetés összegének növekedését felmutatni.

A lengyel honvédelmi költségvetés összege 2012-ben nominálisan 29,5 milliárd zloty volt, ami kb. 8,6 milliárd dollárnak felel meg (forrás: RAND). Ráadásul 2013-ra további növekedés várható. Ez a szint hazánk vonatkozó értékének majdnem nyolcszorosa! Ne feledjük el, lakosság és nemzeti össztermék terén ez a különbség csak négyszeres.

Forrás: European Defense Trends 2012

A potyautas, aki hiába szeretne jegyet váltani

Konklúzióként térjünk vissza kétrészes cikkünkhöz, melyben a szövetségi szervezetek funkcióit és mellékhatásait elemeztük: mennyire érvényesek ezek Lengyelországra? Potyautas csatlósnak nevezhetjük-e Varsót ma, vagy sem?

Extra biztonsági garanciák a szomszédokkal szemben: Mindenképp releváns megállapítás. Hiszen amíg a szövetségen kívüli aspektusban a Varsói Szerződés elsősorban a nyugatnémet szomszédság szempontjából hatott megnyugtatóan Varsó számára, addig a NATO-ban ugyanezt immár keleti szomszédaikkal, elsősorban Oroszországgal szemben várják. A szövetségen belüli aspektus is érvényes, különösen a NATO vs. újraegyesített Németország viszonylatban. Ennek egyik legjobb példája az 1991-es születésű ún. Weimari Háromszög, ami tulajdonképpen Németország kellemes diplomáciai szendvicsbe foglalása volt francia és lengyel szomszédai által, lehetőleg rögtön az újraegyesítés pillanatában.

Önálló európai tömbrendszer kialakulásának megakadályozása: Ez megint csak kitűnően látható a lengyelek, valamint az aktuális szuperhatalom viszonyán. Talán ez az egyetlen funkció, ahol Lengyelország tényleges értékkel bírt és bír szövetségesei számára: míg a Szovjetunió számára Lengyelország stratégiai jelentőségét éppen az adta, hogy hidat képezett az újabb központi tömb kialakulását eleve lehetetlenné tevő NDK-hoz, addig az USA számára Lengyelország határozott atlantizmusa nem egyszer kifejezetten hasznosnak bizonyult arra, hogy saját pozícióját erősítse a NATO-n belül – és az európai védelmi integrációkkal szemben.

A lengyeleknek ezzel szemben védelmi szempontból lényegében mindegy volt, hogy milyen tömbről beszélünk, amíg megkapták a hőn áhított biztonsági garanciákat. Részben ez köszön vissza abban is, milyen rugalmasan próbáltak az USA helyett az EU felé lavírozni a rakétavédelmi program első felmondása után.

A fennálló politikai rendszer védelme: A Varsói Szerződés esetében Lengyelország erre ugyebár az egyik legtipikusabb példa, lásd cikkünk elejét. Érdekes módon ez az atlanti viszonyban is megvan, az átlagember azonban nem sokkal jobban azonosul vele, mint a Varsói Szerződés idején.

Példának okáért a lengyel kormányzat számára nagy dilemma volt, hogy mivel is magyarázzák otthon az igencsak jelentős iraki szerepvállalást. Az átlagos lengyel muzsik számára is az oroszok a mai napig nagyobb fenyegetésnek számítanak, mint bármilyen közel-keleti arab rezsim. A terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek elleni harc a Közel-Keleten és Ázsiában kevésbé érintik a lengyeleket, hiszen tömegpusztító fegyverből bőven elég nekik az is, ami orosz kézben a szomszédban helyezkedik el. A terrorizmus veszélyéről pedig igen nehéz meggyőzni az átlag lengyelt, amíg hazájában – egyebek mellett annak köszönhetően, hogy nem éppen minden bevándorló álomországáról beszélünk – igen ritkán találkozik az iszlám szélsőségek bármilyen megnyilvánulásával. 

Így aztán a lengyel kormányzat azzal a dilemmával szembesült, hogy a várt szoros USA-barátság okán olyan akciókhoz kellett hozzájárulnia, amelyet a lengyel közvélemény alapvetően nem támogatott – holott a mögöttes indok pontosan megegyezett a közvélemény prioritásaival.

Potyautas magatartás: Ha van olyan ország a térségben, ahol ez nem érvényesül, akkor azok a lengyelek. Egyrészt méretükből és stratégiai elhelyezkedésükből fakadóan túlságosan jelentősek ahhoz, hogy potyautasként viselkedhessenek. Másrészt történelmi tapasztalataik miatt tudatosan törekszenek az ellenkezőjére: arra, hogy az aktuális szuperhatalmi partner szoros, megbízható szövetségesként tekintsen rájuk, még akkor is, ha ez nem feltétlen egyezik az általános társadalmi preferenciával. Reménykednek, hogy ezáltal veszélyhelyzetben a nagy erejű szövetséges majd lelkesen siet a segítségükre.

Lengyelország paradox helyzete abban áll, hogy miközben egyre inkább törekszik arra, hogy kitörjön az őt körülvevő potyautas körből, aktuális nagyhatalmi partnere számára a jelentősége egyre csökken. Ahogyan az oroszok számára Varsó leginkább egy ideges kis szomszéd, úgy valójában az USA számára sem többek egy lelkes, de jobb híján missziós ágyútölteléknek használható szövetségesnél.

Emlékezzünk a lengyel katonák hősi szerepvállalására a második világháborúban a nyugati szövetségesek oldalán (Monte Cassino, Arnhem, Honi Hadsereg) és a keleti fronton (Négy páncélos és kutya). Cserébe a szövetségesi szolidaritás jegyében megkapták a varsói felkelés leverését, majd Jaltát és végül a szovjet blokkot. Lengyelország szerencsétlen sorsa részben közepes méretéből adódik. Ahhoz elég jelentős, hogy bármelyik nagyhatalom szívesen fogadja felajánlott erőforrásait, ahhoz viszont már nem eléggé, hogy vészhelyzetben ezt a szívességet viszonozza is. Mai példaként lásd a rakétavédelmi program igencsak döcögős jellegét.

Hogy a lengyel köz- és politikai gondolkodás erre mikor döbben rá, az egy másik nyitott kérdés. Annak a szándéknak, hogy az aktuális nagyhatalomhoz való húzás helyett például regionális dominanciára, az új tagok összefogására és képviseletére törekedjenek, sokkal inkább az EU-n belül van jele elsősorban a közös támogatási politikák terén, a NATO-n belül alig.    

Zárásképpen egy kis kitekintés: érdemes lenne megkérdezni a litvánokat, hogy ők hogy látják a lengyel áldozatvállalást és elárultság témáját. Végtére is hosszú időn keresztül osztoztak „gyengébbik nemzetként” egyazon unión velük, és az 1918 utáni határmeghúzás sem éppen a legbarátságosabban zajlott közöttük. És mivel méreteiből adódóan Litvánia számára még Lengyelország is szuperhatalomnak számít, ezért Vilnius végeredményben hasonló dilemmával szembesül a lengyel-orosz szendvics közepén, mint Varsó.

Lengyelország bemutatását pedig legközelebb a haderőnemekkel, valamint felszereléssel, fejlesztéssel, hadiiparral és aktuális külföldi missziókkal kapcsolatos kérdésekkel folytatjuk.

A fasizmus elleni lengyel küzdelem elmaradhatatlan háziállatai - a kutya...

... és a medve

Források:

- Eredeti dokumentumok:

Lengyelország Nemzeti Biztonsági Stratégiája, 2007

Lengyelország Nemzeti Védelmi Stratégiája, 2009

"A Lengyel fegyveres erők 2030-ban" - A Lengyel Védelmi Minisztérium keretdokumentuma

- Tanulmányok és cikkek:

A lengyel védelempolitika dilemmáiról a VSZ összeomlásának küszöbén (RAND, 1990)

A Lengyel Néphadsereg átalakulása és viszonya a VSZ megszűnéséhez (RAND, 1990)

Az USA és Lengyelország partnerségéről a rakétavédelmi program fényében (SVKI, 2007)

"A lengyel-orosz kapcsolatokról Szmolenszk után" (SVKI, 2010)

A lengyel biztonságpolitika sikertelen európai orientációs fordulatáról (CER, 2012)

Amerikai tanulmány a lengyel F-16-os beszerzésről (GCM Center, 2007)

- Intézetek:

Lengyel Külügyi Intézet

Lengyel Nemzetbiztonsági Hivatal (ez Varsó esetében az elnök mögött álló, biztonság- és védelempolitikai kérdésekért felelős szervet jelenti)