Grodin & Rammjaeger83

Amint posztunk előző részében megállapítottuk, a NATO és a Varsói Szerződés Szervezete - bár struktúrájukban sokban különböznek - alapvető funkciókat tekintve nagyban hasonlítanak egymásra. Mindkét szervezet egy-egy hegemón szerepet betöltő szuperhatalom és európai csatlósállamok csoportjának összefüggő rendszerét alkották, illetve alkotják. Ebben a rendszerben a hegemón szuperhatalom túlsúlya és a közös struktúra plusz biztonsági garanciákat nyújt az európai tagok számára "szövetséges" szomszédaikkal szemben, cserébe a szuperhatalmak befolyásuk révén megakadályozhatják, hogy egy egységes európai tömb jöjjön létre.

Cikkünket két fontos kísérőjelenség ismertetésével folytatjuk, melyek szintén fellelhetőek mind a VSz történelmi, mind a NATO aktuális szervezetében és nagyban befolyásolják a tagállamok magatartását.

1. A fennálló politikai rendszerek védelme határon innen és túl

Sokat emlegetett vélemény a következő: "a Varsói Szerződés valójában csak arra volt jó, hogy biztosítsa az államszocialista rendszerek fennmaradását a tagországokban". Ez valóban tény, még akkor is, ha nem ez volt az egyetlen feladata.

Mindkét szövetség esetében látni kell azonban azt, hogy - különösen az előzőekben bemutatott mögöttes funkciók alapján - a szervezet és a hegemón-csatlós viszonyrendszer megőrzése szempontjából nem az egyes csatlósállamok belpolitikai berendezkedésének, hanem külpolitikai orientációjának megőrzése volt a lényeges cél. Az elsődleges kulcsszavak a "szocializmus" vagy a "demokrácia" helyett tehát a VSz esetében a "szovjetbarátság" (vagy ennek a propaganda szempontjából előnyösebb szinonimái), a NATO esetében pedig az "euroatlantizmus".

Az Egyesült Államok részéről a NATO ugyanúgy fontos szerepet játszik a tagállamok baráti magatartásának biztosításában, mint anno a VSz a Szovjetunió esetében. Az utóbbi részéről az egyetlen különbséget talán az jelentette, hogy kezdettől fogva az efféle barátság alapvető zálogának tekintette saját belpolitikai normáinak a többi tagállam általi átvételét, betartását. Más lett volna a helyzet, ha Moszkva az állampárti diktatúrák hatalmon tartása nélkül is módot talál a kelet-európai országok oroszbarátságának biztosítására. Erre azonban több nyilvánvaló okból (kölcsönös bizalmatlanság, az 1945-ig felhalmozódott súlyos történelmi sérelmek, a Nyugattal való barátkozás vonzóbb mivolta) nem nyílt gyakorlati lehetőség. Vagy nyílt, csak a Kreml azt nem vette észre.

Demokrácia híján egy kelet-európai egypártrendszer szovjetcsatlós mivoltát kizárásos alapon csak annak pártvezetése változtathatta meg - akár azáltal, hogy túlsúlyba kerülnek soraiban az "elhajló", reformista, a szovjet érdekeket kiszolgálni nem hajlandó tagok, vagy mert engedményeket tesznek a nagyobb önállóságot követelő belpolitikai erőknek. A Kreml érdeke az volt, hogy az ország hadereje ilyen kísérleteket semmiképpen ne támogasson, szükség esetén akadályozza/előzze meg azokat, ha pedig a "házon belüli" válságkezelés minden kísérlete csődöt mond, akkor engedelmesen asszisztáljon egy szovjet katonai beavatkozáshoz. Olyan egységes katonai struktúrát kellett tehát létrehoznia, amely (az előző rész végén vázolt funkció mellett) ezt (is) biztosítja. Erre használta fel a VSz-t - miután eredeti feladatát, mint a szovjet diplomácia "ütőkártyája", az nem tudta ellátni (erről bővebben lásd egy korábbi posztunkat). 

Azért érdemes kellően megvizsgálni ezt az analógiát a NATO esetében is, mert a szabad, demokratikus berendezkedés, mint a NATO tagállamok sajátja mára ugyanilyen fontos feltétellé vált az euroatlantizmus fenntartásában. Az európai integráció erősödésével és az ellenségkép átalakulásával az USA számára hasznos kommunikációs eszköz a NATO-ról, mint a közös, "euroatlanti demokratikus értékrend" megőrzését is biztosító rendszerről beszélni.

Ez azonban egyrészt nem volt mindig így. Portugália és Görögország hosszú ideig diktatórikus berendezkedésük dacára voltak tagállamok, de említhetnénk Törökországot is, ahol a hadsereg erélyesen, sőt több alkalommal (1960, 1971, 1980) puccs útján is beleszólt a belpolitikába. A hidegháború során a keleti blokk által jelentett katonai fenyegetés mértéke is elegendő volt az USA és a nyugat-európai hatalmak számára, azonban ennek a fenyegetésnek a megszűnésével, az ellenségkép átformálásának igénye mellett ennél már többre van szükség.

Leegyszerűsítve elmondhatjuk: a NATO ugyanúgy a demokrácia és az euroatlantizmus csendőre, ahogyan a VSz a szocialista diktatúráké volt. Ma már a NATO hasonló formában játszik fontos szerepet a tagállamok USA-barátságának biztosításában, mint a Szovjetunió esetében a VSz.

Van ugyanakkor egy fontos különbség. Jelenleg a NATO egyetlen demokratikus tagállamában sincs olyan szintű belpolitikai feszültség, mint ami a VSz egypártrendszereire jellemző volt (ez a helyzet persze még változhat). Nincs szükség NATO-tagországokban állomásozó amerikai páncéloshadosztályokra arra az esetre, ha valahol esetleg "megdőlne a demokrácia" - arról nem is beszélve, hogy ez a szövetség nyilvánosan hirdetett elveivel ellentétes. Kivéve persze Németországot, ahol Irak és Afganisztán után a mai napig a harmadik legtöbb, majdnem 53 ezer amerikai katona állomásozik. Valami oknál fogva, bár 20 éve véget ért a hidegháború, és újraegyesült Németország, nem sürgős kivonulni. Vagy pont épp emiatt?

Ha viszont nincs belső feszültség, akkor nincs "ideológiai misszió" sem. Ebből ered a szövetség határain kívüli missziókkal kapcsolatos NATO-dilemma. Hasonló erejű politikai ellenpólus hiányában a NATO-nak ott kell demokrácia fenntartásáért, illetve megteremtéséért küzdenie, ahol erre lehetősége van. Ha ehhez Afganisztánig kell elmenni, vagy Líbiában kell bombázni, akkor Afganisztánig kell elmenni, és Líbiában kell bombázni.

A lényeg, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a funkció fenntartása és a globális biztonsági egyensúly megőrzése között. Egyrészt sírhatunk amiatt, hogy az afganisztáni háború drága. Másrészt lebegtethetjük Grúzia számára a NATO-tagságot, viszont amikor ezek után kitör egy orosz-grúz háború, akkor már nem fogunk fegyveresen beavatkozni a grúz demokrácia védelmében, hiszen egy fegyveres konfrontáció a világ második atomhatalmával sokkal drágább lenne, mint akárhány év afganisztáni fogócska a helyi törzsekkel.

2. Potyautas magatartás

A fenti biztonsági és politikai dimenziókon kívül természetesen egyáltalán nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a honvédelem mindenhol és mindenkor pénzbe kerül. Amennyiben pedig már feladtam a szuverenitásom egy részét, hogy cserébe a táboromba tartozó hegemón és a szövetség egésze garantálja a biztonságomat a szervezeten belül, akkor bizony bőszen igyekszem ott hasznot húzni a csatlós szerepből, ahol lehet - elsősorban a költségeken, és az előző részben vázolt modellnek megfelelően potyautasként viselkedem. Minél drágábbá válik a technikai fejlődés előrehaladásával a honvédelem, annál inkább. De vajon ez-e az egyetlen út, vagy léteznek alternatívák?

Találunk-e történelmi példát arra nézve, hogy egy kisebb tagállamnak valamelyik szövetségen belül sikerült megvalósítania a potyautasságnál hosszú távon kifizetődőbb politikát?

A potyautas passzivitás fontos tulajdonsága, hogy elfogadja a már felsorolt funkciókat és jelenségeket. Azaz minél inkább inkább igyekszik magát rábízni a hegemón költségén biztosított rendszerre, élvezni ennek intézményesített előnyeit, többek között a szomszédokkal szemben - amennyiben ők is tagok - garantált biztonságot. Cserébe elfogadja önnön szuverenitásának csökkenését, a hegemón által diktált politikai berendezkedést, és nem utolsósorban pénzt spórol.

Tehát, ha egy állam ki akar törni a potyautas szerepből, akkor ezt kizárólag úgy teheti meg, ha a fenti funkciókat nem veszélyezteti vele. Ebből ered a dilemmája. Egyszerre kellene megnövelnie saját, vagy közvetlen környezete jelentőségét, úgy, hogy ezzel nem csökkenti a szövetségen belüli szomszédok biztonságérzetét, nem megy szembe az uralkodó politikai irányvonallal, és lehetőleg nem lépi túl saját, még kényelmesnek tekintett költségkorlátját. Ez pedig nem egyszerű.

A költségkorlát jelentőségét például jól mutatja, hogy csak relatíve gazdag európai országok voltak képesek megvalósítani a semleges, olykor informális módon blokkhoz közeli álláspontot. Gondoljunk csak Svédországra vagy Ausztriára a NATO, vagy Finnországra a VSz esetében. Svájc pedig még nagyobb költségen képes biztosítani magának még nagyobb mértékű semlegességet a mai napig. De ők nem is tegnap kezdték.

Ha szövetségen belüli országokra koncentrálunk, már nehezebb példákat találni. A NATO esetében ott van például Franciaország, amely kezdettől fogva a csatlós szerepéből való kitörésre, az önálló külpolitikai szerepvállalásra, szuverenitása minél szélesebb körű megőrzésére törekedett. Ez pedig már az '50-es évek elején egyenesen vezetett a nem kis mértékben francia nyomásra zajló nyugat-európai védelmi közösségi törekvésekhez - melyek szinte egytől egyig Nyugat-Németország féken tartására törekedtek egy ilyen szervezetbe történő integráció révén -, az amerikaiakkal és a britekkel folytatott vitákhoz, 1966 és 2009 között a NATO katonai szervezetétől való távolmaradáshoz, az önálló atomprogramhoz. Mindez nem kevés ráfordítással járt.

A VSz-ben Románia játszott hasonló szerepet. Kivonta magát a katonai-külpolitikai együttműködésből, és önálló védelempolitikát folytatott. Hadserege nem vett részt a közös hadgyakorlatokon és hadműveleti tervezésben, nem küldött tiszteket a szovjet katonai akadémiákra, és a VSz-ben Románia fordította GDP-je legalacsonyabb hányadát honvédelmi kiadásokra (az utolsó előtti helyen egyébként kis hazánk állt).

Mégsem mondhatjuk, hogy potyautas lett volna, hiszen ténylegesen nem származott érdemleges előnye a VSz-tagságból, sőt: a román vezetőkre pont egy csehszlovákiai mintára végrehajtott katonai intervenció jelentette a legnagyobb veszélyt. Nem véletlen, hogy Románia a területvédelemre berendezkedő jugoszláv katonai doktrínát koppintotta le. Olyan forgatókönyv, mely szerint a VSz megvédi őket bármilyen külső v. belső fenyegetéstől, még elméleti szinten sem nagyon létezett.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a SZU valószínűleg egyetlen más VSz-tagállam részéről sem tűrt volna el ilyen "különutas" tempót, de Románia a szövetség stratégiailag legjelentéktelenebb tagjának számított, kommunista rendszere pedig egészen 1989-ig "megnyugtatóan" szilárd volt.

Mindent összevetve ez a román politika egy kis/közepes állam laikus és büszke átlagpolgára szemében első látásra vonzónak tűnhet, de annak mérlege legalábbis vegyes képet mutat. Az nyilvánvaló, hogy megfelelő körülmények között az efféle tagállami magatartás növeli az adott ország kül- és belpolitikai mozgásterét, nemzetközi presztízsét. Ám ez nem feltétlenül szolgálja az ország (pláne nem az állampolgárai) érdekeit, ahogy azt a Ceausescu-házaspár uralma is ékesen bizonyította. Egyáltalán nem egyértelmű tehát, hogy Románia a potyautas és/vagy csatlós magatartással rosszabbul járt volna.

Konklúziók magyar és regionális szempontból

Cikkünket nem(csak) azzal a céllal írjuk, hogy absztrakt körülmények között elmélkedjünk a regionális védelmi szövetség létének értelméről. Ellenkezőleg, szeretnénk rávilágítani azon konklúziók fontosságára, amelyek a fenti tézisekből a magyar biztonságpolitika számára levonhatóak.

1. Biztonságért szuverenitást

Kiindulópontként el kell fogadni azt az alaphelyzetet, hogy jelenleg ugyanannyira a NATO, illetve az USA kis csatlósa vagyunk, amennyire ez a VSz-ben a Szovjetunió viszonylatában igaz volt. Mit jelent ez azon viták szempontjából, amelyek jelenleg folynak aktuális védelmi szövetségünk belül, s amelyek hazánkat is érintik?

Vegyük például az egyik jellemző vitát, mely szerint a NATO-n belül a területi alapú védelem koncepciója vetélkedik az érdekalapú védelemmel. Azaz: elegendő otthon ülnünk és várnunk, hogy a NATO megvédjen minket, ha jönnek mondjuk az oroszok, vagy igenis el kell mennünk Afganisztánba és tálibokra lődöznünk, olykor elveszítve egy-egy honfitársunkat egy több ezer kilométerre zajló háborúban, amihez a lakosság jelentős része szerint "hazánknak semmi köze"?

Ha visszatekintünk az első funkcióra (ellenségkép szükségessége annak érdekében, hogy a tagok közti esetleges súrlódásokról eltereljük a figyelmet) és a szervezetek fontos kísérő jelenségére (politikai rendszerek fenntartása), akkor láthatjuk, hogy ez a vita valójában irreleváns. A területi alapú védelem koncepciója a hidegháború végével lényegében okafogyottá vált, mert az ellenségkép, amivel szemben a koncepciót ki kellett építeni, megváltozott. A NATO számára a területen kívüli, "antiterrorista" és békeépítő missziók végrehajtása létszükséglet: ezzel biztosítja az ellenségkép, a figyelemterelés mértékét, és ezzel együtt a politikai egység fenntartásához szükséges ideológiai hitelességét.

A hidegháború alatt a vasfüggöny két oldalán felsorakoztatott haderők még mindkét szervezet számára maradéktalanul biztosították a szükséges hivatalos ellenségképet és küldetést, így tevékenységük szűkebb keretek közé szorult. Persze ettől függetlenül számos katonai intervenciót, támogató akciót folytatott a két hegemón. De saját szomszédságában - amit egy ma bevett orosz kifejezéssel "közelkülföldnek" is nevezhetünk - mindkettő arra törekedett, hogy az esetleges válsággócokat önállóan kezelje. Jó példa erre a szovjet beavatkozás Afganisztánban, vagy az Egyesült Államok közép-amerikai akciói (Dominika, Grenada, Panama). Ilyen esetekben felesleges lett volna az európai szövetségeseket katonailag bevonni.

Azt viszont mindkét hegemón elvárta tőlük, hogy az adott tömbbel baráti viszonyt ápoló harmadik világbeli államokat katonailag és gazdaságilag támogassák. Ez azonban sosem a NATO vagy a VSz zászlaja alatt történt. Az ilyesmire más struktúrák is rendelkezésre álltak: a KGST, a fejlesztési bankok, katonai/gazdasági együttműködési szerződések. A VSz-tagállamok között pl. az NDK és Csehszlovákia igen tevékenyek voltak ezen a téren.

Az, hogy ezeket az akciókat a hidegháború után a nyugati blokk igyekezett minél inkább “NATO-izálni”, elsősorban annak tudható be, hogy a fenyegetettségérzet és az ideológiai összetartás szempontjából új fókuszra volt szükség. Egy teljesen magába fordult, kizárólag önnön védelmére koncentráló NATO-n belül nem csak a vezető ideológia, az euroatlantizmus léte kérdőjeleződne meg, de előbb-utóbb a tagállamok is feltennék a kérdést maguknak: ha kívül nem lőhetünk senkire, mert senki sem lő ránk, akkor mi lenne, ha egymásra lőnénk? Tehát megrendülne az első funkció. 

Vagy - ami a hegemón szempontjából még rosszabb - a második funkció rendülne meg, és konkrét példával élve Európa feltenné magának a kérdést: egyáltalán mire is jó az "euroatlantizmus"? Ez azonban olyan egységes politikai akaratot feltételez, amelyik a potyautas mentalitást háttérbe szorítva hajlandó magasabb áldozatot hozni az összeurópai érdekekért. Ez pedig Európában - legalábbis jelenleg - nem túlságosan jellemző, idehaza meg pláne nem. Egy ilyen forgatókönyv realitására és változataira terjedelmi korlátok miatt itt nem térünk ki, legyen elegendő annyi, hogy az USA, mint NATO-hegemón szempontjából ez egy nemkívánatos helyzet lenne.

2. A társadalom meggyőzésének szükségessége

Az előző szakasz érvelése alapján láthattuk, hogy olyan vita, hogy a NATO vállaljon-e szerepet a határain túl, vagy sem, a funkcionális szinten tézisünk szerint nem létezik. Akkor mégis miért sulykolják a médiának a tagállamok politikai vezetői, hogy “szerepvállalásunk Afganisztánban elősegíti nemzeti érdekeink érvényesítését”? Elég csak hazánk honvédelmi miniszterének egy nemrég tett kijelentését idézni:

Magyarország nemzeti érdeke, hogy Afganisztán ne válhasson újra a nemzetközi terrorizmus menedékévé, megszűnjön a kábítószer termelésben és forgalmazásban betöltött szerepe, megoldódjon az afgán menekültek helyzete, és a NATO, mint biztonságunk sarokköve hitelességének fenntartásával kerüljön ki az afganisztáni misszióból.

Vegyük észre, hogy a “hitelesség fenntartása” konkrétan elhangzik, még ha a szövegkörnyezet valószínűleg nem teljesen a mi értelmezésünket támasztja alá.

Miért is van szükségünk ilyen beszédekre?

Egyrészt azért, mert a szervezethez kötődő hivatalos ideológia sem a NATO, sem a VSz esetében nem kompatibilis a fent említett nem nyilvános funkciókkal. Sem a békepárti szocializmus testvéri államai, sem az euroatlanti integrációban egybeforrott szabad demokráciák nem foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy fenyegetést jelent-e a szomszéd, sem azzal, hogy az aktuális szuperhatalom csatlósként tartja-e őket. Nyilvánosan természetesen semmiképpen nem, tehát a tényleges funkciók kommunikációja ki van zárva.

Másrészt azért, mert megfelelő tömegkommunikáció nélkül egyetlen modern háború sem eladható. Ahogy azt a már rengetegszer idézett Szun-ce megfogalmazta:

El kell érnünk, hogy a nép ugyanúgy gondolkodjék, mint uralkodója, s így képes legyen vele együtt meghalni, képes legyen vele együtt élni, anélkül, hogy félelmet vagy kétséget ismerne.

A nem nyilvános funkciók, az ellenségkép fenntartása, a hegemón szupremáciájának megőrzése, de ugyanígy a politikai rendszer legitimációja és a potyautas magatartás költségelőnyei is csak akkor őrizhetőek meg, ha a társadalom magáénak érzi a szervezet nyilvánosan deklarált érdekeit. Amennyiben pedig ez a szint nem elégséges, akkor a kérdés: mit tesz a vezető elit annak érdekében, hogy ez javuljon?

Ez utóbbinak azért is van különös jelentősége, mert a NATO tagállamok deklarált politikai értékrendje a demokrácia. Tehát a vezető elitnek nem csak arról kell gondoskodnia, hogy a fent felsorolt értékeket saját érdek- és értékrendjéhez igazítsa, de arról is, hogy ezek a társadalom (szavazók) felé is eladhatóak legyenek, legalább annyira, hogy kommunikációjuk ne eredményezzenek szavazatcsökkenést. A Varsói Szerződés vezetői legális politikai ellenzék híján ilyen tekintetben “kényelmesebb” helyzetben voltak, hiszen az agitációs és propagandamunkára alakított pártszervek és a tömegkommunikáció feletti állami monopólium mellett titkosszolgálati és belbiztonsági eszközök széles tárháza is rendelkezésükre állt.

Ennek a gondolatnak a "hivatalos" szakirodalomban talán leginkább jelen lévő megfelelője az ún. "biztonságpercepció". Azaz, mit tekint összességében a lakosság és a társadalom fenyegetésnek. (másképpen: mi az, amitől a NATO megvéd minket, tehát miért jó a NATO Kovács II. Bendegúz számára.)

Lássuk, mit mond erről a Magyar Honvédség volt vezérkari főnöke a Nemzet és Biztonság 2009/4. számában:

(...) Az előző területekkel ellentétben, a percepció javítása elsősorban nemzeti feladat, hiszen az „ingadozó” országokban meg kell győzni a politikai osztályt, a közvéleményt, az állami szerveket a NATO-feladatok hasznosságáról, arról az összefüggésről, hogy a szervezet feladataihoz történő nemzeti hozzájárulás – közvetlen vagy közvetett módon – hozzájárul az adott tagország biztonságának javulásához is.

Ezt hívja a politikatudomány - nagyon tudományosan - “preferenciaformálásnak”, azaz a választók meggyőzésének a tekintetben, hogy ők valójában mit szeretnének. Kevésbé tudományosan: ez ugyanolyan propaganda, mint a "szocialista népek barátsága". Rávilágít erre Kállai Gyula volt kormányfő javaslata is, mely a Politikai Tanácskozó Testület (a VSz legfelső döntéshozó szerve) az évi bukaresti tanácskozásáról tett beszámolója végén hangzott el az MSZMP KB 1966. július 28-i ülésén (szintén a www.digitarchiv.hu nyomán idézzük):

Az országon belül - gazdasági építőmunkánk ismertetése mellett - folytassuk tovább a tömegek nevelését, rendszeres tájékoztatását, felvilágosítását az alapvető nemzetközi kérdésekről, a nemzetközi erőviszonyok alakulásáról, pártunk és kormányunk külpolitikai állásfoglalásairól. Tovább kell növelni az antiimperialista szellemet és erősíteni kell azt a felfogást, hogy a béke megvédése elválaszthatatlan a szocialista társadalmi és gazdasági rendünk erősítésétől, az építőmunka sikereitől.  

Hogy az efajta “meggyőzés” jelenleg milyen hiányosságokkal néz szembe, jó példázza a következő interjú, amelyben egy magát mértéktartó gazdasági hetilapnak tartó sajtóorgánum újságírója faggatja a NATO leköszönő funkcionáriusát arról, hogy “Lesz-e világháború?”

3. Magyarország, mint potyautas

Afelől ne legyen kétségünk, hogy a honvédelmi költségvetés és az MH állapotát tekintve hazánk jelenleg határozottan potyautas magatartást folytat. Ez azonban nemcsak ránk igaz, hanem számos más európai országra is. Azok az országok, amelyek európaiként magas honvédelmi költségvetést és jelentős katonai kapacitásokat tartanak fent, nem azért teszik ezt, mert olyannyira nagy elkötelezettjei az euroatlanti gondolatnak. (Ettől még természetesen lehetnek azok, csak a két tényező között nincs közvetlen összefüggés.)

A következő dokumentum 3. táblázatában találjuk az egyes NATO-tagok honvédelmi költségvetésének össznemzeti termékhez viszonyított arányát. Nem csak hazánkban, hanem szinte az összes európai országban alatta marad a kérdéses érték a 2%-os képzeletbeli határnak, egyedül az Egyesület Királyság és a már említett, a csatlós szerep ellen “tiltakozó” Franciaország jelent kivételt - meg Görögország, de az ottani gazdasági helyzetet elnézve valószínűleg már nem sokáig. Ettől persze még tény, hogy a 2010-re becsült 1,1%-os magyar értéket csak a két szegényebb balti ország múlja alul, a spanyolokkal és a belgákkal állunk “holtversenyben”, de néhány tized százalékpontnyi eltérés közvetlen szomszédainkhoz képest még nem ok arra önmagában, hogy szégyenkezzünk, és a NATO sem ebbe fog tönkremenni.

Azok az USA, illetve NATO-funkcionáriusok részéről elhangzó rendszeres kritikák, miszerint Európa hozzájárulása a szövetség védelmi kiadásaihoz arányaiban folyamatosan csökken, valójában csak a “kötelező asztalverés” politikáját valósítják meg; az olyan kijelentéseket, miszerint “az európai részvétel csökkenése a NATO jövőjét veszélyezteti”, nem kell túl komolyan venni. Arról nem is beszélve, hogy az arányok eltolódásához az európai védelmi költségvetések csökkenésén túl vélhetően igen jelentős mértékben hozzájárult az USA védelmi költségvetés gyorsabb nominális növekedése.

Ez a vita tehát pont azt az alapfunkciót fedi el, amiről korábban szó volt. Magasabb európai hozzájárulás esetén az USA érdekérvényesítő képessége csökkenne a szövetségen belül, tehát az Egyesült Államoknak meg kell találnia az arany középutat a nadrág szorosabbra húzása és a tényleges befolyásvesztés között. Hozzá kell tenni, hogy amíg a vita az európai tagállamok között 1,5-3% közötti értékekről folyik, addig természetesen semmi veszélye nincs az USA befolyásvesztésének.

(Az európai védelmi kiadások 2001 és 2006 közötti alakulásáról ajánljuk még ezt a tanulmányt.)

A kérdés tehát, ami mélyebb vizsgálatra és vitára is érdemes lehet, itt inkább az, hogy az egyes NATO-tagok közül ki milyen szellemben gazdálkodik a szűkös erőforrásokkal.

4. Sajátos nemzeti érdekeink

A fenti általános tanulságok mellett hazánk történelmi, kulturális háttere és bizonyos, a szomszédainkkal való kapcsolatainkat a mai napig befolyásoló tényezők némiképp tovább módosítják az eredeti hangsúlyokat.

Ennek kifejtéséhez kicsit "trianonoznunk" kell, pontosabban ki kell térnünk a határon túli magyarok helyzetére. Bármennyire is politikailag inkorrektnek hangozhat, ez a szempont nem csak a történelemkönyvek lapjaira tartozik. Noha tény, hogy a VSz egyebek mellett arra is jó volt, hogy megszüntesse, illetve "elnyomja" az 1918-1945 között többféle konstellációban fennálló, nem egyszer fegyveres összecsapásokba torkolló Mo.-Kisantant ellentéteket, hazánk és négy szomszédja integrálásával ezt a funkciót a NATO ugyanúgy átvette. Jugoszlávia '90-es évekbeli belháborúja jól példázza, mi történhet akkor, ha egy súlyos belső feszültségekkel, ellentétekkel teli állam egy nagyobb szövetségi rendszerbe való tagolódás nélkül "lebeg" egy amúgy sem a stabilitásáról híres térségben.

Az, hogy a határon túli magyarság helyzete a mai napig biztonságpolitikai tényező, nem csak a szomszédos országok politikai, kormányzati nyilatkozataiból szűrhető le, de a hazai biztonságpolitikai szakértők elemzéseiből sem hiányzik. Téves feltételezés ugyanakkor a magyar társadalom elkötelezettségét a határokon túli missziók iránt (pl. Afganisztán) ezzel a tényezővel magyarázni, mint például ez az elemzés teszi, ugyanis, még ha ez igaz is, az egyszeri ember ilyenkor valószínűleg nem az afgán határra gondol. A politikai színtérről pedig kitűnő példa az az alig néhány hete egy vezető politikusunkkal készült interjú, amelyben a nyilatkozó elvi lehetőségként nem zárta ki a katonai erő bevetésének gondolatát a '90-es évekbeli bősi vita kapcsán Szlovákiával szemben.

Keď sa stavalo Vodné dielo Gabčíkovo – Nagymaros, tak slovenská strana veľmi brutálne zmenila hranice. Maďarský štát hľadal riešenie prostredníctvom medzinárodného práva namiesto vojenskej sily, ktorú by vlastne mohol v takej situácii použiť.

(Szlovákul értők előnyben, a többieknek ajánljuk a Google Translate használatát.)

Elvben teljesen igaza is volt - ne feledjük, abban az időszakban egyik állam sem volt a tagja egyetlen szövetségi rendszernek sem, szabad volt a vásár. Elvben. Azt, hogy egy ilyen elvi kijelentéssel is mekkorát lehet “ütni”, jól mutatják a válaszként érkezett szlovák nyilatkozatok.

Fontos különbség tehát a NATO és a VSz között a politikai stabilitást biztosító funkció területen kívülisége. A volt szocialista országokra jellemző belső feszültségek hiányában a NATO tagjainak, így Magyarországnak is elemi érdeke a területen kívüli missziók fenntartása és kötelessége az ezekben való részvétel. Ez ugyanakkor nem azért szükséges, mert különben jönnek a tálibok és felrobbantanak minket, hanem mert így őrizhető meg a NATO egysége és a fent említett funkciók fenntartása - nem beszélve a kísérőjelenségként vele járó potyautas magatartásból adódó költségelőnyökkel.

Ez pedig vélhetően így is marad mindaddig, amíg a NATO második - Európa önálló tömbbe tömörülését megakadályozó - funkciója kellőképpen erős. Magyarország egyedül állása az első funkció miatt feszültségforrás lenne, az aktív semlegesség gazdaságilag nem tartható fent, tehát a NATO-VSz mintájú szövetségek egyetlen, hazánk előtt nyitva álló alternatívája egy Európa-központú struktúrában való részvétel lenne. Ennek kialakulása azonban középtávon erősen valószínűtlen.

Megjegyzendő, hogy ebből a szempontból hazánk és NATO-tag, vagy tagságra aspiráló szomszédaink között jelentősebb különbség nincs. Az eddig felvázolt dilemmákkal néz szembe pl. Szlovákia vagy Románia is.

Befejezés

Akkor most megvéd-e minket a NATO? Egy szóval sem állítjuk, hogy nem véd meg. Csak azt állítjuk, hogy a szövetség létezése és működése mögött rejlő funkciók alapjaiban nem különböznek azoktól a mozgatórugóktól, amelyek a Varsói Szerződést tartották egybe. Különbségek csak a felszínen, és elsősorban a körítésként hozzátoldott politikai ideológiák terén találhatóak.

A fenti konklúziók természetesen feltételezik, hogy a biztonsági környezet többé-kevésbé állandó, melyben a NATO területen kívüli missziókra kényszerül ideológiai hitelességének és kohéziójának fenntartása végett. Ha valaha a jövőben a tagállamokon belül súlyos belső feszültségek alakulnak ki, illetve a jövőbeli fenyegetések közül néhány ténylegesen jelentőssé válik, akkor ez is változhat.

Zárásként a következő kérdésekben várjuk olvasóink véleményét:

1. Magyarország 36 évet töltött el a Varsói Szerződésben, és jelenleg 12 éve tagja a NATO-nak. Tagja lesz 25 év múlva is?

2. Kitől/mitől lehet félnivalónk a NATO-n kívül? És a NATO-n belül?

Egy konkrét dilemma: vannak-e pl. egyáltalán olyan közös biztonságpolitikai érdekeink Szlovákiával és Romániával, melyeket a NATO keretében együttesen képviselhetünk, és amelyek sikeresen ellensúlyozzák a hosszú múltra visszatekintő kölcsönös ellenszenvet?   

3. Tényleg Magyarország javát szolgálják a NATO-ban érvényesülő valós funkciók? Jobb-e nekünk a NATO-ban? (Itt természetesen a katonai szövetségre gondolunk, nem az 1990-ben felvállalt demokratikus kapitalista berendezkedésre.) Ha igen, akkor NATO-politikánk változtatásra szorul, vagy sem? 

4. Kinek az érdeke a külföldi missziós részvétel?

5. Sikeresebb-e a NATO a nyilvános céljai kommunikációjában és a társadalom "meggyőzésében", mint a VSz volt?