"Whatever happens, we have got
Remote-controlled drones, and they have not."

Az izraeli kormány - lassan menetrendszerű - gázai tisztogató-szavazatszerző művelete 2008-hoz hasonlóan most is nagyrészt elterelte a nagyközönség figyelmét arról, hogy a fekete kontinens megint közelebb került egy külföldi katonai beavatkozáshoz. A Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) az EU és az Afrikai Unió támogatásával múlt héten az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyását kérte egy tervezethez, mely szerint jövőre egy 3300 fős katonai kontingenst küldenek a baráti Mali megsegítésére a nemzetközi iszlamista terror elleni harcban. A demokrácia, béke és egyetemes emberi haladás egyesült erőinek helyi feladata elvileg arra is kiterjedne, hogy asszisztáljanak a sorozatos harcokat elszenvedett ország területi szuverenitásának helyreállításához és az egyre fenyegetőbb humanitárius katasztrófa elhárításához.

Franciaország és 4 további EU-tagállam már jelezte, hogy reguláris erők harci bevetését nem tervezik ugyan, de hajlandóak katonai támogatást nyújtani a rendcsináláshoz. Az amerikaiak egyelőre csak bizonyos feltételekkel vállalnák ugyanezt, de ha ehhez hozzávesszük, hogy már megpendítették többe között UAV-k bevetését is Észak-Maliban, a választási kampányra sem kell már tekintettel lenni, de a "dzsihádistákkal" folytatott küzdelemben sem tanácsos tétlennek mutatkozni, akkor elég egyértelművé válik, hogy az ő ellenkezésükön biztosan nem fog elbukni ez a vállalkozás, még ha segítséget valami teljesen váratlan okból nem is adnának hozzá. Kína és Oroszország pedig természetesen semmi szín alatt nem akarják eljátszani a fegyveres szeparatizmus elleni harc kerékkötőjének szerepét, így az ügy körüli politikai viták ellenére nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az internacionalista segítségnyújtásnak valószínűleg végül ebben az esetben sem lesz jogi vagy anyagi akadálya.

Az már jóval kevésbé egyértelmű, hogy a műveletnek mégis mekkora esélye van a sikerre, akárhogy is definiáljuk azt, nem beszélve arról, hogy a harcok kimenetelétől függetlenül milyen destabilizáló folyamatokat indíthat el a szomszédos államokban, vagy akár azokon túl. Nyilvánvalóan adja magát a párhuzam a líbiai repüléstilalmi zóna történetével, elvégre az nemcsak Líbiát taszította a gyorsan elszaporodó fegyveres milíciák belháborújába, de Kadhafi ezredes Maliból származó tuareg zsoldosait is arra késztette, hogy kenyéradójuk halála után ezrével térjenek haza az Azavadi Nemzeti Felszabadítási Front (MNLA) zászlaja alatt, mellesleg teljes fegyverzetükkel együtt.

Éppen ez a lökés hiányzott ahhoz, hogy az ország hatalmas északi területein, ahol eleve ingatag lábakon állt a kormányellenőrzés, teljesen felboruljon az erőegyensúly, és végső soron egymással többé-kevésbé együttműködő iszlamista (legalábbis magukat valami olyasminak nevező) fegyveres csoportok kezébe jusson a hatalom. A nyugati politikusokat és nyugat-afrikai puszipajtásaikat szemmel láthatóan nem zavarja (vagy talán nem is érdekli) túlzottan a lehetőség, hogy a katonai akciónak esetleg most is előre nem látható hátrányos következményei lesznek. Annyit mindenesetre a javukra lehet írni, hogy a líbiai háborúval ellentétben most nem hamarkodnak el semmit - az intervenció ötlete lassan fél éve terítéken van, ami ugyanakkor a célpontul szolgáló iszlamistáknak is elegendő időt adott arra, hogy felkészüljenek a hívatlan vendégek érkezésére.

De még gondos tervezés esetén is számolni kell bizonyos kellemetlen hiányosságokkal. Ami Mali hadseregét illeti, amelynek a külföldi kontingensek elvileg csak segítséget nyújtanának Azavad visszafoglalásában, képességeivel kapcsolatban senki nem táplál illúziókat. A hatalmat ténylegesen birtokló puccsisták figyelmét belső ellenségeik levadászása köti le, nem pedig a teljesen lerohadt állapot, amelyben elődeik a csapatokat hagyták. A régióban Csád, Mauritánia és Niger mondhatják el magukról, hogy haderejük bármiféle ismeretekkel, friss tapasztalatokkal rendelkezik a sivatagi hadviselés terén, de egyik sem jelezte, hogy csapatokkal is részt venne a műveletben.

És ezen a roppant barátságtalan vidéken csak az számíthat békés jelenlétre, aki a csempészeti útvonalakat ellenőrző helyi arab és tuareg klánokkal együttműködik, márpedig ezen a téren az iszlamista szervezetek több éves előnnyel rendelkeznek bármilyen idegenhez képest, aki ide beteszi a lábát. Azt pedig felesleges ecsetelni, hogy ezek a haderők milyen csekély tapasztalattal rendelkeznek a felkelők ellen idegen területen vívott küzdelem terén.

De a siker legfőbb akadálya nem ez. Az intervenció fő ellenzője, Algéria ugyanis egyben az egyetlen ország, amelynek a katonai és - ami sokkal fontosabb - titkosszolgálati képességei is megvannak ahhoz, hogy Észak-Maliban változtasson a hatalmi viszonyokon. A világpolitikai paletta egyik érdekes és kevéssé vizsgált színfoltjaként az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság lényegében az utolsó arab diktatúra, amely az egyszemélyes irányítás helyett a kollektív háttérhatalomra épül, a dicstelen történetű Szudán kettészakadása óta Afrika legnagyobb állama is egyben, és a kontinens legnagyobb katonai költségvetését a be nem avatkozás elvéhez való következetes ragaszkodással párosítja. Külpolitikájában a titkos műveleteket, a potenciális fenyegetést jelentő erők egymás elleni kijátszását részesíti előnyben a nyers erő helyett, jelenleg pedig a szokásosnál is kevesebb oka van arra, hogy egy multilaterális katonai beavatkozáshoz csatlakozzon.

A szomszédos és többé-kevésbé baráti rendszerek Tunéziában és Líbiában tavaly a porba hulltak - az utóbbi esetben természetesen pont azok jóvoltából, akik most Algéria segítségére tartanak igényt egy hasonló kalandhoz. És azok az agg tábornokok, akik a gátlástalanság, politikai manőverezés és az arab világban páratlanul hatékony titkosszolgálati módszerek ötvözésével a '90-es években úrrá lettek az iszlamista fenyegetésen, később pedig visszaverték a partokról az Arab Tavasz forradalmi hullámát, nyersen megfogalmazva szép lassan kihalnak. A szintén idős és beteg Abdelaziz Bouteflika, aki az országot hivatalosan vezeti, 2014-ben pedig már aligha fog egy negyedik ciklusba belekezdeni. Az utódlás rendezetlen kérdése már kiélezte az ellentéteket a tényleges hatalmon osztozó katonai-politikai érdekcsoportok között, és kérdéses, hogy az új garnitúra képes lesz-e hatékonyan folytatni az elődök módszertanát a rendszer fenntartására. Algéria tehát viszontagságos idők elé néz, és a növekvő elszigeteltség közepette az hiányzik neki a legkevésbé, hogy a határainál a fejlett Nyugat szűk két éven belül a második darázsfészekbe is jól belerúgjon.

A kompetens résztvevők ehhez a művelethez tehát egyelőre hiányoznak, és egyedül az adhat okot a reményre, ha a tervezet támogatói cinikusabb, kevésbé ambiciózus célokat követnek, mint amelyekre a nyilvánosság előtt hivatkoznak. Szerencsére ez a lehetőség - hogy, hogy nem - nagyon is valóságos. Abban viszonylagos egyetértés van a témával foglalkozó szerzők között, hogy Egyesült Államok és Franciaország észak-afrikai katonai-titkosszolgálati műveleteit inkább mozgatják olaj- és gázipari nagyvállalataik helyi érdekeltségei, mint a nemzetközi terrorizmussal kapcsolatos aggodalmak. Nem véletlen, hogy a maghrebi al-Kaida (AQMI/AQIM) által jelentett fenyegetés hangsúlyozásakor a washingtoni kormány előszeretettel hivatkozik azokra az állítólagos szálakra, melyek a csempészetre és emberrablásokra szakosodó szervezetet a nigériai iszlamistákhoz (Boko Haram) és a bengázi konzulátust ért támadáshoz kötik - Líbiát és Nigériát jóval több gazdasági kapcsolat köti az Egyesült Államokhoz, mint Malit.

A gazdasági megfontolások a már fentebb említett helyi katonai titánok esetében jelentkeznek a leglátványosabban. Vérbeli potyautasként Niger a beavatkozás leghangosabb szószólója, ami részben azzal magyarázható, hogy neki is megvannak a kellemetlen tapasztalatai a tuareg felkelőkkel kapcsolatban, másrészt Csáddal, Kamerunnal és Kínával lépett partnerségre egy kőolajvezeték megépítésére, amely olajmezőit az Atlanti-óceánnal kötné össze. Egy ekkora projektet nehezen lehet tető alá hozni, ha a szomszédban ott éktelenkedik egy kezeletlen válsággóc, másrészt Csádnak és Nigernek is jól felfogott érdeke, hogy a mali események ürügyén szorosabbra fonják az együttműködést nyugati mecénásaikkal, már csak a kínai térnyerés ellensúlyozására is.  

És végül arról sem érdemes megfeledkezni, hogy jó eséllyel mind a nyugati nagyvállalatok, mind a környékbeli országok vezetői érdekeltségekkel rendelkeznek a mali aranybányákban, és ha a katonai intervenció nem is hozza el a világi demokrácia áldásait Azavad zsíros földjére, arra mindenképpen alkalmas, hogy nemzetközileg is elfogadható jogalapot szolgáltasson a megrendült bamakoi rendszer megszilárdítására.

(A poszt címéhez az ihletet Alsir Sidahmed úr adta, amiért ezúton köszönetet mondok neki.)