"Magyarországgal együtt dolgozni olyan, mintha az ember
egy rossz vígjátékot nézne végtelen ismétlésre állítva."

/az amerikai haditengerészet korvettkapitánya (EUCOM), forrás: StrategyPage/

A fenti szavak gyakran merülnek fel szerkesztőségünkben is, ha a hazai kül- és biztonságpolitika kérdéskörét érintő poszt megírása kerül szóba. Rendhagyó módon az új évet most mégis egy - kivételesen - talán pozitívnak is tekinthető eset bemutatásával köszöntjük.

Bár a hírt sem a nemzetközi, sem a hazai sajtó nem verte nagy dobra, a november végi lisszaboni csúcson hat NATO-s külügyminiszter - köztük Martonyi Jánossal - egy rövid performansz keretében állt ki az új START szerződés amerikai ratifikálása mellett, melyre a napokban végül sor is kerülhetett.

Hogy mi közünk volt mindehhez, arra remélhetőleg az alábbiakban némi fényt deríthetünk. S hogy kis hazánknak van-e egyáltalán keresnivalója a világpolitika színpadán, annak megválaszolását - egyúttal boldog új évet is kívánva - olvasóinkra hagyjuk.

Mi történt?

November 19-20-án került megrendezésre a 2010. évi szokásos NATO-csúcs. A találkozó legfontosabb célkitűzése minden kétséget kizáróan a szövetség új stratégiai koncepciójának elfogadása volt, de napirendre került a NATO-orosz kapcsolatok és a rakétavédelmi rendszerek kérdése, s persze az afganisztáni szerepvállalás jövője is. Az  amerikai kormányzat magas rangú képviselői épp ez utóbbi témában tartott sajtótájákoztatójuk végére értek, mikor váratlanul hat fontosnak tűnő figura lépett a színre. A díszes társaság - név szerint Lene Espersen dán, Audronius Azubalis litván, Jonas Stoere norvég, Girts Valdis Kristovskis lett, Nikolaj Mladenov bolgár, és persze Martonyi János magyar külügyminiszter - azonnal magához ragadta a szót.

Az illedelmes bemutatkozást követően elmondták: az új START szerződés körüli vitákat látva döntöttek amellett, hogy ők is felhívják az amerikai Szenátus figyelmét az új fegyverzetellenőrzési megállapodás ratifikálásának égető szükségére.  Sajátos történelmi és földrajzi helyzetükre hivatkozva többen elmondták, hogy az észak-atlanti szövetség tagjaiként, s egyben Oroszország közelében élve különösen fontosnak tartják az egyezmény életbe léptetését. Ez azonban a szövetség egészének érdekében is áll, s elmulasztása komoly csapást jelentene az európai biztonsági rendszerre. Mladenov bolgár külügyminiszter még az elcsépelt szóvicc elsütésének terhét is magára vállalta: "Ne állítsák meg a START-ot, mielőtt elstartolna!" (Derültség a teremben.) Idővel természetesen hazánk külügyminisztere is szóhoz jutott:

FOREIGN MINISTER MARTONYI:  My name is Janos Martonyi.  I’m the Foreign Minister of Hungary.  My country has a very special historic experience with Russia. We also have a special geographic location.  And with all that historic and geographic background, we wholeheartedly advocate the ratification of START.

It’s a general interest of my region, of Europe, and indeed, most importantly, of the transatlantic alliance.  It’s also a global interest, and I would very much encourage, for this reason, not to kill START before it starts, as it has been just said.

And this is a process which is a promise at the same time and a commitment for the whole world.

Thank you.*

Újságírói kérdésre a dán külügyminiszter asszony - sűrűn bizonygatva, hogy konzervatív politikusként senki sem vádolhatja a védelmi kérdések elhanyagolásával - elmondta: a kezdeményezés mögött nem Obama elnök stábja áll, az teljes egészében az ő fejéből pattant ki. A Washington Post szerint Martonyi miniszter úr ezt még a "mindannyian konzervatívok vagyunk" megállapítással is megtoldotta. (Mely tényt azonban kéretik kétkedéssel fogadni, egyrészt mert a mondat a Fehér Ház hivatalos  átiratába már nem került be, másrészt pedig mert a díszes társaságból Jonas Stoere a Norvég Munkáspárt tagjaként kivételesen egy szocdem párt gárdáját erősíti.) Akárhogy is, külügyminiszterünk egy humorbonbonnal zárta le a kérdést:

FOREIGN MINISTER MARTONYI: So I just would like to add that that’s true.  There is a lady behind, as usually - a blond lady - but this time this is Lene and not another one.  (Laughter.)

So a Hungarian would never refuse a request made by a lady. Thank you.**

Eztán sok érdekesség már nem történt, a sajtó figyelme lassan elkalandozott, s az afganisztáni tervekről kezdték faggatni az egybegyűlt NATO-s  külügyminisztereket. Mint azt hamarosan látni fogjuk, e közjáték végül csak egy csepp lett az új START szerződés ratifikálását sürgető állásfoglalások tengerében. De azért bizonyára sok helyen felírták egy darab papír szélére, hogy egykor kik álltak ki mellette.

Mibe keveredtünk?

Igencsak rögös út vezetett az új START szerződés elfogadásához, melyet annak idején itt a KatPolon is megénekeltünk. Az egyezmény nem csak az orosz-amerikai  stratégiai fegyverzetellenőrzés közel egy éves bizonytalan időszakának végére volt hivatott pontot tenni. Sokan egyenesen azt várták tőle, hogy új alapokra helyezze az orosz-amerikai kapcsolatokat, s az utóbbi években igencsak megtépázott globális nonproliferációs törekvéseknek is új lendületet adjon. Amikor Obama és Medvegyev 2010. április 8-án Prágában végre aláírásukkal láthatták el a dokmentumot, a felületes szemlélő számára akár úgy is tűnhetett, hogy a neheze már a múlté. Ám az egyezmény hatályba lépéséhez annak mindkét fél általi ratifikálása is szükséges.

Ez látszólag Oroszországban sem ment zökkenőmentesen, Moszkvában számos képviselő nehezményezte például, hogy a szerződés nem korlátozza az amerikai rakétavédelmi törekvéseket (pedig a megállapodás létrejöttét lehetővé tévő kompromisszumok egyike épp az volt, hogy a stratégiai fegyverkezéshez fűződő elválaszthatatlan kapcsolatának elismerése mellett erről kizárólag a preambulumban essék szó). Persze ne higgyük, hogy a Dumában hirtelen kitört a fékevesztett individualizmus. Anélkül, hogy az orosz demokrácia vívmányait akárcsak egy percre is kétségbe vonnánk, bizton állíthatjuk, hogy a Kreml mindvégig kezében tartotta az események szálait, s a szerződés körüli viták leginkább Washington ösztönzését szolgálták. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az egyezmény december 22-i amerikai ratifikációját látván a Duma - a kezdeti kormánypárti fenntartásokat félretéve - már 25-én hasonlóképp cselekedett.

A szerződés életbe lépése elé a legnagyobb akadályt azonban az amerikai Szenátus republikánus tagjainak egy csoportja gördítette. Az egyezmény ellenzői - élükön az arizonai Jon Kyl szenátorral - két nyíltan felvállalt és két kevésbé reklámozott szempont köré szervezték érvrendszerüket. Első helyen szerepelt a republikánusok régóta dédelgetett házi kedvence, a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer, melyet Obama nem sokkal hivatalba lépését követően parkolópályára állított. Ők persze - orosz kollégáikkal gyökeres ellentétben - épp az Egyesült Államok ilyetén tevékenységekhez való elidegeníthetetlen jogát kívánták írásba foglalni, ám a fentiek alapján ennek épp annyi értelme lett volna, mint a Duma követeléseinek. A republikánusok másik nagy szívfájdalma a taktikai atomfegyverek kérdése volt. Valami csoda folytán ráébredtek ugyanis arra - amivel egyébiránt mindenki más évtizedek óta tisztában van -, hogy tudniillik e fegyverek helyzetét az égvilágon semmi sem szabályozza. Ama felvetés szakmai megalapozottságát, hogy a Stratégiai támadófegyverek további csökkentéséről és korlátozásáról szóló egyezmény rendelkezései a taktikai atomfegyverekre is kiterjedjenek, talán Jeffrey Lewis, az ArmsControlWonk szerzője értékelte a legtalálóbban:

-Tudják, hogy az új START szerződés miért nem tér ki a taktikai atomfegyverek kérdésére?

-Mert egy kib*szott 'S' betűvel kezdődik, azért!

A háttérben persze - nem túl meglepő módon - ezúttal is inkább belpolitikai, mint sem nonproliferációs megfontolások húzódtak. A szerződés vitájában egymásra találtak az amerikai stratégiai erők köré kiépült ipari-kutatóintézeti hálózat lobbistái és a munkaadóiknak otthont adó államok republikánus szenátorai, s igyekeztek az új START ratifikálását egy a nukleáris erők fejlesztését célzó grandiózus csomag elfogadásához kötni. A hadiipar képviselői azonban később jórészt belátták, hogy az orosz-amerikai fegyverzetkorlátozási rendszer felborításával hosszabb távon maguk is többet veszíthetnek néhány zsíros állami megrendelésnél.

A legkomolyabb kihívást azonban mégiscsak a színtisztán politikai alapú ellenállás okozta. Obama már elnöki kampányában is különös hangsúlyt fektetett a nukleáris leszerelés kérdésére, mely a Nobel-békedíj elnyeréséhez is hozzásegítette.  Hivatalba lépését követően a kormányzat tervei közt szerepelt az itt tárgyalt új START szerződés gyors elfogadtatása, majd ennek sikerén felbuzdulva egy taktikai atomfegyverekre vonatkozó megállapodás megkötése az oroszokkal. Az Átfogó atomcsend egyezmény amerikai ratifikációjával, s hosszabb távon az Atomsorompó egyezmény gatyába rázásával, valamint egy hasadóanyag-befagyasztási megállapodás tető alá hozatalával pedig a nemzetközi nukleáris leszerelésbe kívántak új életet lehelni. Ám idővel a béke fekete angyalának kezdeti varázsa egyre inkább megkopott, nagyratörő tervei egyre inkább szertefoszlani látszottak. Az év végére Obamának kül- és belföldön egyaránt egyre nagyobb szüksége kezdett lenni egy fényes győzelemre. Így hát - jobb híján - egyre inkább felértékelődött, presztízskérdéssé vált az új START ratifikációja, s ezt az elnök politikai ellenfelei sem hagyhatták figyelmen kívül.

A kormányzat tehát érthető módon akkor is mindent beleadott volna a ratifikáció keresztülvitelébe, ha nem az ország alapvető nemzeti biztonsági érdeke forgott volna kockán. Így sarokba szorítva azonban az új START támogatóinak zavarba ejtően impozáns listáját sikerült felsorakoztatniuk az ingadozó republikánus szenátorok meggyőzésére. A megállapodás mellett állt ki a STRATCOM feje és 7 elődje, az amerikai nukleáris stratégia felülvizsgálatát végrehajtó Strategic Posture Commission kétpárti elnökei, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke, az NNSA főnöke és számos elődje, az Egyesült Államok majd' minden életben lévő egykori védelmi- és külügyminisztere valamint nemzeti biztonsági tanácsadója, egy nagy rakás szakértő és szakmai szervezet, s végül, de nem utolsó sorban republikánus szenátorok egy csoportja élükön Richard Lugarral. A rendkívüli igyekezetet számos példa igazolja. Susan Collins, Maine állam republikánus  szenátora például egy nyilatkozatában elkotyogta: döntését nagyban befolyásolná, ha a kérdésben az idősebb Bush elnök is állást foglalna. Minden bizonnyal a véletlen műve volt, hogy sajtó képviselői napokon belül kézhez vehették George H. W. Bush egysoros közleményét: "Arra buzdítom az Egyesült Államok Szenátusát, hogy ratifikálja az új START szerződést." S hogy e törekvések végül sikerrel járhattak, ahhoz bizony november végén Lisszabonban a magyar diplomácia is hozzájárult egy kissé. 

Közünk?

A kedves olvasóban ezen a ponton bizonyára felmerül a kérdés: jó, jó, de mégis mit érdekel minket a szuperhatalmak nukleáris alkudozása? Elvégre atomfegyverünk legfeljebb akkor lesz, ha az amerikai légierő olykor-olykor tévedésből megutaztatott eszközeit legközelebb véletlenül nekünk postázzák. S azt is aligha feltételezhetjük, hogy a nagyhatalmak politikáját érdemben befolyásolhatjuk (eltekintve persze az elégtétel bizsergő érzésétől, hogy végre egyszer mi pofázhatunk bele az ő belügyeikbe).

Nos,  kezdjük mindjárt a legelején: bármennyire is elcsépelt buzzwordnek tűnik, azért van abban valami, hogy a NATO és Oroszország között félúton nekünk nem lenne szerencsés, ha ezek ketten összebalhéznának. Meg aztán ez a nukleáris leszerelés dolog sem hülyeség: az nekünk is csak jól jöhet, ha nem flangál máról holnapra a legröhejesebb zsebdiktatúra is atomfegyverekkel. Arról nem is beszélve, hogy az igencsak betegeskedő Atomsorompó egyezmény elviekben egyben a nemzetközi nukleáris ipari együttműködés fejlesztéséhez is hozzásegíthetne, amire - egyes harmatoslelkű értelmiségi orchideák tévképzetei ellenére - azért egyre inkább szükség lesz. Márpedig a döglődő nonproliferációs rendszer gatyába rázása nem fog menni, ha az atomhatalmak sem tudnak, vagy éppen nem akarnak érdemi lépéseket tenni a leszerelés irányába.

Mindez szép és jó, de ne hagyjuk figyelmen kívül az önös államérdek érvényesítését sem. Lehet kérem anyázni a nemzetközi szervezeteket, meg a véget nem érő nemzetközi konferenciákat, de ha a világot nem is váltják meg, annyit azért köszönhetünk nekik, hogy szervezett mederbe terelve az államközi nézeteltérések jelentős részét, egyben az érdekérvényesítés új színterét teremtik meg az olyan kis államok számára, akik szavazataikon túl nem sok mindent tudnak áruba bocsátani a nagyhatalmak jóindulatának megnyerésére.

Lehet, hogy ez a kis novemberi közjáték nem hozta közelebb a világbékét, s talán még a START ratifikálásához sem volt nélkülözhetetlen, de talán kaptunk érte egy-egy pirospontot Obamánál, az oroszoknál, meg azon a kevés helyen, ahol még értékelik, ha az ember konstruktívan áll a világ eseményeihez. Az ilyesmi pedig nem jöhet rosszul, ha pl. szeretnénk, hogy egy árnyalattal komolyabban vegyenek az EU elnökeként, vagy nem akarjuk, hogy közröhejbe fulladjon a - halálcsillaggal propagált - ENSZ Biztonsági Tanács tagsági pályázatunk.

Nem állítom, hogy effajta mélyenszántó megfontolások, vagy akár hosszas szakmai alapozás állt volna külügyminiszterünk Lisszaboni állásfoglalásának hátterében, sőt - a magyar diplomáciai testület korábbi teljesítményeit ismerve - inkább gyanítanám, hogy az ötlet csakugyan a NATO-csúcs egyik kávészünetében fogant meg a dán külügyminiszter asszony fejében, s ahhoz spontán, különösebb politikai előkészítés nélkül csatlakozott néhány talpraesett, kalandvágyó kollégája. Bizonyára a kivitelezés módján is lehetne vitatkozni. Ezúttal viszont legalább a változatosság kedvéért talán egy pillanatra sikerült a világpolitikáról felelősen gondolkodó ország benyomását keltenünk, s nem csak a pofánkat égetjük, mint azt a feledés jótékony homályából újra és újra visszatérő Népirtás Megelőzési Központhoz hasonló épületes fassságokkal szoktuk. És még pénzbe sem került.  

* 

Megj.: Külügyminiszterünk szavait a hitelesség kedvéért a posztban eredeti angolsággal közöltük. Fordításuk az alábbiakban olvasható. Kitartóbbak pár részletet is meghallgathatnak az NPR felvételén.

* "MARTONYI KÜLÜGYMINISZTER: A nevem Martonyi János. Magyarország külügyminisztere vagyok. Országomnak nagyon különleges történelmi tapasztalatai vannak Oroszországgal. Földrajzi elhelyezkedésünk is különleges. És mindezzel a történelmi és földrajzi háttérrel teljes szívvel támogatjuk a START ratifikálását.

Ez térségünk, Európa, sőt, ami a legfontosabb, a transzatlanti szövetség általános érdeke. Egyben globális érdek is, és ezért nagyonis támogatnám, hogy ne végezzenek a START-tal, mielőtt elkezdődne, mint ahogy az az imént is elhangzott.

És ez a folyamat lehetőség, és egyben kötelesség is az egész világ számára.

Köszönöm."

** "MARTONYI KÜLÜGYMINISZTER: Csak annyit tennék hozzá, hogy ez igaz. A háttérben egy hölgy áll, mint mindig - egy szőke hölgy - de ez most Lene és nem más. (Nevetés.)

Tehát egy magyar sohasem utasítaná vissza egy hölgy kérését. Köszönöm." 

 Rádiós tudósítás az eseményről, néhány eredeti szövegrészlettel: