Az USA és szövetségesei által Irakban és Afganisztánban (egykor és ma) alkalmazott katonai stratégia hiányosságait az újságírók és biztonságpolitikai szakértők rendszerint azzal magyarázzák, hogy a demokráciák, bizonyos strukturális adottságaik miatt, szükségszerűen kevésbé hatékonyak a felkelők elleni tevékenység (COIN) terén, mint a keménykezű diktatúrák. De alátámasztják ezt a hevenyészett elméletet történelmi példák és/vagy tudományos kutatások? Jason Lyall, a Yale Egyetem Politikatudományi Intézetének munkatársa utánajárt a kérdésnek. Elemzése az International Organization tudományos folyóirat 2010. téli számában jelent meg. (foly.=>)

A fentebb említett, általában készpénznek vett bölcsesség a következőképpen foglalható össze: a demokráciák nagyobb eséllyel szenvednek vereséget a COIN-ban, mivel

a) érzékenyebbek a katonai veszteségekre, így politikai vezetésük kevésbé hajlandó elkötelezni magát egy elhúzódó (azaz a gyors, relatíve vértelen győzelem esélyével nem kecsegtető) háború mellett

b) kisebb eséllyel alkalmaznak drasztikus, könyörtelen módszereket, mint a diktatúrák, mivel nagyobb figyelmet fordítanak ezek várható nemzetközi visszhangjára

c) közvéleményüket a szabadon működő média következtében könny(ebb)en befolyásolják a felkelők látványos támadásai; az ellenzéki politikai magatartás is legális, ami szintén az ellenséget bátorítja (lásd pl. az ezzel kapcsolatos egyik amerikai városi legendát).

Lyall összesen 286 felkelés történetét vizsgálta meg az 1800-2006 közötti időszakban, és megállapította, hogy ezt semmi nem támasztja alá – egy ország politikai berendezkedése tehát nem befolyásolja az általa vívott COIN-műveletek győzelmi esélyeit. Az ellentétes vélemény elsősorban azért terjedt el mégis, mert a történészek hagyományosan a demokráciák, nem a diktatúrák COIN-műveleteivel foglalkoznak (az utóbbiakról ugyanis magától értetődő okokból nehezebb megbízható levéltári forrásokat találni), ergo az előbbieket nincs is mihez hasonlítani akkor, ha a politikai berendezkedés hadviselésre gyakorolt hatásait akarjuk vizsgálni.

A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy vannak fontos tényezők, amelyeket rendszerint a szakértők sem vesznek figyelembe, holott a politikai berendezkedéssel ellentétben valóban befolyásolják a COIN-műveletek eredményességét:

A harcok színhelye

Egy állam alapvetően két esetben kényszerül COIN-ra: ha idegen területet katonailag megszáll, és ott fegyveres ellenállással kerül szembe, vagy ha saját területén szeparatista, „felszabadító” stb. mozgalom robban ki ellene. Az utóbbi esetben nagyobb eséllyel fog győzelmet elérni, mégpedig több okból:

1. Saját felségterületén tevékenykedik, ergo nem kell akkora figyelmet fordítania a nemzetközi jogi megfontolásokra.

2. Katonái jobban ismerik a terepet, így hatékonyabban harcolnak.

3. Az állam külföldön állomásozó csapatai ellen harcoló felkelők, az „otthoni” belső ellenséggel szemben, nem jelentenek alapvető fenyegetést az állam politikai rendszerére, így azok ellen nem fog olyan elszántan harcolni, és inkább hajlik a csapatkivonásra, ha a harcok nem hozzák a várt eredményeket.

4. Van még egy szempont, amit Lyall nem említ meg, egyik kedvenc bloggerem, Steve Sailer viszont igen:

A helyi lakosságot arról meggyőzni, hogy a helyi gerillák helyett minket támogasson, pszichológiai szempontból azért problematikus, mert nekünk van egy szép országunk az óceán túlsó partján, ahová hazamehetünk, ők viszont nem tudnak máshová menni.

Nem túlzás azt állítani, hogy ez az idegen terepen vívott COIN egyik alapvető dilemmája, és ez alól minden bizonnyal a jelenlegi afganisztáni háború sem kivétel. Az átlagos pastu kecskepásztor is tisztában van vele, hogy a faluján rendszeresen keresztülrobogó amerikai, brit és más külföldi csapatok a harcokban nem vállalnak akkora kockázatot, mint ő, vagy a tálibok - akár teljesítik a feladatukat, akár nem, a kormányuk egy szép napon kivonja őket az országból, és ezzel részükről megszűnik a probléma. Az afganisztáni civil viszont ilyenkor ottmarad a slamasztikában. A tálibok nem tudnak hová menekülni, ha vereséget szenvednek, tehát keményebben és elszántabban harcolnak. Márpedig a civilek két hadviselő fél közül valószínűleg nem azt fogják támogatni, amelyik nagyobb eséllyel adja fel a harcot.

Lyall kutatása bizonyítja, hogy a demokráciák nagyobb eséllyel vívnak COIN-t külföldön, mint a diktatúrák, főleg azért, mert rendszerint belpolitikailag (jó esetben) stabilabbak az utóbbiaknál, ergo saját területen eleve kisebb eséllyel robban ki ellenük fegyveres ellenállási mozgalom. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy valóban (bár nem jelentősen) nagyobb eséllyel szenvedtek/szenvednek vereséget a COIN terén - de ez egyszerű korreláció, nem pedig ok-okozati összefüggés.    

Gépesítettség

Minél jobban gépesített egy hadsereg, annál kevésbé alkalmas a COIN-ra, mivel arányosan kevesebb gyalogossal/lövésszel rendelkezik, márpedig az ő szerepük egy ilyen konfliktusban kulcsfontosságú, és a civil lakossággal szembeni távolságtartó magatartásra bátorítja a katonákat, ami szintén kontraproduktív.

Külső támogatás

A felkelők nagyobb eséllyel győznek, ha rendelkeznek ilyesmivel - ez remélhetőleg nem szorul magyarázatra.

Ehhez még hozzátenném, hogy könnyebb egy olyan felkelő csoport ellen harcolni, amely szinte kizárólag egy könnyen azonosítható etnikai kisebbség tagjaiból toborzódik, már csak azért is, mert a lakosság zömét az államhatalom könnyen ellenük fordíthatja. Aligha véletlen, hogy a demokráciák sikeres COIN-műveletei többnyire ilyen mozgalmak ellen irányultak.

Érdekes körülmény, hogy a demokráciák vezetői rendszerint nagyon is tisztában vannak a saját korlátaikkal a hadviselés terén, ezért a diktatúrákhoz képest óvatosabban, nagyobb körültekintéssel hoznak döntéseket, pl. csak akkor robbantanak ki háborút, ha teljesen biztosak a győzelemben.