"A Kínai Népköztársaság légiereje a világ egyik legellentmondásosabb légi hadereje. Kötelékében megtalálhatók az ötvenes évek szovjet technikáját képviselő gépek, saját fejlesztésű és gyártású eszközök, illetve a jelenleg elérhető legkorszerűbb vadászgépek egyaránt." /Kárpáti Endre/

"Mi elfogadjuk a Népi Felszabadító Hadsereg uralmát a saját országában, de meg kell velük értetnünk, hogy a levegőben és a tengereken mi vagyunk az urak." /Dennis C. Blair nyugalmazott admirális, a US Pacific Command volt főparancsnoka/

A modernizáció

A nagyra törő célok érdekében a légierőnek teljesen át kellett alakulnia – mondhatni történelmi léptékű változások kezdődtek a doktrína, szervezeti struktúra, kiképzés és az összhaderőnemi együttműködés terén. 1993-ban átszervezték a főparancsnokságot, 1998-ban a hadiszállások hálózatát és a hadsereg beszerzési rendszerét (létrejött a PLA Fegyverzeti Osztálya). 1999 júliusában teljesen átalakították a hadiipari komplexumot, amelyet addig szovjet mintára állami felügyelet alatt, a civil iparágaktól teljesen elkülönítve működő mamutcégek uraltak.

A repülőgépgyártásért két nagy holding társaság felelős, a nevük nem túl fantáziadús: China Aviation Industry Corporation I. (a harci gépek gyártója) és II.; ezekhez összesen 100 cég tartozik. A hadiipar felügyeletére pedig (természetesen) létrehoztak egy új bizottságot; ez a COSTIND (Committee on Science, Technology and Industry for the National Defense). Az átalakítás célja teret engedni a piaci versenynek, így csökkentve a beszerzési költségeket, de kérdéses, hogy Kínában ez egyáltalán mennyire működhet.

Közben a Központi Katonai Bizottság tagjai elmentek az oroszokhoz bevásárolni. Első „zsákmányuk” a Mi-17 harci helikopter volt – 1999-ig összesen 60 darabot szereztek be –, de a légierőnél a légvédelmi feladatokon van a hangsúly, úgyhogy ezeket a képességeket kellett a legsürgősebben fejleszteni. Az arzenál „legújabb” darabjait még mindig a jó öreg SA-2/HQ-1 első generációs rendszer tette ki. Ezek legalább részleges lecserélésére az integrált, modern légvédelmi hálózat létrehozásának jegyében először az amerikai Patriot rendszerhez hasonló Sz-300 szériából importáltak. Az alapverziót (Sz-300PMU-1) először 1993-ban állították hadrendbe 4 zászlóaljnál. Ezek alkották Kína első nagy hatótávolságú légvédelmi rendszerét. Egy 12 db, 90 km-es hatótávolságú rakétákkal felszerelt üteg 180 célpontot képes követni és 6-ra tud egy időben tüzet nyitni. Ezt, illetve a megnövelt (150 km-es) hatótávolságú verziót (Sz-300PMU-2) licensz alapján is gyártják (HQ-10, HQ-15). 1994-re összesen 220 db rakétával rendelkeztek.

Ezek kiegészítésére a Tor-M1/SA-15 csapatlégvédelmi járműveket importálták – 1998-ban rendszeresítették az első 16 darabot, 2000-ig pedig további 35-öt. A kínai másolat HQ-17 néven fut. A típus hatótávolsága repülőgépek ellen 12, cirkálórakéták ellen 5 km. Szíria egyébként nem sokra ment vele a tavalyi izraeli légitámadás idején.

Az Sz-300 ütegekkel először természetesen a Peking és a Tajvani-szoros nagyvárosainak védelmét ellátó egységeket látták el – és azokat a légitámaszpontokat is, melyek a vadászlégierő új szerzeményeinek adtak otthont. A változó doktrínának megfelelően ezen a téren ugyanis a legsürgősebb feladat a modern többfunkciós vadászgépek beszerzése volt – rövidtávon nem elsősorban a hadi potenciál növelésére, hanem azért, hogy a pilóták egyáltalán megismerkedhessenek az ilyen furmányos szerkezetekkel. Azonnal megtetszett nekik a nagy hatótávolságú (és teljesítményű) légifölény-vadászgép , a Szu-27 alapverziójának exportváltozata, a Szu-27SK, amire nem is akadt vásárló a kínaiak megérkezéséig. Kedvező körülménynek számított, hogy a SZU felbomlása után hanyatlásnak indult az orosz hadiipar, a hadsereg nem adott több megrendelést, ezért tárt karokkal fogadtak minden pénzes külföldi érdeklődőt.

1991-ben a Szuhoj leányvállalata, a KNAAPO (Komsomolsk-on-Amur Aviation Production Organization) egymilliárd dolláros szerződést között Kínával 18 db Szu-27SK (Flanker-B), 6 db Szu-27UBK (Flanker-C, a kiképző változat) és 144 db közepes hatótávolságú Vimpel R-27 levegő-levegő rakéta leszállítására. Az összeg 60 százalékát készpénzben, a többit áruban egyenlítették ki (nem találtam információt arról, hogy pontosan mivel, de mindesetre nagyon mulatságos lenne, ha textilipari termékekről lenne szó). 1992 novemberében az összes cucc megérkezett.

1995-ben további 24 gépet rendeltek ugyanebben az arányban, 1996 decemberében pedig – a hadiipar önállósításának érdekében – a Senjang 2,5 milliárd dollárért megvásárolta a jogot 200 db Szu-27SK licensz alapján történő összeszerelésére J-11 néven (az alkatrészek önálló gyártását – a hajtóművek és az elektronika kivételével – is fokozatosan elkezdték). Az oroszok fontosnak tartották a gyümölcsöző viszony fenntartását. Ezt jól jelzi, hogy amikor 1998-ban Fucsian tartományban egy tájfunban elpusztult két Flanker-B – az okosok nem húztak el máshová a gépekkel a vihar elől –, a KNAAPO ingyen pótolta a veszteséget. Nem túl meglepő módon további példányok más módon is odavesztek, elvégre a kínai pilótáknak nem volt tapasztalatuk ilyen gépeken. 1999-ben a kiképző változatból további 28 darabot rendeltek. 

A gyártással már komoly problémák adódtak, ami a hadiipar képességeit ismerve várható volt. Különösen nagy nehézségek adódtak a hajtóművek előállításával. Az első két legyártott J-11 gyártási hiányosságai az első repülésnél (1998 decemberében) észlelhetőek voltak, ezért a gépeket vissza kellett szállítani Oroszországba, ott pedig szétszerelni és megint összerakni. A problémákat lassan kiküszöbölték, 2000-2003 között 96 db készült – de a PLAAF nem szándékozott ezt a típust nagy számban rendszeresíteni.

 A Szu-27SK alkalmas volt arra, hogy a pilóták az új technológiák kezelését megismerjék vele, de elfogó vadászgépnek készült, intelligens bombák és levegő-föld rakéták hordozására nem alkalmas, pedig a kínaiaknak elsősorban egy modern vadászbombázóra fájt a foga. Ráadásul minden példány karbantartását Oroszországban kellett elvégezni, és onnan kellett importálni a hajtóműveket is; Kína pontosan az ilyen jellegű függőségeket szeretné felszámolni. Ezért a Senjang 2004-ben bejelentette, hogy nem fogja legyártani a teljes 200 darabos szériát, mivel a típus „nem felel meg a légierő követelményeinek”, és csak a hajtóművekre tartanak továbbra is igényt, a többi alkatrészre nem. Ehelyett megkezdték egy fejlesztett többfunkciós verzió (J-11B) tervezését, amely kínai gyártmányú hajtóművel (amerikai típus alapján készült Senjang WS-10A), radarral és levegő-levegő rakétákkal van ellátva.

(A projekt még gyerekcipőben jár, és WS-10 hajtóművekkel ellátott J-11B valószínűleg még nincs hadrendbe állítva, de jó alkalmat adott egy újabb összezördülésre Oroszország és Kína között. Az 1995-ös szerződés valóban megtiltotta a J-11 exportját, de a J-11B természetesen nem azonos vele, és a kínaiak tudtommal nem jelezték a dömpingexport szándékát, noha egy ilyen lépés senkit nem lepne meg. A háttérben inkább az áll, hogy Kína egyre kevésbé jelent piacot az orosz fegyveriparnak, ami ilyen fenyegetésekkel akar többletbevételhez jutni.)

Persze a J-11 „ejtésében” az is szerepet játszhatott, hogy 1993-ban a Szuhoj bemutatta a Flanker új exportváltozatát, a Szu-30MK-t. A többfunkciós, kétüléses, légiutántöltésre is alkalmas típus – a Szu-27PU elfogó vadászgép továbbfejlesztése, amelyet sikertelenül kínáltak eladásra a szovjet légvédelmi erőknek (PVO) 1989-ben – komolyan érdeklődésre tarthatott igényt a fegyverpiacon. Amikor pedig 1996-ban India 40 darabot vett a rendelésre készült, pongyola kifejezéssel élve „felfúrt” változatból (Szu-30MKI „Flanker-H” – az MKI rövidítés arra utal, hogy „Indiának készült modernizált exportváltozatról” van szó), természetesen a kínaiak nem akartak lemaradni a nagy rivális mögött. Még abban az évben megkezdődtek a KNAAPO-val a tárgyalások egy, a PLAAF igényei szerint modernizált változat exportjáról. 

A Szu-30MKK „Flanker-H” prototípusa – a K betű természetesen Kínára utal – 1999 májusára elkészült, az év végén pedig Kína leadta a rendelést egy 38 darabos szériára, 2001-ben pedig még egyszer ugyanennyire; 2003-ra az összeset leszállították. A PLAAF nem igényelt a géphez tolóerő-vektorú hajtóműveket, elvégre vadászbombázónak kívánják alkalmazni, így a manőverezőképesség másodlagos szempont. A haditengerészeri légierő (PLANAF) részére egy modernebb radarral ellátott, a Kh-31 nagy hatótávolságú hajó elleni rakéta hordozására alkalmas verzió (Szu-30MK2) készült, ebből 24 darabot vásároltak 2004-ig. 

A Flankereket a PLAAF ugyanúgy kívánja felhasználni, mint azok megalkotója. Ebben a légierők általános alapszabályát követik, mely szerint a saját stratégiai célpontok védelmére és az ellenséges légtér feletti uralom megszerzésére rendszeresíteni kell egy nagy teljesítményű, drága légifölény-vadászgépet kis számban, a többi feladatkörre pedig egy olcsó, könnyű többfunkciós vadászgépet nagy számban. A SZU-ban ezt a szerepet töltötte be a Szu-27 – MiG-29 páros, az Egyesült Államokban pedig az F-15 – F-16 (a jövőben pedig minden bizonnyal az F-22 – F-35). A PLAAF esetében az első feladatkörre ugyebár kéznél vannak a fentebb részletezett típusok, a másodikra azonban a J-6, a J-7 és J-8 nem alkalmas – nem erre tervezték őket, és egyébként is egyre elavultabbnak számítanak –, tehát valami modernebb cuccal kellett előrukkolni.

Ennek érdekében kezdték el a Csengdu J-10 Vigorous Dragon ("Erős Sárkány") fejlesztését (ezeket a kínai elnevezéseket nem lehet nem megemlíteni). A típus minden bizonnyal az izraeli IAI Lavi alapján készült – ez egy F-16-ra hajazó vadászgép volt, amelyet az amerikai fegyverlobbi nyomására a várható költségek miatt egyébként is aggódó kormány nem rendszeresített –, és a fejlesztés során felhasználtak egy Pakisztán által átadott F-16-ot és orosz technológiát is. A prototípus 1998-ban repült először, 2004-ben pedig megkezdődött a hadrendbe állítás. 2007-re már 3 ezredet szereltek fel vele (60 db). A többfunkciós, légiutántöltésre is alkalmas gép Kína első negyedik generációs vadászgépe és legfejlettebb saját fejlesztésű gépe is egyben. Képességek terén kb. az F-16 első (1976-os) verziójával mérhető össze. Nemcsak az orosz Vimpel R-77 alapján tervezett PL-12 levegő-levegő rakéták, hanem YJ-8K hajó elleni rakéták hordozására is képes. Készült már földi csapásmérésre is alkalmazható kétüléses kiképző verzió (J-10S) és Pakisztán számára továbbfejlesztett exportverzió is (FC-20), amelyből 36 darabot rendeltek.

A típus egyetlen neuralgikus pontja az orosz hajtómű (AL-31FN), amely alapvetően azonos a Szu-27-be szerelttel (AL-31F) azzal a különbséggel, hogy néhány módosítást el kellett végezni rajta, hogy beleférjen a géptörzsbe. Ennek kellemetlen velejárója, hogy növeli a kínaiak függését az orosz exporttól és karbantartási szolgáltatástól. A hajtóműből eddig 180 darabot rendeltek. Vannak tervek arra, hogy a gépet a saját gyártmányú WS-10A hajtóművel szereljék fel, ill. hogy az állítólag készülő továbbfejlesztett típus (Super-10) és az FC-20 számára tolóerő-vektorú hajtóműveket rendelnek majd. Ha mindez meg is felel a valóságnak, valószínűleg akkor is bele fog telni jópár évbe a megvalósítás.
 

Persze légiutántöltésre alkalmas gépekhez nyilván tankergépek is dukálnának. Ezen a téren a légierőnek már van némi tapasztalata, a H-6 bombázóból 1990-re kifejlesztettek egy ilyen változatot a PLAAF és a haditengerészet részére (H-6U ill. H-6DU), ez azonban csak a J-8 erre kifejlesztett változatával (J-8D) és a J-10-el kompatibilis, a Szu-30-al nem. Eme hiányosság kiküszöbölésére 2005-ben rendeltek az Il-78M típusból 8 darabot, de ezek még nem érkeztek meg (a szerződés szerint egy üzbég repülőgépgyárnak kellett volna ezeket legyártani, de problémák adódtak a gyártási költségekkel, ezért a rendelést átadták egy orosz cégnek, az Aviastar-nak). A beszerzés után tehát a remények szerint a légierő ilyesmire is képes lesz.

Igen ám, de az ilyen modern típusok maximális kihasználásához légtérellenőrző gépek is kellenének, amelyek támadó és védekező műveletek támogatására is alkalmasak, koordinálják a vadászgépek mozgását és segítik a kommunikációt. Kína a technológia beszerzéséhez második legnagyobb fegyverszállítójához, Izraelhez fordult segítségért, de nem mentek sokra. 1997-ben megegyeztek Oroszországgal és az IAI-vel (Israeli Aerospace Industries) 4 db Berijev A-50 gép megvételére ill. ezek felszerelésére az izraeli AL/M-2075 radarrendszerrel, de a Clinton-kormány nyomására 2000 júliusában Izrael felbontotta a szerződést (a Kongresszus közölte velük, hogy ellenkező esetben visszatartanak 250 millió dollárt az amerikai katonai támogatásból).

A kínaiak jobb híján átvették az orosz gépeket, és saját tervezésű radarrendszert építettek bele, ami az izraeli típusnál kisebb teljesítményű. A végeredmény a KJ-2000 típus lett, amiből 4 darabot rendszeresítettek 2007-ig. Az A-50 az Il-76MD teherszállító gép alapján készült, amiből a PLAAF már 14 darabbal rendelkezik, és további 30 darab leszállítására várnak; ezeket tetszés szerint át lehet alakítani légtérellenőrző gépnek is.

(A saját AWACS megszerzésére indított másik projekt a KJ-200 - amely a már említett Y-8 teherszállítógép kanadai és orosz segítséggel továbbfejlesztett változatán (Y-8F600) alapul -, de ezt erősen visszavetette az a szomorú esemény, amikor 2006 júniusában a prototípus a fejlesztési program 40 munkatársával a fedélzetén egy bambuszerdőbe zuhant. Túlélők nem voltak.)

A kínaiaknak egyébként nem ez volt az utolsó kellemetlen tapasztalatuk a zsidó állammal. 1994-ben az IAI Harpy típusú modern radarelhárító robotrepülőgépekből vásároltak néhányat. Amikor tíz évvel később mindet visszaküldték Izraelbe felújításra és szoftverfrissítésre, az amerikaiak azt követelték, hogy Izrael kobozza el a gépeket és bontsa fel a szerződést, mivel az UAV-k „amerikai technológiát is tartalmaztak”. Ezt az IAI tagadta, és végül eredeti állapotukban visszaszállította a gépeket Kínának. Az eset óta érthető módon nem folyik valami gyümölcsöző fegyverkereskedelem a két ország között, Kína pedig nem tett kísérletet támadóképességgel rendelkező UAV fejlesztésére. Rendelkezik viszont izraeli segítséggel fejlesztett kis hatótávolságú felderítő UAV-kal (ASN-206).

Röviden összefoglalva tehát ilyen technikákra hagyatkozhat a légierő elitje. No de kérdem én, mi lesz az egyszerű nép fiaival és lányaival, akik még mindig a régi kohószökevény típusok százait repülik? A PLAAF vadászlégierejének gerincét egészen az ezredfordulóig a J-6, J-7 típusok képezték, pedig ezek már korábban elérték evolúciós pályájuk végét, nyugalmazásuk a folyamatos továbbfejlesztés ellenére is időszerűvé vált. A kínaiak, megérezve, az új idők szelét, 1995-ben felhagytak a J-6 sorozatgyártásával és megkezdték a kb. ezer meglévő példány átirányítását a tartalékos és kiképző egységekhez (= nagy részük ment a raktárba). Az utolsó darabokat kb. akkor vonták ki a szolgálatból (2006), amikor Albánia a gép exportváltozatát. Egyes források szerint a légierő a tartalékban lévő gépeket afféle „golyófogó” robotrepülőgéppé alakítja át. Ezeket egy Tajvan elleni meglepetésszerű támadás esetén tömegesen küldenék a sziget légterébe azzal a céllal, hogy túlterheljék annak légvédelmét, amely az agyafúrt elgondolás szerint több száz nagy hatótávolságú levegő-levegő és föld-levegő rakétát „használna el” a sok ócskavasra. Ehhez persze óriási mennyiségű drága elektronikával kellene azokat ellátni.

A J-7 a mai napig a PLAAF első számú igáslova, modernizált, nyugati elektronikával ellátott többfunkciós verzióiból kb. 700 áll hadrendben. Ezek zömét a J-7II (az első sorozatban gyártott verzió), a J-7IIH (a vadászbombázó változat) és a J-7E (a pakisztáni exportra gyártott F-7PG továbbfejlesztése) teszi ki. A „legújabb” verzió, a J-7G 2004-ben állt szolgálatba.

Ezeknek a gépeknek rövidtávon csak a részleges leszerelése valószínű, mivel a 10 évnél régebben gyártott példányokat már kidobták, vagyis a jelenlegi állománnyal még egy ideig nemigen lesznek súlyos karbantartási problémák, másrészt a lecserélésükre nem sok alternatíva van. A J-10 mellett a Csengdu FC-1 „Merész Sárkány” jöhetne szóba. Ez egy kínai-pakisztáni közös fejlesztésű olcsó vadászbombázó, amely után olyan országok érdeklődnek, mint Azerbajdzsán, Banglades, Szudán és Zimbabwe, szóval senki ne gondoljon drága csúcstechnológiára. A típus története a cikk első részében említett Saber-II-ig nyúlik vissza. Miután a fejlesztés befuccsolt, az addigi eredményeken Kína és Pakisztán önállóan dolgoztak tovább. A kínaiak a munka során szokásukhoz híven más országok sikertelen fejlesztési programjainak tapasztalatait vették alapul. Ilyen volt a Mikojan iroda tervezete egy könnyű vadászgép kifejlesztésére (Projekt 33), a román IAR-95 és a jugoszláv Novi Avion. A prototípus 2003-ban repült először, a pakisztáni légierő 2007-ben vette át az első gépeket JF-17 néven. A sorozatgyártás immár mindkét országban megindult, a tervek szerint a PAC (a pakisztáni állami repülőgépgyár) és a Csengdu is 30 darabot fog gyártani havonta.

Pakisztán az F-7-eket akarja leváltani a típussal – nem véletlenül rendeltek 150 darabot –, de a PLAAF eddig nem követte a nyugati szomszéd mintáját, mivel mintha nem lelkesedne túlzottan a típus iránt. Ennek egyik oka nyilván az, hogy technológia és képességek terén az nem valami nagy szám, de az sem teszi vonzóvá, hogy a J-10-hez hasonlóan ez is rendelésre készült orosz hajtóművel üzemel (Klimov RD-93, a MiG-29-et hajtó RD-33 alapján készült). Mindenesetre vásároltak 100 db hajtóművet a szükséges mennyiségű pótalkatrésszel együtt, és közölték az oroszokkal, hogy amennyiben tolóerő-vektorú változatot terveznek, abból ők igényt tartanának ezer darabra is. A Csengdu természetesen azért lobbizik, hogy a PLAAF rendszeresítse a típust, mivel ez megkönnyítené az exportot, de ezen a téren még nem sok fejlemény volt.

Némileg más a helyzet a bombázóerők terén. Az öreg Q-5 leváltására már kéznél van a Hszian JH-7 „Repülő Leopárd”, amely kb. annyit „tud”, mint a 20-30 évvel ezelőtt hadrendben állt nyugati és szovjet vadászbombázók, de ha figyelembe vesszük, hogy saját fejlesztés, ez is szép teljesítmény. Ez az első kínai gyártmányú harci gép, amely rendelkezik elektronikus repülésvezérlő (fly-by-wire) rendszerrel, gázturbinás sugárhajtóművekkel (Rolls Royce Mk202, amit 2003 óta licensz alapján gyártanak WS-9 néven) és amely képes az elektronikus ellentevékenységre (ECM). A haditengerészetnél 1992-ben, a továbbfejlesztett változat (JH-7A) 2004-ben állt hadrendbe, de a légierő eddig csak egyetlen ezredben rendszeresítette (úgy látszik, inkább a Flankerekre hagyatkoznak). Jelenleg összesen kb. 70 áll szolgálatban.

Persze a rengeteg modern eszköz kezeléséhez jóval felkészültebb emberállományra van szükség, mint korábban, ennek megfelelően a kiképzési rendszer is átalakult. A PLAAF immár 20 akadémiával rendelkezik, 1999-ben a sorkatonai szolgálat időtartamát minden haderőnemnél 4-ről 2 évre csökkentették, az azt letöltő katonákat pedig igyekeznek rávenni arra, hogy szerződjenek hivatásosnak 12 évre. Egyre több diplomást toboroznak 3 hónapos tiszthelyettesi képzésre is. 2003-ig csak a légierő akadémiájának végzősei jelentkezhettek pilótának, azóta ez már bizonyos civil egyetemi szakokról is lehetséges – ez is jelzi, mennyire fontos tényező a technikai tudás.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a pilótaképzés színvonala messze elmarad a világ élvonalától. A Flankerekkel és J-11-ekkel felszerelt egységekben egy pilóta átlagosan 100 órát repül egy évben (rendszerint jó időben, a szárazföld felett), a többi egységnél ez a szám jóval kisebb, mivel a korábbi típusokból jóval több van, és az elöregedett szerkezetű gépeket igyekeznek kímélni. A Nyugat-európai NATO-tagállamokban ez az arány 180 óra/év, az Egyesült Államokban pedig 280 óra/év – ráadásul a kínai pilóták a repülések alatt többnyire alapvető navigációs műveleteket gyakorolnak, a földi csapásmérést is csak keveset, a légiharcot pedig szinte egyáltalán nem (pl. tenger feletti légiutántöltést csak 2005-ben hajtottak végre először). Szimulátorokat csak az utóbbi években kezdtek el használni igen korlátozott számban.

A világszerte tapasztalható általános trendnek megfelelően a modernizáció a PLAAF esetében is az állomány csökkentésével jár együtt. A folytatódó reformok jegyében 1990 óta 90 ezer főt szereltek le, az 50 hadosztályból 22-t felszámoltak, az 5 ezer harci gépből pedig több mint 3 ezret kiselejteztek. Egy hadosztály már nem 3, hanem 2 ezredből áll, és egy ezred állománya is kevesebb gépből áll, mint korábban.

 A légierő felépítése is megváltozott a kezdetek óta. Mint azt NagyH kolléga is említette, a kínai fegyveres erők felett nem az alapvetően protokollfeladatokat ellátó védelmi minisztérium, hanem a Központi Katonai Bizottság (KKB) gyakorol fennhatóságot. A légierő ennek alárendelt főparancsnoksága (Headquarters Air Force) élén 13 fő áll (a kínaiak bizonyára nem babonásak): a főparancsnok és 4 helyettese, a politikai biztos és 2 helyettese és a vezérkari főnök és annak 4 helyettese. Ők mindannyian – a KKB osztályainak (politikai, utánpótlási és beszerzési) képviselőivel együtt – az Állandó Pártbizottság tagjai, melynek élén a politikai biztos áll. A katonai körzetek PLAAF-egységeinek (Military Region Air Force) parancsnoksága is hasonló módon szerveződik.

Mit hoz a jövő?

Nehezen lehetne megjósolni, hogy a légierőnél zajló átalakításnak mi lesz a végeredménye. A kínai pártvezetés természetesen nem fogja nyilvánosságra hozni, milyen stratégiai döntéseket hoz, de ezekre lehet majd következtetni a fegyverbeszerzések alapján. Az alapvető kérdés ugyanis az, hogy mi lesz a modern (főleg külföldi) és az elavult (főleg saját gyártmányú) eszközök aránya.

A kínai hadiipar nem képes ellátni minden szükséges fegyverrel a légierőt az erre tett erőfeszítések dacára sem. A PLAAF modern eszközei vagy orosz gyártmányúak, vagy nyugati elektronikával vannak felszerelve (2001-ben Kína 54 millió, 2003-ban már 416 millió euro értékben vásárolt az EU-ból katonai felszerelést, főleg elektronikai berendezéseket). Jelenleg a ’80-as évekbeli technológia sorozatgyártása is nagy gondokat okoz nekik (különösen igaz ez a sugárhajtóművekre). Ráadásul a saját típusokra való hagyatkozás nem feltétlenül gazdaságos(abb) a kutatás-fejlesztés magas költségei miatt.

De a külföldtől való függés (legalább részleges) felszámolása nemcsak stratégiai okokból kívánatos a számukra. Kínának senki nem ad el csúcstechnikát (elvégre joggal lehet tartani attól, hogy hamarosan képesek lesznek lemásolni azt), fő fegyverszállítójuk, Oroszország pedig keveset költ K+F-re a Nyugathoz képest, vagyis az ő segítségükkel Kína nem tudná felszámolni saját elmaradottságát.

Ebből arra lehet következtetni, hogy a kompromisszumos megoldásokat kedvelő kínai vezetés továbbra is az eddigi utat járja majd: igyekeznek megvenni a legmodernebb orosz fegyvereket, azokat pár évvel később lemásolják, folytatják a nyugati technika importját – és egyre több pénzt ölnek majd a hadiiparuk képességeibe, még ha ez rövid távon nem is praktikus.

Az import és a K+F mértéke pedig két tényezőtől függ. Az első az, hogy számítanak-e a kínai vezetés arra, hogy az ország helyi katonai konfliktusba keveredik a közeljövőben. Ha igen, akkor minden bizonnyal még több modern fegyvert vásárolnak majd az oroszoktól. Ellenkező esetben a saját fejlesztésekre koncentrálnak: hadrendbe állítják az FC-1-et, kínai hajtóművekkel látják el a J-10-et, továbbfejlesztik a J-7-et stb.

A második tényező az, hogy továbbra is Tajvant tekintik-e majd a fő, mondhatni az egyetlen biztonsági kockázatnak, ahogy azt évtizedek óta teszik. Ezzel magyarázható a PLA jelenlegi doktrínája („korlátozott háború információs körülmények között”) és a Flankerek beszerzése is.

(Tajvan még 2001-ben is hétszer annyi modern vadászgéppel rendelkezett, mint Kína, a technológiai elmaradottságon pedig a Flankerek beszerzése sem változtatott sokat, mivel arra Tajvan a Mirage 2000 és az F-16 importjával válaszolt. Kína egyelőre a „szakadár tartomány” mennyiségi fölényének ledolgozásán munkálkodik – egyébként az elkövetkező néhány évben ezt jó eséllyel el tudja érni. Emiatt kezdtek bele a J-11 gyártásába is.)

A Tajvan és a mögötte álló USA bombázóitól, cirkálórakétáitól való félelem hívta életre az integrált rakétavédelmi hálózatot, melynek ma már része 100 db Sz-300 üteg (1600 rakéta), és amelyet minden bizonnyal az S-400 beszerzésével fognak kiegészíteni. És az sem véletlen, hogy Kína mindmáig nem szerzett be orosz stratégiai bombázókat, holott ezt megtehette volna (2005-ben az oroszok a Tu-95 és a Tu-22 exportját is felajánlották nekik) – elvégre Tajvan közel van. Megelégedtek azzal, hogy a H-6 bombázót továbbfejlesztették, és képessé tették hajó elleni cirkálórakéták (pl. a YJ-6) hordozására.

Mindez a már említett összhaderőnemi műveletek képességét tette szükségessé, de nem tudni, hogy a kínaiak pontosan milyen messzire jutottak ezen a téren. Rengeteg légvédelmi eszközt beszereztek, de a légvédelem feladatköre három haderőnem között van megosztva, ami gátolja az együttműködést. A nagy fegyverbeszerzéseknek köszönhetően a légierő olyan képességek birtokába jutott, melyekkel eddig csak a haditengerészet rendelkezett. A tengerparti területek légvédelmét jelenleg közösen látják el, de nincsenek pontosan meghatározva a feladatkörök. Mindez vitákra, hibákra és a haderőnemek közötti rivalizálásra ad jópár alkalmat. A légierőnél az integrált kommunikációs rendszer létrehozása is bajosnak ígérkezik, tekintettel arra, hogy sokféle külföldi technológiát alkalmaznak egyszerre, nem is beszélve a korlátozott AWACS-képességekről.

Szóval a légierőnek még sok nehézséget fog okozni a jelenlegi doktrína által támasztott elvárások teljesítése – pedig könnyen lehet, hogy hamarosan még ambiciózusabb célkitűzéseknek kell majd megfelelnie. Eddig a kínai stratégiai tervezés Tajvan ellen irányult, de a PLA vezérkarában már formálódik a meggyőződés, hogy egyre jelentősebb prioritás lesz a tengeri útvonalak (SLOC = sea lines of communication) védelme, amelyektől a kínai gazdaság erősen függ. Ez nemcsak a haditengerészettől, de a légierőtől is a meglévő képességek (légiutántöltés, hajó elleni rakéták használata) fejlesztését és újak (távolsági felderítés, stratégiai bombázók használata) elsajátítását követelné meg.

Ez természetesen még a jövő zenéje – és a pártvezetést is meg kell még győzni arról, hogy minderre szükség van –, de logikusan következne a jelenlegi helyzetből. Kína nyersanyagigénye folyamatosan nő, az ország egyre jobban bekapcsolódik a világgazdaságba. Ez bizonyára a kínai külpolitikában, következésképpen a katonapolitikában is változásokhoz fog vezetni.