"Én megtagadnám, hogy ezzel a ládával hajózzak!" - ennyire nyers következtetést vont le Otto Hersing, a német császári tengeralattjáró-flotta egyik kiválósága, miután 1915-ben megtekintette osztrák-magyar fegyverbarátainak néhány elnyűtt, szánalmas harceszköze körül az egyiket. Természetesen az ő parancsnoksága alatti U-21-et sem éppen kéjutazásra tervezték, de tágas, két periszkóppal felszerelt tornyával, vízhatlan ajtókkal felszerelt válaszfalaival, hatalmas dízelmotorjaival jóformán luxushajónak számított a császári-királyi U-5-höz képest. Annak fedélzetén a legénység egyik tagja nem sokkal korábban így jellemezte a viszonyokat:
Újra és újra megpróbáltuk, de a gépeket lehetetlen megfelelően tömíteni, a kipufogógáz és benzingőz bekerül a hajó belsejébe. Ha például most lemerülnénk a hajó előzetes kiszellőztetése nélkül, egy óra múlva a legénység fele eszméletét vesztené...
Észre lehet venni a párhuzamokat a páncélos fegyvernemmel, amelynél a műszaki adottságokból eredő kihívások ugyanilyen jelentőségűnek számítottak. Ahogy azt korábban már említettük, a harckocsik megjelenése egyet jelentett a fizikai megterhelés, lélektani trauma, sebesülés és kínhalál új formáival a csatatéren. A védelemre szánt páncélzat könnyen válhatott végzetes csapdává a legénység számára, akiktől a hadviselésben addig ismeretlen szintű csapatmunkát követeltek meg a körülmények és a feletteseik egyaránt. A tenger alatt vívott harcra pedig mindez fokozottan volt érvényes. Egy összegzés szerint:
Van valami különleges a tengeralattjárón szolgáló emberekben: olyanok, mint egyetlen élő organizmus, melynek a parancsnok a feje és szíve egyszerre. Mindenütt, ahol hasonlóan sok embernek kell egy parancsnak engedelmeskednie, legyen az a lövészárokban, cirkálón, torpedóhajón, vagy repülőgépen, ott minden egyes személy, ha nem is beszélhet a parancsnokkal, legalább együtt nézhet és gondolkodhat vele. Kizárólag a tengeralattjárón való víz alatti utazás során vált úgymond feleslegessé az egyes személyek számára a látás, a hallás és a gondolkodás képessége, ők pusztán kezek és lábak, akik véghezviszik, amit közös akaratuk, a parancsnok ír nekik elő.
A haditechnika fejlődésével ezen a téren is egyre kevésbé számítottak spártainak a körülmények, és megjelentek a kommunikáció, a harcászat új eszközei is. De az I. világháború tengeralattjáró alakulatai számára ez a folyamat a jövő zenéje volt; nekik, akárcsak harckocsizó sorstársaiknak, az úttörők szerepe jutott. Számukra az Osztrák-Magyar Monarchiában a géppark siralmas állapotát legfeljebb az a körülmény ellensúlyozta, hogy a hadvezetés, ellentétben a németországi helyzettel, nem is várt tőlük jelentős eredményt.
A közös flotta műveleti területe, az Adria a tengereken csak másodlagos hadszíntér volt egy olyan háborúban, amely alapvetően eleve a szárazföldön zajlott és dőlt el. A Monarchia kikötői közötti hajózási útvonalakat, melyek a mai Szlovénia, Horvátország és Montenegró partjai mentén húzódtak, a háború egész időtartama alatt többnyire kielégítő mértékben védelmezték ugyan, de ennél nagyratörőbb célokat nem tűzhettek maguk elé a Földközi-tengeren érvényesített nyomasztó brit-francia-olasz fölény miatt. Gibraltár, Málta és Alexandria birtokában az Antant Balkánon és Közel-Keleten állomásozó csapatainak vízi úton történő ellátására inkább a német tengeralattjárók jelentettek nagyobb, bár végső soron nem végzetes veszélyt.
Ennek megfelelően a történelmi emlékezet sem volt túl bőkezű a császári-királyi flottával, különösen nem Magyarországon. Néhány epizódtól eltekintve áldozathozataluk, különösen a tengeralattjárósoké, feledésbe merült. Persze akármi is legyen az utókor ítélete, a veteránok között mindig akad, aki élményeit elég tanulságosnak, vagy éppen szenzációsnak találja az írásbeli megörökítéshez. Ebben az esetben nem meglepő módon saját fegyvernemének egy jól ismert képviselője, a hadtörténelem első víz alatti, éjszakai torpedócsapásának végrehajtója, báró Georg von Trapp vállalkozott erre, s bizonyára remélte ezzel is otthagyni lábnyomát a történelem homokjában.
A volt korvettkapitány memoárja 1935-ben jelent meg, az első magyar fordítás pedig idén került a közönség elé a Garamond Hungaria Kft. gondozásában, és amelyből könnyen kikövetkeztethető módon a fenti idézetek is származnak. (Megrendelhető itt.) Irodalomtörténeti fejtegetéshez nem ez a blog a megfelelő hely, de az eddigi tapasztalatok alapján feltételezhetjük, hogy a háborús emlékirat műfaját, már ha nem egyszerűen öntömjénezésről beszélünk, jellemzően egy jól körülírható embertípus műveli. Nem csak arról van szó, hogy a médiapiac vastörvénye szerint az olvasókat a katonák közül is csak a kiemelkedőek, a profik történetei érdeklik, a háborút megvívó arctalan tömegnek meg csak közöny és feledés jut osztályrészül. Nyilvánvalóan az irodalmi alkotás vágya sem lobog egyformán az efféle kiválóságok mindegyikében.
A magyar kiadáshoz készült utószó utal arra, hogy a bárónak komoly anyagi érdeke is fűződött a könyv sikeréhez, de az irodalmi párhuzamok arra utalnak, hogy indítékai nem korlátozódtak erre. Többször kitüntetett tengeralattjáró-parancsnokként von Trapp mindennél fontosabbnak tartotta választott hivatását, azzal kapcsolatos szilárd elveihez pedig az utolsókig ragaszkodott, akárcsak Billnitzer, Carius vagy Rudel. Ez megkülönböztette őket az átlagos tisztektől, de emiatt még kevésbé érezték elviselhetőnek a lelki megrázkódtatást, amit a háború számukra tragikus kimenetele, az általuk megszokott társadalmi és politikai rend széthullása jelentett. Bizonyára erős késztetés élt bennük, hogy tollat ragadjanak és számvetést készítsenek, míg a közönyösebb, cinikusabb kortársaik hamarabb túltették magukat mindezen, mellőzve bármiféle visszatekintést.
Az U-5 leghíresebb áldozata, a francia Léon Gambetta páncélos cirkáló.
A von Trapp parancsnoksága alatti másik tengeralattjáró, a franciáktól zsákmányolt U-14.
Ráadásul von Trapp számára az efféle zavaró élmények évekkel korábban, a háború alatt elkezdődtek. Egy örökletes lovagi címet viselő tengerésztiszt fiaként nem sok kétsége lehetett a követendő szakmai példa felől, ám a tiszta kézzel vívott lovagias küzdelem ideálja hamar a fiókba került, és fokozatosan átadta helyét a totális háborúnak. Ezzel egyidejűleg jelentős változásokon esett át a tengeralattjárók elleni védelem a bevetett eszközök és alkalmazott módszerek tekintetében egyaránt. Az antanthatalmak kísérettel ellátott konvojokat szerveztek, melyeket rádión tájékoztattak az esetleges veszélyekről, a tengeralattjárók ellen pedig mélységi bombákat, hangérzékelő készülékeket és csalihajókat vetettek be, az ellenséges hadikikötőket pedig bombázógépekkel támadták.
Érthető okból von Trapp részletesen bemutatja ezt az evolúciós folyamatot, mellyel szakmailag abszolút elkötelezett tisztként igyekezett lépést tartani. De ez valószínűleg akkor is elborzasztotta volna, ha történetesen nem a hátrányban lévő, és végső soron vesztes oldalon harcol. Felesleges részletezni, mekkora csődtömeg volt az Osztrák-Magyar Monarchia első és egyben utolsó nagyobb háborús szerepvállalása, hiszen a történelemnek ezt a szeletét bizonyára olvasóink is többé-kevésbé ismerik. A haditengerészet tisztjei nem sok illúziót tápláltak a politikai vezetés bölcsességével vagy a győzelem esélyeivel kapcsolatban, de nem láthatták előre, milyen sorsra jut majd a politikatudomány egyik állatorvosi lovának számító birodalom, melynek szolgálatára életüket áldozták.
A tömegnyomor és szétzüllés, a nyerészkedők és agitátorok machinációi, melyek a hátország lakóinak már az új normalitást jelentették, undorral vegyes döbbenetet váltottak ki az oda csak ritkán látogató tisztekből, akik ilyen vagy olyan értelemben, de a külvilágtól elzárva töltötték idejük zömét, hozzászokva a lehetőségekhez képest rendezett körülményekhez és jó testületi szellemhez. Nem véletlenül visszatérő motívuma az elbeszélt történelemnek az ideálokhoz hű, régi vágású katona és az őt körülvevő elkorcsosult világ közötti ellentét.
Amikor a háború utolsó szakaszában a balkáni hadszíntéren a teljesen kimerült osztrák-magyar hadsereg előtt az Antant koalíciós erői, a hátuk mögötti területeken pedig gerillaalakulatok aktivizálták magukat egyre nagyobb mértékben, von Trapp így foglalta össze a helyzet súlyosságát:
Ha az embereink kitartanak a fronton, az csak a tradícióból fakadó kötelességtudatnak és vasakaratnak köszönhető. Ha nem uralkodna ez a szellemiség a hadseregben, már rég szétszéledtek volna ilyen állapotok mellett.
Ahogy felgyorsultak az összeomlást előrevetítő események, a szétszéledés csábításának is egyre többen engedtek. A közös flotta nagyobb hajóin a fegyelem végleg megbomlott, a hátországban pedig a fegyveres bandákba szerveződő katonaszövekények leküzdhetetlen karhatalmi problémává nőtték ki magukat. Mivel az elbizonytalanodott központi hatalom sem volt már abban a helyzetben, hogy a történelmi trendekkel dacoljon, a nemzetállami gondolatot képviselő helyi politikai erők megkezdték a dualista állam szétszabdalását.
A bekövetkező káoszt, amely a Balkánon persze markánsabban jelentkezett, mint a birodalmi peremterület más részein, az emlékirat is szemléletesen mutatja be - másrészt a szerző csak szűkszavúan foglalkozik ezzel az időszakkal, az események sorrendjét és dátumait is összekeverve, mintha még annyi év után is túl kellemetlen lett volna számára ez az emlék. A vigaszt abban találta meg, hogy a tengeralattjáró fegyvernem a végsőkig hű maradt a testületi hagyományokhoz, és a megadásra vonatkozó parancsot is rendezett módon hajtotta végre. Számukra ez hattyúdal is volt egyben, mivel ezután a közös flotta minden hajóegységét és támaszpontját elveszítette, elvégre a birodalom romjain Ausztria és Magyarország is tengeri kijárat nélküli államokként tengődtek.
A blogon eddig bemutatott tollforgató háborús veteránoktól a haditengerész bárót az különbözteti meg legjobban, hogy furcsa módon életének hátralévő részére a teljes vereség és összeomlás nem, vagy csak több áttétellel volt hatással. Sikeres folyami-tengeri hajózási vállalatokat alapított, és megszerezte az olasz állampolgárságot is, mivel szülővárosa, Zára olasz fennhatóság alá került. Könyvét kötelező olvasmánnyá minősítették az osztrák középiskolákban, és mint ünnepelt hős, sorozatban kapta a meghívásokat a nyilvános szereplésre a nosztalgiázni vágyó közönség előtt. Az osztrák-német államegyesítés után a birodalmi haditengerészetben való szolgálatra is ajánlatot kapott, de helyette inkább az amerikai kivándorlást választotta.
Leszámítva ezt, meg a bankcsődöt, melynek során elúszott az arisztokrata származású, fiatalon elhunyt első feleségétől örökölt vagyon, lényegében von Trapp sem élt másképp, mint általában a győztes oldal nyugalmazott tengerésztisztjei, így viszont tíz elszegényedett gyermeke jobb híján a showbiznisz világában öregbítette a családi nevet. 1947-ben bekövetkezett haláláig pedig katonaként ugyan nem, de hátországi szemlélőként még megtapasztalhatta, hogyan süllyed a tengeri hadviselés még mélyebbre az erkölcsi nihilbe, amit mindennél jobban gyűlölt.
Utolsó kommentek