"A katonának nem dolga, hogy közlékeny legyen. Egészen másként fejezi ki magát, mint egy civil. A beszédstílusa teljesen nem-civil és szófukar, ahogy azt jellemezni szokták. És mivel a háború kifacsar az emberből minden megjátszást és álszentséget, ezért azok a dolgok, amiket egy katona mond, még ha káromkodás vagy közönséges szentimentalizmus formáját ölti is, teljesen őszinték és hitelesek, ezáltal pedig tisztábbak, mint a civil világ minden felszínes szónoklata."

1945 januárjában Hans-Ulrich Rudel, a Luftwaffe 2. csatarepülő-ezredének (SG 2) parancsnoka pályafutása során először és utoljára kapott olyan ajánlatot felsőbb szintről, amely nem volt katonai jellegű. Közölték vele, hogy a háború után átveheti a birodalmi sportmozgalom vezetését. Persze az adott hadi helyzetben az ilyesmi inkább üres gesztus volt, semmint valódi lehetőség, és ezt a legtöbb tapasztalt német frontharcos tudhatta, még ha igyekezett nem is gondolni az elkerülhetetlen végkifejletre. Ettől függetlenül a feledésbe merült eset jól megvilágítja Rudel karrierjének ellentmondásosságát. A felkínált pozíció egyáltalán nem volt véletlen, mivel a frissen előléptetett ezredes elkötelezettsége a testedzés iránt jól ismert volt. Feljegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy a versenysport volt az igazi szenvedélye, amely viszont, főleg a háború miatt, beteljesületlen maradt. Másrészt legalábbis valószínűtlen, hogy harci érdemei híján akár egy ilyen "kis" gesztusban részesítették volna bármikor is.

Mindenesetre a felajánláshoz Hitler két feltételt szabott, mielőtt kelletlenül jóváhagyta azt: Rudelnak ki kellett jelölnie utódját az ezred élén, továbbá meg kellett írnia háborús visszaemlékezéseit, hozzájárulva a német ifjúság megfelelő szellemi-erkölcsi épüléséhez. A sportszövetségi pályából nyilván semmi nem lett, de Rudel ennek dacára argentínai emigrációja alatt kötelességtudóan teljesítette a rátestált irodalmi feladatot. Önéletrajza 1949-ben jelent meg a könyvpiacon, néhány évvel később angol és francia nyelven is elérhetővé vált, az eredetihez képest inkább lényegretörő Stuka pilóta címmel, veterán vadászpilóták elismerő hangvételű előszavával. Ehhez képest magyar fordítás csak idén került ki a nyomdából először, a Garamond Hungaria Kft. gondozásában (megrendelhető itt), újabb bizonyítékául annak, hogy ami késik, nem múlik.

"Mire jó a háború?" - tette fel a költői kérdést leghíresebb dalában Edwin Starr, mielőtt megadta volna rá a pacifista választ. Nos, a háború arra mindenképpen jó, hogy átlagembereket olyan élményekkel gazdagítson, melyek még komolyabb írói véna nélkül megfogalmazva is lebilincselőek a közönség számára, legalábbis összehasonlítva bármivel, amire egy békés polgári életben szert lehet tenni. Ha az 1933-as "nemzeti forradalom" kovácsai nem indítanak újrafegyverkezési programot, szakítva a versailles-i békediktátummal és új reményekkel eltöltve a katonai hivatásra fogékony német ifjakat, a tanulásban nem nagyon jeleskedő Rudel valószínűleg továbbra is a sportoktatás terén próbált volna érvényesülni, mivel másik álma, a polgári repülés, a szükséges anyagi keretek hiánya miatt elérhetetlen volt.

A légierő tiszti iskolájára viszont nagy meglepetésére felvételt nyer, és amit a későbbiekben véghezvitt, azzal valószínűleg az egész környezetét is megdöbbentette. A háború végéig két világrekordot is felállít - egy harci pilóta által teljesített legtöbb bevetés, ill. egy harci pilóta által kiiktatott legtöbb ellenséges páncélos és egyéb harcjármű -, 1944 végére pedig a főparancsnokság egyszerűen kifogyott a kitüntetésekből, melyekkel méltón honorálhatta volna eredményeit, ezért jobb híján elővette a fiókból és egyedül neki adományozta a Lovagkereszt egy olyan fokozatát, melyet az eredeti elgondolás szerint csak a fegyveres erők 12 legjobb frontkatonája kaphatott volna meg. A háború végéig több mint 30 alkalommal lőtték le vagy kényszerítették leszállásra bevetés közben, hatszor mentett ki sikeresen legénységet az arcvonal mögül és hatszor sebesült meg, az utolsó alkalommal fél lábát is elveszítette, de harci kedvét nem. (Kórházi lábadozásáról itt látható archív felvétel.)

Sajátos módon memoárjából nem igazán derül ki, hogy páratlan sikerének volt-e titka a kiváló fizikai erőnléten, a hasonlóan kirívó állhatatosságon és a puszta szerencsén kívül. Egyáltalán nem kelti azt a látszatot, hogy a légi hadviselés született mestere lett volna, ugyanis elég girbegurba úton jutott el a zuhanóbombázó fegyvernem kötelékébe. A lengyelországi hadjáratot egy távolsági felderítő repülőosztály megfigyelőjeként, a nyugat-európait és balkánit pedig "csak" repülőoktatóként és tartalékban hagyott bombázópilótaként tudta le, amely módfelett idegesítette. Felettesei nem bíztak meg képességeiben, mivel igazság szerint sosem volt kiváló kadét és mintakatona, aszketikus, önfejű beállítottsága pedig nem illeszkedett a légierőre jellemző kulturális közegbe. Így aztán Rudel éles bevetései a keleti hadszíntérre korlátozódtak, bár az nyilvánvalóan egy ennyire energikus embernek is pont "elég" volt. Ráadásul a majdnem négy évig tartó frontszolgálat alatt is úgy érezte, hogy a parancsnokság állandóan nemkívánatos megbízásokkal "rángatja", és mivel ezek általában egybeestek a különböző megítélt kitüntetések átadásával, Rudel ezeket a ceremóniákat is inkább nyűgnek tekintette, akárcsak a felhajtást, amit a nemzeti média produkált körülötte. Összesen négyszer tiltották el a harci bevetésektől, mint kiemelten fontos nemzeti kincset, de makacssága végül mindig diadalmaskodott.

Ami a harcokat illeti, azokat Rudel kis képzavarral élve alulnézetből mutatja be. Rövid mondatokban ír, kézenfekvő módon kronológia szerint, többnyire kerülve a hosszadalmas, lehengerlőnek szánt eszmefuttatásokat, melyet valószínűleg a javára lehet írni. Olyan részletekkel, mint a zuhanóbombázó és csatarepülő alakulatok harceljárásai, a használt géptípusok pontos paraméterei, nem nagyon fárasztja az olvasót. Mellesleg magánéleti elemekkel sem - nősülését pl. összesen két mondattal intézi el a 271 oldalas kötetben, de a műfajt figyelembe véve ezt aligha lehet a szemére vetni. Hosszasan taglalja viszont a rendszerint kedvezőtlen, néha egészen borzalmas éghajlati és földrajzi viszonyokat, melyek között bajtársaival helyt kellett állnia, főleg a Szovjetunió távoli vidékein - sportemberhez méltó szemléletmód. Miután a gyors és nagy német sikerek időszaka végetért, és a "korrekciós" célú offenzívák is kudarcba fulladtak 1942-43 folyamán, Rudel ezrede ukrán, román és magyar földön hátrálva, végül a Birodalom keleti régióiban elkeseredett, végletekig kimerítő harcot folytatott a szovjet támadások feltartóztatására vagy legalább lassítására, melynek során aktuális repülőterüket is több alkalommal védelmezniük kellett a lerohanástól.

Ez nagyrészt magyarázatot ad a tartalom fentebb említett hiányosságára - ezeknek a pilótáknak a legsürgetőbb bevetésekre kellett összpontosítania minden energiájukat, és Rudel nyilván pontosan ebbe a hektikus életformába akart bepillantást adni, a mindennapos monotónia és az életveszély sajátos elegyébe, ahol a katonának se ideje, se ereje nincs komolyabban gondolkodni. A hírhedt Ju-87, továbbá annak páncélromboló változata, melyet az ezred a háború végéig alkalmazott, ekkoriban már nem tartozott a haditechnika élvonalába, és ezt Rudel sem leplezi. Alakulata csak specifikus körülmények között tudott hatékonyan beavatkozni a harcokba, miután 1943-ban a szovjetek a légifölényt is megszerezték, és légvédelmük képességei is javultak. Rudel "mesterlövész" adottsága sem változtathatott a tényen, hogy egy bizonyos fokú túlerővel már képtelenség dacolni.

Az amerikai hadifogságban az ezredest tipikus náci tisztnek minősítették az első kihallgatás után. Olyan ítélet volt ez, amely szinte kötelezően visszaköszön a Rudelről megjelent leírásokban, és amelyre önéletrajza kapcsán is indokolt kitérni. Renegát hírnevére inkább a háború után tett szert, amikor sikertelenül próbálkozott politikai karrier építésével az NSZK-ban a világnézeti paletta jobb szélén, és Latin-Amerikába menekült német háborús bűnösökkel tartott fenn kapcsolatot. Visszaemlékezéseiben viszont nem sok nyomát lelni annak, hogy hitt volna a zsidó világösszeesküvésben, a fajelméletben és az állampárt egyéb dogmáiban. Bármilyen politikai irányultságra csak a sorozatos megjegyzésekből lehet következtetni, melyekben a Vörös Hadsereget primitív mongoloid hordának, a sztyeppéről érkezett barbár csődületnek meg efféléknek írja le, amely halálos veszélyt jelent az európai civilizációra. Csakhogy abban a korszakban nem (sem) kellett egyáltalán nácinak lenni, hogy valaki ilyen nézetekben osztozzon.

Rudel inkább egyszerű nacionalista volt, ami saját szűkebb otthonában, Alsó-Sziléziában nem számított szokatlannak. A külvilágról nem sok tapasztalattal rendelkező, vidéken nevelkedett tisztet megdöbbentette a mély nyomor és elmaradottság, melyet orosz falvakban látott a front északi és középső térségében, nem beszélve Ukrajnáról. Egy ilyen erejű kultúrsokk nyilván radikalizáló hatással volt rá, és amikor 1944 tavaszán azzal szembesült, hogy a jólétben nem nagyon lubickoló Moldvában is jobbak az életkörülmények, antikommunista meggyőződése végleg megszilárdult. Összességében egy kijelentést sem olvasni tőle a keleti front harcaival vagy a szovjet haderő képességeivel kapcsolatban, amely ma a nyugati kultúrkörben nagyon kirívónak számítana egy pophadtörténész vagy a közéletben aktív egyéb megmondóember részéről.