A hadviselést szabályozó nemzetközi egyezmények, melyek sok tekintetben az európai hadi kultúra hagyományaira épültek, azt a nézetet képviselték és képviselik, mely szerint polgári személyeknek nem szabad sem a harcok résztvevőivé, sem azok elszenvedőivé válnia. Ennek dacára a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a civilek számtalan esetben, ráadásul változatos módokon folynak bele a fegyveres politikai harc világába. A hagyományos háborúkat kizárólag a hivatásos hadseregek "asztalának" szokás tekinteni, ám még ezeknek is többszöri velejárója volt a partizánok és népfelkelők tevékenysége, noha az ebben való részvétel természetesen egyáltalán nem volt mindig opcionális.

Arra is találni példákat a krónikákban, hogy a belső fenyegetéssel szembenéző államhatalom politikailag megbízható civilekből szervez kevéssé vagy egyáltalán nem képzett milíciát, kisegítő karhatalmat a rend megszilárdítására. A gerillaharc és a terrorizmus pedig kifejezetten olyan műfajt jelentenek, ahol a csatlakozó amatőrök önkéntes elhatározásán és lelkes, mondhatni fanatizmusba hajló tettrekészségén van a hangsúly, semmint a testületi szellemen, a kényszerre épülő parancshierarchián vagy a gondos kiképzésen.

Ennek egyik - növekvő figyelemnek örvendő - megnyilvánulását jelentik a szakirodalomban "magányos farkasnak" nevezett terroristák, akik a titkosszolgálati lehallgatás, beépülés nagyon is valós veszélyeit egyszerűen azzal iktatják ki, hogy akciójukat egyedül készítik elő és hajtják végre (pl. Breivik). Felháborodás ide vagy oda, ez a jelenség azért nem teljesen megmagyarázhatatlan olyan nyugati államokban, ahol a borítékolható médiafelhajtásnak köszönhetően gyorsan szert lehet tenni az áhított figyelemre és hírnévre, a hagyományos közösségek helyébe lépő nagyvárosi életforma pedig lehetőséget ad az efféle megszállottaknak, hogy elkerüljék a figyelmet.

A földteke ennél kevésbé modern területein pedig inkább az a jellemző, hogy a harcok által sújtott közösségek lakosai közül többen csapatba verődve lépnek a szervezett fegyveres erőszak vérrel megszentelt útjára tetszőleges indíttatásból, ami nem feltétlenül korlátozódik az adott közösség védelmére. És náluk nem érvényesül az, ami a katonák esetében ideális esetben igen: a felkészítést meghatározó elv, mely szerint olyan mértékű erőszakot és tűzerőt kell alkalmazni, ami az adott művelet sikeres végrehajtásához szükséges - fegyelmezetlenségnek, felesleges tobzódásnak, "overkillnek" nincs helye.

Ennek persze megvannak a magától értetődő következményei. Az átlagember, legyen akár civil, akár fegyveres erők tagja, erkölcstanilag aggályosnak tartja ugyan a kínvallatást, a jogi hercehurcát mellőző kivégzést és a hasonlóan szélsőséges módszereket, a közös ügy szolgálatában jó eséllyel mégis igazolhatónak tartja az ilyesmit olyan kiélezett szituációkban, mint pl. egy polgárháború. Csakhogy ami az egyik ember számára lélektani tehertételt jelentő és piszkos, ám mulaszthatatlan munka, az a másik szemében afféle hobbi, szenvedély is lehet.

Blogunk szellemi atyja, War Nerd említette valahol, hogy amennyiben egy társadalom kellően hosszú ideig ki van téve a fegyveres harc pusztításának, megjelennek a színen azok a végletes személyiségek, akik nem elégednek meg "csak" azzal, hogy fegyvert ragadnak, hanem egzotikus módszereket, eszközöket választanak az ellenséggel vívott harcra. Elég a kolumbiai polgárháború láncfűrésszel gyilkoló félkatonai különítményeire vagy a fúrógépekkel kínvallató iraki síita rendőri erőkre gondolni, akik a 2003-as invázió után kezdtek tevékenykedni.

Igazság szerint hosszasan lehetne még sorolni példákat a közelmúlt háborúiból, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy az efféle szereplők azokból a konfliktusokból sem feltétlenül hiányoznak, amelyeket a művelt közönség nem könyvel el legyintve harmadik világbeli barbárok újabb csetepatéjaként. Észak-Írország történelmével eddig egyáltalán nem foglalkoztunk a blogon - noha sem földrajzilag, sem kultúrkör szempontjából nincsenek tőlünk olyan marha messzire, különösen nem a globalizáció korában -, úgyhogy most abból ragadunk ki egy efféle példát.

I confess I never really understood the Northern Ireland conflict. I never got why people in a relatively rich place with democracy and rule of law and all that shit were carrying on like that. Couldn't they get jobs at like Starbucks or something? /komment az Interneten/

A brit gyarmatosítók és az ír őslakosok közötti konfliktusról talán mondani sem kell, hogy több évszázados múltra tekint vissza. Legismertebb, legjobban dokumentált szakaszát a brit hadsereg észak-írországi bevetése és a nagypénteki egyezmény közötti időszak (1969-98) jelentette, melyet a szemérmes helyi történetírás a "bajok" (The Troubles) névvel illet, ami azért a történtek súlyához képest valamelyest semmitmondó. (Mondjuk messze nem annyira semmitmondó, mint az orosz történelem páratlan mértékű tömeghalált eredményező, 1598-1613 közötti "zavaros időszakára" angol nyelvterületen használt Time of Troubles kifejezés, de ez más tészta.) A szövevényes történet részleteit most inkább hanyagoljuk, mivel túlmennek egy, vagy akár több blogbejegyzés keretein. Azt viszonylag könnyű megmondani, a konfliktus mely mozzanataira irányult elsősorban a média figyelme: grandiózus és gondosan előkészített pokolgépes merényletek, célzott likvidálások, a brit különleges erők akciói és azok megtorlása, a megtorlás megtorlása, informátorok beszervezése és egyéb izgalmas titkosszolgálati műveletek. War Nerd joggal tekintette ezt tipikus példának arra, amikor egy konflikus körüli felhajtás fordítottan arányos az áldozatok számával - a három "bajos" évtized összesen nem járt annyi emberveszteséggel, mint mondjuk a vjazmai katlancsata kb. egy délelőtt (persze aki a kicsit nem becsüli, az inkább ne olvasgasson biztonságpolitikai blogokat, de napi sajtót se nagyon).

Mindez azonban inkább a bajok második szakaszára volt jellemző, melyet szimbolikusan nagyjából az északír konfliktus leginkább mediatizált mozzanatától, a bebörtönzött IRA-tagok sikertelen 1981-es éhségsztrájkjától, ténylegesen pedig a Harold Wilson miniszterelnöksége idején (1974-76) tett politikai irányváltástól lehet számítani. Addigra minden résztvevő számára elég nyilvánvalóvá vált, mely módszerek vezetnek eredményre és melyek nem. Addigra a forrófejűek és idealisták vagy odavesztek a harcban, vagy felhagytak azzal és megcsömörlöttek, a mártíromságra áhítozók többnyire megtalálták a számításukat, és a civil lakosság körében is valamelyest lenyugodtak a kedélyek. Jóval kaotikusabb, és ennek megfelelően véresebb volt viszont a kezdeti szakasz, amikor az Észak-Írország feletti közvetlen kormányzatot (1972-98) a britek még nem vezették be, illetve nem szilárdították meg kellőképpen, bevetett fegyveres erőik módszertana, kiképzése pedig még nem alkalmazkodott a helyi kihívásokhoz. A bajok áldozatainak zöme ebben a néhány évben vesztette életét. Eljött a "véres vasárnap", majd a "véres péntek", de alighanem foghatjuk a hét bármely más napját, elé tehetjük a "véres" jelzőt, és biztos találunk rá pár példát ebből az időszakból.

Mielőtt folytatnánk mai vidám történetünket, érdemes tisztáznunk, hogy minden fegyveres konfliktusnak megvan a maga jellegzetes terminológiája - a résztvevők olyan kifejezésekkel illetik magukat és egymást, melyek jelentése más történelmi kontextusban egészen különböző is lehet. Az északír konfliktusra ez fokozottan érvényes volt. A brit fennhatóság ellenségeit köztársaságpártiaknak ill. nacionalistáknak nevezték, elvégre céljuk az egységes, független, demokratikus stb. ír szigetország kivívása volt. Ezzel a törekvéssel általában az IRA-t szokták azonosítani, a "bajok" időszakában azonban már nem ők voltak a republikanizmus fő helyi ereje, hanem a belőlük kiszakadt "ideiglenes hadsereg" (PIRA), amely elutasította a baloldali retorikát alkalmazó, szociális jellegű követeléseket tevő erőszakmentesség addig folytatott programját, és meghirdette a felszabadító harcot. Csak úgy emlegették őket: a "provók", mivel az emberek ugyebár nem nagyon szeretik a bonyolult rövidítéseket.

A provókkal az egységpártiak (unionisták) dacoltak, akik meg akarták tartani a területet az Egyesült Királyság részeként. Azokat az unionistákat, akik nem elégedtek meg a köznapi értelemben vett politizálással, hanem a nagy ügy védelmében erőszakhoz folyamodtak, lojalistának nevezték, azt a látszatot keltve, hogy ez a társaság hűséges a brit koronához. A kifejezés valójában eléggé orwelli, mivel a "lojalisták" senkihez és semmihez nem voltak lojálisak. Elsősorban a félkatonai szervezeteikről híresültek el, melyek zöme felvette nevébe a dicső múltra emlékeztető szót: Ulster. Ha nyelvtannácik akarunk lenni, ez is némileg félrevezető volt a részükről. Ulster ugyanis egy volt az Írországot alkotó négy tartomány közül, ám 9 megyéjéből hatot a britek 1920-ban egy ideiglenesnek szánt, mégis igen tartósnak bizonyult politikai kompromisszum jegyében leválasztottak, és körmönfont módon megalakították belőlük Észak-Írországot. A terület elég kicsi volt ahhoz, hogy a megegyezésre hajló ír köztársaságpártiak kibéküljenek a létezésével, lakosságán belül pedig kényelmes, majdnem kétharmados többséget alkossanak azok az angolok és skótok, akiknek felmenőit a 17. századtól telepítették le itt a gyarmatosítási politika keretében.

Az északír konfliktust "felekezetinek" (sectarian) is szokás nevezni, mivel tény, hogy az ír egység hívei főleg katolikusok, ellenzői pedig protestánsok közül kerültek ki - ennek megfelelően a lojalisták félkatonai szervezeteit is gyakran illették a "protestáns" jelzővel. Objektíve mit lehet elmondani erről a sablonos magyarázatról? A vallási különbségek nyilvánvalóan kiélezték az ellentétet, de aligha okozták azt. A vallásosság mindig magánügy volt, a vallás sosem volt azt - a cuius regio, eius religio elve egyetemesen érvényesült a történelem során. Az egyes közösségek mondhatni testületileg vettek fel egy-egy vallást, az átlagember ezen a téren sem nagyon különcködhetett, különösen nem Észak-Írország városaiban, melyek lényegében nem voltak mások, mint nyugat-európai viszonylatban szegényes körülmények között éldegélő, ám szoros közösségi kötelékek által jellemzett, homogén enklávék elég békétlen halmazai.

A konfliktus minden bizonnyal hamarabb végetér, ha csak két szembenálló fél között folyik. A lojalisták viszont egy kevésbé kiszámítható és mára jelentős részben elfelejtett tényezőt jelentettek, akiknek viselkedését főleg az a félelem határozta meg, hogy London cinikusan kiárusítja majd érdekeiket a helyzet politikailag kényelmes rendezése érdekében. Amikor ellenségeik az amerikai polgárjogi mozgalom sikerén és az 1968-as évet emlékezetessé tevő nyugat-európai tüntetéseken felbuzdulva támadtak rá az északír politikai életet meghatározó unionista hegemóniára, a lojalisták válaszul ízelítőt adtak abból, hogy a népszerű vélekedéssel ellentétben egyes buzgó civilek nemcsak az államhatalom aláásására, hanem megerősítésére is a terror eszközéhez nyúlhatnak.   

Történetünket a közeljövőben folytatjuk, és addig is a témába vágó zenével búcsúzunk.